Nem jelenhet meg a BALK egyik szerzőjének a könyve a Vajdaságban, mások is tiltólistán

A Balk Magazin összefoglalót tesz közzé a Magyra Narancs korábbi írása alapján.

*

Nem jelenhet meg a BALK egyik szerzőjének a könyve a Vajdaságban, mások is tiltólistán

A Magyar Narancs május 25-én közölt egy hosszabb cikket arról, hogy megjelenés előtt álló könyveket tiltottak le a Vajdaságban. A vajdasági „kézi vezérelt magyar kultúráról” szóló cikkében Krusovszky Dénes megállapította, hogy a vajdasági magyar szellemi élet radikálisan leszűkült, amit csak tetézett, hogy öt szerzőt indexre tettek, köztük a BALK állandó munkatársát, Balázs Attilát (B.A. Balkanac) is. A „nem kívánatos” szerzők közé tartozik továbbá Bozsik Péter, Terék Anna, Ladányi István és Darida Veronika. Az utóbbi nem Vajdaságból származik, de monográfiájának témája a fiatalon elhunyt zentai festő, Bíró Miklós művészete mégis kötődik a régióhoz.

A bújtatott alany

A cikk megjelenését követően felvettük a kapcsolatot a Magyar Naranccsal, és a térséggel foglalkozó portálként – valamint az érintettség miatt – kértük a Családi ügyek című cikk átvételét, amihez azonban nem kaptunk hozzájárulást. Viszont megígérték, hogy a Magyar Narancs kiveszi a fizetőfal mögül az említett cikket, vagyis ingyenesen hozzáférhetővé teszi minden olvasó számára, ami azóta meg is történt, így a cikk – új címmel ugyan – de teljes terjedelmében elérhetővé vált, és itt olvasható: Megjelenés előtt letiltott könyvek: így működik a kultúra támogatása ma a Vajdaságban.
A cikket ezt követően sem vehettük át, viszont a Magyar Narancs főszerkesztője arról tájékoztatott bennünket, hogy örülnek minden linknek, rezümének, bő ismertetőnek, hogy valóban minél több helyben érintett érdeklődőhöz jusson el az írás! Ennek szellemében közlünk néhány gondolatot Krusovszky Dénes helyzetelemzéséből, még egyszer megjegyezvén, hogy a teljes cikk a Magyar Narancs internetes felületén olvasható.
Krusovszky a VMSZ elnökének, Pásztor Istvánnak az egyik zavaros fejtegetésével nyitja a cikkét azokról a meg nem nevezett személyekről (bújtatott alany), akik mások innen, vagyis a Vajdaságból való eltelepítéséből csináltak üzletet, és jól kerestek ezen, továbbá azokról, akik máshol élnek, de itt (megint a Vajdaságban) adják ki folyamatosan a könyveiket, és ezáltal „befolyásolják az embereket”.
Az előbbiek kilétére nem derült fény, így nem tudjuk meg, hogy az elvándorlásból ki csinált üzletet, az viszont a kijelentést követően mára már kiderült, hogy kik is akarják befolyásolni a vajdasági magyarságot, 2023 elején ugyanis aggasztó hírek érkeztek a magyar kisebbség legjelentősebb (és majdhogynem egyetlen) könyvkiadója, a Forum Könyvkiadó Intézet háza tájáról.

Hatalmi erővel átírt kiadói program

Ezek a hírek hatalmi erővel átírt kiadói programról, letiltott könyvekről és a régióból elszármazottakat diszkrimináló új irányvonalról szólnak.
A cikk ugyanakkor méltatja Virág Gábornak, a Fórum vezérigazgatójának tevékenységét, aki bevezette a kettős (mindig egy anyaországi kiadóval közös) kiadásokat, és ez által ki tudta mozdítani a periferikus állapotból a vajdasági kiadványokat, miután Budapesten, illetve Magyarországon is hozzáférhetővé tette azokat.
Így a Vajdaságban most nem kívánatossá váló szerzők könyvei is a kettős kiadás rendszerében kerültek volna az olvasók elé, viszont most úgy néz ki, hogy ezzel párhuzamosan a magyar támogatások is akadoznak, így a szóban forgó kötetek egyelőre biztosan nem jelenhetnek meg Budapesten sem.
A könyvek és szerzőik letiltása mögött a Magyar Narancs legtöbb forrása arra utalt, hogy a vajdasági kulturális élet régóta meghatározó szereplője Lovas Ildikó, aki különböző funkcióin keresztül, illetve magánéleti pozíciójából kifolyólag egyedülálló befolyással bír a magyar kisebbség kulturális viszonyaira.
A cikk szerint már az is jellemző, hogy ha az ő szerepe szóba kerül (mindig szóba kerül), a legtöbb megszólaló nem meri névvel vállalni a véleményét, alátámasztani az értesüléseit, mondván, nem csupán magukat, de családtagjaikat, munkatársaikat hoznák nehéz helyzetbe.
A könyveit korábban éppen a Kalligramnál (jelenleg a Forumnál) megjelentető írónő minden adatközlő szerint élet és halál ura a vajdasági kultúrában, de ennek kevés formális nyoma látszik, ezért inkább nem hivatalos, szürke eminenciás jellegű működése sokkal meghatározóbb.
Az egyik „letiltott szerző”, Bozsik Péter keserűen jegyzi meg, hogy ez afféle hagyomány a Vajdaságban, a „nagyasszony”, ahogy Lovast nevezi, csak visszatért a jól bevált recepthez, és – mint hajdan Major Nándor, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának egykori végrehajtó titkára, aki íróként, kritikusként és esszéistaként is fungált, és akinek a nevéhez az Új Symposion betiltása fűződik – inkább személyesen odaszól, ha akar valamit.
Bozsik szerint annál is nyomasztóbb az egész, mert valaha kifejezetten baráti viszonyban volt Lovassal, a NATO bombázások idején például egy ideig a saját lakásában ő adott szállást neki.

Máskülönben jól ír

Miután a cikket teljes terjedelmében nem vehetjük át, a folytatást – mint már említettük – a Magyar Narancsban olvashatják.
A magunk részéről csak annyit jegyzünk meg, hogy a hét elején az egyik szabadkai antikváriumban érdeklődtünk Lovas Ildikó könyvei iránt, és az ott dolgozó hölgy arról tájékoztatott bennünket, hogy sokan keresik és szívesen olvasnák az írónő könyveit – ha nem lennének tisztában politikai szerepével – merthogy jól ír, csak kár, hogy másmilyen babérokra (is) tör.

(Balk Magazin, 2023. július 10.)

Virággal kedveskednek Lovas Ildikónak, akit a Vajdaságban csak „nagyasszonynak” neveznek magánéleti és politikai kapcsolatai miatt (Forrás: Magyar Narancs, Fórum Kiadó Facebook-oldala)

[Két olyan ünneplős képet (1941 és 1944) közlök Zentáról (forrás Zentai Levéltár), amelyeket zentai polgárok legyilkolása és deportálása követett...]

Balla Lajos – Laci egy bejegyzést tett közzé a Facebookon.

*

Két olyan ünneplős képet (1941 és 1944) közlök Zentáról (forrás Zentai Levéltár), amelyeket zentai polgárok legyilkolása és deportálása követett. Habár régen nem Zentán élek, de lelkemben mind a mai napig zentai vagyok, de ezekre az eseményekre nem vagyok büszke!
Ma délután elindul egy busz (remélem nem fogják a benne ülök – akik az előző két képen látható eseményektől sokkal inkább szégyellni valók – úgy kicicomázni, mint a harmadik képen láthatót! de még akkor is ki kell mondanom:
A BUSZON ÜLŐK SZÉGYENT HOZTAK POLGÁRTÁRSAIKRA, DE LEGINKÁBB 1992. november 5-ére, az akkori események részvevőire, azaz mindenkire, aki akkor EMBERKÉNT viselkedett. Talán ezért róluk azok a birkák jutnak ez eszembe, amelyek a PÁSZTORT vagy annak SZAMARÁT követve boldogan mennek a vágóhídra!
Sajnos, mindez nem csak a zentaiakra vonatkozik!

(Facebook, 2023. május 26.)

Megjelenés előtt letiltott könyvek: így működik a kultúra támogatása ma a Vajdaságban

A vajdasági magyar könyvkiadás helyzetéről közöl elemzést a Magyar Narancs.

*

Megjelenés előtt letiltott könyvek: így működik a kultúra támogatása ma a Vajdaságban

A helyi magyar egypárt szerint már tavaly kiderült, hogy a Magyarországra áttelepült pesszimista írók tehetők felelőssé az óvodások alacsony száma miatt (is) a Vajdaságban. Az idén a hatalmi retorikát tettek követték: sorra tiltották le a megjelenés előtt álló könyveket. Vajon kinek lehet ez jó?

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. május 25-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.

Visszavárjuk!

A szerk.

„A mostani elsősök 2015-ben születtek, és ne felejtsük el, ez volt az az év, amikor a Vajdaságban az a közhangulat uralkodott, amelyik arra hegyezett ki minden mondatot és minden közszereplésbeli megnyilvánulást, hogy ez a föld nem élhető és innen el kell menni, és hogy aki valamire való, az nem itt fogja megalapozni a saját és a gyerekei jövőjét. Mondták ezt azok, akik mások innen való eltelepítéséből üzletet csináltak és jól kerestek ezen, valamint azok, akik máshol élnek, de itt adják ki folyamatosan a könyveiket, és ezáltal befolyásolják az embe­reket.” Egy szerbiai magyar falu, Szaján tavaly szeptemberi óvodai ünnepségén mondta ezt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), illetve a tartományi parlament elnöke.
Aztán 2023 elején tett lett a gondolatból, s aggasztó hírek érkeztek a magyar kisebbség leg­jelentősebb (és majdhogynem egyetlen) könyvkiadója, a Forum Könyvkiadó Intézet háza tájáról. Hatalmi erővel átírt kiadói programról, letiltott könyvekről, a régióból elszármazottakat diszkrimináló új irányvonalról szólt a fáma. A keleti blokk felbomlása óta példátlan letiltáshullámban az a legszomorúbb, hogy a többségi szerb társadalomnak ehhez semmi köze. Magyar belügy ez.

Kontrollmánia

Az elmúlt évek politikai és kulturális értelemben is a pluralitás teljes felszámolásáról szóltak a Vajdaságban. A Magyar Nemzeti Tanács (MNT), a vajdasági magyarság országos kisebbségi önkormányzati szervének harminc­öt tagjából harmincöten a VMSZ soraiból kerültek ki, a korábban a pártból kiváló elégedetlenek által létrehozott ellenzéki erő, a Magyar Mozgalom pedig egyszerűen felfüggesztette működését. A gazdasági élet, az oktatás, a kultúra és a nyilvánosság szinte kizárólag a párt jóváhagyásával képes csupán működni. A párt pedig nem meglepő módon budapesti lélegeztetőgépre van kötve, amit a VMSZ körüli alapítványokba és intézményekbe öntött (bár az utóbb időben fogyatkozni látszó) forintmilliárdok jeleznek egyértelműen. A Vajdaság orbanizálódásáról korábban részletesen beszámoltunk (lásd: Exportált orbánizmus 2.: Bevált receptek, Magyar Narancs, 2020. május 6.), az akkor már javában dübörgő VMSZ-buldózer mára mindent letarolt.
A vajdasági magyar szellemi élet tere a közelmúlt számos megrázkódtatása miatt, illetve az általában is alacsony életszínvonal és magas kilátástalanság okán radikálisan leszűkült. A népességfogyással együtt a kulturális értékek fogyasztóinak jelentős része is eltűnt a térképről. A Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúk előtt még több mint 400 ezres magyarság száma az egészen friss adatok szerint kevesebb, mint a felére esett vissza, egyes becslések pedig a valós számot még a nyilvánosságra hozott (184 442 fő) adathoz képest is alacsonyabbra, 130–150 ezerre teszik. Ez gyakorlatilag egy közepes város népessége.
A Forum Könyvkiadó Intézet társalapítója az MNT, a kiadó öttagú igazgatóbizottságába az elnökön túl (aki jelenleg Erdődi Edvina, az MNT alelnöke, természetesen VMSZ-tag, a pártlaposított Magyar Szó egykori jogásza, jelenleg megbízott igazgatója) két tagot az MNT delegál, ami, mint hogy csupán VMSZ-es tagjai vannak, azt jelenti, hogy a Vajdaság meghatározó irodalmi kiadójának az igazgatóbizottsága fölött is közvetlen a pártkontroll. Persze működhetnének, mint ahogy működtek is a Forumtól független kiadók is a városnyi kulturális térben, a többi közt a Zentán alapított zEtna sokáig be is töltött egy efféle szerepet, ám az utóbbi években azt láttuk, hogy az ugyancsak az MNT-ből kontrollált kulturális támogatási pályázatokon – hogy, hogy nem – rendre nulla dinárt ítélt meg nekik az adott zsűri.
A Forum működését úgy kell elképzelni, hogy a kiadó igazgatója (jelenleg az immár harmadik négyéves ciklusában járó Virág Gábor) beadja az éves kiadói tervet az igazgatóbizottságnak, ők jóváhagyják (mármint elvileg), és továbbítják az MNT kulturális bizottságához véleményezésre; aztán az MNT végrehajtó bizottsága dönt a program tulajdonképpeni finanszírozásáról. Forrásaink szerint sokáig formális volt az igazgatóbizottság befolyása, tehát szabad mozgástere volt a Forum igazgatójának. Virág Gábor pedig élt is a lehetőséggel, s nem csupán új életet lehelt (egyebek mellett a fiatal generáció kiemelkedő szerzőinek kiadásán keresztül) az újvidéki intézménybe, de az ő ötletére bevezetett kettős (mindig egy anyaországi kiadóval közös) kiadásokon keresztül ki is tudta mozdítani a periferikus állapotból a kiadványokat azzal, hogy Budapesten is hozzáférhetővé tette azokat. Virág Gábor teljesítményét, szakértelmét vagy jó szándékát egyetlen forrásunk sem kérdőjelezte meg, ugyanakkor szinte egyhangúan nyomatékosították, hogy a kiadóvezetői mozgástér gyakorlatilag azonnal felszámolható. Az év elején ez meg is történt.

