Az új ukrán nagykövet nevéről – avagy magyarul Ferenc-e a Fegyir?

Rácz András bejegyzést tesz közzé a Facebook-profilján.

*

Az új ukrán nagykövet nevéről – avagy magyarul Ferenc-e a Fegyir?

Érdekes módon a napokban többen is kérdezték, hogy az új, budapesti ukrán nagykövet, Sandor Fegyir (ahol a Fegyir a keresztnev) nevét szerintem lehet-e magyarosan Ferenc-nek mondani.

A rövid válasz az, hogy addig, amíg ő maga ezt nem teszi magyarul nyilvánosan, addig biztosan nem kellene.

A hosszabb válasz izgalmasabb. Bár a Fegyir gyakori beceneve a Fegya, és otthon a zseniális zongorista, klezmerzenész és zeneszerző Jávori Ferenc is "Fegya" néven zenél, a két név – tehát a Fegyir és a Ferenc – valójában nem azonos tőről fakad.
A Ferenc olasz eredetű, a Francesco latinosított változatából, a Franciscus-ból származik, és ebből került be több európai nyelvbe is (pl. Franz, Franko, stb.)

A Fegyir viszont, hasonlóan az orosz Fjodorhoz, görög eredetű név. Az eredetije a Theodórosz, röviden Theodor, aminek a jelentése "Isten ajándéka." A Theodor került át az óegyházi szláv nyelvbe Feodor formában, ebből lett aztán oroszul a Fjodor - de én pl. Feodort is ismerek, aki ragaszkodni szokott hozzá (nagyon helyesen), hogy ő márpedig nem Fjodor.

Ukrán nyelven nagyjából ugyanez játszódott le kicsit más hangzókészlettel, szóval így lett az óegyházi szláv Feodorból végül Fegyir.

Szóval, ha nagyon "magyarítani" akarná valaki a Fegyirt általában, akkor tartalmilag a Theodórosz magyar változata, a Tódor, illetve a Tivadar (!) lenne a legpontosabb.

Ami viszont konkrétan Sandor Fegyir nagykövet urat illeti, azt hiszem, az a jó megoldás, ha megvárjuk, hogy ő hogyan hivatkozik saját magára, addig pedig a hivatalos nevét használjuk. Végső soron ugyanis az nyilván az ődöntése, hogy magyarul beszélve – igazodva a kárpátaljai nyelvhasználati gyakorlathoz – használja-e akár a Fegyát, akár a Ferencet, akár bármi mást.

De egyébként azzal sincs baj, ha megtanuljuk, hogy tőlünk keletebbre teljesen normális keresztnév a Fegyir is.

(A pontosításért köszönet István Kovács-nak)

(Facebook, 2023. szeptember 11.)

Diák-Oscarra jelölték diplomafilmjét

Az ATV műsorának vendége Kovács István.

Asszonyok lázadása a Duna TV műsorán

Tóth Lívia a Facebookon teszi közzé ajánlóját az Asszonyok lázadása című dokumentumfilm televíziós bemutatójához.

*

Asszonyok lázadása a Duna TV műsorán

Jövőre lesz 25 éve annak, hogy Oromhegyes és a Zitzer Club a tartalékosok több mint 90 napig tartó lázadásával a háborúellenesség jelképévé vált. A történésekről számos újságcikk és több könyv is született, Kovács István, a vajdasági, zentai származású fiatal filmrendező pedig a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával dokumentumfilmet készített az akkori eseményekről. A forgatásról Hangulatok, érzések egy értelmetlen háborúban címmel a Hét Nap 2016. június 6-ai, 22. számában mi is beszámoltunk.

Most érkezett a hír, hogy az Asszonyok lázadása című dokumentumfilmet a Duna TV 2016. december 19-én 23 óra 10 perces kezdettel tűzi műsorára.

Az alkotást a következő szöveggel ajánlják a nézők figyelmébe:

Oromhegyes egy kétezer lakosú vajdasági falu. A délszláv háború idején, 1992 májusában egyszerre több, mint kétszáz behívó érkezett a hadköteles férfiaknak, hogy hadgyakorlat címén azonnal vonuljanak be katonának. Azonban mindenki tudta, hogy nem hadgyakorlatról volt szó, hanem egy valós háborúba hívták őket. Az oromhegyesi asszonyok úgy döntöttek, hogy nem engedik el a szerelmeiket, testvéreiket, fiaikat a háborúba és bezárták a férfiakat egy Zitzer klub nevű szórakozóhelyre, ahonnan addig nem akartak mozdulni, míg a hatalom nem teljesíti követeléseiket. Három hónapig nem mozdultak ki a Zitzer klubból, és annak ellenére, hogy a szerb vezetés nem akart tudomást venni róluk, végül elérték azt, hogy ezeket az embereket nem vitték el katonának, valamint hogy Vajdaság szerte csökkent a behívók száma.

Rendezte: Kovács István.

(Facebook, 2016. december 16.)

