A Kincsem szerencsére nem a csodalóról szól

Az Index keretében működő Cinematrix közli Kovács Bálint filmkritikáját.

*

A Kincsem szerencsére nem a csodalóról szól

Milyen ország az, amelyiknek egy ló a nemzeti hőse? Amelyiknek egy versenyzésre használt állat tudja erősíteni a nemzeti identitását és büszkeségét? Amelyik bármibe képes belekapaszkodni a múltbeli dicsőségek közül ahelyett, hogy a jelenre koncentrálva akarna létrehozni valami nagyot?
Legalábbis van valami ilyesmi üzenete annak, hogy az elmúlt évtizedek során a Honfoglaláson és a Hídemberen kívül nem készült nagyszabású közönségfilm magyar nemzeti hősről, most viszont a Kincsem lett a rendszer kurzusfilmje: a legdrágább film, ami valaha Magyarországon készült (3 milliárd forintból).
Érezhette ezt a furcsa mellékzöngét Herendi Gábor író-rendező (Valami Amerika) és Hegedűs Bálint forgatókönyvíró (Liza, a rókatündér) is: nagyon jó drámai érzékkel hagyták a fenébe a valóságot, és egy teljesen eredeti sztorit találtak ki a minden versenyét megnyerő, legyőzhetetlen csodaló köré. Olyat, ami sikerrel próbálja meg feltámasztani a nézője nemzeti büszkeségét, és közben még azt sem kell megkérdeznie magától: 

tényleg egy ló sikerei miatt érzem jobban magam a hazámban?

Herendiék az 1848-49-es szabadságharc leverése után kezdik az 1874-ben született ló történetét, a megtorlások miatt egy faágon kapálózó, akasztott magyar mártírral és egy gyereke szeme előtt kivégzett magyar felkelő nemes úrral. És ez már önmagában is egyértelművé teszi: a Kincsem nem a ló történetét akarja elmondani, hanem sokkal nagyobb tétre teszi a pénzét. Ebben a filmben a ló a nemzeti függetlenség szimbólumává válik egy monarchiai Rómeó és Júlia-történetben: a ló tulajdonosa az a Blaskovich Ernő, akinek az apját a filmben egy osztrák nemes, Otto von Oettingen ölte meg, aki a császár kegyeltjeként szintén lovakat versenyeztet, azaz Blaskovich vetélytársává válik a turfon. Az ellenzéki magyar győzelmei pedig nem tetszenek a császárnak, a többi magyar ellenzékinek viszont annál inkább, így a lóversenyek a hatalomnak való önérzetes bemutatás terepévé, Blaskovich pedig egyfajta vértelen forradalom vezéralakjává válik. És akkor ehhez jön még hozzá egy folyamatos évődés Oettingen lánya és Ernő között.
Úgyhogy Herendiék egy könnyen kiismerhető, nagy megfejtéséket nem igazán, meglepetéseket pedig egyáltalán nem hozó, de a maga műfajában abszolút jól működő, fordulatos, pörgős és sokszor izgalmas, igazi blockbuster-sztorit terítettek Kincsem patái alá. De úgy, hogy közben érvényes választ találtak arra, hogy miért lehet érdekes ez a történet, és még azt is megmutatták, hogyan érdemes piros-fehér-zöld zászlóba csavart látványfilmet készíteni. Mert a Kincsem az osztrák-magyar szál, a nemzeti függetlenség képbe hozása révén egyáltalán nem olyan, mint a Vajna-rendszer eddigi műfaji filmjei, amelyek leginkább csak azt mutatták meg hol jobban, hol kínosabban, hogy a magyarok is tudnak kevesebb pénzből kevésbé látványos akciófilmet vagy thrillert forgatni, de amúgy bármilyen országban, bármilyen nyelven elkészülhettek volna. 

HA VAN ÉRTELME NEMZETI KÖZÖNSÉGFILMET CSINÁLNI, AKKOR AZ NAGYJÁBÓL OLYAN, MINT A KINCSEM.

