Va(j)dmagy ABC: keszég

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: keszég_lászló. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. március 1., hétfő

Gyíkok

A Prae.hu közli Lantos László kivonatos összefoglalóját az AIOWA csoport történetéről.

GYÍKOK[1]
A magyar performansz története 1966–2018 (10): Szerbiai magyar performansz: Aiowa csoport (1988-92)

„ahol minden nagyon komoly, szigorú és bizonytalan”

„Urbán a félálom hallucinációs állapotát vizsgálja. A de/konstrukció hevességét demonstráló látványok a fekete mise szertartására emlékeztetnek.”

Szerbiai magyar performansz (1969–1992) /4

Az AIOWA csoport (ahogy ironikusan nevezték magukat: „maffia”) története különleges és egyedülálló a magyar performansz történetében. 1989 márciusában alakultak, Urbán András (1970-) író-rendező és Keszég László (1970-) színész-zenész vezetésével. Ekkor már komoly múltjuk volt, két társulat: az Ifjúsági Kamaraszín (Zenta, 1987–89) és a PÓ csoport (Szabadka,1988-89) 19+ fős, kemény magja olvadt össze. Akcionista „drámáik” és performanszaik addigra már kiemelkedő figyelmet és elismerést arattak a jugoszláv szcénában: Juhász (1987), Bíborszürke porfelhő, Guanóhegy, Megtalálsz?, Törvénytelen gyerekek, Performance Dance, Gyíkok (1988), Faust, Akiért Sapho vezekel (1989) + SSsSS (1988) és Kereszténység magától kan-csók (1989). Az előadások a társulat tagjainak (Urbán, Keszég, Molnár V. Zoltán, Péter Ferenc, Szabó Palócz Attila, Szögedi Szabó Béla) írásaira épültek, főleg kollektív rendezéssel és zenével.

Egy olyan, „hetvenes” teenager nemzedék színrelépése volt ez, ami akkor lett nagykorú és vesztette el hazáját, ártatlanságát.

Magyar nemzeti identitásuk és avantgárd művészeti elkötelezettségük azonban töretlen maradt. „Előre”, a kiszámíthatatlan Jövőbe vetették pillantásukat, „ahol minden nagyon komoly, szigorú és bizonytalan”. (Urbán) Paradigmaváltás volt a vajdasági „színházi” horizonton. Ősbemutatós (párszor játszott), a mozgásszínház, a tánc-nyelv, a kortárs élőzene technikáit sajátos variációkban felhasználó, csoportos body art. Három független zenekaruk („posztdepresszionista supergroup”) is volt, ahol a komolyzene, etno és jazz standardjait vették alapul szabad improvizációs koncertjeikhez. Közülük a hegedűn, brácsán és nagybőgőn játszó Mezei Szilárd (1974-) nemzetközi hírű komponista és előadó lett.

Radikális, hárdkór művészetüket meghatározó performanszuk a Gyíkok (1988) volt, Urbán és Vicei Zsolt (1971-) főszereplésével. Akár a két Witman fiú, Csáth: Anyagyilkosság (1908) c. novellájának hősei is lehetnének. Alacsony szobortalapzaton állnak, félmeztelenül, sivárrá tett játéktérben, két közönséges izzó fényében. „A földön szétdobált papírrengeteg, idegesítő zajok, mocsárhang, természettudományos ismeretterjesztő szöveg a gyíkokról, bekötött szem, hátrakötött kéz...” (Hamad Abdel Latif) Mint Jerzy Grotowski ’szegény’ színházában. A két fiú dialógusa: álmok, félelmek, az anya megfojtása. Rossz közérzet, kiszolgáltatottság, nyugtalan belső vívódások, koravén póz. Ez a brutális-kegyetlen légkör lett az alaphangja a későbbi AIOWA performanszoknak.
A Harmat (1989): kongenialitás, szinkretizmus, fegyelmi fok és alkotói volumen magas foka. Összetett médium, összművészeti előadás. „Történietlen” csoportmunka, ami hangulatában és intenzitásában a Test Department angol indusztriális banda óriási, üres olajtartályokon előadott rituális zenéjét (Gododdin, 1988) idézi. Hang helyett csönd, zene helyett zaj. Nincs sztori, nincsenek szereplők. Harmat? Csak „vérben, verítékben és könnyekben” fürdő emberi lények. A félmeztelen, kopaszra borotvált ”dobosok” feszes hangja uralja a teret. „A mindennapok taglejtéseiből, szertartásaiból, sikolyokból és ütésekből készült. Urbán a félálom hallucinációs állapotát vizsgálja. A de/konstrukció hevességét demonstráló látványok a fekete mise szertartására emlékeztetnek.” (Radomir Putnik) Mindez „békaperspektívából”, a naiv gyermeki én prizmáján keresztül. „Ezek a [definiálhatatlan] jelenetek magukon a ködkép jellegzetességeit viselik... Torzók jelenését, egy más, kafkai álom valóságának gravitációs terét.” (Beszédes István író, a csoport mentora) Voltaire szavaival élve: „minden művészet zenébe próbál váltani”, agresszív hangzású, rituális színházat (performanszot) hoz létre, ahol a ritmust nem a fények vagy a hangok, hanem a megfestett csönd precízen kimért szünetei adják. További előadásaik: Harang, Érintők, Lakoma pestis idején (1990), Esterházy (1991), Wozzeck, Hamlet (1992). Szimbolikusan a Hamlet lett az utolsó performanszuk, nem maradt több idejük kibontakozni. Durvaságában minden balkáni führer álmát beteljesítette…

