Gyíkok

 A Prae.hu közli Lantos László kivonatos összefoglalóját az AIOWA csoport történetéről.

*

GYÍKOK[1]
A magyar performansz története 1966–2018 (10): Szerbiai magyar performansz: Aiowa csoport (1988-92)

„ahol minden nagyon komoly, szigorú és bizonytalan”

„Urbán a félálom hallucinációs állapotát vizsgálja. A de/konstrukció hevességét demonstráló látványok a fekete mise szertartására emlékeztetnek.”

Szerbiai magyar performansz (1969–1992) /4

Az AIOWA csoport (ahogy ironikusan nevezték magukat: „maffia”) története különleges és egyedülálló a magyar performansz történetében. 1989 márciusában alakultak, Urbán András (1970-) író-rendező és Keszég László (1970-) színész-zenész vezetésével. Ekkor már komoly múltjuk volt, két társulat: az Ifjúsági Kamaraszín (Zenta, 1987–89) és a PÓ csoport (Szabadka,1988-89) 19+ fős, kemény magja olvadt össze. Akcionista „drámáik” és performanszaik addigra már kiemelkedő figyelmet és elismerést arattak a jugoszláv szcénában: Juhász (1987), Bíborszürke porfelhő, Guanóhegy, Megtalálsz?, Törvénytelen gyerekek, Performance Dance, Gyíkok (1988), Faust, Akiért Sapho vezekel (1989) + SSsSS (1988) és Kereszténység magától kan-csók (1989). Az előadások a társulat tagjainak (Urbán, Keszég, Molnár V. Zoltán, Péter Ferenc, Szabó Palócz Attila, Szögedi Szabó Béla) írásaira épültek, főleg kollektív rendezéssel és zenével.

Egy olyan, „hetvenes” teenager nemzedék színrelépése volt ez, ami akkor lett nagykorú és vesztette el hazáját, ártatlanságát.

Magyar nemzeti identitásuk és avantgárd művészeti elkötelezettségük azonban töretlen maradt. „Előre”, a kiszámíthatatlan Jövőbe vetették pillantásukat, „ahol minden nagyon komoly, szigorú és bizonytalan”. (Urbán) Paradigmaváltás volt a vajdasági „színházi” horizonton. Ősbemutatós (párszor játszott), a mozgásszínház, a tánc-nyelv, a kortárs élőzene technikáit sajátos variációkban felhasználó, csoportos body art. Három független zenekaruk („posztdepresszionista supergroup”) is volt, ahol a komolyzene, etno és jazz standardjait vették alapul szabad improvizációs koncertjeikhez. Közülük a hegedűn, brácsán és nagybőgőn játszó Mezei Szilárd (1974-) nemzetközi hírű komponista és előadó lett.