Az Index.hu mellékleteként megjelenő Cinematrix közli Inkei Bence írását a Szürke senkik című filmről.

*

Erre a filmre vártunk száz éve

Az első világháború joggal neheztelhet az utókorra: milliók haltak meg benne, kegyetlen volt, pusztító és értelmetlen. De mire a filmgyártás elérte azt a technikai fejlettséget, hogy látványos háborús munkák készülhessenek, addigra jött egy még pusztítóbb, még kegyetlenebb és látványosabb világháború, amely sokkal inkább megragadta a filmesek képzeletét.

Születtek ugyan népszerű és jól sikerült első világháborús filmek, de minden ilyenre tíz második világháborús jut, ami pedig a magyar filmgyártást illeti, még durvábbak az arányok. Mára elfeledett, harmincas évekbeli műveken kívül gyakorlatilag nincsenek első világháborús filmjeink, maximum háttérsztoriként jelenik meg. Lásd például az Ének a búzamezőkrőlt, amely még nem lesz attól első világháborús film, hogy a férfi főszereplő az orosz frontról tér haza.

Grünwalsky Ferenc Utrius című filmje sem igazi háborús film, inkább háborúellenes parabola. De tud bárki mondani olyan magyar, első világháborús filmet, amiben valódi harci jelenetek is voltak, és komolyan is lehetett venni? Készült rendes film Przemyśl ostromáról? A piavei csatákról? Vagy éppen a szerb hadifogságba került, majd Szardínia szigetére szállított osztrák–magyar katonák halálmenetéről? Mintha ezek a sok-sok magyar áldozatot követelő hadi események ma már senkit nem érdekelnének.

Éppen ezért rengeteg kihasználatlan lehetőség rejlik a témában, és pont ideje volt tehát, hogy készüljön végre egy teljes egészében az első világháborút megidéző film – kár, hogy ez is csak tévéfilm, pedig a Szürke senkik tényleg megérdemelt volna egy komolyabb produkciót.

A berni követ és a Félvilág című tévéfilmeket is jegyző Köbli Norbert forgatókönyvéből az elsőfilmes Kovács István rendezett filmet, melyet december 16-án mutatnak majd be a Duna tévén, de remélhetőleg a csatornáénál szélesebb közönséghez is eljut. Mert tényleg megérdemli.

A Szürke senkik öt katona történetét meséli el, akik az olasz fronton harcolnak az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében, és akik egy veszélyes felderítő akcióra indulnak az ellenséges vonalak mögé.

Kevés szereplő, nincsenek tömegjelenetek, mégis borzasztó jól működik háborús filmként, a hibái ellenére is.

De kezdjük inkább az erényeivel. A film nagyon hamar be tud szippantani, ami köszönhető az alapszituációnak is: ellenséges területen vagyunk, bármelyik pillanatban történhet valami baj. A rendező jól is aknázza ki ezt, és végig izgalomban tartja a nézőt, még akkor is, amikor csak érdektelen dolgokról beszélnek a katonák a tűz körül kuporogva. A harci jelenetek különösen erősek, realisztikusak, ami magyar filmtől tényleg szokatlan. És pontosan kiderülhet belőle, mennyire nem hősies és férfias hecc a háború, ahol nincsenek hősök, csak szerencsések és túlélők vannak.

A szereplők közül is a hivatásos katona, Fodor őrmester (Trill Zsolt) az egyetlen, akit még érdekel a háború kimenetele, a többiek csak egy darabban haza akarnak kerülni. Van köztük román, osztrák és magyar, mindannyian értenek németül és magyarul, és ez már indok arra, hogy valamiféle bajtársiasságot is érezzenek egymás iránt. És van a főszereplő (Kovács S. József), a naiv szegedi tinédzser, aki még Isonzónál is képes azt mondani, hogy ő a hazáját védi, és aki egy galambot sem bír megölni.

Ezek remekül visszaadják, mennyire abszurd és értelmetlen háború volt ez, de ettől még emberek milliói ölték egymást engedelmesen éveken keresztül, ahogy ebben a filmben is. A kopár, késő őszi táj, a vigasztalan, ködös idő is pont azt az első világháborút eleveníti meg, amely bennünk élhet olvasmányélmények és fotók alapján. Nagyon erős az operatőri munka, csodaszép beállítások és sokatmondó képek váltják egymást – talán légi felvételből többet kapunk a kelleténél, de mivel a filmnek a postagalambok is fontos szereplői, ezeknek is megvan a létjogosultságuk.

Ami egyedül elvesz kicsit az élményből, azok a párbeszédek: egyrészt az, hogy a nyelvezet nem törekszik a korhűségre, és néha kicsit iskolások is a szövegek. Lehet továbbá, hogy lévén ez egy tévéfilm, oda kellett figyelni a korhatárkarikára, de az sem tesz jót a hitelességnek, hogy alig hallható trágárság a filmben, pedig ezek az évek óta a fronton szenvedő bakák már egész biztosan nem mentek a szomszédba néhány kurvaanyádért.