1992-re a szerbiai magyar performansz gyakorlatilag megszűnt. A társulatok feloszlottak, férfitagjaik a katonai behívó elől zömében külföldre menekültek. – Az Aiowa néhány tagját besorozták, majd a „kemény mag” (Francia Gyula, Jávor Zsófia, Karácsonyi Attila és Vicei Zsolt) 1994–96 között, az eredeti nevet megtartva Budapesten folytatja performanszait. Keszég László a budapesti színiakadémia elvégzése mellett több független, kísérleti társulat (Pont Műhely, TÁP Színház stb.) performere, majd 2012-től a Miskolci Színház rendezője lesz. Az avantgárd, „balkáni” szellemiségű performanszok vonalát egyedül Urbán András folytatja, aki otthon marad, és 1999-től a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója és főrendezője. Magyar és szerb nyelvű előadásaiban erőteljesen jelen van az akcionizmus, body art, fónikus költészet és experimentális élőzene.

[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben.]

Folyt. köv.

Képek © Aiowa: Harmat (1989, Szabadka) (fekvő kép a főoldalra), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (négyzetes kép a leadben), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (kép a Facebookra), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (fejléc kép a cikk tetejére) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.

További részek:

(1) Talpra magyar avantgarde![2] Történelmi-politikai alapvetés és a Kádár-korszak (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)
(2) Létjel-aktualizáció[3] Kádár-korszak (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)
(3) Auswanderer Raus![4] Kádár-korszak (3): Altorjay, Szentjóby, Baksa-Soós, Halász, Kántor, Najmányi, Botond, Tót... (1967–79)
(4) Andy Warhol utolsó szerelme[5] Nyugati magyar performansz (1): Magyar Műhely (1972–95), Squat Színház (1976–91)
(5) Mindörökké vér és arany[6] Nyugati magyar performansz (2): Kántor István (1976–), Botond (1988–2010)
(6) A lélek tájképei[7] Nyugati magyar performansz (3): Nagy József és a Jel Színház (1986–), Kerekes László (1988–2010)
(7) Én is éltem[8] Szerbiai magyar performansz (1): Szombathy Bálint (1972–), Ladik Katalin (1968–)
(8) Ataraxia[9] Szerbiai magyar performansz (2): Kugla (1987), Aphasia Teátrum (1988–91), Triceps (1985–90)
(9) Letnji bioskop[10] Szerbiai magyar performansz (3): Nyári Mozi (1988-89)

Triceps [Lantos László]
(Prae.hu, 2021. március 1.)

[1] A Jugoszláv Néphadseregben „gyíknak” (gušter) a jungfer „kopaszt” nevezték. A kiérdemesült veteránokat meg „stara džombának” (mondjuk: „öreg varangy”).