Radikális, hárdkór művészetüket meghatározó performanszuk a Gyíkok (1988) volt, Urbán és Vicei Zsolt (1971-) főszereplésével. Akár a két Witman fiú, Csáth: Anyagyilkosság (1908) c. novellájának hősei is lehetnének. Alacsony szobortalapzaton állnak, félmeztelenül, sivárrá tett játéktérben, két közönséges izzó fényében. „A földön szétdobált papírrengeteg, idegesítő zajok, mocsárhang, természettudományos ismeretterjesztő szöveg a gyíkokról, bekötött szem, hátrakötött kéz...” (Hamad Abdel Latif) Mint Jerzy Grotowski ’szegény’ színházában. A két fiú dialógusa: álmok, félelmek, az anya megfojtása. Rossz közérzet, kiszolgáltatottság, nyugtalan belső vívódások, koravén póz. Ez a brutális-kegyetlen légkör lett az alaphangja a későbbi AIOWA performanszoknak.
A Harmat (1989): kongenialitás, szinkretizmus, fegyelmi fok és alkotói volumen magas foka. Összetett médium, összművészeti előadás. „Történietlen” csoportmunka, ami hangulatában és intenzitásában a Test Department angol indusztriális banda óriási, üres olajtartályokon előadott rituális zenéjét (Gododdin, 1988) idézi. Hang helyett csönd, zene helyett zaj. Nincs sztori, nincsenek szereplők. Harmat? Csak „vérben, verítékben és könnyekben” fürdő emberi lények. A félmeztelen, kopaszra borotvált ”dobosok” feszes hangja uralja a teret. „A mindennapok taglejtéseiből, szertartásaiból, sikolyokból és ütésekből készült. Urbán a félálom hallucinációs állapotát vizsgálja. A de/konstrukció hevességét demonstráló látványok a fekete mise szertartására emlékeztetnek.” (Radomir Putnik) Mindez „békaperspektívából”, a naiv gyermeki én prizmáján keresztül. „Ezek a [definiálhatatlan] jelenetek magukon a ködkép jellegzetességeit viselik... Torzók jelenését, egy más, kafkai álom valóságának gravitációs terét.” (Beszédes István író, a csoport mentora) Voltaire szavaival élve: „minden művészet zenébe próbál váltani”, agresszív hangzású, rituális színházat (performanszot) hoz létre, ahol a ritmust nem a fények vagy a hangok, hanem a megfestett csönd precízen kimért szünetei adják. További előadásaik: Harang, Érintők, Lakoma pestis idején (1990), Esterházy (1991), Wozzeck, Hamlet (1992). Szimbolikusan a Hamlet lett az utolsó performanszuk, nem maradt több idejük kibontakozni. Durvaságában minden balkáni führer álmát beteljesítette…

1992-re a szerbiai magyar performansz gyakorlatilag megszűnt. A társulatok feloszlottak, férfitagjaik a katonai behívó elől zömében külföldre menekültek. – Az Aiowa néhány tagját besorozták, majd a „kemény mag” (Francia Gyula, Jávor Zsófia, Karácsonyi Attila és Vicei Zsolt) 1994–96 között, az eredeti nevet megtartva Budapesten folytatja performanszait. Keszég László a budapesti színiakadémia elvégzése mellett több független, kísérleti társulat (Pont Műhely, TÁP Színház stb.) performere, majd 2012-től a Miskolci Színház rendezője lesz. Az avantgárd, „balkáni” szellemiségű performanszok vonalát egyedül Urbán András folytatja, aki otthon marad, és 1999-től a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója és főrendezője. Magyar és szerb nyelvű előadásaiban erőteljesen jelen van az akcionizmus, body art, fónikus költészet és experimentális élőzene.

[Ez a szubjektív/objektív esszé a kanadai Le Lieu (Quebec City) avantgárd művészeti központ felkérésére készült. 2021-ben, angol-francia nyelven fog megjelenni a világ 1998–2018 közötti performansz-művészetét bemutató kötetben.]

Folyt. köv.

Képek © Aiowa: Harmat (1989, Szabadka) (fekvő kép a főoldalra), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (négyzetes kép a leadben), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (kép a Facebookra), Aiowa: Wozzeck (1992, Szabadka) (fejléc kép a cikk tetejére) – a szövegbe beszúrt képek szerzőit az aláírásokban jelöltük.

További részek:

(1) Talpra magyar avantgarde![2] Történelmi-politikai alapvetés és a Kádár-korszak (1): 1920, 1956, Magyar Műhely (1962), Az ebéd (1966)
(2) Létjel-aktualizáció[3] Kádár-korszak (2): 1968, Bauer Sándor (1969), Galántai György és a Balatonboglári Kápolnaműterem (1970–73), Hajas Tibor (1974–79)
(3) Auswanderer Raus![4] Kádár-korszak (3): Altorjay, Szentjóby, Baksa-Soós, Halász, Kántor, Najmányi, Botond, Tót... (1967–79)
(4) Andy Warhol utolsó szerelme[5] Nyugati magyar performansz (1): Magyar Műhely (1972–95), Squat Színház (1976–91)
(5) Mindörökké vér és arany[6] Nyugati magyar performansz (2): Kántor István (1976–), Botond (1988–2010)
(6) A lélek tájképei[7] Nyugati magyar performansz (3): Nagy József és a Jel Színház (1986–), Kerekes László (1988–2010)
(7) Én is éltem[8] Szerbiai magyar performansz (1): Szombathy Bálint (1972–), Ladik Katalin (1968–)
(8) Ataraxia[9] Szerbiai magyar performansz (2): Kugla (1987), Aphasia Teátrum (1988–91), Triceps (1985–90)
(9) Letnji bioskop[10] Szerbiai magyar performansz (3): Nyári Mozi (1988-89) 