Nemkívánatos elemek

A 2023-as kiadói tervből az igazgatóbizottság tudomásunk szerint öt címet egyszerűen töröltetett az igazgatóval: Bozsik Péter és Terék Anna verseskötetét, Balázs Attila prózai munkáját, Ladányi István irodalomtörténeti tanulmányát és Darida Veronika művészettörténeti monográfiáját kihúzták a támogatandó címek listájáról. A döntés előjelek nélkül érkezett,

Ladányi és Terék könyve már betördelve, nyomdakész állapotban volt, mire kiderült, hogy nem jelenhetnek meg.

Az általunk megkeresett szerzők egyike sem kapott hivatalos indoklást, így csupán másodlagos értesülésekből következtethettek az okokra. Ladányi István, a Veszprémi Egyetem oktatója, akinek Megújuló befejezetlenség. Az Új Symposion folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai c. munkáját tiltották le, értetlenül áll a döntés előtt, mint mondja, a Gondolat Kiadóval közösen előkészített könyv megjelenése azért is lett volna célszerű a Forummal együtt, mert a téma a vajdasági kultúra részét képezi. Azzal, hogy csupán Budapesten jelenik meg, gyakorlatilag garantált, hogy beszerezhetetlen lesz a Vajdaságban. A két ország között ugyanis nem megoldott a könyvek gördülékeny forgalmazása, a magas vámok, és ezzel együtt a szűk olvasótábor miatti csekély bevétel kettőse gyakorlatilag ellehetetleníti az ilyen kiadványok eljutását a határ egyik oldaláról a másikra. Részben emiatt találta ki Virág Gábor a kettős kiadás rendszerét, vagyis azt, hogy az adott mű egy időben jelenjen meg Szerbiában és Magyarországon is. Szerettük volna megszólaltatni a Forum igazgatóját, de nem kívánt nyilatkozni – ahogy egy forrásunk megjegyezte, alighanem azért, mert meg van tiltva neki.
A másik négy szóban forgó könyv ugyancsak kettős kiadású lett volna, Bozsik Péter, Terék Anna és Balázs Attila munkái a Kalligrammal együttműködve készültek. A két kiadó, az újvidéki Forum és az egykor pozsonyi, ma már budapesti Kalligram jó ideje sikeresen kooperál. Amikor megkérdeztük Mészáros Sándort a letiltásról, ő is értetlenségének adott hangot, valamint hozzátette, hogy mivel ezzel párhuzamosan a magyar támogatások is akadoznak, a szóban forgó kötetek egyelőre biztosan nem jelenhetnek meg Budapesten sem.
A letiltott szerzők közül Terék, Bozsik, Ladányi és Balázs Attila is a Vajdaságból származik, erős kapcsolatokat ápolnak szülőföldjükkel, ez irodalmi műveiknek is az egyik legfontosabb vonulata – ám mind Magyarországon élnek. (Darida Veronika ugyan nem vajdasági, de monográfiájának témája, a fiatalon elhunyt zentai festő, Bíró Miklós művészete mégis kötődik a régióhoz.) Alighanem ez lehetett a baj – az egyik baj –, mint ahogy korábban már Orcsik Roland esetében is, akinek szintén a Forum–Kalligram együttműködésben jelent meg számos kötete, de most előre jelezték neki, hogy felesleges is beadnia leg­újabb regényét, biztosan nem fogja támogatni a bizottság. Orcsik azután vált persona non gratává szülőföldjén, hogy tavaly lapunknak nyilatkozva kritizálta a helyben kialakult kulturális viszonyok feudalizmusát (lásd: „Ha nem is boldogan”, Magyar Narancs, 2022. február 2.). Pásztor István tehát nem blöffölt hírhedt óvodai beszédében, bár afelől maradtak kétségeink, hogy az említett könyvek ellehetetlenítése rögtön meg fogja-e emelni a vajdasági óvodások számát.

Tudjukki, a nagyasszony, szürke eminenciás

A könyvek és szerzőik letiltása mögött legtöbb forrásunk egyéb okokat is sejt (lásd Az írószövetségi affér című keretes írásunkat). A vajdasági kulturális élet régóta meghatározó szereplője Lovas Ildikó, aki különböző funkcióin keresztül, illetve magánéleti pozíciójából kifolyólag egyedülálló befolyással bír a magyar kisebbség kulturális viszonyaira. Már az is jellemző, hogy ha az ő szerepe szóba kerül (mindig szóba kerül), a legtöbb megszólaló nem meri névvel vállalni a véleményét, alátámasztani az értesüléseit, mondván, nem csupán magukat, de családtagjaikat, munkatársaikat hoznák véleményükkel nehéz helyzetbe. A könyveit korábban éppen a Kalligramnál (jelenleg a Forumnál) megjelentető írónő minden adatközlőnk szerint élet és halál ura a vajdasági kultúrában, de ennek kevés formális nyoma látszik. Korábban ugyan valóban betöltött olyan pozíciót (az MNT művelődési tanácsosa volt 2010 és 2015 között), ahonnan közvetlenül megkísérelte az alá tartozó terület irányítását, de ennek kínos bukás lett a vége (lásd Népszínmű című keretes írásunkat). Azóta körültekintőbben jár el, bár számos pozíciót betölt hivatalosan is (az MNT kulturális bizottságának elnöke, a VMSZ elnökségének tagja, a VM4K nevű szabadkai kulturális intézet koordinátora), nem hivatalos, szürke eminenciás jellegű működése sokkal meghatározóbb. Többen is arról számoltak be, hogy

Lovas telefonon intézi az igazán kényes ügyeket, úgy jóval nehezebb a beavatkozásait tetten érni.

Bozsik Péter keserűen jegyzi meg, hogy ez afféle hagyomány a Vajdaságban, a „nagyasszony”, ahogy Lovast nevezi, csak visszatért a jól bevált recepthez, és – mint hajdan Major Nándor, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének egykori titkára, akinek a nevéhez az Új Symposion betiltása fűződik – inkább személyesen odaszól, ha akar valamit. Bozsik szerint annál is nyomasztóbb ez az egész, mert valaha kifejezetten baráti viszonyban voltak, a NATO-bombázások idején például egy ideig a saját lakásában ő adott szállást Lovasnak.
Az év elején több nyílt levelet is közzétevő Losoncz Márk filozófus egyik nagy feltűnést keltő írásában „Tudjukki”-ként aposztrofálta Lovast. A belgrádi egyetem oktatója ebben az írásában így fogalmazott: „A Tudjukki dühös a cikkeim miatt. (…) a Tudjukki behozatali terméke a »demeterszilárdos« Előretolt Helyőrség. Még a Tanyaszínházba is sikerült belerúgni! Sajnos az van, hogy bármire telepedik rá a VMSZ vezetősége a Tudjukki vezérletével, mint például a Kanizsai Írótábor vagy az észak-bácskai borbálozás, semmi kreativitást nem tud mutatni, legfeljebb élősködik a már meglévőn, vagy igyekszik elszipkázni az embereket – vagy még inkább: lezülleszti, ami létezik.” Egy ugyancsak az Autonomija.info-n megjelent másik nyílt levelében pedig ezt írja Losoncz: „A vajdasági magyar közösség sorsa egy kicsiny, de túlontúl nagy hatalommal bíró család belterjes beszélgetései során dől el, ahelyett, hogy a közviták, a transzparens, érvelő és dialogikus beszélgetések lennének mérvadóak. Ez toxikus hatással van a közösségi létünkre, és gyógyírt kellene találni rá.” A Vajdaságban egyeduralkodó VMSZ elnöke Pásztor István, az alelnöke a fia, Pásztor Bálint, Lovas Ildikó pedig Pásztor István élettársa.
A Forum januári 26-i igazgatóbizottsági ülésének jegyzőkönyve az egyetlen bizonyítékértékű dokumentum, amelyben szó esik a kiadói listáról levett kötetekről. A jegyzőkönyvben az olvasható: „Sági Varga Kinga megkérdezte, hogy mi a helyzet Ladányi István kéziratának kiadásával? Tudta szerint a kézirat korrektúra előtt áll, viszont nem szerepel a kiadásra javasolt címszavak között. Virág Gábor elmondta, hogy a szóban forgó kézirat nem nyerte meg az alapítók támogatását, így nem kerül kiadásra.” Sági Varga Kinga maga is tagja az igazgatóbizottságnak, márpedig, ha Ladányi könyvének kihúzása e testület döntése lett volna, nyilván nem kérdezett volna rá. Az igazgató válasza, mely szerint „nem nyerte meg az alapítók támogatását”, nem vonatkozhat másra, mint az MNT-re, hiszen az a Forum társalapítója, az MNT kulturális bizottságának elnöke pedig Lovas Ildikó.
Hogy a jegyzőkönyv szerint is korrektúra előtt álló kézirat kiadása letiltható volt úgy, hogy erről az igazgatóbizottság tagjai sem tudtak (a jegyzőkönyv szerint még Lovas végrehajtó emberének tartott Erdődi Edvina bizottsági elnök sem szólt közbe), megint csak a telefonos megoldást valószínűsíti. Hasonlóképp ahhoz az értesülésünkhöz, hogy a kihúzott kötetek helyére úgy próbáltak új címeket beszerezni, hogy a Lovas szerkesztette vajdasági Előretolt Helyőrség – helyi irodalmár forrásaink szerint erősen harmadvonalbeli – szerzőit hívogatták végig, hogy akinek van kész kézirata, adja be.
Az üggyel kapcsolatban feltettük kérdéseinket Lovas Ildikónak is, bár e-mailen és telefonon is többször beszéltünk, érdemi választ nem kaptunk. Állítása szerint nem tudott a címek kihúzásáról, és a kiadó igazgatójához, illetve az MNT végrehajtó bizottságához akart továbbirányítani. Érdeklődésünkre, hogy miként lehetséges az, hogy az MNT kulturális bizottságának elnökeként nem látta az alá tartozó kiadó (szerzőként a saját kiadója) éves tervét, s hogy ez mennyire valószerűtlen, annyit válaszolt, megérti, hogy valószerűtlennek tartjuk, ám „ez a téma komolyabb annál, semmint hogy feltételezések alapján vonjunk le következtetéseket”. Kérésünkre, hogy kommentálja a VMSZ-elnök írókat illető vádját, nem reagált, mint ahogy arra sem, hogy szerzőként mondja el, mit gondol arról, hogy közeli pályatársai kötetei váltak elérhetetlenné a Vajdaságban. Arra a felvetésünkre, hogy a radikális népességfogyás árnyékában nem tűnik-e kifejezetten öngyilkos taktikának az elvándorolt (a háború idején elmenekült), de a régióért felelősséget érző értelmiségi-művész réteg kirekesztése, a következő választ kaptuk: „Mindenkit, aki a határon túli, kisebbségben létező magyar irodalommal, kultúrával foglalkozik, érdekli, izgatja az a kérdés, hogy mennyiben kell és lehet párbeszédben, együttműködésben élni a többségi kultúrával, hogy ne asszimilálódjunk, ugyanakkor ne is történjen meg olyan bezárkózás, ami akaratlanul is provincializálódáshoz vezet. De ugyanez vonatkozik a magyarországi kulturális szereplőkkel való együttműködésre is, azzal, hogy magyar–magyar vonatkozásban nem az asszimilálódás veszélye fenyeget, hanem az, hogy elveszhet a belső kezdeményezőkészség, szimplán fogyasztókká válunk.”
Ezek szerint „a belső kezdeményezőkészség” fokozásának a legjobb módja a nyomdakész könyvek félredobása, hozzáférhetetlenné tétele.

