A Színház című folyóirat 2016-os októberi száma közli Rádai
Andrea írását Urbán András Magyar című előadásáról.
*
Magyarnak lenni: semmi és minden
Magyar – temesvári Csiky
Gergely Állami Magyar Színház és szabadkai Kosztolányi Dezső Színház – Zsámbéki
Színházi Bázis
Az előadásból nem derül ki, hogy
kinek a nevében – a magyarok által vagy ellenében – épül fel ez az
erőszak-labirintus, nem választható el egymástól nemzeti szenvedés és nemzeti önsajnálat.
Igaz, maga a kérdés sincs feltéve.
2016 nyarán a Zsámbéki Színházi Bázis is megemlékezett 1956-ról
egy programsorozattal. A szombaton és vasárnap játszott, ’56-ról közvetve szóló
előadások sorához látványosan nem csapták hozzá a péntek esti, Urbán András
rendezte Magyart. Pedig talán nem ördögtől való a gondolat, hogy nemzeti
megemlékezések kapcsán nemzeti identitásunkról gondolkodjunk – persze csak ha
azt feltételezzük, hogy az nem egy végleges formába öntött, készen kapott csomag,
hanem valami, ami dinamikusan változhat, és amiért egy kicsit nekünk is meg
kell küzdenünk. Ráadásul az alkotók Szerbiában és Romániában élő magyarokként,
hogy úgy mondjam: ideális, de talán inkább: reális pozícióban vannak egy ilyen
fajta megemlékezéshez. Egyébként, ha ezt a gondolatmenetet követjük,
mindenképpen figyelemre méltó tény, hogy a 2016-os MITEM-be, vagyis a
Vidnyánszky vezette Nemzeti Színház programjába viszont belefért a Szerb
Nemzeti Színház szintén Urbán rendezte produkciója, a Hazafiak. A két előadás
közötti további kapcsolódási pontokról még lesz szó.
A Magyar tulajdonképpen egy rendkívül egyszerű kísérletre
épül: hogyan lehet „beszélni”, gondolkodni a nemzeti identitásunkról a nyelvünk
nélkül? Mit jelent, ki és mi a magyar, nyelven innen és túl?
Ilyen módon az egész előadás szinte performanszok sorozatává
válik. Mindjárt az elején három nő kivágja, majd egy deszkalapra szögezi három
térdeplő férfi nyelvét. Ez a jelenet az előadás kiindulópontja (de egyúttal
magában foglalja a kisebbségi léthelyzetet is). A magyar szó jelentésének
kiürítésére is történik kísérlet: a színészek végtelennek tűnő ideig éneklik, harsogják,
ordítják, fröcsögik különböző nyelveken: magyar, amitől a szó már önmagában verbális
agresszióvá válik, hogy aztán minden sallangtól és árnyalattól megfosztva
voidként, üres helyként tátongjon az előadás terében.
Az előadás a magyarsághoz és a kereszténységhez kapcsolódó
jelképek erőszakos (és helyenként szó szerinti) „egymásba rántásával”, szövevénnyé
fonásával folytatódik. Megjelenik a színpadon fekete ló, csodaszarvas, turul,
szürkemarha, az anyaföld, a búzaliszt, a csikósnadrág, a csizmaszárcsapkodás,
sírva vigadás, egy Krisztus-alak és egy Pietà-kép is. A szimbólumokhoz szinte
mindig az agresszió: az alávetettség és a fölérendeltség, a kényszerítés és a
megfélemlítettség, a nyeregben levés és a megalázkodás gesztusai társulnak. Ennek
csúcspontja, amikor a Pietàból kibontakozó Krisztus-alakot a színésznők –
szinte ugyanazokkal, de legalábbis egymásba olvadó mozdulatokkal – ajnározzák,
kényeztetik, ellökik, és erőszakot tesznek rajta.
Az előadásból nem derül ki, hogy kinek a nevében – a magyarok
által vagy ellenében – épül fel ez az erőszak-labirintus, nem választható el
egymástól nemzeti szenvedés és nemzeti önsajnálat. Igaz, maga a kérdés sincs
feltéve. Hiszen a Magyar inkább arra keresi a választ, hogy mi történik, mi
marad ezekből a jelképekből, ha pattanásig feszített húrként jelennek meg a
színpadon, ami olykor egyenlő a megszentségtelenítésükkel, vagyis – a magyar
szóval történtekhez hasonlóan – a kiürítésükkel, megtisztításukkal. Mindeközben
a színpad és a színpadon levő testek a végsőkig elhasználódnak és bemocskolódnak,
lisztbe, földbe, vörös festékbe, vörösborba forgatódnak, aminek eredményeképpen
a tömegsírok – egymásra dobált, egymásba gabalyodott, lemeztelenített és
megbecstelenített testek – képe is felidéződik.
Akad néhány aktuálpolitikai utalás is. A színészek az első
jelenetekben a magyar gárdáéhoz hasonló egyenruhában jelennek meg. Még az
előadás elején lelepleződik és végig a háttérben marad egy hatalmas molinó, ami
a mai magyar kormány egy korábbi „kék” plakátkampányára utal (a sok közül) az
alábbi felirattal: „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod
a kultúrájukat”. Ez a mondat nem más, mint logikai megfordítása a kampány egyik
valóban létező szlogenjének („Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell
tartanod a kultúránkat”), ami egyszerre utal újfent a kisebbségi létre, és
világít rá a szlogen ostoba abszurditására is. (Csak Magyarországon kell
tisztelni a magyar kultúrát? Magyarországon csak a magyar kultúrát kell tisztelni?)
