A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erdődi_edvina. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erdődi_edvina. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. május 25., csütörtök

Megjelenés előtt letiltott könyvek: így működik a kultúra támogatása ma a Vajdaságban

A vajdasági magyar könyvkiadás helyzetéről közöl elemzést a Magyar Narancs.

*

Megjelenés előtt letiltott könyvek: így működik a kultúra támogatása ma a Vajdaságban

A helyi magyar egypárt szerint már tavaly kiderült, hogy a Magyarországra áttelepült pesszimista írók tehetők felelőssé az óvodások alacsony száma miatt (is) a Vajdaságban. Az idén a hatalmi retorikát tettek követték: sorra tiltották le a megjelenés előtt álló könyveket. Vajon kinek lehet ez jó?

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. május 25-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.

Visszavárjuk!

A szerk.

„A mostani elsősök 2015-ben születtek, és ne felejtsük el, ez volt az az év, amikor a Vajdaságban az a közhangulat uralkodott, amelyik arra hegyezett ki minden mondatot és minden közszereplésbeli megnyilvánulást, hogy ez a föld nem élhető és innen el kell menni, és hogy aki valamire való, az nem itt fogja megalapozni a saját és a gyerekei jövőjét. Mondták ezt azok, akik mások innen való eltelepítéséből üzletet csináltak és jól kerestek ezen, valamint azok, akik máshol élnek, de itt adják ki folyamatosan a könyveiket, és ezáltal befolyásolják az embe­reket.” Egy szerbiai magyar falu, Szaján tavaly szeptemberi óvodai ünnepségén mondta ezt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), illetve a tartományi parlament elnöke.
Aztán 2023 elején tett lett a gondolatból, s aggasztó hírek érkeztek a magyar kisebbség leg­jelentősebb (és majdhogynem egyetlen) könyvkiadója, a Forum Könyvkiadó Intézet háza tájáról. Hatalmi erővel átírt kiadói programról, letiltott könyvekről, a régióból elszármazottakat diszkrimináló új irányvonalról szólt a fáma. A keleti blokk felbomlása óta példátlan letiltáshullámban az a legszomorúbb, hogy a többségi szerb társadalomnak ehhez semmi köze. Magyar belügy ez.