Az írószövetségi affér
Vajdasági forrásaink a könyvletiltások mögött egy különös közjátékot is rendre felemlegettek. Az történt ugyanis, hogy a Magyar Írószövetség 2022. október 7-i választmányi ülésén, ahol a megjelent tagok az új jelentkezők felvételi kérelmeiről szavaztak, a József Attila-díjas (és egyébként a Szépírók Társaságában még kultúrpolitikusi fordulata előttről tagságot szerzett) Lovas Ildikót nem választották be a szervezetbe. Írószövetségi forrásaink kétféle magyarázatot említettek, eszerint Lovas pályázata túl későn érkezett be, és a jelenlévők közül többen jelezték, így nem hajlandók támogatni a felvételét, másfelől elhangzottak bizonyos erkölcsi aggályok is – az ülés jegyzőkönyvét sem hozták nyilvánosságra egyelőre. Több forrásunk is ehhez a kudarchoz köti a fordulatot, amely után az anyaországba áttelepült vajdasági szerzők egymás után kerültek le a Forum Kiadó támogatási listájáról – akár tagjai az Írószövetségnek, akár nem.

Népszínmű
Az íróból kultúrpolitikussá avanzsáló Lovas Ildikó alighanem legtanulságosabb bukása a Szabadkai Népszínház esete volt. Az akkor az MNT művelődési tanácsosaként a kulturális területet közvetlenül irányító Lovas a szakmai (és alighanem a párton belüli) ellenkezések dacára is kinevezte a műkedvelő Andrási Attilát a társulat élére. (Andrásiról külön is értekeztünk, lásd: A közbátor, Magyar Narancs, 2018. szeptember 13.) A direktor hatalmas buktája azután Lovast is magával rántotta: egy kiabálós-könnyes ülés végén, 2015 tavaszán minden pozíciójáról kénytelen volt lemondani – élettársa és pártelnöke, Pásztor István felszólítására. A VMSZ szakadását ez sem tudta megállítani, igaz ugyan, hogy az idő végül is a Pásztor-klikket igazolta. 2015 egyébként mozgalmas éve volt Lovasnak, ősszel az egyik könyvéről szóló ledorongoló kritika megjelenése miatt kirúgatta az akkor már tizenkét éve a Magyar Szó Kilátó rovatát vezető Kontra Ferencet. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett szerző megkeresésünkre azt válaszolta: „Lovas Ildikót nem tartom arra érdemesnek, hogy foglalkozzam vele”, kultúrpolitikai ténykedéséről megjegyezte: „Aki teheti, tartsa távol magát ettől a népszínműtől.” Kontra ugyanakkor beszámolt róla, hogy konfliktusuk óta feketelistára került: „A Vajdaságban nekem már nem lehet egy könyvbemutatóm, nem írják le a nevem, nem hívnak a tévébe.”
De nem ez volt az utolsó meghökkentő eset Lovas működésében: 2017-ben egy publicisztikában a kumoroveci pártiskolával mosta össze a CEU-t, hozzátéve, „tudjuk jól”, hogy az intézménynek „nem lesz semmi baja” (de lett). Később azzal haragította magára a vajdasági írókat, hogy a saját lapjuk, a Híd kiemelt támogatása helyett importálta és unokahúgával együtt szerkeszteni kezdte a Demeter Szilárd-féle Előretolt Helyőrséget. Állítólag komoly szerepe volt a Tanyaszínház turnéjának nagy port kavaró betiltásában is 2021-ben, míg ugyanabban az évben azzal keltett feltűnést, hogy a kicsivel korábban váratlanul menesztett Híd-díj bizottság (tagjai közt volt a most letiltott Ladányi István is) helyére összehívott új grémiumtól rögtön ő maga kapta meg elsőre az az évi elismerést. A közelmúltból említhető még, hogy a Kanizsai Írótábor előkészítő bizottságában megpróbálta megakadályozni, hogy megemlékezést tartsanak a fiatalon elhunyt tehetséges íróról, Patócs Lászlóról, mondván, a szerző „nem méltó az Írótábor szellemiségéhez”.

Krusovszky Dénes

(Magyar Narancs, 2023. június 20.) 

Lovas, csokor, Virág
Fotó: Forum Kiadó Facebook-oldala

[Me too 😃]

A HülyegyerekPress nevű szatirikus Facebook-oldal egy alkalmi mémet tesz közzé Pásztor Istvánról.

*

Me too 😃

(HülyegyerekPress, 2019. január 19.)

Pásztor arra kéri a magyarokat, hogy szavazzanak Vučićra

A Szabad Magyar Szó kivonatosan ismerteti az interjút, amit a Magyar Szó készített Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével.

*

Pásztor arra kéri a magyarokat, hogy szavazzanak Vučićra

A VMSZ elnökét nem érdekli, hogy az államfőjelölt mit követett el a délszláv polgárháborúk idején

A VMSZ jelenlegi politikai viszonyrendszerében az általa lehetségesnek látott egyedüli racionális döntést választotta a párt vezetése, vagyis azt, hogy a hatalmi koalíció elnökjelöltjét támogatja a még ki sem írt, de már bejelentett, küszöbön álló szerbiai elnökválasztáson – mondta el a Magyar Szó hétvégi számában megjelent interjúban Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. „Értelmes döntésnek tartom ezt, mert az ország, a magyar közösség prioritásai szempontjának megfelel – és ez támasztja alá a pártpolitikai szempontot. Egy ilyen változó, zavaros világban, amilyenben élünk, azt hiszem, az elsődleges érdekünk éppen a politikai stabilitás megőrzése és a döntéshozó képesség fenntartása, és ez az elhatározás, amire jutottunk, ezt teszi lehetővé. Határozott és hatékony döntéseket kell tudnia az államnak hozni, ez a vajdasági magyar embernek is érdeke. A biztonság pedig mindenek felett álló szempont” – tette hozzá a pártelnök.

Mint mondta, fontos szempontja volt a döntés meghozatalának az is, hogy az elmúlt években a Szerb Haladó Párttal a VMSZ kialakított egy együttműködést, amelyet minden fontos pillanatban újabb koalíciós megállapodással erősítenek meg. A pártelnök úgy látja, hogy a most is aktuális koalíciós megállapodás tartalmaz minden, közösségi szempontból fontos prioritást. Pásztor István elemi érdeknek tekinti ennek az egyezségnek a fenntartását, „a közös célok megvalósítását”, amelyek közül az interjúban az uniós közeledést, valamint a térség- és gazdaságfejlesztési programot említette ki.

A VMSZ vezetője azzal érvelt Aleksandar Vučić támogatása mellett, hogy szerinte a magyar embereknek is érdekük, hogy olyasvalakit támogassanak, „akit már láttunk akcióban, aki a magyar közösség irányába konkrét lépéseket tett, s ez Vučićról mindenképp elmondható”. A jelenlegi szerb kormányfő erényeit sorolva Pásztor felidézte, hogy ő volt az, akinek a hivatali idejében kormányrendelet törölte el a kollektív bűnösséget, ő ment el a Vergődő madárhoz leróni a kegyeletét, s ebben az időszakban fogadták el a kisebbségi akciótervet is. Továbbá úgy értékelte, hogy Vučić vezetése mellett jelentős mértékben javultak a szerb–magyar kapcsolatok.

„Olyan teljesítmény ez, aminek alapján én most, feltételezem, joggal kérem a vajdasági magyar embereket, hogy menjenek el szavazni, és rá szavazzanak. Nem akarok belebonyolódni abba, hogy két vagy három évtizeddel ezelőtt ki mit mondott” – fogalmazott a ma megjelent interjúban Pásztor István.

Mint mondta, fontos kérdés volt pártja számára, hogy állítson-e saját jelöltet, vagy kiálljon Aleksandar Vučić mellett. „Az nem merült fel, hogy valamelyik másik elnökjelöltet támogassuk” – tette nyilvánvalóvá a pártelnök, aki kitért arra is, hogy az Orbán Viktor magyar kormányfővel folytatott minapi egyeztetésén egyetértettek abban, hogy nemzetpolitikai szempontból fontos, hogy a kiélezett helyzetekben olyan döntések szülessenek, amelyek a vajdasági magyar közösség és az egész nemzet érdekeit szolgálják. „Ez egy ilyen döntés” – mondta Pásztor István.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a VMSZ felkészült-e az esetleges újabb parlamenti választásokra, a pártelnök úgy fogalmazott, hogy jelenleg „nincs politikai észszerűsége annak, hogy újra előrehozott választások legyenek. Ha mégis ilyen döntés születik, mi is részt veszünk a csatában. A Vajdasági Magyar Szövetség a parlamenti és önkormányzati választásokon mindig egyedül indul. Most is így lesz, még akkor is, ha a haladókkal koalícióban fellépve esetleg sokkal több mandátumot tudnánk megállapodás alapján kapni, mint amennyit választások útján tudunk szerezni. Az a meggyőződésünk, hogy az önállóan megszerzett mandátumok fajsúlya nagyobb. Önálló programunk, listánk és kampányunk lesz. Mindeközben tisztában vagyok azzal, hogy nem egyszerű a helyzet: elképzelhető, hogy ugyanazon a napon kétfajta üzenetnek kell eljutnia a választópolgárhoz, megindokolva, hogy miért kell az egyik szavazólapon az egyik, a másikon a másik párt vagy párt jelöltje előtti számot bekarikázni” – mondta a Magyar Szó mai számában megjelent interjúban Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke.

(Szabad Magyar Szó, 2017. február 25.)

Megjelenik a Magyar Szó hetvennegyedik évfolyamának negyvenötödik száma (csak három oldal a lapból)

Az újság interjút közöl Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével, publicisztikai oldalán pedig az olimpiai pályázat visszavonásával foglalkozik.

 

Elkelt a legdrágább szerbiai ingatlan (FRISSÍTVE!)

A Szabad Magyar Szó saját információkkal kiegészítve feldolgozza a Novosti értesülését.

*

Elkelt a legdrágább szerbiai ingatlan (FRISSÍTVE!)

Több mint egymillió eurót fizetett leendő székházáért a Magyar Nemzeti Tanács

Szenzációként kezelte az információt a Novosti című lap, miszerint Szabadkán kelt el a legértékesebb szerbiai ingatlan, s az újság még csak találgatásként jelezte, hogy a vásárló „vélhetően” a Magyar Nemzeti Tanács. A vételár a Novosti értesülései szerint 1,2 millió euró volt. Az persze erős túlzásnak tűnik, hogy Szabadkán lenne a legdrágább szerbiai ingatlan, ezzel az összeggel azonban mindenképp a legnagyobb értékű ingatlanvásárlási tranzakcióról, vagy legalábbis azok egyikéről beszélhetünk. Házak, villák, egyéb ingatlanok tehát akár lehetnek is drágábbak az országban, de egy ilyen értékű adásvétel valóban kiemelkedő.

A négyszáz négyzetméteres szabadkai épület a Szent Teréz székesegyházzal szemben található, és vélhetően ez lesz a Magyar Nemzeti Tanács és a Prosperitati Alapítvány új székháza – írta a lap. A Novosti arra azonban már nem tért ki, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) új székhelye is itt van, tavaly év végi zárófogadását Pásztor István pártelnök már itt tartotta. A lap érdeklődésére csütörtökön még senki sem volt hajlandó megerősíteni a vásárló kilétét.

Hasonló szenzációként szerepelt nemrég a szerb sajtóban az – ugyancsak ingatlanos témakörbe tartozó – információ is, miszerint Belgrádban egy épületet 5290 eurós négyzetméteráron adtak el. A fővárosi ingatlan a Köztársaság téren található, de a Köztársasági Földhivatal nem volt hajlandó pontosítani, hogy melyik épületről van szó – írta a Novosti.

Várjuk, hogy az illetékesek erősítsék meg vagy cáfolják a hírt.

UPDATE: Azt ugyan nem tudni, hogy a szóban forgó épületre vonatkozott-e az 1,2 millió eurós adásvétel, de ha már szóba került, utánanéztünk a kataszterben. A Fasizmus áldozatainak tere 9-es szám alatti ingatlan alapterülete 405 négyzetméter, a telek pedig 900 négyzetméter körüli. A Szabadka, Alsóváros, 6920/1 kataszteri számon bejegyzett ingatlan tulajdonosa a Bíró Károly Alapítvány, amelynek alapítója a Vajdasági Magyar Szövetség. Az alapítvány ügyvivője Nagy Miklós, igazgató bizottsági tagjai pedig: Ceglédi Rudolf, Fremond Árpád, Kovács Elvira, Pásztor István és Dudás Károly.

(Szabad Magyar Szó, 2017. február 24.)

A Fasizmus áldozatainak tere 9. szám alatti ingatlan, a Szent Teréz székesegyházzal szemben található

„...már a címből is látszik, hogy nepismen társaságról van szó”

A Második Nyilvánosság Facebook-oldalán megjelenik Bózsó István írása.

*

MEGÉREM-E MÉG AZ ÉLETBEN AZT, HOGY A VMSZ ÁLNEVES TROLLPORTÁLJÁN EGYSZER ÚGY KRITIZÁLJA VALAKI A MUNKÁMAT, HOGY KÖZBEN FEL MERI FEDNI A KILÉTÉT IS?

