Szabadka, a megálmodott város

Csordás Mihály bejegyzést tesz közzé a Czine Mihály szellemi hagyatéka nevű Facebook-csoportban.

*

Szabadka, a megálmodott város

A „TITOKZATOSSÁG ÉS SEJTELMESSÉG” KÖDÉN ÁT

Másként halálos csend és néma untság.

poros akác-sor, vakolatos utcák,

petróleumlámpák és nyugalom,

üveggolyók a kertes udvaron. 

(Kosztolányi)

A szegény kisgyermek panaszai-nak ihlető forráshelyén, a költő szülővárosában, évente emléknapokat tartanak, majd önálló kiadványban, vagy a folyóiratokban közzéteszik az ezeken felolvasott értekezések, megtartott előadások szövegét.
Több egy évtizeden át hallgatva és olvasva az értő megnyilatkozásokat, önkéntelenül tesszük fel magunknak a kérdést: mennyiben járulhat hozzá egy hosszú évszázad ahhoz, hogy Kosztolányi révén Szabadka misztifikálódjon a tudatunkban?
Az éppen napjaikban (még Ady rovására is) oly nagy érdeklődést kiváltó Kosztolányi-életmű hátterében ott terebélyesedik „Európa legnagyobb faluja”, a poros régi város, élénken zajló művelődési életével, színházának szépséges primadonnáival, akik közül a neki megtetszőt (hihetőleg Csöndes Alizt) diákos virtussal rajongta körül a költő – társaival egy éjszaka kifogták hintajából lovait, és maguk húzták haza a kockaköves meg poros szabadkai utcákon…
Nemcsak a század első évtizedének irodalmi divatját követte hát Kosztolányi Dezső, amikor élete végéig legkedvesebb versfüzérében szülőtáját „színes tintáival” rajzolta meg. S noha a benne honos eszem-iszom tunyaságot ostorozta is indulatos szavakkal, panaszai inkább érte, mint ellene szóltak. Innen vágyott el, de ide gondolt vissza később folyton, hogy amikor apja Pesten meglátogatja, elementáris erővel törjön ki belőle A szegény kisgyermek panaszai-nak szóáradata. Visszautazó apját hajnali órán kikíséri a pályaudvarra, s érezni kezdi az otthon megéneklésének csillapíthatatlan vágyát: „Álmosan bandukoltam az utcákon, melyeket még nemigen láttam ily szokatlanul fakó, hajnali világításban. Csodálatosnak tetszett az egész világ. Ekkor zendültek meg bennem A szegény kisgyermek panaszai-nak kezdő sorai: »Mint aki a sínek közé esett…« Lehet, hogy azért, mert az imént síneket láttam, de lehet, hogy nem is azért. Alig vártam, hogy hazaérjek, fölrohantam a lépcsőn, s otthon, az Üllői-úti diákkaszárnya udvari szobájában, egymás után firkáltam le a ciklus költeményeit, négy-ötöt aznap, s két hét alatt befejeztem az egészet, úgyhogy évek múlva, a különböző kiadások során egyetlen betűt se változtattam rajta. Hogy mi támasztotta bennem éppen ekkor és éppen így ezt a gerjedést, céltalan volna firtatni. Azt hiszem, ha azon a hajnalon alszom és nem kelek föl, akkor ez a versfüzér nem születik meg soha.” (Ábécé. Nyugat, Budapest, 1942. 145-146.)
Maga a serkentés is egy kedves otthoni figurához, az apa személyéhez kötődik hát. A költeményminiatűrökben pedig sorakoznak a korábbi Kosztolányi-hősök: anyuska, a költő húga, nagyanyó, nagyapó, öreganyó, a rokonok, a doktor bácsi, egy gyógyszerészsegéd…
Ahogy rajtuk végigpillantunk, mintha a kor divatos figuráit látnánk, miként a nemrég elhunyt neves Kosztolányi-kutató, Kiss Ferenc szeme is a világirodalmi elődök versszereplőjét véli felismerni A szegény kisgyermek panaszai-nak doktor bácsijában például, megjegyezve: „A titokzatosság és sejtelmesség, mely az emlékeket belebegi, maga is divat már ekkor, de Kosztolányit ez sem feszélyezi” (Az érett Kosztolányi. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 20.).
Egy valóságos világot ábrázolt hát versciklusában a költő, vagy olvasmányélményektől színezett képzelete révén maga teremtette meg gyermekkora Szabadkájának „vasárnap délután”-jait, a sok-sok jellegzetes bácskai hőssel? Honnan a „titokzatosság és sejtelmesség”, amely az elmúlt évszázad alatt oly misztikussá változtatta tudatunkban Kosztolányi „beteg, boros, bús, lomha” szülőtáját, a Bácskát, ahol „méreggel mart, fehér, virágos orcák” néznek vissza ránk?
A századelő Kosztolányija sem vonhatta ki, nem is vonta ki magát a világirodalmi hatások alól. Irodalmi elődeit, rokonait meglelhetjük könnyen, felismerhetjük. Ám éppen panasz-ciklusában megénekelt valóságos élményeinek intenzitása és vallomásinak ereje győz meg bennünket arról, hogy csak a verselés mesterségét tanulta el a nagy elődöktől és kortársaktól, ám tartalmakat és stílust sohasem kölcsönzött tőlük. Karinthy Frigyes állapítja meg találóan költészetéről: „Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott el, hogy versei nemcsak versek immáron, s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerűség foglal egyetlen egészbe színeket és képeket.”
A költő valóságos világot ábrázol, valóságos hősökkel. A témakör kutatói sokat foglalkoztak közeli családtagjai alakjának megrajzolásával. A gimnáziumi igazgató apától a Bem hadosztályában Petőfivel szolgáló nagyapáig mindenkiről megtudhatunk valamit. De nemcsak ők voltak egytől egyig valóságos hősök, hanem az volt a doktor bácsi és a gyógyszerészsegéd is. Az első (dr. Wilhelm), a századelő nagy hírű szabadkai csodadoktora, a család házi orvosaként sokat vendégeskedett a Kosztolányi-házban, s nyilván megnyerte a gyermekkorában sokat betegeskedő költő rokonszenvét. A második (Brenner Dezső) a rokonsághoz tartozott: Csáth Gézának volt az öccse, és Jász Dezső néven tárcákat, zenekritikákat publikált a Nyugatban.
Az álmosan megálmodott város és egykori emberei még a „titokzatosság és sejtelmesség” ködén át is felismerhetők hát Kosztolányi első nagy versfüzérének remek darabjaiban.