Kontrollmánia

Az elmúlt évek politikai és kulturális értelemben is a pluralitás teljes felszámolásáról szóltak a Vajdaságban. A Magyar Nemzeti Tanács (MNT), a vajdasági magyarság országos kisebbségi önkormányzati szervének harminc­öt tagjából harmincöten a VMSZ soraiból kerültek ki, a korábban a pártból kiváló elégedetlenek által létrehozott ellenzéki erő, a Magyar Mozgalom pedig egyszerűen felfüggesztette működését. A gazdasági élet, az oktatás, a kultúra és a nyilvánosság szinte kizárólag a párt jóváhagyásával képes csupán működni. A párt pedig nem meglepő módon budapesti lélegeztetőgépre van kötve, amit a VMSZ körüli alapítványokba és intézményekbe öntött (bár az utóbb időben fogyatkozni látszó) forintmilliárdok jeleznek egyértelműen. A Vajdaság orbanizálódásáról korábban részletesen beszámoltunk (lásd: Exportált orbánizmus 2.: Bevált receptek, Magyar Narancs, 2020. május 6.), az akkor már javában dübörgő VMSZ-buldózer mára mindent letarolt.
A vajdasági magyar szellemi élet tere a közelmúlt számos megrázkódtatása miatt, illetve az általában is alacsony életszínvonal és magas kilátástalanság okán radikálisan leszűkült. A népességfogyással együtt a kulturális értékek fogyasztóinak jelentős része is eltűnt a térképről. A Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúk előtt még több mint 400 ezres magyarság száma az egészen friss adatok szerint kevesebb, mint a felére esett vissza, egyes becslések pedig a valós számot még a nyilvánosságra hozott (184 442 fő) adathoz képest is alacsonyabbra, 130–150 ezerre teszik. Ez gyakorlatilag egy közepes város népessége.
A Forum Könyvkiadó Intézet társalapítója az MNT, a kiadó öttagú igazgatóbizottságába az elnökön túl (aki jelenleg Erdődi Edvina, az MNT alelnöke, természetesen VMSZ-tag, a pártlaposított Magyar Szó egykori jogásza, jelenleg megbízott igazgatója) két tagot az MNT delegál, ami, mint hogy csupán VMSZ-es tagjai vannak, azt jelenti, hogy a Vajdaság meghatározó irodalmi kiadójának az igazgatóbizottsága fölött is közvetlen a pártkontroll. Persze működhetnének, mint ahogy működtek is a Forumtól független kiadók is a városnyi kulturális térben, a többi közt a Zentán alapított zEtna sokáig be is töltött egy efféle szerepet, ám az utóbbi években azt láttuk, hogy az ugyancsak az MNT-ből kontrollált kulturális támogatási pályázatokon – hogy, hogy nem – rendre nulla dinárt ítélt meg nekik az adott zsűri.
A Forum működését úgy kell elképzelni, hogy a kiadó igazgatója (jelenleg az immár harmadik négyéves ciklusában járó Virág Gábor) beadja az éves kiadói tervet az igazgatóbizottságnak, ők jóváhagyják (mármint elvileg), és továbbítják az MNT kulturális bizottságához véleményezésre; aztán az MNT végrehajtó bizottsága dönt a program tulajdonképpeni finanszírozásáról. Forrásaink szerint sokáig formális volt az igazgatóbizottság befolyása, tehát szabad mozgástere volt a Forum igazgatójának. Virág Gábor pedig élt is a lehetőséggel, s nem csupán új életet lehelt (egyebek mellett a fiatal generáció kiemelkedő szerzőinek kiadásán keresztül) az újvidéki intézménybe, de az ő ötletére bevezetett kettős (mindig egy anyaországi kiadóval közös) kiadásokon keresztül ki is tudta mozdítani a periferikus állapotból a kiadványokat azzal, hogy Budapesten is hozzáférhetővé tette azokat. Virág Gábor teljesítményét, szakértelmét vagy jó szándékát egyetlen forrásunk sem kérdőjelezte meg, ugyanakkor szinte egyhangúan nyomatékosították, hogy a kiadóvezetői mozgástér gyakorlatilag azonnal felszámolható. Az év elején ez meg is történt.

Nemkívánatos elemek

A 2023-as kiadói tervből az igazgatóbizottság tudomásunk szerint öt címet egyszerűen töröltetett az igazgatóval: Bozsik Péter és Terék Anna verseskötetét, Balázs Attila prózai munkáját, Ladányi István irodalomtörténeti tanulmányát és Darida Veronika művészettörténeti monográfiáját kihúzták a támogatandó címek listájáról. A döntés előjelek nélkül érkezett,

Ladányi és Terék könyve már betördelve, nyomdakész állapotban volt, mire kiderült, hogy nem jelenhetnek meg.