A párt seggnyalói és csicska bértollnokai továbbra is gyáva névtelenségbe burkolóznak, miközben ontják magukból a hazugságokat és ferdítéseket. Persze nem csak rólam, hanem mindenki másról is, aki nem melegszik velük együtt a trágyaszagú „akoljukban” (hogy imádott elnök uruk szóhasználatával éljek).
Ha igazat írnának, mi okuk lenne álnév mögé bújni? Elvégre egyszerre két diktatórikus kormány (a szerb és a magyar) támogatását is élvezik, egyiknek részei is, a másik meg úgy kitömte őket zsozsóval, mint a karácsonyi töltött pulykát. Emellett rátehénkedtek a Magyar Szóra, Hét Napra, Pannonra, meg a kisvárosi tévéadókra, rádiókra, helyi lapokra is, amelyek szakadatlanul öntik a gyanútlan emberekre a hazugságaikat, öntömjénező baromságaikat. Minden közintézményt leuraltak, ami kicsit is magyar érdekeltségű, legyen az iskola vagy városháza.
Ám ha ekkora erőfölényben vannak, akkor hogy-hogy nem akad abban a rongyos VMSZ-ben legalább egyetlen egy, valamennyire tökös legény (vagy leány), aki meg meri mutatni az arcát is a világnak, amikor rólam vagy másokról hazudozik?
Náluk a pénz, a hatalom és a médiafölény. Miért vannak mégis ennyire beszarva tőlem, az állítólagos senkitől?
E súlyos kérdéseket felvető bevezető megírására az sarkallt, hogy a VMSZ valamelyik frusztrált, álnéven írogató trollja a maga módján „gratulált” a múlt pénteken átvett díjamhoz, amivel a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete (NDNV) ismerte el az emberek tájékoztatásáért tett eddigi erőfeszítéseimet. Ahogy egyik barátom fogalmazott: „Lassan ez az egyetlen díj, amit nem szégyen átvenni.” Én is hasonlóan vélekedek róla, de ezt most hagyjuk.
A „szerző” – akit szemmel láthatóan elöntött a sárga epe – az NDNV mocskolása mellett „elfelejtette” megemlíteni, hogy az NDNV elsőként alakult meg a rendszerváltást követően a volt Jugoszlávia területén létrejövő, független újságíró egyesületek közül. Tagjait támadta és üldözte a milosevići rezsim, akik ennek ellenére mindvégig kiálltak a szakmaiság, a lakosság objektív tájékoztatása mellett. Talán még emlékeznek rá egyesek, hogy miközben a rezsim minden létező elektronikus csatornán mosta az emberek agyát, addig az NDNV újvidéki irodájának ablakából hangosan olvasták fel a világ valódi híreit, amit az odasereglett tömeg hallgatott. Eredeti célkitűzéseikhez ragaszkodva dolgoztak tovább a 2000-es eseményeket követően is, és teszik ezt a mai napig, a mostani rezsim brutális nyomásának ellenére is.
Persze anno, a 90-es években még nagyon más szelek fújtak: a vajdasági magyarokat egységfrontba tömörítette a háborúellenesség és a békevágy, és ezt képviselte az akkori VMSZ is, élvezve az emberek támogatását.
Ki hitte volna, hogy a diktatúra megbuktatása, a szerbiai „demokratikus átmenet” után cirka másfél évtizeddel az egykori békepártiak pont azoknak a seggét fogják majd két pofára nyalni, akik egymás ellen uszították a térség népeit, kirobbantották a modernkori Európa legvéresebb testvérháborúját, és nem mellesleg elhurcoltatták apáinkat, nagyapáinkat a horvát frontra golyófogónak. Tényleg ennyire fontosak azok a parlementi bársony székek?
A gerinctelenségnek nincs határa, az erkölcsi lecsúszásnak nincs alja – legalábbis erre kell következtetnem, amikor elnézem a VMSZ Női Fórumának elnöke, azaz Horváth Noémi által fő- és felelős(???)szerkesztett Jó Reggelt Vajdaság című portált (így, ahogy írom: se vessző, se felkiáltójel, tehát már a címből is látszik, hogy nepismen társaságról van szó). Nagyon kíváncsi vagyok, mikor csapnak már bele a lecsóba, és kezdenek el kampányolni Nikolić vagy Vučić mellett az elnökválasztással kapcsolatban. Idáig süllyedtek mostanra. Hát gratulálok.
Bővelkedik hazugságokban az alábbi irományuk, de nem fogok olyan lenni mint ők, akik legtöbbször úgy kritizálnak egy cikket vagy szerzőt, hogy közben nem merik azt belinkelni (mert akkor egyből látszana, miben mekkorát hazudnak):
https://www.facebook.com/joreggeltvajdasag/posts/1247439545324635
Kommentáltam a JRV Facebook-oldalára is eme bejegyzésük alá, de egyből elrejtették a hozzászólásomat (nem tudom, azóta megszüntették-e a rejtést). Nem merték kint hagyni, nehogy a kedves olvasó megismerje az én álláspontomat is. Ritka gyáva társaság. És miközben engem cenzúráznak, álnéven szakmai felelősségvállalásról rinyálnak. A skizofrénia manapság kisebb-nagyobb eredményeséggel gyógyítható, de akadnak gyógyíthatatlan esetek is, lásd a JRV „újságíróit”.
Kedves JRV-sek, VMSZ-es bértollnokok! Legközelebb majd akkor verjétek a nyálatokat, ha már meritek vállalni a pofátokat is meg a neveteket is, ne adj' Isten, a szemem elé mertek kerülni élőben is! Addig bújjatok szépen vissza Pásztor, Orbán meg Vučić seggébe, és melegedjetek. Oda valók vagytok.

Maradok tisztelettel:
Bózsó István – Stephen Bozhen

(Második Nyilvánosság, 2017. január 31.)

Topolya focimilliárdjai – Akadémiagyártás Szerbiában

A 168 óra című hetilap közli Buják Attila vajdasági riportját a topolyai fociakadémiáról.

*

Topolya focimilliárdjai – Akadémiagyártás Szerbiában

A modern magyar „futballimperializmus” jegyében újabb bázissal bővül a határon túli akadémiák sora. A Csíkszereda–Munkács–Dunaszerdahely–Eszék-gyűrűből az egykori „hongyarapított” területek közül egyedül Délvidék hiányzott. De a kör decemberben bezárult: a kormány úgy döntött, az észak-bácskai Topolya csapatára alapozva jön létre a Délvidéki Futball Akadémia, hárommilliárd forintos hazai adományból. A tizennégyezres vajdasági város a szerb harmadik ligában morzsolja a hanyatló kelet-európai futball keserű kenyerét. A nézőszám száz-kétszáz főre rúghat. Miért Topolya vitte el a pálmát (és a pénzt)?

A Tisza felől jeges szél fúj, ahogy Zentáról közelítjük meg Topolyát. A jégtáblák a múltat is idézik, mert – bár az utca fagyos és kihalt – valaha forgalmi dugó is volt itt. Például 1697-ben, amikor Prinz Eugen (Savoyai Jenő herceg) birodalmi hadai átkelés közben lepték meg a törököt, s a Tisza vizében két óra harc után harmincezer holttest úszott Titel felé. Az akció (Magyarország visszafoglalása) a korszak legmenőbb uniós projektje volt. Most nincs szó visszafoglalásról, csak foglalásról. Fociról, földről, politikáról.
Topolya centrális erőtere a központi szemafor. Innen vezet az elágazás szabályos derékszögben kelet–nyugat, észak–dél irányban. Topolya telepített város, látszik, hogy Mária Terézia mérnökei terveztették, világos településszerkezet, egyenes utak.
A Gurmanhoz címzett étterem, talponálló a kulturális élet centruma. A félhomályban csöndes zsongás. Itt gyakori a magyar szó, bár az etnikai arányok lassanként fellazultak. Topolya csak a hozzácsapott kis falvak lakosságát beszámítva adja ki a magyar kétharmadot. Ám a helyi futballcsapatot, a TSC-t már szerbek dominálják. Boros Csongor magyar, de a másik ász, Szilágyi inkább már Silađi, a sportrovatokban pedig Vladimir. Aztán sorjáznak a Bogdanovićok, Lazićok. A vajdasági magyar futball ilyen. A csapatban szerbek fociznak, a lelátón magyar „ultrák” csápolnak. A tíz évvel korábbi magyarverő hangulat nagyjából már a múlté. A kilencvenes éveket, a szerb társadalom sokkos állapotát tükrözte. Gyűlöletpótléknak pedig ott vannak a horvátok, az albánok, a bosnyákok.
Az ivó hangulata határozottan sörtestvéries. A politika sem osztja meg a közönséget. Annál inkább a helyi sajtót. A nagy hagyományokra visszatekintő, a Kádár–Tito-korban pozitív szerepet játszó Magyar Szó a közelmúltban meghasadt. A „helyi Fidesznek” (mellettük kampányolt a magyar miniszterelnök) nevezett Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) újabb diadala után itt is elkezdődtek a leszámolások. „Nova szisztematizácija” (új munkahelyi besorolás) fedőnéven hat-nyolc jó tollú kollégától azonnal megszabadultak. A kirúgottak az alternatívának tartott Magyar Mozgalom alapítói voltak. Ők indítottak Szabad Magyar Szó néven ellenportált. A VMSZ politikusa, Pásztor Bálint képviselő (Pásztor István elnök fia) mondja:
– Miféle Szabad Magyar Szó? Nincs ilyen. Anyagi forrásai is kétesek. Ez olyan, mintha önöknél megjelenne az online Szabad 168 Óra.
Mégis a Szabad Magyar volt az első, amely a topolyai sportakadémia hárommilliárdját megkapirgálta. A leghitelesebb forrás, a klub szponzora, Zsemberi János itteni vállalkozó, a helyi tévébiznisz atyja hallgatásba burkolózik. Zsemberi arra vár, hogy aláírják a szerződést is. Annyit azért elmondhatunk, hogy Zsemberi a VMSZ külső támogatója, a topolyai önkormányzat gazdasági tanácsosa, hónapok óta készen állt a pénzbefogadásra. Az akadémia helyének szánt telket (négy pálya, egy épület, egy stadion létesülhet) sejtésektől vezetve már rég megvette.
A történet furcsasága, hogy míg a többi határon túli futballakadémia (a dunaszerdahelyi DAC, a Csíkszereda, a Munkács vagy az Eszék) egy-egy milliárdot kapott, a harmadosztályú Topolya esetében erős kezdésnek tűnik a hárommilliárd. Pláne, ha számításba vesszük, hogy Topolya nem él-hal a fociért. A Gurman közönsége a hírt közönyös hümmögéssel fogadja.
Hogy miért ernyedt Topolya? A válaszhoz járatosnak kell lenni a szerb futball rejtelmeiben.
A szerb foci elképesztő mélységekbe zuhant. Míg a rivális horvátok jelen vannak majd minden világversenyen, az új évezred elején még szerb sztárok kaptak helyet a Manchester Unitedban, a Realban, a mai csillag, Dušan Tadić jó, ha a Premier Ligá-s Southamptonig viheti. Csapataik a nemzetközi kupákból a magyaroknál is gyorsabban kizuhannak, ami mégiscsak teljesítmény. A nézőszám ehhez mérhető. A Zvezda és a Partizán ultrái aluljárókban mérkőznek, maga a játék egyre élvezhetetlenebb. Szakértők szerint a nagy hármas után (Zvezda, Partizán, Vojvodina) a harmadik ligáig gyakorlatilag bárki bármikor az első osztályba juthat, akinek némi kis pénze van. És mindig akad félbolond, aki a túléléshez dinárt ad. Az ötödik ligás magyar csapatot, a Zentát a helyi CBA pártfogolja. A harmadik liga (öt régió van – Vajdaság, Belgrád, Dél-, Kelet- és Nyugat-Szerbia) állítólag a „profizmus” előszobája. Itt már vannak szerződések, igazolási pénzek, munkaidő-kedvezmények. Komoly gázsira azért ne gondoljunk. Ha a hazai NB I-ben kétszázötvenet-háromszázat kaszál egy vidéki csapat játékosa, az a szerb Szuperligában mondjuk százezer. A részvétel nem emészt fel sok pénzt, az utaztatás a Vajdaságon belül nem költség. Légióst meg nem igazolnak. Zsemberi úr, a szponzor állítja: ők mindig gyerekekben, utánpótlás-nevelésben utaztak. Tehát inkább eladtak.
A Gurmanban szakértőink az ötödik körnél tartanak, körtepálinkával megbolondítva. Száll a bagófüst, mi maradunk a kávénál, amely itt, Szabadkától délre, törökös, tele jóslásra alkalmas, finom rajzolatú zaccal.
A Vajdaságra most olyan idők járnak, amikor a foci sem esik jól. Ahogy mondják, a „reális munkanélküliség” huszonöt százalék, a hivatalos („nem reális”) tizenhat. Sokat segít a szerb statisztikán az orbáni kettős állampolgárság és az unió. Aki „átmegy magyarba”, s onnan dobbant az unióba, nem a szerb statisztikát rontja tovább. Nem véletlen, hogy „magyar papírra” a szerbek is ácsingóznak. Érdekesen integrálódik a Vajdaság szociális rendszerébe a politika. Valaki meséli: környékén egy iskolában meghalt a takarítónő. Pályáztatunk, mondták a helyiek.
– Hova gondolsz? – riadozott a direktor. – Az a VMSZ lefoglalt helye.
Orbánék figyelmét a város sportélete keltette fel. Talán azért, mert a Vajdaságban három nagyobb magyar önkormányzat létezik, ahol magyar polgármestert adnak: Topolya, Zenta, Magyarkanizsa. Az Aranysárkány városa, Szabadka már elveszett. (Sokak szerint elkótyavetyélte a hosszú kormányzásba lassan belekorrumpálódó VMSZ.)
A Szabad Magyar Szó idézte fel minap, hogy Árok Ferenc volt ausztrál szövetségi kapitány, a jugoszláv labdarúgás nesztora, a Vojvodina játékosa 2014-ben Szöllősi Györgynél vendégeskedett Felcsúton. Ekkor futottak össze Orbán Viktorral. A miniszterelnök, aki futballban tiszteli a kort, az ősz mestert szakmai beszélgetésre invitálta. Árok, lévén szókimondó ember, nem rejtette véka alá a véleményét. Őrültség horvát edzőt tartani, előbb-utóbb ki fognak esni. Árok vesszőparipája az utánpótlás-nevelés, ami a volt Jugoszláviában, ahol életforma és iparág a légiósfuttatás, nem csoda. Mikor Orbán ősszel megfordult Nišben, a szerb–magyar kormányülésen, Feri bácsit meglátogatta Újvidéken. Közben Árok sem tétlenkedett. A Magyar Szóban rendszeresített rovatában buzgón dicsérte a fiatalok nevelésében példaadó topolyai klubot. Ez hozta össze Zsemberi Jánossal, a TSC szponzorával. Zsemberi a pénzügyi pokol mélyéről hozta vissza Topolyát.
Zsemberi akkor már a labdarúgásban is nagy ember volt. A Partizan elnökségi tagja Feri bácsit a nagy meccsekre Belgrádba is fuvarozta. A viszonzás sem késett. Árok hozta össze Orbánnal. Az üzletember megvásárolta a telket, ahol akadémiája működhet, várva a nagy pillanatot, mikor a pénztárgép megcsörren.
A topolyiak mosolyognak, amikor a magyar hírcsatornák Bajsa község fiát, a futball mániákusát „helyi oligarchának” nevezik. Zsemberi nem Abramovics.
– Az egy egészen más liga – mosolyog erre Pásztor Bálint, a VMSZ politikusa.
Tény, hogy Zsemberinek, Abramovicshoz hasonlóan, van legalább két csapata. Az ötödosztályú Bajsa (ez Topolya előfaluja) és a Topolya. A Bajsa a TSC fiókcsapata. Aki a harmadosztályba nem elég jó, fejlődhet Bajsán.
Maga Zsemberi kakukktojásnak számít a vállalkozói világban, ahol nem tolonganak a magyarok. A „nemzeti burzsoáziát” gyámolító Milošević-rendszer a privatizációt elég szűkkeblűen bonyolította le, a vajdasági magyarságot, amiből lehetett, kiforgatta, magyar vállalkozó nem boldogulhatott.
Zsemberi a mezőgazdaságból érkezett. A Tito-korszak fiaként, Magyarországon tanuló egyetemistaként az agrárium mellett a kereskedés sem volt idegen tőle. A Gorenje-korszak elmúlt, a CD-, videokorszak is kifújt. Sokan akkor fedezték fel a tányérantenna- és kábeltévéüzletet. Találékony emberként Zsemberi rájött, behozhat antennákat szabályosan is. Kütyüit rendszerré is szervezheti. Előbb Topolyát hálózta be, majd a környéket, aztán Belgrád körül is engedélyhez jutott. Ma már Boszniáig, Montenegróig nyúlnak Zsemberi hadállásai.
A topalyaiak kedvelik, mert mint mondják, méltó, ám nem hivalkodó luxusban él. Audival jár, de ha beül a városban egy sörre, szívesen veszik. Ma is Bajsán él, saját erőből sokat tesz a faluért. Nem csak futballra költi a pénzt, alkalmilag az asztaliteniszezőket, erőemelőket is támogatja.
– Tudjuk, a stadionügyek Magyarországon politikai hullámokat vetnek. Mi ezzel nem foglalkozunk – jelenti ki Pásztor úr. – Pláne most, amikor a Vajdaság ötvenmilliárdos gazdasági támogatáshoz jutott. De ne higgye, hogy az alapítvány ügyét Topolyán botránynak tekintik.
Városi legendák mégis fel-felcsapnak. Zsíros bácskai földekről szólnak, s megszerzésükben – Mészáros Lőrinc példája nyomán – a sportbarátság szervező erő lehet. Titokzatos délvidéki strómanokról regélnek, akik a kincset érő földeket elővásárolják anyaországi politikusoknak. Szerbia hamarosan feloldja a külföldieket sújtó földvásárlási tilalmat. És akkor hajrá, Topolya! Sietni kell, mert a háttérben, a közel-keleti nyitás jegyében megjelentek „Pharaon fiai”, Arábia újgazdagjai. A zobnaticai ménesbirtok már arab kézre jutott.
A régi stadion körül járunk, a Krivaja folyócska partján. A vízben fagyos olajfoltok, a pályát patinás mészkőfal övezi. A csapat még az alapozásnál tart. Bekopogunk. Palágyi Szabolcs sportigazgató nyit ajtót, egykori moravicai labdarúgó, Zsemberi úr helyi rezidense. Jó, hogy jövünk, mert Zsemberi úr ajándékot szánt nekünk. Reprezentatív albumot nyom a kezünkbe a topolyai labdarúgás százéves történetéről. A főbűnös Beer Károly úr volt, aki 1913-ban Pestről bőr futball-labdát hozatott. Az emberek meg rugdosni kezdték.
– Épül majd stadion is? – kérdezzük.
– Lehet, nem tudom – mondja a szakember titokzatosan.
– Mi a cél? A Szuperliga?
– Nem tudom.
Itt tartunk. De Magyarországról a pénz úton van.