Triceps [Lantos László]
(Prae.hu, 2021. március 1.)

---

[1] A Jugoszláv Néphadseregben „gyíknak” (gušter) a jungfer „kopaszt” nevezték. A kiérdemesült veteránokat meg „stara džombának” (mondjuk: „öreg varangy”).

[2] https://www.prae.hu/article/11699-talpra-magyar-avantgarde/

[3] https://www.prae.hu/article/11705-letjel-aktualizacio/

[4] https://www.prae.hu/article/11725-disszidensek/

[5] https://www.prae.hu/article/11767-andy-warhol-utolso-szerelme/

[6] https://www.prae.hu/article/11799-mindorokke-ver-es-arany/

[7] https://www.prae.hu/article/11829-a-lelek-tajkepei/

[8] https://www.prae.hu/article/11867-en-is-eltem/

[9] https://www.prae.hu/article/11890-ataraxia/

[10] https://www.prae.hu/article/11918-letnji-bioskop/

Hóhérokról és hóhérságról

Barlog Károly egy korábbi dedikáció megosztásával emlékezik a Facebook internetes közösségi portálon a most elhunyt Fehér Kálmán költőre. A fotó alatti kommentekben izgalmas párbeszéd alakul ki a vajdasági magyar közélet tisztázatlan kérdéseiről.

*

Szilárd Mezei: Hiába akarok, akkor se tudok elvonatkoztatni attól, ki és mi volt FK és mi volt a szerepe Sziveriék kinyírásában. Egy hóhérral kevesebb. A hóhér is ember, persze. Legyen neki könnyű a föld.

Barlog Károly: Nem is kell elvonatkoztatni. A kérdés számomra az, hogyan nyerhet egy hóhér bűnbocsánatot?

Szilárd Mezei: Az attól függ, tanúsított-e megbánást.

Csaba Pressburger: „– Mi az, ami bánt?

– Amikor azok az emberek, akiket a barátaimnak gondolok, átvernek, magadra hagynak, elárulnak. Példának okáért ami örökkön bánt: a Symposion körüli történések. A Symposionnak én alapító tagja vagyok, Konczal, Domonkossal, Bányaival együtt, mindent megtettem azért, hogy legyen és virágozzon. Küldtem Magyarországra, Kassáktól Weöres Sándorig, Eörsi Pistától a Párizsi Műhelyig... Közöltettem az írásokat, Bori Imrét angazsáltam mindjárt kezdetben, nem mindenki tetszésére, hogy indítsa el az avantgárd írásait, így keletkezett az egész sorozata... Sziverinek is én adtam ki az első könyvét, mért akartam volna rosszat annak az embernek, aki akkor éppen olyan helyzetben volt, hogy segíteni kellett volna neki. De nem volt megértés iránta se a Magyar Szó, se a Könyvkiadó főszerkesztője, se a laptanács elnöke részéről. Engem toltak be, mint egy trójai falovat, olyan dolgokba, amelyekhez semmi közöm nem volt. Az inkriminált szám nem is az én nevem alatt jelent meg. Mégis próbáltam segíteni. Csorbának mondtam, írja meg, mi történt, majd közli az írását a Magyar Szó, de Erdélyi hallani sem akart róla. A vezérigazgatónak akkoriban nem volt olyan hatalma, mint ma, hogy ezt megparancsolhatta volna..." (Farkas Zsuzsa beszélgetése Fehér Kálmánnal; Hét Nap, 2013.)