Az általunk megkeresett szerzők egyike sem kapott hivatalos indoklást, így csupán másodlagos értesülésekből következtethettek az okokra. Ladányi István, a Veszprémi Egyetem oktatója, akinek Megújuló befejezetlenség. Az Új Symposion folyóirat arculata, szerkesztési gyakorlatai és műfajai c. munkáját tiltották le, értetlenül áll a döntés előtt, mint mondja, a Gondolat Kiadóval közösen előkészített könyv megjelenése azért is lett volna célszerű a Forummal együtt, mert a téma a vajdasági kultúra részét képezi. Azzal, hogy csupán Budapesten jelenik meg, gyakorlatilag garantált, hogy beszerezhetetlen lesz a Vajdaságban. A két ország között ugyanis nem megoldott a könyvek gördülékeny forgalmazása, a magas vámok, és ezzel együtt a szűk olvasótábor miatti csekély bevétel kettőse gyakorlatilag ellehetetleníti az ilyen kiadványok eljutását a határ egyik oldaláról a másikra. Részben emiatt találta ki Virág Gábor a kettős kiadás rendszerét, vagyis azt, hogy az adott mű egy időben jelenjen meg Szerbiában és Magyarországon is. Szerettük volna megszólaltatni a Forum igazgatóját, de nem kívánt nyilatkozni – ahogy egy forrásunk megjegyezte, alighanem azért, mert meg van tiltva neki.
A másik négy szóban forgó könyv ugyancsak kettős kiadású lett volna, Bozsik Péter, Terék Anna és Balázs Attila munkái a Kalligrammal együttműködve készültek. A két kiadó, az újvidéki Forum és az egykor pozsonyi, ma már budapesti Kalligram jó ideje sikeresen kooperál. Amikor megkérdeztük Mészáros Sándort a letiltásról, ő is értetlenségének adott hangot, valamint hozzátette, hogy mivel ezzel párhuzamosan a magyar támogatások is akadoznak, a szóban forgó kötetek egyelőre biztosan nem jelenhetnek meg Budapesten sem.
A letiltott szerzők közül Terék, Bozsik, Ladányi és Balázs Attila is a Vajdaságból származik, erős kapcsolatokat ápolnak szülőföldjükkel, ez irodalmi műveiknek is az egyik legfontosabb vonulata – ám mind Magyarországon élnek. (Darida Veronika ugyan nem vajdasági, de monográfiájának témája, a fiatalon elhunyt zentai festő, Bíró Miklós művészete mégis kötődik a régióhoz.) Alighanem ez lehetett a baj – az egyik baj –, mint ahogy korábban már Orcsik Roland esetében is, akinek szintén a Forum–Kalligram együttműködésben jelent meg számos kötete, de most előre jelezték neki, hogy felesleges is beadnia leg­újabb regényét, biztosan nem fogja támogatni a bizottság. Orcsik azután vált persona non gratává szülőföldjén, hogy tavaly lapunknak nyilatkozva kritizálta a helyben kialakult kulturális viszonyok feudalizmusát (lásd: „Ha nem is boldogan”, Magyar Narancs, 2022. február 2.). Pásztor István tehát nem blöffölt hírhedt óvodai beszédében, bár afelől maradtak kétségeink, hogy az említett könyvek ellehetetlenítése rögtön meg fogja-e emelni a vajdasági óvodások számát.

Tudjukki, a nagyasszony, szürke eminenciás

A könyvek és szerzőik letiltása mögött legtöbb forrásunk egyéb okokat is sejt (lásd Az írószövetségi affér című keretes írásunkat). A vajdasági kulturális élet régóta meghatározó szereplője Lovas Ildikó, aki különböző funkcióin keresztül, illetve magánéleti pozíciójából kifolyólag egyedülálló befolyással bír a magyar kisebbség kulturális viszonyaira. Már az is jellemző, hogy ha az ő szerepe szóba kerül (mindig szóba kerül), a legtöbb megszólaló nem meri névvel vállalni a véleményét, alátámasztani az értesüléseit, mondván, nem csupán magukat, de családtagjaikat, munkatársaikat hoznák véleményükkel nehéz helyzetbe. A könyveit korábban éppen a Kalligramnál (jelenleg a Forumnál) megjelentető írónő minden adatközlőnk szerint élet és halál ura a vajdasági kultúrában, de ennek kevés formális nyoma látszik. Korábban ugyan valóban betöltött olyan pozíciót (az MNT művelődési tanácsosa volt 2010 és 2015 között), ahonnan közvetlenül megkísérelte az alá tartozó terület irányítását, de ennek kínos bukás lett a vége (lásd Népszínmű című keretes írásunkat). Azóta körültekintőbben jár el, bár számos pozíciót betölt hivatalosan is (az MNT kulturális bizottságának elnöke, a VMSZ elnökségének tagja, a VM4K nevű szabadkai kulturális intézet koordinátora), nem hivatalos, szürke eminenciás jellegű működése sokkal meghatározóbb. Többen is arról számoltak be, hogy

Lovas telefonon intézi az igazán kényes ügyeket, úgy jóval nehezebb a beavatkozásait tetten érni.