Tóthfalunak nem jutott
A Vajdaságban Tóthfalun működik a Nyers Istvánról elnevezett futballakadémia. Nyers délvidéki származású játékos volt. 1946-ban emigrált, Puskásékkal egy ideig még együtt játszott. Szabadkán hunyt el 2005-ben.
A tóthfalui akadémia, alig harminc kilométerre Topolyától, öt éve létezik, négy korosztályban hatvan gyerekkel foglalkoznak. Támogatás nekik mégsem jutott. A Szabad Magyar Szó szerint részben azért nem, mert már komoly kapcsolatuk van a Ferencvárossal. Az akadémia koordinátora Bontovics István, aki a magyarkanizsai önkormányzatban a hatalmon levő VMSZ-szel szembenálló UKROK – Községi Összefogás képviselőcsoport tagja. Vagyis nem ápol olyan baráti kapcsolatot a Fidesz-vezetéssel, mint a topolyai Zsemberi János.

Nem a ló, hanem a föld
Topolyán meglepetést keltett, amikor kiderült, hogy a környék nevezetességét, a ménesbirtokot arab (emirátusi) tulajdonos, a Yugo Elite Agro vásárolta meg. A cég ügyvezető igazgatója, Suvaidi Al Saed megígérte, hogy a lovak számára megőrzi a ménesbirtok-hagyományt. Az első bácskai ménest még a 18. század közepén alapították Zobnatica-pusztán, a pezsgős Törley családnak is volt erre birtoka, kastélya és lova.
Maga a birtok minden korszakában luxushelynek számított, a luxust kedvelő Tito marsall is szilveszterezett itt. A ligetben némaság fogad, felbukkan egy-egy üdülőkastély. A hólepte szobor Casanováé, a híres mén 33 versenyt nyert zsinórban. A karámok között fedett melegítőpálya, 1500 méteres versenypálya, büfé, lelátó, vezénylőtorony. Pár éve Zobnaticán rendezik a Lázár Vilmos-féle Magyar vágta regionális futamát.
A legnagyobb megrökönyödést az a hír keltette, hogy az emirátus emberei felszámolták a tizenegyezer hízósertést nevelő telepet, helyén majd áfonyát termelnek – pedig a föld az áfonyának nem kedvez. Rekultivációs eljárással kívánják hát a kiváló bácskai földet kicserélni. A helyiek arra következtetnek, hogy Saed megbízóinak nem a ló, hanem a föld kellett.

(168 Óra, 2017. január 26.)

Topolyai fociakadémia – Hogy lesz ebből nemzeti ügy?

A Szabad Magyar Szó nagyobb terjedelmű cikkben dolgozza fel a topolyai fociakadémia több milliárd forintos anyaországi támogatásának témáját.

*

Topolyai fociakadémia – Hogy lesz ebből nemzeti ügy?

Vajdaságot is elérte az immár határtalannak nevezhető orbáni fociláz: Dunaszerdahely, Eszék, Munkács és Csíkszereda után egy vajdasági település is (több) milliárd forintos támogatásban részesül. Habár Tóthfaluban már működik egy fociakadémia, nem azt fejlesztik, bővítik, hanem egy újat építenek Topolyán, ahol a felnőtt csapatban mindössze egy magyar anyanyelvű játékos szerepel.

Ilyenkor persze jó néhány kérdés felvetődik: elsősorban kinek köszönhető, hogy Topolyán a magyar adófizetők 10 millió eurójából fociakadémia épül? Mi fog történni a tóthfalusi Nyers István Akadémiával? Mennyi pénzre lesz szüksége a topolyai TSC Labdarúgóklubnak és a fiókklubjának, a Bajsának, ha úgy sikerül a tavaszi idény, ahogyan eltervezték?

Amikor december végén közzétették azt a magyar kormányhatározatot, amelyből kiderült, hogy a Délvidék Sport Akadémia 3 milliárd forint (10 millió euró) támogatást kap Magyarországtól fociakadémia felépítésére, elkezdődtek a találgatások, hogy vajon melyik vajdasági település labdarúgóklubja ütötte meg a főnyereményt, s biztosította be a következő pár évben a gondtalan életet. A válaszra nem kellett sokat várni, ahogy azt megírtuk, Zsemberi János, a topolyai városi tanács gazdasági ügyekkel megbízott VMSZ-es képviselője, egyben a helyi TSC Labdarúgóklub elnöke a képviselő testület ülésén bejelentette: a magyar állam 2-3 millió euróval támogatja egy topolyai fociakadémia megépítését.

A tóthfalusi akadémiát a Fradi tarthatja életben
Sokan már korábban is a TSC-re gyanakodtak, s ezt a klubot tartották biztos befutónak, függetlenül attól, hogy Vajdaságban már működik egy fociakadémia. Tóthfaluban öt évvel ezelőtt kezdte meg működését a Nyers István Akadémia, amelyet úgy néz ki, hogy a jövőben csak a második helyen jegyeznek majd. A magyar kormány azzal, hogy Vajdaságban csak a topolyai akadémia megvalósulását támogatja, igen nehéz helyzetbe hozta a tóthfalusi akadémiát. Nagy kérdés, hogy mi lesz a nemrég fennállásának ötödik évét megünneplő, Nyers István nevét viselő akadémiával, amely a legjelentősebb magyar klubbal, a Ferencvárossal és a Coerver® Coaching Srbija céggel kötött együttműködési szerződést. A tóthfalusi akadémia mozgatórugója Volford Tibor edző, valamint Bontovics István koordinátor, aki a magyarkanizsai önkormányzatban a hatalmon levő VMSZ-szel szembehelyezkedő UKROK – Községi Összefogás képviselőcsoport tagja. Az intézmény mintegy hatvan gyerekkel foglalkozik négy korosztályban (U13, U15, U17, U19). Azt, hogy a magyar kormány egyelőre nem mondott le teljesen a tóthfalusi akadémiáról, az is jelzi, hogy az októberi ünnepségen jelen volt Schmitt Pálné Makray Katalin, olimpiai ezüstérmes tornász és Pirityiné Szabó Judit, a Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezetője is. A Fradi-vonal elég erősnek ígérkezik, hogy ne kezdjük el temetni a tóthfalusi akadémiát, annál is inkább, mert az utóbbi időben igen komoly újításokat vezettek be a játékosokkal kapcsolatban, s ha a Ferencváros besegít, akkor – amíg a topolyai el nem készül – ez az akadémia továbbra is működőképes lesz.