[2] https://www.prae.hu/article/11699-talpra-magyar-avantgarde/

[3] https://www.prae.hu/article/11705-letjel-aktualizacio/

[4] https://www.prae.hu/article/11725-disszidensek/

[5] https://www.prae.hu/article/11767-andy-warhol-utolso-szerelme/

[6] https://www.prae.hu/article/11799-mindorokke-ver-es-arany/

[7] https://www.prae.hu/article/11829-a-lelek-tajkepei/

[8] https://www.prae.hu/article/11867-en-is-eltem/

[9] https://www.prae.hu/article/11890-ataraxia/

[10] https://www.prae.hu/article/11918-letnji-bioskop/

2016. december 15., csütörtök

Az Index.hu mellékleteként megjelenő Cinematrix közli Inkei Bence írását a Szürke senkik című filmről.

Erre a filmre vártunk száz éve

Az első világháború joggal neheztelhet az utókorra: milliók haltak meg benne, kegyetlen volt, pusztító és értelmetlen. De mire a filmgyártás elérte azt a technikai fejlettséget, hogy látványos háborús munkák készülhessenek, addigra jött egy még pusztítóbb, még kegyetlenebb és látványosabb világháború, amely sokkal inkább megragadta a filmesek képzeletét.

Születtek ugyan népszerű és jól sikerült első világháborús filmek, de minden ilyenre tíz második világháborús jut, ami pedig a magyar filmgyártást illeti, még durvábbak az arányok. Mára elfeledett, harmincas évekbeli műveken kívül gyakorlatilag nincsenek első világháborús filmjeink, maximum háttérsztoriként jelenik meg. Lásd például az Ének a búzamezőkrőlt, amely még nem lesz attól első világháborús film, hogy a férfi főszereplő az orosz frontról tér haza.

Grünwalsky Ferenc Utrius című filmje sem igazi háborús film, inkább háborúellenes parabola. De tud bárki mondani olyan magyar, első világháborús filmet, amiben valódi harci jelenetek is voltak, és komolyan is lehetett venni? Készült rendes film Przemyśl ostromáról? A piavei csatákról? Vagy éppen a szerb hadifogságba került, majd Szardínia szigetére szállított osztrák–magyar katonák halálmenetéről? Mintha ezek a sok-sok magyar áldozatot követelő hadi események ma már senkit nem érdekelnének.

Éppen ezért rengeteg kihasználatlan lehetőség rejlik a témában, és pont ideje volt tehát, hogy készüljön végre egy teljes egészében az első világháborút megidéző film – kár, hogy ez is csak tévéfilm, pedig a Szürke senkik tényleg megérdemelt volna egy komolyabb produkciót.

A berni követ és a Félvilág című tévéfilmeket is jegyző Köbli Norbert forgatókönyvéből az elsőfilmes Kovács István rendezett filmet, melyet december 16-án mutatnak majd be a Duna tévén, de remélhetőleg a csatornáénál szélesebb közönséghez is eljut. Mert tényleg megérdemli.

A Szürke senkik öt katona történetét meséli el, akik az olasz fronton harcolnak az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében, és akik egy veszélyes felderítő akcióra indulnak az ellenséges vonalak mögé.

Kevés szereplő, nincsenek tömegjelenetek, mégis borzasztó jól működik háborús filmként, a hibái ellenére is.

De kezdjük inkább az erényeivel. A film nagyon hamar be tud szippantani, ami köszönhető az alapszituációnak is: ellenséges területen vagyunk, bármelyik pillanatban történhet valami baj. A rendező jól is aknázza ki ezt, és végig izgalomban tartja a nézőt, még akkor is, amikor csak érdektelen dolgokról beszélnek a katonák a tűz körül kuporogva. A harci jelenetek különösen erősek, realisztikusak, ami magyar filmtől tényleg szokatlan. És pontosan kiderülhet belőle, mennyire nem hősies és férfias hecc a háború, ahol nincsenek hősök, csak szerencsések és túlélők vannak.

A szereplők közül is a hivatásos katona, Fodor őrmester (Trill Zsolt) az egyetlen, akit még érdekel a háború kimenetele, a többiek csak egy darabban haza akarnak kerülni. Van köztük román, osztrák és magyar, mindannyian értenek németül és magyarul, és ez már indok arra, hogy valamiféle bajtársiasságot is érezzenek egymás iránt. És van a főszereplő (Kovács S. József), a naiv szegedi tinédzser, aki még Isonzónál is képes azt mondani, hogy ő a hazáját védi, és aki egy galambot sem bír megölni.