Ezek az eszközök – a brutalitás, a szexualitás (és a
brutális szexualitás) színpadi megjelenítése, a sokkolás szándéka, az
aktuálpolitikai utalások – korántsem idegenek Urbán András rendezői
eszköztárától. Ennek a színháznak persze megvan az a hátránya, hogy könnyen
kiismerhetővé, az érzékeket eltompítóvá, sőt olykor idegesítővé válik, és az előadás
bármely pillanatában adekvát nézői reakció az unalom, a fásultság, a
hatásvadászat miatti bosszankodás, az eltartás, de ezzel együtt persze a
döbbenet, a sokk, a földbe döngöltség és a katarzis érzése is. Mindez persze a
Magyarra is igaz, amiben ugyanígy vannak túlfeszített jelenetek (talán mindenki
számára máshol), ám a performansz jelleg, és az, hogy a néző alól kihúzzák a
verbalitás talaját, egészében véve mégis koncentrátum sűrűségű, maró hatású
előadást eredményez.
Fontos szerep jut a szagoknak (a por, a festék, a föld, a
vörösbor szagának), a hangoknak (a bakancsok surrogásától a különböző fokozatú
üvöltéseken és nyüszítéseken át a nyomasztóan hangos zenéig) és a színeknek (a
liszt fehérségének, a bor vörösének, a föld feketéjének). Az erős performatív
hatáshoz persze hozzájárul a helyszín is: a kint csak gyéren megvilágított, lepukkant
és nézőtérként szűkös hangár, a tücsökcirpelés. És persze a temesvári és a szabadkai
színészek is, akik maguk is performerekké, a performanszt kiszolgáló objektumokká
válnak, s akik mintha nem is eljátszanák, hanem magukból tépnék ki a gyűlöletet.
Olyannyira üres a tekintetük, transzhoz közeli az állapotuk, hogy az is
felmerül bennem, nem problematikus-e ez a fajta színészi létezés, alávetettség.
Ugyanaz a nyálfröcsögő nemzeti érzés fűti a fent említett
Hazafiak szereplőit is egy egészen más hangulatú előadásban. Belgrádban a szerb
irodalom egy klasszikusát állította színpadra Urbán András. Jovan Sterija
Popović a XIX. század közepén írt komédiája figyelemre méltó éleslátással
figurázza ki a nagymellényű, köpönyegforgatásra hajlamos (magyarellenes szerb) hazafiasságot.
A színészek – a Magyarhoz és a rendező több más előadásához kísértetiesen hasonlóan
– több ízben sorakoznak fel a színpadon, hogy a közönség felé fordulva kifejezéstelen
arccal ordíthassák el jelszavaikat és énekelhessék el háborús dalaikat. Kevésbé
hatnak ezek a jelenetek ott, a nagyszínpadon, abban a szöveges, talán kissé
meghaladottnak tűnő komédiában, mint a kopott és koszos zsámbéki hangárban, a
zsigeri hatásra építő, közvetlenül az arcunkba tolt performanszban. A MITEM-en,
a Nemzeti Színházban játszott Hazafiak – a kontextusa miatt – mégis emlékezetes
pillanat volt, amit értünk (de nem érzünk), s azzal is tisztában vagyunk, hogy
az előadás egészen másként szól Szerbiában (és ez természetesen igaz a Magyarra
Romániában is). Egy kritika például megjegyzi, hogy különösen merész húzás volt
egyes szereplőket magyarul megszólaltatni a Belgrádi Nemzeti Színházban, egy
másik pedig egyenesen utópiához hasonlítja a bemutató tényét.
A végén aztán mindkét előadásban méla bambaságba fordul a
szilaj, brutális duhajkodás. A Vojvodinából Belgrádba menekült hazafiak egy
darabig tompa tekintettel maguk elé meredve ülnek sorban egymás mellett, mint
egy tranzitváróban. A Magyarban a meztelen színészek hatalmas
szürkemarha-maszkokat a fejükre húzva jönnek elő. Ez a zárókép is: a sötétben,
a tücsökcirpelésben, a pusztában tébláboló szerencsétlen állatok. Mi magyarok:
ökrök egy porcelán világmindenségben.
Mi? Magyar
Hol? Zsámbéki Színházi Bázis
Kik? Csiky Gergely Állami Magyar
Színház, Temesvár; Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka / Játsszák: Borbély B.
Emília m.v., Csata Zsolt m.v., Éder Enikő m.v., Lőrincz Rita m.v., Simó Emese
m.v., Czumbil Orsolya m.v., Kiss Anikó, Kucsov Boris, Mikes Imre Elek,
Nagyabonyi Emese / Zeneszerző: Irena Popović / Koreográfus: Kiss Anikó /
Jelmeztervező: Marina Sremac / Maszkok: Daniela Mamužić / Pszichodrámás
szakmunkatárs: Boris Telečki / Dramaturg: Góli Kornélia / Rendező: Urbán András
(Színház, 2016. október)
Ilovszky Béla felvétele