Az sem túl életszerű, hogy Radu (Keszég László) tökéletesen, tisztán, akcentus nélkül beszél magyarul, holott az anyanyelve elvileg a román. Ezek nyilvánvalóan nem komoly problémák, de egy kicsit elvesznek a film erejéből, és újabb bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a magyar filmek gyenge pontjai rendszerint a párbeszédek.

Pedig a színészekre nem lehet panasz, és nagy szerepük van nekik is abban, hogy végig komolyan lehet venni a filmet, sőt, lehet izgulni is. Ami egyébként szintén ritka, és egyáltalán nem magától értetődő. És nem látszott meg igazán a pénzhiány sem a filmen – lehet, hogy a rudabányai tó és környéke nem az Alpok, de ez egyáltalán nem volt zavaró. Mint ahogy az sem, hogy az olasz katonákat is magyar színészek alakítják.

Minimális változtatásokkal ez a film viszont tényleg felduzzasztható lett volna mozifilmmé, és ezért kicsit kár, hogy tévéfilmként vélhetően jóval kevesebben látják majd. Egy elsőfilmes rendező és a nagyközönség számára szintén ismeretlen főszereplő viszont igazolták, hogy érdemes megjegyezni a nevüket, még úgy is, hogy mindkettőt Kovácsnak hívják.

Amennyire kimaradt a magyar filmgyártásból az első világháború, olyannyira igazolta a Szürke senkik, hogy a téma feltétlenül érdemes arra, hogy filmre vigyék, és jó lenne a jövőben még több filmet látni az elfeledett háborúról. És még az sem baj, ha a történelmi hűséget is feláldozzák a sztori oltárán, mint itt (erről a spoiler miatt lásd a cikk legalját). Mert lehet, hogy a befejezés kicsit szájbarágós, de pont passzol az egész cirkusz értelmetlenségéhez, és nem lesz hiányérzetünk sem. Reméljük, minél hamarabb hallunk újra az alkotókról.

(A Szürke senkiket december 16-án 22 órakor és december 17-én 2 óra 50-kor lehet megnézni a Duna tévén, illetve élőben lehet nézni Magyarország területéről a Médiaklikk.hu oldalán.)

TEHÁT AKKOR AZ ÍGÉRT SPOILER

A filmről csak a legvégén derül ki, hogy a háború utolsó napjaiban játszódik, 1918 őszén, és így azt a benyomást kelti, mintha a Monarchia az utolsó pillanatokban is átfogó támadásra készült volna. A valóságban a nyári, kudarccal végződött, második piavei csata volt a Monarchia utolsó offenzívája, onnantól kezdve már a végletekig kimerült, rosszul felszerelt, betegségek tizedelte osztrák–magyar sereg örült, hogy még állt a lábán. Októberben a különféle nemzetiségek katonái nagy tömegekben szöktek haza a frontról, és a hónap végére már a Monarchia államegysége is megszűnt. A november 4-én hatályba lépett fegyverszünet tehát már régóta érett, és nem valószínű, hogy bárkit is váratlanul ért volna.

(Cinematrix, 2016. december 15.)

Az asszonyok lázadása a Duna Tv-n (videóval)

A Szabad Magyar Szó előzetest közöl a Zitzer Szellemi Köztársaságról készült dokumentumfilm televíziós bemutatójáról.

*

Az asszonyok lázadása a Duna Tv-n (videóval)

December 19-én mutatják be az oromhegyesi béketiltakozásról készült filmet

A Duna Televízió 2016. december 19-én, 23 óra 10 perckor mutatja be Kovács István, zentai születésű rendező Asszonyok lázadása című, játékfilmes elemeket is tartalmazó dokumentumfilmjét. Az alkotás az 1992-es oromhegyesi béketiltakozás résztvevői előtt tiszteleg. A délszláv háború idején, 1992 májusában egyszerre több, mint kétszáz behívó érkezett a hadköteles férfiaknak, hogy hadgyakorlat címén azonnal vonuljanak be katonának. Azonban mindenki tudta, hogy nem hadgyakorlatról volt szó, hanem egy valós háborúba hívták őket.

Az oromhegyesi asszonyok úgy döntöttek nem engedik el a szerelmeiket, testvéreiket, fiaikat a háborúba és bezárták a férfiakat a Zitzer Clubba (a felvételen), a falu első pizzasütödéjébe és biliárdklubjába, ahonnan addig nem akartak mozdulni, míg a hatalom nem teljesíti követeléseiket. Három hónapig nem mozdultak ki a klubból, és annak ellenére, hogy a szerb vezetés nem akart tudomást venni róluk, végül elérték azt, hogy ezeket az embereket nem vitték el katonának, valamint hogy Vajdaság szerte csökkent a behívók száma.

A Magyar Média Mecenatúra támogatásával elkészült filmben megszólalnak a béketiltakozás szervezői, illetve újra megelevenednek a Zitzer Szellemi Köztársaság „hétköznapjait”.

(Szabad Magyar Szó, 2016. december 14.)