Már ha van értelme, mert mindezzel együtt ez a sztori pont annyival érdekesebb a világ bármelyik tucatforgatókönyvénél, amennyire libabőrössé tudja tenni a magyar közönség egy részét néhány jó pillanatban előhúzott magyar zászló vagy gúnyos pillantás a gaz labancra. Ha viszont leolvasztjuk róla a trikolór mázat, az egész nem marad több egy rivalizálásról és egy valószínűtlen szerelemről szóló filmnél.
De még azt is csak visszafogottan, mivel a rivalizálásról a nemzeti legendáriumból, vagy ma inkább a Wikipediáról úgyis tudjuk, hogy nincs valós tétje, hiszen Kincsem minden versenyét megnyerte. A szerelemről meg már ismerünk annyit, hogy pont elég lesz a 121 perces játékidőből mondjuk 117 arra, hogy egymásé legyen, akinek egymáséinak kell lennie.
De Herendiék pontosan látják a dolog minden hátulütőjét, így mindent elkövetnek, hogy az adott keretek között a lehető legjobban elkerüljék a nehezített pálya buktatóit. És ez elég jól sikerül is nekik. A versengésbe behozzák például az erkölcsi dilemmát, hogy szabad-e szabálytalanul, hatalmi pozícióból megoldani a dolgot, vagy muszáj mindig gentlemannek maradni. És noha a filmben semmilyen aktuálpolitikai utalás nem szerepel, a szinte mesebeli „gonosz császár” és a mai politikusok a kérdésre adott válaszának különbsége azért így is elég elkeserítő.
A szerelmi szálban sem csak a szokásos „olyan, mintha utálnák egymást, de ez igazából szerelem”-sablon működik, ezen kívül is bekerül egy csomó apróság, ami érdekesebbé teszi a dolgot Blaskovich bordélyházfüggőségétől a háromszög harmadik, a két fél között ide-oda ingázó férfiig, akivel kapcsolatban elegánsan csak egyetlen, apró utalás erejéig merül fel, hogy esetleg meleg; pont annyira, hogy ne vigye el a hangsúlyokat. Herendi és Hegedűs amúgy is pontosan megtalálják azt a mezsgyét, ahol még nincs túlzsúfolva a sztori, viszont már van egy csomó kisebb részlet, ami egyéni ízt tud adni. Jó példa erre a szál, ami arról szól, hogy másokkal ellentétben Blaskovich soha nem ütné meg Kincsemet még lovaglópálcával sem; vagy a macska története, ami cukiságban simán veri az egész éves filmtermést, és ráadásul elég megdöbbentő módon nagyjából az egyetlen, ami állítólag történelmileg is hiteles. Viszont akármilyen jól is hangzik ez, azért az tény, hogy mindez csak a körítés.
És még nem is volt szó Herendi rendezői túlzásairól. Az rendben van, hogy kölcsönvette Baz Luhrmann stílusát, és a Moulin Rouge!-hoz vagy A nagy Gatsbyhez hasonlóan ő is próbált kortárs elemeket lopni a kosztümös környezetbe – a táncjelenet, ahol a nemesi bálon a táncosok egy huszonegyedik századi koreográfiát adnak elő mai zenére, például egy kifejezetten jól sikerült Luhrmann-idézet. De nála ez a stílus meghatározza a filmeket, formailag és hangulatilag is, míg Herendi összesen négy darab ilyen geget tesz a filmbe minden előzmény és következmény nélkül, így viszont ezek nem hangulatmódosító elemek, hanem érthetetlen és néha elég infantilis kiszólások csak; amikor a baronesz unalmában elkezdi Fluortól a Mizu szövegét dúdolgatni, az még kifejezetten kínos is. Az ilyeneknél viszont fontosabb aránytévesztés a film legvége, amit spoilerek nélkül persze nem lehet leírni, de erősen túlszalad benne a hősiesség, a szerencse, a hihetetlen csodák és a nagynak szánt pillanatok egy képkockára jutó aránya.
És ez pont zárásként még akkor is zavaró, ha amúgy a két főszereplő, Nagy Ervin (Blaskovich) és Petrik Andrea (az osztrák nő) nagyon pontosan és találóan hozzák is a karaktereiket. Nagy Ervin játékában szimpatikusan sajátos eleggyé áll össze a teljesen görcstelen lazaság és (ön)irónia, a mindig csak egy picit felvillantott önimádat, a visszafogott bunkóság és mindezek mögött valami kitörölhetetlen jószándék: annyi minden van ebben a figurában, hogy Nagy Ervint kétszer ennyi ideig is élvezetes lenne nézni. Petrik Andrea játékában az a jó, ahogyan néha előbújik a szíve a biggyesztett ajkú arckifejezése mögül, meg ahogyan a figura néha olyan élvezettel lubickol a saját vélt vagy valós fölényében.
Szóval a történetvezetést, az írói és többnyire a rendezői megoldásokat tekintve a Kincsem aligha fog csalódást okozni annak, akit nagyon érdekel egy nemzetiszínű kokárdával diszkréten kitűzött, lovas-szerelmes kalandfilm, ami biztos nem fog sem kellemetlen, sem váratlanul kellemes meglepetéseket okozni. Viszont a hárommilliárd forintot nem érdemes keresni benne: bár látványos a film, jók a lóversenyek, a jelmezek is ötletesek – ha látszik is rajtuk, hogy most húzták ki mindet a skatulyából –, de alig van nagytotál, alig vannak távoli, múlt századi városképek, nem a természetben játszódó külsők vagy igazán tágas belső terek. Lehet, hogy ez a legdrágább film, de a leglátványosabb aligha. Akárhogy is:

HA SZÜKSÉG VAN KURZUSFILMEKRE, AKKOR AZOK LEGYENEK LEGALÁBB OLYANOK, MINT A KINCSEM.

Kovács Bálint

(Cinematrix, 2017. március 15.)

Az Index.hu mellékleteként megjelenő Cinematrix közli Inkei Bence írását a Szürke senkik című filmről.

*

Erre a filmre vártunk száz éve

Az első világháború joggal neheztelhet az utókorra: milliók haltak meg benne, kegyetlen volt, pusztító és értelmetlen. De mire a filmgyártás elérte azt a technikai fejlettséget, hogy látványos háborús munkák készülhessenek, addigra jött egy még pusztítóbb, még kegyetlenebb és látványosabb világháború, amely sokkal inkább megragadta a filmesek képzeletét.

Születtek ugyan népszerű és jól sikerült első világháborús filmek, de minden ilyenre tíz második világháborús jut, ami pedig a magyar filmgyártást illeti, még durvábbak az arányok. Mára elfeledett, harmincas évekbeli műveken kívül gyakorlatilag nincsenek első világháborús filmjeink, maximum háttérsztoriként jelenik meg. Lásd például az Ének a búzamezőkrőlt, amely még nem lesz attól első világháborús film, hogy a férfi főszereplő az orosz frontról tér haza.

Grünwalsky Ferenc Utrius című filmje sem igazi háborús film, inkább háborúellenes parabola. De tud bárki mondani olyan magyar, első világháborús filmet, amiben valódi harci jelenetek is voltak, és komolyan is lehetett venni? Készült rendes film Przemyśl ostromáról? A piavei csatákról? Vagy éppen a szerb hadifogságba került, majd Szardínia szigetére szállított osztrák–magyar katonák halálmenetéről? Mintha ezek a sok-sok magyar áldozatot követelő hadi események ma már senkit nem érdekelnének.

Éppen ezért rengeteg kihasználatlan lehetőség rejlik a témában, és pont ideje volt tehát, hogy készüljön végre egy teljes egészében az első világháborút megidéző film – kár, hogy ez is csak tévéfilm, pedig a Szürke senkik tényleg megérdemelt volna egy komolyabb produkciót.

A berni követ és a Félvilág című tévéfilmeket is jegyző Köbli Norbert forgatókönyvéből az elsőfilmes Kovács István rendezett filmet, melyet december 16-án mutatnak majd be a Duna tévén, de remélhetőleg a csatornáénál szélesebb közönséghez is eljut. Mert tényleg megérdemli.

A Szürke senkik öt katona történetét meséli el, akik az olasz fronton harcolnak az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében, és akik egy veszélyes felderítő akcióra indulnak az ellenséges vonalak mögé.

Kevés szereplő, nincsenek tömegjelenetek, mégis borzasztó jól működik háborús filmként, a hibái ellenére is.

De kezdjük inkább az erényeivel. A film nagyon hamar be tud szippantani, ami köszönhető az alapszituációnak is: ellenséges területen vagyunk, bármelyik pillanatban történhet valami baj. A rendező jól is aknázza ki ezt, és végig izgalomban tartja a nézőt, még akkor is, amikor csak érdektelen dolgokról beszélnek a katonák a tűz körül kuporogva. A harci jelenetek különösen erősek, realisztikusak, ami magyar filmtől tényleg szokatlan. És pontosan kiderülhet belőle, mennyire nem hősies és férfias hecc a háború, ahol nincsenek hősök, csak szerencsések és túlélők vannak.

A szereplők közül is a hivatásos katona, Fodor őrmester (Trill Zsolt) az egyetlen, akit még érdekel a háború kimenetele, a többiek csak egy darabban haza akarnak kerülni. Van köztük román, osztrák és magyar, mindannyian értenek németül és magyarul, és ez már indok arra, hogy valamiféle bajtársiasságot is érezzenek egymás iránt. És van a főszereplő (Kovács S. József), a naiv szegedi tinédzser, aki még Isonzónál is képes azt mondani, hogy ő a hazáját védi, és aki egy galambot sem bír megölni.