Bozsik Péter keserűen jegyzi meg, hogy ez afféle hagyomány a Vajdaságban, a „nagyasszony”, ahogy Lovast nevezi, csak visszatért a jól bevált recepthez, és – mint hajdan Major Nándor, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének egykori titkára, akinek a nevéhez az Új Symposion betiltása fűződik – inkább személyesen odaszól, ha akar valamit. Bozsik szerint annál is nyomasztóbb ez az egész, mert valaha kifejezetten baráti viszonyban voltak, a NATO-bombázások idején például egy ideig a saját lakásában ő adott szállást Lovasnak.
Az év elején több nyílt levelet is közzétevő Losoncz Márk filozófus egyik nagy feltűnést keltő írásában „Tudjukki”-ként aposztrofálta Lovast. A belgrádi egyetem oktatója ebben az írásában így fogalmazott: „A Tudjukki dühös a cikkeim miatt. (…) a Tudjukki behozatali terméke a »demeterszilárdos« Előretolt Helyőrség. Még a Tanyaszínházba is sikerült belerúgni! Sajnos az van, hogy bármire telepedik rá a VMSZ vezetősége a Tudjukki vezérletével, mint például a Kanizsai Írótábor vagy az észak-bácskai borbálozás, semmi kreativitást nem tud mutatni, legfeljebb élősködik a már meglévőn, vagy igyekszik elszipkázni az embereket – vagy még inkább: lezülleszti, ami létezik.” Egy ugyancsak az Autonomija.info-n megjelent másik nyílt levelében pedig ezt írja Losoncz: „A vajdasági magyar közösség sorsa egy kicsiny, de túlontúl nagy hatalommal bíró család belterjes beszélgetései során dől el, ahelyett, hogy a közviták, a transzparens, érvelő és dialogikus beszélgetések lennének mérvadóak. Ez toxikus hatással van a közösségi létünkre, és gyógyírt kellene találni rá.” A Vajdaságban egyeduralkodó VMSZ elnöke Pásztor István, az alelnöke a fia, Pásztor Bálint, Lovas Ildikó pedig Pásztor István élettársa.
A Forum januári 26-i igazgatóbizottsági ülésének jegyzőkönyve az egyetlen bizonyítékértékű dokumentum, amelyben szó esik a kiadói listáról levett kötetekről. A jegyzőkönyvben az olvasható: „Sági Varga Kinga megkérdezte, hogy mi a helyzet Ladányi István kéziratának kiadásával? Tudta szerint a kézirat korrektúra előtt áll, viszont nem szerepel a kiadásra javasolt címszavak között. Virág Gábor elmondta, hogy a szóban forgó kézirat nem nyerte meg az alapítók támogatását, így nem kerül kiadásra.” Sági Varga Kinga maga is tagja az igazgatóbizottságnak, márpedig, ha Ladányi könyvének kihúzása e testület döntése lett volna, nyilván nem kérdezett volna rá. Az igazgató válasza, mely szerint „nem nyerte meg az alapítók támogatását”, nem vonatkozhat másra, mint az MNT-re, hiszen az a Forum társalapítója, az MNT kulturális bizottságának elnöke pedig Lovas Ildikó.
Hogy a jegyzőkönyv szerint is korrektúra előtt álló kézirat kiadása letiltható volt úgy, hogy erről az igazgatóbizottság tagjai sem tudtak (a jegyzőkönyv szerint még Lovas végrehajtó emberének tartott Erdődi Edvina bizottsági elnök sem szólt közbe), megint csak a telefonos megoldást valószínűsíti. Hasonlóképp ahhoz az értesülésünkhöz, hogy a kihúzott kötetek helyére úgy próbáltak új címeket beszerezni, hogy a Lovas szerkesztette vajdasági Előretolt Helyőrség – helyi irodalmár forrásaink szerint erősen harmadvonalbeli – szerzőit hívogatták végig, hogy akinek van kész kézirata, adja be.
Az üggyel kapcsolatban feltettük kérdéseinket Lovas Ildikónak is, bár e-mailen és telefonon is többször beszéltünk, érdemi választ nem kaptunk. Állítása szerint nem tudott a címek kihúzásáról, és a kiadó igazgatójához, illetve az MNT végrehajtó bizottságához akart továbbirányítani. Érdeklődésünkre, hogy miként lehetséges az, hogy az MNT kulturális bizottságának elnökeként nem látta az alá tartozó kiadó (szerzőként a saját kiadója) éves tervét, s hogy ez mennyire valószerűtlen, annyit válaszolt, megérti, hogy valószerűtlennek tartjuk, ám „ez a téma komolyabb annál, semmint hogy feltételezések alapján vonjunk le következtetéseket”. Kérésünkre, hogy kommentálja a VMSZ-elnök írókat illető vádját, nem reagált, mint ahogy arra sem, hogy szerzőként mondja el, mit gondol arról, hogy közeli pályatársai kötetei váltak elérhetetlenné a Vajdaságban. Arra a felvetésünkre, hogy a radikális népességfogyás árnyékában nem tűnik-e kifejezetten öngyilkos taktikának az elvándorolt (a háború idején elmenekült), de a régióért felelősséget érző értelmiségi-művész réteg kirekesztése, a következő választ kaptuk: „Mindenkit, aki a határon túli, kisebbségben létező magyar irodalommal, kultúrával foglalkozik, érdekli, izgatja az a kérdés, hogy mennyiben kell és lehet párbeszédben, együttműködésben élni a többségi kultúrával, hogy ne asszimilálódjunk, ugyanakkor ne is történjen meg olyan bezárkózás, ami akaratlanul is provincializálódáshoz vezet. De ugyanez vonatkozik a magyarországi kulturális szereplőkkel való együttműködésre is, azzal, hogy magyar–magyar vonatkozásban nem az asszimilálódás veszélye fenyeget, hanem az, hogy elveszhet a belső kezdeményezőkészség, szimplán fogyasztókká válunk.”
Ezek szerint „a belső kezdeményezőkészség” fokozásának a legjobb módja a nyomdakész könyvek félredobása, hozzáférhetetlenné tétele.