Csordás Mihály

(Czine Mihály szellemi hagyatéka Facebook-csoport, 2022. március 28.)

137 éve született Szabadka költőfia (1885. március 29. – 1936. november 3.)

Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar!…

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar!…

Vajon ki nyomja rá pecsétjét az Arany-bélyegekre? – A kétszáz éve született magyar költőt az idén márciusban posztumusz díszpolgárrá avatták a walesi Montgomeryben

A walesi bárdok kétszáz éve született költőjének, a mellékelt felvételünkön a bélyegek egyikén látható Arany Jánosnak Eric Fairbrother, a balladában megörökített település polgármestere adományozott posztumusz díszpolgári címet a Budapesten márciusban megtartott ünnepi rendezvényen. A költőt és a javarészt máig is szinte csak magyar nyelvterületen ismert munkásságát az évforduló alkalmából a BBC brit közszolgálati adó is méltatta. Alkalmi összeállításukban hangsúlyozták, hogy A walesi bárdokban megénekelt történetet az ötszáz bárd lemészárlásáról Arany János révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.

„Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd.”

Ezt figyelembe véve döntött úgy Montgomery tanácsa, hogy Arany Jánost posztumusz Montgomery Szabad Polgára címében részesíti – jelentette a Magyar Távirati Iroda. A BBC felelevenítette, hogy a rendszerellenes költemény az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után a zsarnok, elnyomó rendszer ellen szólt: a költő nem volt hajlandó versben dicsőíteni Ferenc József császárt, ahogyan A walesi bárdok főhősei sem zengtek dicső éneket a hazájukat 1277-ben leigázó I. Edward angol királyról.

A Montgomery várában történt esetről Eric Fairbrother, a város polgármestere a márciusi rendezvényen elmondta: míg a magyarok az általános iskolákban tanulnak a történetről, addig a helyiek alig tudnak róla. Szerinte Arany János verse nagyszerű kapocs a két nemzet között. Ezt is figyelembe vették, amikor meghozták a döntésüket.

Annak érdekében pedig, hogy a walesi és a brit fiatalok – no és persze az idősebbek is – mihamarabb megismerjék nemcsak a Montgomery várban történteket, hanem Arany János remekbe szabott költeményét is, a költő díszpolgárrá avatásának tiszteletére angol nyelvi változatban, Peter Zollman fordításában adtuk közre akkor az eseményre reflektálva a Szabad Magyar Szó internetes felületén a magyarul egyébként közismert balladát:

„Five hundred went singing to die,

Five hundred in the blaze,

But none would sing to cheer the king

The loyal toast to raise.”

Az emlékév alkalmából a Magyar Posta által kiadott bélyegeket egyszer már bemutattuk olvasóinknak rovatunkban, s talán nem is térnénk vissza most ehhez a témához (Bruzák Noémi, a Magyar Távirati Iroda munkatársának felvételét visszakeresve…), ha a Tempevölgy című folyóirat az Arany János emlékév alkalmából nem készített volna egy Arany 200 című kvízt a honlapján (www.tempevolgy.hu). A kérdéssorokat helyesen kitöltők között ugyanis havonta tíz könyvjutalmat sorsolnak ki. Érdemes hát próbálkozni! Ezt szeretnénk most olvasóink figyelmébe ajánlani…

A játék havonta frissül, és 2018 márciusának végéig tart.