Miért éppen Topolya?
Mi azonban kanyarodjunk vissza a 14 ezer embert számláló Topolyához és a III. ligás TSC-hez, hogy kiderüljön, elsősorban kinek köszönhető az, hogy ők kapták meg a 10 millió eurót.
A legtöbb érdeme ebben Árok Ferencnek van, aki pár évvel ezelőtt megismerkedett Orbán Viktorral, s nyugodtan mondhatjuk, a magyar miniszterelnöknek szimpatikus lett a korábban ausztrál szövetségi kapitányként dolgozó, jelenleg Újvidéken élő Árok. Az 1932-ben született edző szókimondása és egyéni stílusa bejött Orbánnál, olyannyira, hogy amikor Szerbiában járt, még a lakására is ellátogatott. Néhány Orbán–Árok találkozó után az utóbbi Zsemberi János üzletembert, aki korábban a belgrádi Partizan Labdarúgóklub elnökségében is helyet kapott, is magával vitte Pestre. Ennek az lett az eredménye, hogy 2015 novembere óta a TSC szerződött partnere a felcsúti labdarúgó-akadémiának. Innen aztán egyenes út vezetett a 10 millió eurós támogatásig, mivel más labdarúgóklub nem rúghatott labdába. Hogy miért nem, arra is pofon egyszerű a válasz: Vajdaságban Zentán, Topolyán és Magyarkanizsán van magyar polgármester, vagyis elmondható, hogy ezek a magyar önkormányzatok. A Zenta csapata éveken át a III. ligában szerepelt, azonban a 2016/2017-es idényt – a főszponzor támogatásának csökkenése miatt – a Szabadkai Ligában kezdte meg, ami az ötödik osztálynak felel meg. Egy osztállyal feljebb, a Vajdasági Ligában szerepel a magyarkanizsai Potisje és az adorjáni Tisza is, de az már végképp kínos lett volna, ha a magyar kormány az adófizetők pénzét egy negyedik vagy egy ötödik ligás fociklubba fekteti (a harmadik ligás is ciki, de ha nincs ló, jó a szamár is). Az észak-bácskai klubok közül a szabadkai Spartacus Ždrepčeva krv jöhetett volna talán még szóba, de ott magyar szót csak azért hallani elvétve, mert a csapatnak a tagja a felsőhegyi Farkas Dániel, aki az egyetlen magyar anyanyelvű játékos a szerbiai Szuperligában.

Árok mellett természetesen nagy szerepe volt Zsemberi Jánosnak is, aki jókor volt jó helyen, megérezte a lehetőséget és élt is vele. Nem szabad elfelejteni, hogy Zsemberit a topolyai sportélet mecénásaként emlegetik a városban, hiszen a topolyai és a bajsai labdarúgás mellett egyéb sportrendezvényeket és sportklubokat is támogatott, a Sat-Trakt nevű cége a fővédnöke a minden évben megrendezésre kerülő rangos utánpótlástornának, amelyen a szerbiai és a magyarországi élvonalhoz tartozó klubok korosztályos csapatai is pályára lépnek.

Értesüléseink szerint, a magyarországi támogatás jóváhagyása után Topolyán megnőtt az étvágy. A TSC bajnok szeretne lenni a III. ligában, s a következő idénytől már egy osztállyal feljebb szeretne versenyezni, a Bajsa együttese a Szabadkai Ligában végezne az első helyen és, ha ez sikerülne, ősztől a III. Ligában szerepelne. Az első lépések már meg is történtek, mivel edzőnek szerződtették Branislav Bulatovićot, aki korábban a Zentával és az adorjáni Tiszával is szép sikereket ért el. Szintén bajnoki címről álmodik a topolyai utánpótlás, s az ő esetükben ez nagyon könnyen valósággá is válhat, hiszen a kadétok megnyerték a Bácskai Liga őszi idényét, s nyolcpontos előnyük van a szabadkai Spartacusszal szemben. Ha ezt megőrzik a tavaszi részben is, akkor ősztől már az ország legjobb kadét csapataival szerepelhetnek egy ligában. Gyors fejszámolást követően a II. liga havonta 10 ezer euróba kerül, a III. liga egy hónap alatt mintegy ötezret emészt fel, a kadétok legfelső osztályban való szerepeltetése pedig mintegy 2500 euróba kerülne. Ez egy hónapban 17500, egy évben 210 ezer euró, de, ha belegondolunk, ez még mindig csak töredéke a 10 millió eurós támogatásnak, úgyhogy egyáltalán nem elképzelhetetlen ez a forgatókönyv.

Új stadion is szerepel a tervek között
Ami a támogatást illeti, Zsemberi 2-3 millió eurós támogatásról beszélt, miközben a kormányhatározatban tízmillió eurónak megfelelő, hárommilliárd forint szerepel. A Szabad Magyar Szó értesülései szerint négy pálya épül majd Topolyán, de ezen kívül egy új stadion felépítése is a tervek között szerepel. Ezt az információt erősítette meg az is, hogy nemrég Zsemberi János és Palágyi Szabolcs, a TSC sportigazgatója meglátogatták a dunaszerdahelyi DAC stadion tervezőjét. Ami az akadémiát illeti, nem valószínű, hogy az intézmény csak a magyar anyanyelvűeket fogadja majd, ugyanis Vajdaságban folyamatosan csökken a magyarok (idősek és fiatalok) száma, s ezt bizonyítja az is, hogy a TSC-ben két magyar vezetéknevű játékos szerepel, közülük azonban csak Boros Csongor beszéli a magyar nyelvet, az újvidéki Szilágyi Vladimir (de inkább Vladimir Silađi) már a szerb nyelvet tekinti anyanyelvének. Mivel a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium az RTL Klub kérdésére elmondta, hogy a kormány nemzetpolitikai célja a határontúli magyarok segítése, a nemzeti összetartozás erősítése, a fiatalok sport iránti elkötelezettségének növelése, ezért a sport nemzeti ügy, ezen a ponton felmerülhet az a kérdés, hogy lesz ebből nemzeti ügy, ha a felnőtt csapatban mindössze egy magyarul beszélő játékos kap helyet…
A topolyai akadémia a Mezőgazdasági Iskola utáni területen épül majd meg, a Krivaja folyó mentén, de a fiatal játékosoknak nem kell aggódniuk az elviselhetetlen bűz miatt, mivel azon a részen a folyó még olyan, mint a pénz: nincs szaga.

Megoldották sportstratégia nélkül
Nem fér hozzá kétség, a topolyai akadémia megépülése lendületet adhat a helyi és a környékbeli labdarúgásnak, de a foglalkoztatásnak is, mivel ahhoz, hogy egy akadémia működjön, labdarúgópályák, edzőterem, kollégium, étterem és egyéb helyiségek is kellenek, s ezek esetében ember kell a fenn- és karbantartásra. Ami miatt viszont keserű szájízzel tekinthet az ember erre az elképzelésre, az pedig nem más, mint az, hogy – habár Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke egy interjúban beharangozta – nem készült el a vajdasági magyar sportstratégia, nem készült el semmiféle elaborátum, hogy mely sportágakat kellene kiemelni, hol van lehetőség több magyar gyereket bevonni a birkózásba, a kajak-kenuba, a vízilabdába…
Ehelyett a Délvidéki Sport Akadémia kap 10 millió eurót, hogy fociakadémiát építsen és lehetőség szerint jusson feljebb egy vagy két osztállyal. Persze lehet azt mondani, hogy így több esélye lesz egy vajdasági magyar gyereknek megmutatnia és bizonyítania a tehetségét, de senki ne kergessen hiú ábrándokat: amint feltűnik egy jó képességű fiatal, a topolyai akadémia partnere, a felcsúti azonnal le fog rá csapni. És ha így nézzük, akkor a fociakadémia kérdése már nemzeti üggyé is vált. Arról viszont, hogy ez még jobban meggyorsítja a vajdasági magyarok távozását az országból, ugyanúgy nem kívánatos szólni, mint ahogyan azt is el kellett hallgatniuk a vajdasági magyar tájékoztatási eszközöknek, hogy nagyon sokan a magyar állampolgárságnak köszönhetően hagyták el Szerbiát.

(Szabad Magyar Szó, 2017. január 18.)

Tóthfaluban öt évvel ezelőtt kezdte meg működését a Nyers István Akadémia

Az 1932-ben született edző szókimondása és egyéni stílusa bejött Orbánnál

Német Szocialista Köztársaság

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila válaszát Németh Zoltán levelére.

*

Német Szocialista Köztársaság

A keresztes harcos képzete, avagy Szabó Palócz Attila válasza Németh Zoltán nyílt levelére

Kedves Zoli!

Íme, hát itt van még egy álmatlan éjszaka, csak azért, nehogy aztán azt mondhasd, hogy megvárakoztattalak, előszobáztatlak terjengős válaszommal.

Bevallom, részben döbbenettel vegyes csodálkozással is olvastam leveled, mert valaha egész jól ismertelek (vagy legalábbis azt hittem…), a barátomnak tartottalak, és nem hiszem el, hogy mindazt, amit leírtál, te el is hiszed, vagy legalább komolyan gondolod. Furcsa lenne az nekem, ha te hinni tudnál mindebben… De persze – másfelől meg! – tudom azt is, hogy mennyire megváltoztál időközben, így hát mégsem lep meg, hogy keresztes harcosnak képzelve magad, kikelsz minden és mindenki védelmében, ha csak egy fikarcnyi bírálat is éri a Magyar Szót, illetve annak jelenlegi vezetőit, munkatársait. A régi kollégákat – s köztük engem is – persze ócsárolod, ahogy a billentyűzeteden kifér, mert a döglött oroszlánnak már úgyis mindegy…

Abba már nyugodtan bele mersz rúgni.

Hát ennyit az őszinte és bátor szókimondásodról!

Aki pozícióban van, akármit tegyen, akárhogy döntsön is, az csak jó lehet, aki meg már lemondott (Kókai), vagy kirúgták (és még sokan mások…), az már nem számít, minden örökül hagyott eredménye csak rossz lehet. Nagyon sajnálom, hogy erre a szintre jutott egykor éles elméd.

Abba a kellemetlen és kínos helyzetbe hozol, hogy válaszolnom kell leveledre, de hidd el nekem, nem akarlak bántani, nem akarlak megrugdosni, nem akarom veled felmosni a parkettát. Éppen ezért igyekszem (persze, tőlem telhetően…) rövidre fogni válaszaimat a vázlatosnak is csak jóindulattal mondható felvetéseidre.

Mivel is kezdjem?

Személyeskedő leveledben ott rúgsz belém, ahol érsz, összevissza csatarászva, ezért ezt nehéz eldönteni.

1. Kezdem talán a legfontosabbal – semmiféle sorrendiséget nem követve: azt hiszem, felettébb álságos dolog a részedről (meg persze mindenki mástól is, aki ezt igyekszik sulykolni; márpedig nagyon igyekeztek néhányan, veled is az élen…), hogy szinte mindent személyes sérelmekre és gyűlölködésre akarsz visszavezetni. Te tudod magad is (s tudtad akkor is, amikor leírtad…), de az olvasó tájékoztatására mondom: ezekből a soraidból egy szó sem igaz.

Egyrészt én nem gyűlölök senkit, még azokat sem, akik a Magyar Szóban dolgoznak, azokat meg pláne nem, akik a lapot, ha egyre kevesebben is, de még mindig olvassák. Ez utóbbiak a legfontosabbak ebben a mi kis vajdasági magyar valóságunkban, messze fontosabbak, mint te vagy én. Sajnos, azt látom, hogy ti a lapnál már lemondtatok róluk, odalöktök nekik bármit, akármilyen silány, mosdatlan és fésületlen is legyen, mérhetetlen nyelvi pongyolasággal, és aztán pedig kardoskodtok az igazatok mellett, hogy minden úgy volt jó, ahogy ti csináltátok. Lenézitek és semmibe veszitek az olvasót. Ha pedig valaki szakmai szempontok alapján szóvá teszi a hibáitokat, a baklövéseiteket, és igen, a hanyagságotokat is, akkor jöttök folyton azzal, hogy csak gyűlöletből, sértettségből, haragból vádaskodnak itt egyesek.

Hát most mit mondjak erre?

Szánalmas magatartás, ennyi biztos.

2. Így hát nem gyűlölöm Szeli Balázst sem, nincs vele semmi bajom, nem is ismerem személyesen. Viszont a nevéhez fűződik több olyan cikk is, amelyik vállalhatatlan hibákkal jelent meg a Magyar Szóban, amelyet főszerkesztő-helyettesként te is jegyzel, tehát, ha ott voltál, ha nem, akármilyen kifogást találj is, a te lelkeden is szárad, a felelősség alól nem tudsz kibújni. Hogy csak a legkirívóbb példát említsem: Nem félünk a tájkunoktól! (2014. február 22.) A kiktől nem féltek ti?! És ez a cikk ezzel a címmel megjelent a Magyar Szó címlapján, majd a belő oldalak egyikén folytatódott. Nem veszek el a felsorolásban, hogy aztán ne kelljen ismét a gagyi, a terjengősségre vonatkozó gúnyolódásodat olvasnom… De jött aztán tavaly december végén a másik írása, amelyben lenéhaizta a Magyar Szó egykori munkatársait, a nyugdíjas újságírókat, azokat a kollégáinkat, akikkel neked még volt alkalmad együtt dolgozni.