Az írószövetségi affér
Vajdasági forrásaink a könyvletiltások mögött egy különös közjátékot is rendre felemlegettek. Az történt ugyanis, hogy a Magyar Írószövetség 2022. október 7-i választmányi ülésén, ahol a megjelent tagok az új jelentkezők felvételi kérelmeiről szavaztak, a József Attila-díjas (és egyébként a Szépírók Társaságában még kultúrpolitikusi fordulata előttről tagságot szerzett) Lovas Ildikót nem választották be a szervezetbe. Írószövetségi forrásaink kétféle magyarázatot említettek, eszerint Lovas pályázata túl későn érkezett be, és a jelenlévők közül többen jelezték, így nem hajlandók támogatni a felvételét, másfelől elhangzottak bizonyos erkölcsi aggályok is – az ülés jegyzőkönyvét sem hozták nyilvánosságra egyelőre. Több forrásunk is ehhez a kudarchoz köti a fordulatot, amely után az anyaországba áttelepült vajdasági szerzők egymás után kerültek le a Forum Kiadó támogatási listájáról – akár tagjai az Írószövetségnek, akár nem.

Népszínmű
Az íróból kultúrpolitikussá avanzsáló Lovas Ildikó alighanem legtanulságosabb bukása a Szabadkai Népszínház esete volt. Az akkor az MNT művelődési tanácsosaként a kulturális területet közvetlenül irányító Lovas a szakmai (és alighanem a párton belüli) ellenkezések dacára is kinevezte a műkedvelő Andrási Attilát a társulat élére. (Andrásiról külön is értekeztünk, lásd: A közbátor, Magyar Narancs, 2018. szeptember 13.) A direktor hatalmas buktája azután Lovast is magával rántotta: egy kiabálós-könnyes ülés végén, 2015 tavaszán minden pozíciójáról kénytelen volt lemondani – élettársa és pártelnöke, Pásztor István felszólítására. A VMSZ szakadását ez sem tudta megállítani, igaz ugyan, hogy az idő végül is a Pásztor-klikket igazolta. 2015 egyébként mozgalmas éve volt Lovasnak, ősszel az egyik könyvéről szóló ledorongoló kritika megjelenése miatt kirúgatta az akkor már tizenkét éve a Magyar Szó Kilátó rovatát vezető Kontra Ferencet. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett szerző megkeresésünkre azt válaszolta: „Lovas Ildikót nem tartom arra érdemesnek, hogy foglalkozzam vele”, kultúrpolitikai ténykedéséről megjegyezte: „Aki teheti, tartsa távol magát ettől a népszínműtől.” Kontra ugyanakkor beszámolt róla, hogy konfliktusuk óta feketelistára került: „A Vajdaságban nekem már nem lehet egy könyvbemutatóm, nem írják le a nevem, nem hívnak a tévébe.”
De nem ez volt az utolsó meghökkentő eset Lovas működésében: 2017-ben egy publicisztikában a kumoroveci pártiskolával mosta össze a CEU-t, hozzátéve, „tudjuk jól”, hogy az intézménynek „nem lesz semmi baja” (de lett). Később azzal haragította magára a vajdasági írókat, hogy a saját lapjuk, a Híd kiemelt támogatása helyett importálta és unokahúgával együtt szerkeszteni kezdte a Demeter Szilárd-féle Előretolt Helyőrséget. Állítólag komoly szerepe volt a Tanyaszínház turnéjának nagy port kavaró betiltásában is 2021-ben, míg ugyanabban az évben azzal keltett feltűnést, hogy a kicsivel korábban váratlanul menesztett Híd-díj bizottság (tagjai közt volt a most letiltott Ladányi István is) helyére összehívott új grémiumtól rögtön ő maga kapta meg elsőre az az évi elismerést. A közelmúltból említhető még, hogy a Kanizsai Írótábor előkészítő bizottságában megpróbálta megakadályozni, hogy megemlékezést tartsanak a fiatalon elhunyt tehetséges íróról, Patócs Lászlóról, mondván, a szerző „nem méltó az Írótábor szellemiségéhez”.