Szilárd Mezei: Láttam, ez minden, csak nem megbánás, maszatolás és hárítás, azaz hazugság

Csaba Pressburger: Minden szereplő hárít, tagad vagy nem nyilatkozik.

Szilárd Mezei: Nem minden szereplő, csak azok, akik a másik oldalon álltak, a hóhérok. De ez mindig is így volt, s így is lesz – kivéve a te esetedben, ami ritka, hogy 5 év után megbánást tanúsít az azóta már alkotmánybíró géniusz

Csaba Pressburger: Az se volt épp a szó szoros értelmében véve megbánás, csak annak beismerése, hogy hiba volt. Persze ez se lebecsülendő.

Szilárd Mezei: Igaz, de azért messze több, mint amit Sziveri hóhérjai tettek

Szilárd Mezei: De, jaj, ezt egy Istenért se az alkotmánybíró géniusz védelmében írtam!! Csak a két ügy hasonlósága mentén

Laskovity Ervin: A hóhérság kapcsán, Balázs Attila: „Sajnálom nagyon a barátomat, Sziveri Jánost, és nagyon is hiányoltam egész maradék életén át, de soha nem voltam úgy vele, hogy azt gondolnám, ő konkrétan ebbe halt volna bele.”

Szilárd Mezei: Ő így gondolja

Brecht - The Hardcore Machine a budapesti Szkénében

Budapesten, a SZKÉNÉBEN (Műegyetem rakpart 3.) vendégszerepel a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata a Brecht - The Hardcore Machine című előadásával – retropolitikai revü, a fizikum színháza Bertolt Brecht buckowi elégiái alapján.

Szereplők: Béres Márta, Erdély Andrea, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád

Mozgás: Varga Heni

Zene: Mezei Szilárd

Díszlet és jelmez: Varga Tünde

Műszaki munkatárs: Úri Attila

Rendező: Urbán András

Az előadás a Bipolar - Német-magyar kulturális projektek kereteiben valósult meg.

Koprodukciós partnerek: ACUDtheater, MASZK Egyesület, Kosztolányi Dezső Színház.

„Kiváló színészi munka, az egész stáb együttlélegzése, a folyamatos összpontosítás, a folyton-jelenlét rendkívüli feladat, aminek megvalósításával a mondanivaló hitelessé érik, az egész produkció lázálommá, katarktikus élménnyé lesz.” (Török Arnold)

„Minimális a díszlet, nem is kell. Az ember teste egyben a díszlet is (...) De mit kezdhet az ember ezzel a felülettel, ha meg van kötve a lélek, és csak rángatódzik. (...) Mit történik, akkor ha a lélek mást akar, mint amit muszáj?” (Sirbik Attila)

„Magával ragadó a rendezés ötletgazdagsága és formai feszessége. (...) A magyar színészek egy fajta történelmi eredetiséget visznek a diskurzusba.” (Tom Mustroph)

„Erőszak, megtörés, megalázás, megszégyenítés, megtörés és megtöretés, a szép és a szörnyű, az ártatlan és a pusztító, a finom és a durva állandó, meg- és kifejthetetlen, és főleg kiszámíthatatlan bekövetkezésű és intenzitású transzparenciája. Remekek a színészek, valamennyien urai a testüknek, melyek gazdag színházi hangszerekként működnek (...) Minden a színpadon, ami eddig jellemezte Urbán András munkásságát, nem változott sem a töménység, sem az intenzitás, sem a mélység. Valami mégis. Emészthetőbb, ehetőbb, nézhetőbb (jaj, félek kimondani, szórakoztatóbb) előadás ez a mostani az eddigiek nagy átlagánál, anélkül, hogy ez bármilyen kompromisszumra vagy megalkuvásra kényszerítette volna a rendező-színházigazgatót.” (Hontalan Iván)