Mindez alapvetően nem Szeli Balázs hibája, hiszen, ha jól tudom, ő egy fiatal újságíró, nyelvi és stiláris kompetenciái még nem forrhattak ki, nem érhettek be. Meg hát egyszerűen csak nem tud rendesen magyarul. De ahelyett, hogy tettestárssá válva mentegetitek a hibáit, inkább arra kellene biztatnotok, hogy tanuljon meg. Tudod jól, hogy a Képes Ifjúság főszerkesztője voltam, tehát nem kell bizonygatnom neked, hogy sokat dolgoztam fiatalokkal. De aztán később is, már Magyarországon, rendszeresen voltak gyakornokaink a Magyar Hírlapnál is. Egyikük például az első napokban az NSZK rövidítést úgy oldotta fel cikkében, hogy Német Szocialista Köztársaság. És nem sorolom tovább ezeket a példákat sem… De amikor szerkesztőként megláttam, hogy mit követett el ellenem a gyakornok, akkor határozottan figyelmeztettem a hibájára. S nem is csak erre az egyre… Kiváló, megbecsült újságíró vált belőle utóbb, ma már több rangos, országos lapnak is dolgozik egyszerre.

Ti azonban, miközben azzal vagytok elfoglalva, hogy keresztes harcban támadtok mindenkire, aki szakmai bírálatot merészel megfogalmazni, nyilvánvalóan meg sem próbálkoztok azzal, hogy figyelmeztessétek a rátok bízott fiatalokat a hibáikra. Szeli Balázsnak is inkább meg kellett volna magyarázni, még 2014-ben, hogy ilyet még egyszer eszébe ne jusson leírni, meg azt is, hogy miért… De nem! Ti ehelyett belebonyolódtatok kétes értékű magyarázkodásokba, hogy igazoljátok, mennyire jó és helytálló volt az úgy. S most sem őt figyelmezteted, hogy aki még él, az semmiképp sem lehet néhai, akármennyire nyugdíjas legyen is; de már nem is érvelsz, egyszerűen csak meg szeretnél bélyegezni azzal, hogy én gyűlölöm őt. Meg gyűlölök mindenkit… „Mit ártott neked”? – kérdezed. Hát nekem ő semmit, viszont te neki nagyon is sokat ártasz ezzel a magatartásoddal.

Ugyanezt csináltátok akkor is, amikor Diósi Árpád egymás után két cikkét is az internetről összelopkodott részletekből ollózta össze, és a saját neve alatt adta le a Magyar Szóban mások gondolatait. Vagyis: rácáfolva a Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületetek októberi közleményére, távolról sem a Szabad Magyar Szó tulajdonította el bárkinek is a szellemi termékét, hanem a nyomtatott lap egyik, ma már kiemelt munkatársa. Őt sem vontátok felelősségre a nyilvánvaló és a leleplezett plágium miatt, hanem azzal mentegetted személyesen te, hogy „Diósi elfelejtett kitenni néhány idézőjelet”, más meg azzal, hogy „Esterházy óta nincs plágium”. De van, kedves Zoltán, nagyon is van, és bárhol a világon azonnali hatállyal kirúgnák azt az újságírót, aki ilyesmit követ el – csak nálatok történhetett meg, hogy előléptettétek és fizetésemelést is kapott. Ez a legnagyobb jóindulattal is kimeríti a kontraszelekció fogalomkörét. Akárhol tegyen is ilyet az ember, a legkevesebb, hogy fegyelmi eljárás indul ellene, kivéve a neveddel is jelzett lapban; de nem, nálatok nem, ti inkább olyan beteg embereket citáltok fegyelmi bizottság elé, és aláztok meg nyílt színen, akiket spiclivé degradált kollégák jelentgetnek fel. De tudod te ezt magad is, nem szorulsz a tájékoztatásomra…

Szerinted ez így vállalható?

3. Nem igazán tudok mit kezdeni azzal a végképp szakmaiatlan kérdéssel, hogy ha nem voltam ott az ünnepségen, honnan tudhatom, hogy Varjú Márta alkalmi beszédének nagyjából negyven százaléka a Szabad Magyar Szóval foglalkozott. Újságíró vagyok, tehát az a dolgom, az a munkám, abból van a megélhetésem, hogy tudjam. Ma, a 21. században, 2017-ben, a telekommunikáció korában kevés ennél szakmaiatlanabb kérdést lehetne feltenni. Viszont van bennem szakmai érdeklődés, ezért odafigyelek olyan eseményekre is, amelyek lehet, hogy nem érintik a mindennapi munkafeladataimat, de folyamatukban érdemes ismerni azokat. Te ellenben azzal „dicsekszel”, hogy nem olvasod a Szabad Magyar Szót. Lelked rajta, nem várja el tőled senki sem, de a régi aranyszabályt azért te se téveszd szem elől: az újságírás újságolvasással kezdődik.

Mellesleg a párizsi Bataclan klubban sem voltam ott 2015. november 13-án, mégis pontosan tudom, hogy mi történt ott.

Szóval ez a kérdésed teljesen értelmetlen és értelmezhetetlen…

4. Értetlenül állok a mérhetetlen irigységed előtt is. Emlékszem, amikor Varjú Mártával összedolgozva, sunyi módon, össze-vissza hazudozva megszüntettétek a Magyar Szóban korábban kilenc éven át folyamatosan, megszakítások nélkül vezetett Visszapörgetés című tárcasorozatomat, akkor azt írtad nekem e-mailben, hogy akkor írhatok majd én rendszeresen a hétvégi lapszámokba, ha te is írhatsz ugyanakkora terjedelemben a Magyar Hírlapba. Ezt persze több ok miatt sem tudtam volna neked garantálni… De azért nem engedtem ennek az alamuszi zsarolásnak, mert még csak mérlegelésre sem tartottam méltónak! Most pedig a Mindenkinek volt egy gyerekszobája címmel megjelent olvasói leveledben is visszatérően emlegeted az „anyalapomat”. Döbbenettel állok soraid előtt: Zoltán, te irigykedsz rám azért, ahol vagyok, amit csinálok?

Egyébként az elmúlt időszakban a Magyar Szó munkatársai közül többeket is beszerveztem írni a Magyar Hírlaphoz (Kókai, Bajtai), akiket felettébb szubjektív megítélésem alapján alkalmasnak tartottam erre. A még mindig a lapnál dolgozókat szándékosan nem említem… Talán gondolkodj el azon, hogy téged miért nem kerestelek meg.

De megnyugtatásodra közlöm, hogy ez az információd is legalább olyan téves, légből kapott, és hamis, mint egy Kabók-cikk. Egy ideje már nem vagyok a Magyar Hírlap munkatársa, így tehát azt még véletlenül sem lehet az anyalapomnak nevezni. Neked, mint újságírónak tudnod kell: ha feldolgozol, kivesézel egy témát (esetünkben engem!), alapvető követelmény lenne felkészülnöd, tájékozódnod legalább annyira, hogy ilyen butaságokba ne fuss bele. Akármilyen irigység feszüljön is benned…

5. Menet közben, ahogy így igyekszem pontokba szedve reflektálni pontatlanságoktól hemzsegő leveledre, engedd meg, hogy megköszönjem, hogy Zrínyi Miklóshoz méred szerénytelenségemet, de ez igazán túlzás! Már csak azért is, mert a Magyar Szóban vezetett másik sorozatom nem a Szigeti veszedelem címet viselte, hanem ezek voltak a Szigeti históriák. És igen, a Sziget Fesztivál történetével foglalkoztam ebben a sorozatban élményszinten.

A legnagyobb sajnálatomra, de süt az irigység és a gyűlölet azokból a soraidból is, amelyekben ezt a sorozatot említed. Ez is több évig futott a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban, de nem ért meg olyan kort, mint a Visszapörgetés. Lehet erre persze azt mondani erre, hogy „senki sem volt kíváncsi”, senki sem olvasta, mert olyan terjengős és unalmas volt, biztos vannak ilyen vélemények is, például a tiéd. Csak hát a tények cáfolják ezt is, mert hát annyira nem volt rá kíváncsi senki, hogy az egyik vajdasági magyar rádió (amelyet egyelőre még a rádióbezárásokban edződött Pásztor Istvánéknak sem sikerült becsukatniuk…) a hétfői megjelenésekhez igazította zenei műsorát, és rendszeresen azoknak az előadónak a dalait adta műsorba, amelyekről az adott részben épp szó volt. És számomra ugyanilyen cáfolattal ér fel, hogy a ma már méltán néhainak nevezhető zentai Nyári Ifjúsági Játékokon számomra vadidegen fiatalok vettek körül, alighogy megérkeztem, s örömmel újságolták, hogy az újságból kitépve gyűjtik a sorozatot, meg arra kértek, hogy az elmulasztott számokat pótoljam már ki nekik PDF-ben.

Szóval, gyalázkodhatsz, Zoltán, hogy csapnivaló volt minden, amit csináltam, „senki sem volt kíváncsi” rá, de hozzám egészen másfajta visszajelzések érkeztek.

Meg aztán te sem voltál még ekkora szájhős, amikor főszerkesztő-helyettesként épp neked javasoltam, hogy a Szigeti históriákért járó tiszteletdíjamat folyassuk bele az Árok-program anyagi keretébe. Nem azért akartam lemondani erről az összegről, mintha engem felvetne a pénz, hanem mert az Árok-programot egy nagyszerű kezdeményezésnek tartottam, és szívesen kapcsolódtam volna hozzá név nélkül is. Akkor te még elismerően nyilatkoztál a kezdeményezésről, a támogatásodról biztosítottál, és vállaltad, hogy megbeszéled, lemenedzseled az egészet Varjú Márta főszerkesztővel. A szemembe néztél, miközben eget-szelet megígértél. S aztán mi lett a vége? Az Árok-programot is megszüntettétek.

Azt kérded, miért nem folytattam a Magyar Hírlapban a sorozatot? Tíz évig voltam ennek a budapesti napilapnak a munkatársa, s közben több különböző sorozatom futott ott is, köztük legutóbb egy olyan, amelyet a szerkesztőségből való távozásom után is tovább folytatnak a kollégák, mert annyira sikeres volt. Szóval ez is egy teljesen elhibázott kérdés a részedről, hiszen több esztendei előzmények nélkül nem lehet egy sorozatot csak úgy áttelepíteni egyik lapból a másikba. Ha ilyen helyzet adódik, akkor oda újat kell kitalálni, mint ahogy az meg is történt. De szerintem te ezt is tudod, az egész témával (amelyről nem is értem, hogy jön most ide…), csak azért hozakodtál elő, hogy ezzel is rúghass belém még egyet.

Megtörtént, gyerünk tovább.

6. Jó, hogy előhozakodsz a Magyar Szó jelenlegi példányszámára vonatkozó történetemmel, de te, akinek főszerkesztő-helyettesként mindenképp rálátásod kell, hogy legyen az ilyen adatokra, mellébeszélve ugyancsak nem közlöd a pontos adatokat. Ez egy olyan kérdés, amit baromi egyszerű tisztába rakni: pontosan lehet tudni, mennyi kel el a lapból. Ha nincs igazam, akkor tessék, hozzátok nyilvánosságra a kimutatásokat! És már meg is oldódik minden…

Csak, nagyon kérlek, nehogy arra merészeljetek hivatkozni, hogy ez üzleti titok. Egy közszolgálati médium (márpedig a Magyar Szó az, még ha ezt figyelmen kívül hagyva működik is!) példányszáma semmi szín alatt sem lehet üzleti titok. Sőt, épp ellenkezőleg, közérdek, hogy az adatok nyilvánosak és mindenki számára átláthatóak legyenek, mert ha nincs így, az már önmagában is felveti a korrupció gyanúját.

7. Az, hogy személyeskedve a feleségemet is belekevered abba, hogy nekem támadsz, és ennek fényében rá is ontod a tömény gyűlöletedet, végképp minősíthetetlen. Nem vagy párbajképes, különben egy fehér kesztyűt tennék ki ide illusztrációnak.

Csak néhány mondatban mindarról, amit az ő terhére összehordasz:

– Sejtelmem sincs, honnan szeded azt, hogy egy tudósítói megbízatás négy évre szól. Nem téveszted te ezt össze az amerikai elnökválasztással? Persze, hiszen Donald Trump beiktatása épp most aktuális, az egész világ az előttünk álló négy évben gondolkodik… Tudósítónak lenni egy munkakört jelöl, az egy beosztás, mint a szerkesztői, rovatvezető és a többi – soha, sehol sem volt mandátumhoz kötött. Gondolj csak bele, hány és hány kolléga csinálta végig – mint a vajdasági Sándorov Péter is a BBC-nél – egész pályafutását egy-egy médiumnál tudósítóként. Ha neked van bármilyen papírod arról, hogy feleségem tudósítói megbiztatása négy évre szólt volna, nagyon kérlek, tedd közzé, mert mi ilyet soha nem láttunk!

– Nagyon alamuszi módon azt igyekszel sugallni, hogy tudósítóként ő a mai ellenzék „posványába” került volna, és a „tárgyilagosság sajnos a Magyra Szó budapesti tudósítójának írásaiból hiányzott”. Ha arra gondolsz, hogy nem sulykolta megállás nélkül azt az egyoldalú propagandadumát, ami ma dől a Magyar Szóból, akkor igazad van. Mert épp az volt vele a bajotok, hogy tárgyilagosan tudósított a baloldal eseményeiről, rendezvényeiről, véleményéről is – ahogy a munkaköri leírása, és elsősorban a szakmai elhivatottsága előírta számára. Csakhogy ti ezt nem tűrhettétek! S ha annyira belesüppedt volna a baloldali meg a liberális „posványba”, akkor nem is tüntette volna ki a Fidesz-kormány Külügyminisztériuma Nívó-díjjal. Ezért is irigykedsz rá, Zoltán? Mert alig két héttel a kitüntetése után máris megkezdtétek az alattomos furkálódásokat ellene… Csak épp azt nem vállalta közületek senki, hogy a szemébe mondja az igazságot.