Ezek remekül visszaadják, mennyire abszurd és értelmetlen háború volt ez, de ettől még emberek milliói ölték egymást engedelmesen éveken keresztül, ahogy ebben a filmben is. A kopár, késő őszi táj, a vigasztalan, ködös idő is pont azt az első világháborút eleveníti meg, amely bennünk élhet olvasmányélmények és fotók alapján. Nagyon erős az operatőri munka, csodaszép beállítások és sokatmondó képek váltják egymást – talán légi felvételből többet kapunk a kelleténél, de mivel a filmnek a postagalambok is fontos szereplői, ezeknek is megvan a létjogosultságuk.

Ami egyedül elvesz kicsit az élményből, azok a párbeszédek: egyrészt az, hogy a nyelvezet nem törekszik a korhűségre, és néha kicsit iskolások is a szövegek. Lehet továbbá, hogy lévén ez egy tévéfilm, oda kellett figyelni a korhatárkarikára, de az sem tesz jót a hitelességnek, hogy alig hallható trágárság a filmben, pedig ezek az évek óta a fronton szenvedő bakák már egész biztosan nem mentek a szomszédba néhány kurvaanyádért.

Az sem túl életszerű, hogy Radu (Keszég László) tökéletesen, tisztán, akcentus nélkül beszél magyarul, holott az anyanyelve elvileg a román. Ezek nyilvánvalóan nem komoly problémák, de egy kicsit elvesznek a film erejéből, és újabb bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a magyar filmek gyenge pontjai rendszerint a párbeszédek.

Pedig a színészekre nem lehet panasz, és nagy szerepük van nekik is abban, hogy végig komolyan lehet venni a filmet, sőt, lehet izgulni is. Ami egyébként szintén ritka, és egyáltalán nem magától értetődő. És nem látszott meg igazán a pénzhiány sem a filmen – lehet, hogy a rudabányai tó és környéke nem az Alpok, de ez egyáltalán nem volt zavaró. Mint ahogy az sem, hogy az olasz katonákat is magyar színészek alakítják.

Minimális változtatásokkal ez a film viszont tényleg felduzzasztható lett volna mozifilmmé, és ezért kicsit kár, hogy tévéfilmként vélhetően jóval kevesebben látják majd. Egy elsőfilmes rendező és a nagyközönség számára szintén ismeretlen főszereplő viszont igazolták, hogy érdemes megjegyezni a nevüket, még úgy is, hogy mindkettőt Kovácsnak hívják.

Amennyire kimaradt a magyar filmgyártásból az első világháború, olyannyira igazolta a Szürke senkik, hogy a téma feltétlenül érdemes arra, hogy filmre vigyék, és jó lenne a jövőben még több filmet látni az elfeledett háborúról. És még az sem baj, ha a történelmi hűséget is feláldozzák a sztori oltárán, mint itt (erről a spoiler miatt lásd a cikk legalját). Mert lehet, hogy a befejezés kicsit szájbarágós, de pont passzol az egész cirkusz értelmetlenségéhez, és nem lesz hiányérzetünk sem. Reméljük, minél hamarabb hallunk újra az alkotókról.

(A Szürke senkiket december 16-án 22 órakor és december 17-én 2 óra 50-kor lehet megnézni a Duna tévén, illetve élőben lehet nézni Magyarország területéről a Médiaklikk.hu oldalán.)

TEHÁT AKKOR AZ ÍGÉRT SPOILER

A filmről csak a legvégén derül ki, hogy a háború utolsó napjaiban játszódik, 1918 őszén, és így azt a benyomást kelti, mintha a Monarchia az utolsó pillanatokban is átfogó támadásra készült volna. A valóságban a nyári, kudarccal végződött, második piavei csata volt a Monarchia utolsó offenzívája, onnantól kezdve már a végletekig kimerült, rosszul felszerelt, betegségek tizedelte osztrák–magyar sereg örült, hogy még állt a lábán. Októberben a különféle nemzetiségek katonái nagy tömegekben szöktek haza a frontról, és a hónap végére már a Monarchia államegysége is megszűnt. A november 4-én hatályba lépett fegyverszünet tehát már régóta érett, és nem valószínű, hogy bárkit is váratlanul ért volna.

(Cinematrix, 2016. december 15.)