Krusovszky Dénes
(Magyar Narancs, 2023. június 20.) 


Lovas, csokor, Virág
Fotó: Forum Kiadó Facebook-oldala

2016. december 28., szerda

,,Időben kell felkelni, dolgozni, egy irányba húzni“

A Jó Reggelt Vajdaság című trollportál közli Erdődi Edvina interjúját, amelyet Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökével készített.

*

,,Időben kell felkelni, dolgozni, egy irányba húzni“
Interjú Pásztor Istvánnal

Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Sokan csak ennyit tudnak róla, és talán ez is elég. Én arra vállalkoztam, hogy mást is kérdezzek, ne csak azt, ami a szokásos évértékelő interjúk része. A kérdéseim a Vajdasági Magyar Szövetség elnökéhez címeztem, de úgy igyekeztem fogalmazni, hogy ne (csak) az elnök, hanem az ember is válaszoljon: egyebek mellett kérdeztem arról, hogy Vajdaság vagy Délvidék, de az is érdekelt, milyenm tanulságokkal hagyja maga mögött 2016-ot. Az interjú úgy készült, hogy a kérdéseket írásban küldtem el és Pásztor István írásban válaszolt azokra.

● Hogyan indul egy átlagos napja? Hány találkozó, megbeszélés fér bele?
– Mindig koránkelő voltam. No, persze a korán is egy relatív fogalom, tudom. Én munkahelyi kötelezettségek szempontjából úgy szocializálódtam, hogy reggel negyed hatra oda kellett érni a Sugárút elején levő Fidelinka irodaház elé, onnan indult a vállalati busz, hatkor kezdődött a munkaidő az irodisták számára is. És kettőig tartott, aztán a vállalati busz, pályáját visszafele irányban leírva,  mindenkit úgymond hazavitt. Meg lehetett szokni. Ma már, tudom, sokan legyintenek erre, legjobb esetben is. Olyan, mint a Régmúlt idők focija... persze ebben a ,,filmben“ Garas Dezső nem szerepelt.

Noha, a korán is relatív, de nem gond ma sem korán kelnem, ha kell. Ha nem kell, hat körül kelek.
Igaz az is, nem mindig egyforma elánnal és kedvvel. De ki nincs ezzel így? Mi tagadás, van, hogy nehezen megy, van, hogy az embernek nincs is kedve felkelni. Vagy mert tudja, mi vár rá aznap, vagy a tegnapi napok miatt, vagy mindezekért, egyben.
Ha csak tudok, szeretek lassan „magamhoz térni”. Nem vagyok az a típus, aki, amint kipattan a szeme, máris ezerrel pörög.
Nyolc fele indul a napom.
Jóformán mindig autózással, csak az irány és a táv a változó. Ha nem utazok sehova, akkor is általában 250 kilométert teszek meg naponta. Sok. Monoton is.
Sok időt vesz el, de telefonálásra, gondolkozásra, olvasásra kiválóan alkalmas. Vagy csak ülni, ha másra nincs az embernek kedve, illetve, ha ahhoz van kedve.

A munkanapjaim általában megszakítás nélkül estig tartanak, hatig, hétig, ha van esti ülésem is, vagy valamelyik településünkre megyek, ilyesmi hetente kettő-három azért akad, akkor még tovább. A napba pedig sok tartalom fér. A fél órákra beosztott beszélgetésektől a hosszabbakig, mint a parlamenti, de annál meg minden felszólalás külön program. Oda kell nagyon figyelni.