Végezetül:

Én jóval többet írtam, mint 4243 karakter, mert igyekeztem egy kis rendezettséget vinni a válaszaimba. Valljuk be, igazán feladtad a leckét, hiszen leveledben csapongasz, belekapsz ebbe-abba a témába, ami épp eszedbe jut, rúgsz egyet itt meg ott, hol vesére, hol ágyékra, s aztán már tovább is lendülsz, újabb dolgokkal hozakodsz elő felszínesen és felületesen, zavarosan. Így, ha a félmondatos torzításaidra és inszinuációidra válaszolni akar az ember, akkor meg kell világítania, hogy mi áll mögötte, az pedig lehetetlen ugyanolyan félmondatosan.

Ha csak negyedannyi energiát fordítanál főszerkesztő-helyettesként te magad is arra, hogy ne legyenek tájunok meg promilok a lapban, sőt, a még élő, de már nyugdíjas kollégákat se nevezze senki néhaiaknak, ahelyett, hogy bűnbakot gyártasz és minden sértett önérzeted rám zúdítod, képesek lehetnétek ti is sokkal jobb lapot csinálni. Mert ez a mostani dilettáns közlöny, amivé a sokkal jobb sorsra érdemes Magyar Szót silányítottátok, senkinek sem ad okot arra, hogy büszkeséggel, elégedettséggel töltse el.

Lehet, hogy ezt most ti teszitek a lappal, de közös a veszteségünk. És így ücsörgünk itt mindannyian ebben a felettébb elhibázott Német Szocialista Köztársaságban a végkimerülésig…

(Szabad Magyar Szó, 2017. január 13.)

Szellemidézés a Magyar Szó jubileumi ünnepségén (rövidített változat)

A Naplo.org a szokásos Napi ajánlójában kivonatosan ismerteti Szabó Palócz Attilának a Szabad Magyar Szón két nappal korábban megjelent írását.

*

Napi ajánló

Szellemidézés a Magyar Szó jubileumi ünnepségén

Így jutottunk el addig a szellemidézésig, amely a Magyar Szó tavalyi, év végi ünnepségén zajlott, s amely egyáltalán nem méltó ahhoz a mindig egyöntetű büszkeséggel felemlegetett múlthoz, ami a lap mögött áll. Szabó Palócz Attila (Szabad Magyar Szó):

Nagyon sajnálom, hogy nem szóltak előre, mert ha tudom, hogy valódi szellemidézést tartanak, hát időt, energiát és főleg költségeket nem kímélve, magam is szívesen elmentem volna a Magyar Szó hagyományos év végi rendezvényére. Zsinórban negyedszer: ezzel a fellengzős címmel ünnepelte a nyomtatott Magyar Szó december 23-i számában az szb monogramot használó szerző a cég mérhetetlen sikereit – vagy talán inkább ezzel szállt be ő maga is a sikerpropagandába. Szeli Balázs annak örvendezett cikkében, hogy Ökrész Rozália igazgatónő szerint immár negyedik esztendeje pozitív a cég gazdálkodása, vagyis nyereséges a Magyar Szó Kft. mérlege. Biztosra veszem, hogy ezt az állítását sok-sok papírral lehetne alátámasztani. Dehát, mint azt a nyomtatott újság nap mint nap bizonyítja olvasói számára, a papír sok mindent elbír, meg aztán a legnagyobb bajok általában éppen abból erednek, ha szükséghelyzetben nincs belőle. Long live Aqua Tube!

A számokkal persze lehet bűvészkedni. Csak a kezemet figyeljék, mert csalok – idézhetne nagy klasszikusokat Ökrész Rozália, vagy akár Varjú Márta főszerkesztő is. Mindez talán jól is hangzik egy ünnepi beszédben – akármilyen legyen is a valóságtöltete, s akármilyen magatartásról vagy nyilvánvaló manipulációról tanúskodjék is. De a kép csak akkor lenne/lehetne teljes, ha hozzátették volna a példányszámra vonatkozó adatokat is. Csakhogy a Magyar Szóból, a vajdasági magyarság egyetlen közszolgálati napilapjából (hjaaa… valaha tényleg az volt!) ma már talán ezer példányt sem adnak el a trafikokban átlagos hétköznapokon: idáig sikerült leküzdenie magát szívós munkával, és következetes önkritikátlansággal a Varjú Márta-féle lapvezetésnek. Ezt ünnepelte hát cikkében Szeli Balázs, efölött ült diadalt a hallgatóság első sorában Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, s erről szónokolt Ökrész Rozália is. Együttes erővel, a nagy-nagy összefogásban ŐK erre voltak képesek.

Mondjuk, gyermekkoromban csak Zentán ennek a példányszámnak a többszöröse kelt el. Ezt magam is tanúsíthatom, izzadság alapú tapasztalatból, hiszen szinte még gyerekfejjel, a nyolcvanas évek második felében, középiskolásként, nyaranta a lapterjesztőnél dolgozva kerestem meg a zsebpénzem. Akkoriban egy-egy trafikba több Magyar Szót szállítottunk, mint ahány ma némely észak-bácskai városba érkezik.

Ökrész Rozália most a decemberi felszólalásban – amelynek majd kétharmada a nyáron foganatosított, hivatalosan átszervezéssé „nemesített” újabb leépítési hullámról, vagyis a nemkívánatos munkatársak kirúgásának (ön)igazolásáról szólt –, kínos elemekkel is tarkítva, így fogalmazott: „A szigorú és céltudatos takarékoskodási intézkedések meghozták az eredményt – ma elégedetten mondhatjuk, hogy pénzügyileg konszolidáltuk a vállalatot, rendeztük a felvett kölcsönöket, rendszeresen törlesztjük kötelezettségeinket, dolgozóink decemberi fizetésüket még az év vége előtt kézhez kapják. Nyomdánk megerősödött, tevékenységeinket javarészt önállóan finanszírozhatjuk: háromnegyed részben a lapeladásból és hirdetésekből, a költségek megközelítőleg 25 százalékát pedig a tartományi kasszából, támogatásból. Pályázatok útján a Magyar Nemzeti Tanács és az anyaország támogatásai is segítik a működésünkhöz szükséges pénz előteremtését. Évi összbevételünk 380 millió dinár körül mozog, most, az év végén már bizonyossá vált, hogy zsinórban a negyedik évet zárjuk pozitívan” – idézte az igazgatónő szavait Szeli Balázs.

A sikerpropaganda jegyében mindez így ünneplésre is adhatna okot – feltételezem, hogy az illetékesek elégedetten koccintottak és kívántak egymásnak boldog új esztendőt (de a beszámoló szerzője erre már tapintatosan nem tért ki…) –, árulkodó jel azonban, hogy egy ilyen egyszerű, átlagos muszanyagot is képtelen lehozni a lap otromba nyelvi és általános műveltségi hibák és hiányosságok nélkül. Szeli Balázs ugyanis tudósításának végén ezt írta: „A tegnapi ünnepségen jelen voltak vállalatunk Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének képviselői, néhai munkatársaink, nyugdíjasaink, Pásztor István, a tartományi képviselőház elnöke is megtisztelt bennünket jelenlétével. Török Noémi népdalénekes moldvai és mezőségi karácsonyi dalokkal tette emlékezetesebbé, meghittebbé ünnepségünket.” Úgy tartom, hogy a Szabad Magyar Szó olvasóinak felesleges, a Magyar Szó szerzőjének viszont talán érdemes a szájába rágni – ezért feloldom az itt idézett mondatokba kódolt rejtvényt: ha azt mondjuk valakire, hogy „néhai”, az bizony nem jelent mást, csakis azt, hogy már elhunyt. Megjelenhettek hát az ünnepségen a Magyar Szó egykori, régi, korábbi és miegyéb munkatársai, de a néhaiak csak abban az esetben lehettek (volna) jelen, ha a ceremónia szervezői (hatásvadász) szellemidézést is beiktatnak.

Ha viszont ilyen nem történt, akkor a hatásvadászat megmaradt a tudósítás „ékességének”.

(...) Ilyen hangulatban telt hát a Magyar Szó szokásos év végi rendezvénye december 22-én. De miért is örökítjük ezt meg itt, a Visszhangban? Nos, azért, mert ugyancsak Szeli Balázstól tudjuk, hogy Varjú Márta főszerkesztő a rendezvényen arról beszélt: „Nem volt se könnyű, se konfliktusmentes ez az időszak a lap életében. Megerősödve, megújulva, felülkerekedve kerültünk ki a számos veszéllyel, rosszindulattal, támadással és buktatókkal terhelt időszakból. A Magyar Szó történetében akadtak bőven álságos korszakok, de a 72 év alatt olyanra nem volt példa, hogy a szerkesztőség szerves részét, tartozékát belső erők megkísérelték eltulajdonítani, azon leplezetlen szándékkal, hogy csorbítsák a Magyar Szó tekintélyét. Ehhez olyanok asszisztáltak, akik a sorainkban voltak, most az ellenünk szurkolók táborát gyarapítják. Jelentem: a tervük meghiúsult, a közösségünk megmutatta, hogy mire képes, hogy összefog, határozott odafigyeléssel végzi a dolgát, küzd a lapért. Mindenki teszi azt, amiért itt van, ami a feladata, munkája és küldetése, készíti az újságot, a mi Magyar Szónkat, vagy ahogy az új szlogenünk szól: A valódi lapot”. Varjú Márta ünnepinek ugyan kevéssé nevezhető, de jó, hát mégiscsak az alkalmi rendezvényen elhangzott beszédének nagyjából negyven százaléka foglalkozott a Szabad Magyar Szóval, ami persze az idézett cikkből még véletlenül sem derülhetett ki, Németh Zoltán főszerkesztő-helyettes úgy nyilván nem is engedte volna nyomdába. Mint a fentebb már említett példányszámadatokból is kiderülhetett: a Varjú Márta vezette „közösség” már javában megmutatta, hogy mire képes, ha összefog…

Nagy szerencse azonban, hogy állításainak, vagyis torzításainak egyetlen egy mondatával sem kell vitába szállnunk. Azokat nem kell sem cáfolnunk, sem minősítenünk. Minden gondolatkísérletének cáfolására untig elegendő, ha nem teszünk semmi mást, csak történetileg, az események sorrendjében áttekintjük a Szabad Magyar Szó indulásával kapcsolatos publikációkat, a más lapokban megjelent írásokat, tudósításokat, beszámolókat. S nem kell ezekhez semmiféle kommentárt fűznünk, amivel esetlegesen befolyásolhatnánk az olvasót, aki úgyis mindent egyértelműen láthat, ha áttekinti a rendelkezésre álló anyagot. Hiába teszi hát Varjú Márta és csapata éppen azt, amiért ott van, ahol, amiért oda helyezték, ahová, hiszen a csúsztatásai, hazugságai, ferdítései és vádaskodásai semmiképp sem érhetik el a céljukat. A legnagyobb és alapvető különbség ugyanis épp abban van: a Szabad Magyar Szó nem azért jött létre, hogy bárminek is az opponense, vagy a bírája, megítélője legyen; hanem épp ellenkezőleg, azért, hogy megnyissa végre a kommunikációs csatornákat és szabad teret adjon nemcsak a véleménynyilvánításnak, de az elkerülhetetlen viták által a véleményformálásnak is. Ha van tehát „ellenfelünk”, ha opponensei kívánunk lenni bárminek is, az csakis a bezárkózottságban, az egyszólamúságban, az önelégültségben, a parancsuralomban és a szűklátókörűségben mérhető. Ezek pedig régi tapasztalatok alapján is társadalmilag káros jelenségek, amelyekről eddig csak azt hittük, hogy néhaiak, de a megfelelő politikai boszorkánygyűléseken, legalábbis egyelőre úgy látszik, túl jól sikerült az a bizonyos szellemidézés, ami által visszasegítették mindezeket a mai hétköznapjainkba.

(A SZMSZ cikkének lapszemléje)

(...) Így jutottunk el addig a szellemidézésig, amely a Magyar Szó tavalyi, év végi ünnepségén zajlott, s amely egyáltalán nem méltó ahhoz a mindig egyöntetű büszkeséggel felemlegetett múlthoz, ami a lap mögött áll.

S éppen ezért ezzel az összeállításunkkal kívánunk most minden kedves olvasónak – lapozgassa bár akármelyik Magyar Szót, a nyomtatottat, vagy az online Szabad Magyar Szót – professzionális és tényszerű tájékoztatással, szabad sajtóval teljes, élményekben gazdag nagyon boldog új esztendőt!

(Naplo.org, 2017. január 4.)