Ezek remekül visszaadják, mennyire abszurd és értelmetlen háború volt ez, de ettől még emberek milliói ölték egymást engedelmesen éveken keresztül, ahogy ebben a filmben is. A kopár, késő őszi táj, a vigasztalan, ködös idő is pont azt az első világháborút eleveníti meg, amely bennünk élhet olvasmányélmények és fotók alapján. Nagyon erős az operatőri munka, csodaszép beállítások és sokatmondó képek váltják egymást – talán légi felvételből többet kapunk a kelleténél, de mivel a filmnek a postagalambok is fontos szereplői, ezeknek is megvan a létjogosultságuk.

Ami egyedül elvesz kicsit az élményből, azok a párbeszédek: egyrészt az, hogy a nyelvezet nem törekszik a korhűségre, és néha kicsit iskolások is a szövegek. Lehet továbbá, hogy lévén ez egy tévéfilm, oda kellett figyelni a korhatárkarikára, de az sem tesz jót a hitelességnek, hogy alig hallható trágárság a filmben, pedig ezek az évek óta a fronton szenvedő bakák már egész biztosan nem mentek a szomszédba néhány kurvaanyádért.

Az sem túl életszerű, hogy Radu (Keszég László) tökéletesen, tisztán, akcentus nélkül beszél magyarul, holott az anyanyelve elvileg a román. Ezek nyilvánvalóan nem komoly problémák, de egy kicsit elvesznek a film erejéből, és újabb bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a magyar filmek gyenge pontjai rendszerint a párbeszédek.

Pedig a színészekre nem lehet panasz, és nagy szerepük van nekik is abban, hogy végig komolyan lehet venni a filmet, sőt, lehet izgulni is. Ami egyébként szintén ritka, és egyáltalán nem magától értetődő. És nem látszott meg igazán a pénzhiány sem a filmen – lehet, hogy a rudabányai tó és környéke nem az Alpok, de ez egyáltalán nem volt zavaró. Mint ahogy az sem, hogy az olasz katonákat is magyar színészek alakítják.

Minimális változtatásokkal ez a film viszont tényleg felduzzasztható lett volna mozifilmmé, és ezért kicsit kár, hogy tévéfilmként vélhetően jóval kevesebben látják majd. Egy elsőfilmes rendező és a nagyközönség számára szintén ismeretlen főszereplő viszont igazolták, hogy érdemes megjegyezni a nevüket, még úgy is, hogy mindkettőt Kovácsnak hívják.

Amennyire kimaradt a magyar filmgyártásból az első világháború, olyannyira igazolta a Szürke senkik, hogy a téma feltétlenül érdemes arra, hogy filmre vigyék, és jó lenne a jövőben még több filmet látni az elfeledett háborúról. És még az sem baj, ha a történelmi hűséget is feláldozzák a sztori oltárán, mint itt (erről a spoiler miatt lásd a cikk legalját). Mert lehet, hogy a befejezés kicsit szájbarágós, de pont passzol az egész cirkusz értelmetlenségéhez, és nem lesz hiányérzetünk sem. Reméljük, minél hamarabb hallunk újra az alkotókról.

(A Szürke senkiket december 16-án 22 órakor és december 17-én 2 óra 50-kor lehet megnézni a Duna tévén, illetve élőben lehet nézni Magyarország területéről a Médiaklikk.hu oldalán.)

TEHÁT AKKOR AZ ÍGÉRT SPOILER

A filmről csak a legvégén derül ki, hogy a háború utolsó napjaiban játszódik, 1918 őszén, és így azt a benyomást kelti, mintha a Monarchia az utolsó pillanatokban is átfogó támadásra készült volna. A valóságban a nyári, kudarccal végződött, második piavei csata volt a Monarchia utolsó offenzívája, onnantól kezdve már a végletekig kimerült, rosszul felszerelt, betegségek tizedelte osztrák–magyar sereg örült, hogy még állt a lábán. Októberben a különféle nemzetiségek katonái nagy tömegekben szöktek haza a frontról, és a hónap végére már a Monarchia államegysége is megszűnt. A november 4-én hatályba lépett fegyverszünet tehát már régóta érett, és nem valószínű, hogy bárkit is váratlanul ért volna.

(Cinematrix, 2016. december 15.)