Összességében minimum tíz különböző programom azért van a simább napokon is. Meg a telefonok, üzenetek.
Nem szoktam unatkozni, nem kell programokat kitalálnom, a feladatok mindig megtalálnak.
Vagy én találom meg azokat, fene se tudja.

Mindehhez hozzá is szoktam már. Erre mondják, aki felveszi a kolompot, kolompoljon. Igyekszem, de így is rengeteg helyre nem tudok odaérni, nagy az eklézsia, ezt is szokták mondani.
● Ön, mint házelnök, mit gondol, Vajdaság vagy Délvidék?
– Jó a kérdés, mert lehetőséget ad az alapállásom tisztázására.

Én mindenek előtt és felett a VMSZ elnöke vagyok. Ötödik éve házelnök, de tizedik éve a VMSZ elnöke.
Nem vagyok tudathasadásos, alapvető kérdésekről csak egy véleményem van, azt képviselem.
Nincsenek különbejáratú véleményeim annak függvényében, milyen minőségben beszélek.
Persze nem mindegy, hogy az ember milyen pozícióból beszél, de bármelyikből is beszélek, ugyanaz a  meggyőződésem, értékrendbeli állásfoglalásom. Ez tud az embernek kellemetlen pillanatokat okozni, nem mindig könnyű a többségitől, a megszokottól, az elvárttól eltérő modatokat kimondani.

A konkrét felvetésre összetett is és egyszerű is a válasz. A Délvidék az én számomra egy múltbeli állapotot takaró fogalom, amit sokan ránk vonatkoztatva használnak, nemzeti elkötelezettségüket erőteljesebben aláhúzandó. Mindig meg is szoktam őket mosolyogni. A Délvidék egy, a vajdaságitól nagyobb földrajzi egységet takart. Része volt a horvátországi és a szlovéniai magyarok által lakott térség is. Valamikor ez földrajzilag, politikailag egy térség volt, de már akkor is nagy különbségek léteztek a térségben élő magyar közösségek között. Idővel ezek a különbségek mindinkább erősödtek, a politikai-történelmi események forgatagában úgy maradtunk az egyetemleges nemzet részei, hogy mindinkább elsodródtunk egymástól.
Ha magunkra gondolok, akkor Vajdaság és a vajdasági magyarok.

És ha a vajdasági magyarokra gondolok, büszkeséggel teszem, mert életerős, kemény, szülőföldjükhöz és a nemzethez ragaszkodó egyének alkotják.
Szívósak, makacsok, szilajak, bátrak, harcosak, dolgosak, szorgalmasak, rendszeretők, becsületesek, de ugyanakkor önzők és dölyfösek és esendők.
Másmilyenek vagyunk, mint a többi határon túli magyar közösség.
Nem jobbak vagy rosszabbak, másmilyenek. Másmilyenné tett bennünket a közeg, amiben évtizedek, évszázadok óta boldogulnunk kellett és kell.
Vajdaságivá. Vajdasági magyarrá.

● Ön szerint mi a VMSZ erőssége? És mi az, amin javítani kellene?
– A VMSZ erőssége a tagság hite, elkötelezettsége, meggyőződése, hogy a szülőföldjét és a nemzetét szolgálja. Patetikusnak tűnhet a válasz, de ez az igazság. Ezt tapasztaltam az elmúlt tíz évben, mióta elnöke vagyok. Ilyenné formáltuk.

Persze a VMSZ tagok is húsból és vérből vannak, emberek.
De többségükben ilyenek. És amikor helyzet van, ilyenek.

A VMSZ párt. Úgy is működtetem, működtetjük. A közösen meghozott döntések mindenkit köteleznek. A VMSZ eredményorientált.
Amit eldöntünk, azt meg kell valósítani. Ha kell, tűzön, vízen át. Lehet, hogy nem sikerül, de az nem lehet, hogy azért ne sikerüljön, mert mi magunk nem tettünk meg mindent a siker érdekében.
Lévén, hogy a VMSZ egy politikai szervezet, párt, nem önmaga miatt van, de

ha önmagát nem tudja kondícióban tartani, ha nem alkalmazkodik a változó körülményekhez, ha nincs bátorsága akár önmaga számára is fájdalmas változtatásokra szánni magát, elsorvad, eltunyul, legatyásodik.
Ennek az elkerülése, az ilyen jelek kezelése az, amivel jobbá tehető a párt, és ez állandó feladat.

A VMSZ elnökének és vezetőségének folyamatosan minimum kettős feladata van. Egyrészről, mint a közösség legitim politikai érdekérvényesítőjének az érdekérvényesítés, és ugyanakkor önmaga alakítása: emberek bevonzása, hogy megőrizze az érdekérvényesítő képességét és készségét.

● Melyik politikai döntésére a legbüszkébb?
– Nincs ilyen. A politika, a pártvezetés egy folyamatos mérlegelés, értékelés és döntéshozás. Folyamatos! Minden nap új kezdet és új csata.

Persze a döntések illetve azok eredményei nem egyenlő fajsúlyúak, de minden egy egységes folyamat.
Vereségekkel és győzelmekkel. Jó és rossz döntésekkel.
Csak a stratégiai döntések legyenek jók! Eddig azok voltak, gondolom, kellő szerénységgel.

Legbüszkébb arra vagyok, hogy a VMSZ erős, elismert, tekintélyes párt, amelyik élvezi azok bizalmát és támogatását, akik érdekében politizál. Csak ez számít, csak ez a fontos!

● Milyen tanulságokkal hagyja maga mögött a 2016-os évet?
– Nem kívánom megismételni mindazt, amit már más helyeken a 2016-os év értékelése kapcsán elmondtam.

Tanulságokról sem szeretnék mondatokat megfogalmazni. Levontam azokat, de megtartanám magamnak.
Ennyi talán nekem is jár, meg mindent nem is volna jó feltárni, elmondani, kikotyogni.

Talán csak pár fontos megállapítást mondanék itt ki, tanulság helyett, de a szerzett tapasztalatok alapján!

Ha lépni és vágni kell, akkor lépni és vágni kell, bármennyire is kellemetlen és fájdalmas!
Az ügyhöz való hűség és ragaszkodás, mindenek felett!
Ami nem öl meg, megerősít!
A Nemzet része vagyunk, bizonyítottuk, újfent!
Szolgáljuk a szülőföldünk felemelkedését, megbecsülést vívva ki!
Az Anyaország kormánya gondot visel rólunk!
A VMSZ- ben politizálók közösségi elkötelezettsége és szellemi teljesítménye megkérdőjelezhetetlen!
Sokan elmentek, de még mindig nagy közösség vagyunk, várjuk vissza azokat, akik ma máshol keresik a kenyerüket!
A vajdasági magyar emberek életereje óriási, szülőföldjéhez való ragaszkodása legalább akkora!
A vajdasági magyar emberek a VMSZ-től várják el, hogy segítse boldogulásukat! Ma is képesek vagyunk rá! És a vajdasági közéletben ma csakis mi!

● Mit jelent Önnek a karácsony és a szilveszter? Mit vár el az új esztendőtől?
– Nem szeretném az ismert dolgokat válaszolni. A karácsony már különben is mögöttünk van! Az idén sem sikerült úgy alakitani az életemet, hogy a karácsony olyan legyen, amilyennek kellene lennie. Nem tudtam ráhangolódni, csak úgy egyszerűen beleestem. Szebb lenne mást válaszolni, de nem volna igaz!

A szilvesztert sose szerettem! Ahogy múlik az idő felettem, mind kevésbé szeretem. Szembesít az idő múlásával, rohanásával. És a számomra kirótt idő fogyásával.
No, sem mélabús, sem ünneprontó nem akarok lenni, nincs is rá okom.

Ami pedig a jövő évre vonatkozó elvárásaimat illeti, azt szeretném megismételni, amit hasonló kérdésekre mindig válaszolok, merthogy ez a legtöbb, amit kívánhatok!

Hogy egy év múlva, mint VMSZ elnököt újra felkérjen a JRV szerkesztősége, hogy évet értékeljek, és hogy jövő ilyenkor is hasonlókat tudjak megállapítani, mint az idei év vonatkozásában.
Nem kevés, de megvalósítható.
Időben kell felkelni, dolgozni, egy irányba húzni, azt keresni, ami összeköt bennünket és nem azon rugózni, amiben különbözünk.

Boldog új esztendőt, jó egészséget kívánok a JRV minden Olvasójának és családtagjának, ismerőseiknek, a szerkesztőségnek! És hitet, mindenek felett.

(Jó Reggelt Vajdaság, 2016. december 28.)