Ugyancsak a Tempevölgy című folyóirat hirdetett a napokban irodalmi pályázatot tizenhét és huszonöt év közötti fiatalok részére a Magyar Nyelv Napja és az Arany János emlékév alkalmából. S hogy egy kis vajdasági vonatkozása is legyen történetünknek, itt mondjuk el, hogy a Tempevölgynek vajdasági magyar főszerkesztője van a csókai Tóbiás Krisztián személyében…

A szerkesztőség Arany János szabadon választott versének, prózai munkájának átiratát, illetve paródiáját várja. Arany János is nemegyszer élt ezzel az irodalmi játékkal, legismertebb a Szózat átirata („Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, óh magyar!”…), akárcsak későbbi íróink, költőink is, mint például Karinthy Frigyes. A beérkező pályaművekből a zsűri által kiválasztott alkotásokat a folyóirat közöli a Magyar Nyelv Napjára megjelenő különszámában, illetve a szerzők meghívást kapnak a Magyar Nyelv Napja balatonfüredi rendezvényére (2017. november 10-12.). A meghívottak részére szállást és ellátást a szervezők biztosítanak!

A pályaművek beérkezési határideje: 2017. október 15.

A pályaműveket levélben vagy e-mailben az alábbi elérhetőségek egyikére várják:

– e-mailben: szerkesztoseg@tempevolgy.hu

– hagyományos postai úton: Tempevölgy szerkesztősége, 8230 Balatonfüred, Szent István tér 1. A levélre mindenképp írják rá: Magyarország/Hungary/Mađarska.

Minden vajdasági pályázónak sok sikert kívánunk!

(Családi Kör, 2017. szeptember 28.)

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulása

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulása

Nyomozzuk ki együtt, hol és mikor készült ez a fotográfia!

Időről-időre, de több-kevesebb rendszerességgel feltűnnek az internet modern világában régi, letűnt korokat időző izgalmas felvételek, amelyek ilyen alkalmakkor megosztásról megosztásra vándorolva, apránként haladva ugyan, de ezrek és százezrek érdeklődését felkeltve végigjárják, bebolyongják, bebarangolják a világháló legrejtettebb zugait is. Így bukkant fel nemrég a legnépszerűbb közösségi portálon ez a felvétel is, amely valamikor a múlt század tízes éveiben készülhetett, 1910 táján, vagy röviddel utána, Palicson, ahová Kosztolányi Dezső hozta el kirándulásra pályatársát, Karinthy Frigyest. A kép készítésének körülményeiről nem sokat tudunk. Vagy még annál is kevesebbet… A képről, amely már az első felületes ránézésre, rápillantásra is olyan életérzéseket sugall (dokumentál…), amelyek miatt minden okunk megvan arra, hogy irigykedjünk a két irodalmi nagyság kortársaira, sok-sok érdekes, talányos kérdés felmerülhet, amelyre egyelőre, a legjobb esetben is csak találgatásokkal válaszolhatunk. Így például, mi tagadás, izgalmas lenne kinyomozni, hogy egyáltalán miért jártak ők ott akkor ketten együtt (talán fellépésre hívták őket, irodalmi estet tartottak, vagy Szabadka szülötte csak úgy, „ingyé”, spontán elhozta barátját a szülőföldjére… vagy mi cél vezérelte őket a Délvidékre…), s Karinthy vajon Kosztolányinál vendégeskedett Szabadkán, vagy kint lakhatott valahol Palicson – Palicsfürdőn, ugye. „Egészen pontosan hol készülhetett a kép? A háttérben üvegházak vannak, és a távolban fölsejlik egy nagyobb villa, talán tornyos, mint a palicsi villák általában” – elmélkedett egy bejegyzésében Dormán László a felvétel ürügyén, mondván, hogy „nagyon szeretem a régi képeket, de ennek különösképpen nagyon, de nagyon megörültem”. Ehhez bizony csatlakozom: én is! S ezért is van most itt…

„Az pedig, amihez Karinthy támaszkodik, valami ácsolt oszlop vagy kapu lehetett? Annak a része az a csonk, amire Kosztolányi rátenyerel? A háború előtt készülhetett a kép vagy már a háborús időkben? Csupa kérdés. Megszállott irodalomtörténész lehet, hogy tudja a válaszokat” – írta Dormán László a Facebookon. Nos, ha bárki is ismeri a választ a felmerült kérdések bármelyikére, kérjük, ne habozzon, írja azt meg nekünk e-mailben a szpray@gmail.com címre. A helyes megfejtéseket nemcsak könyvjutalomban részesítjük, de rovatunkban közre is adjuk. Nyomozzuk hát ki együtt, hogy hol és mikor, milyen körülmények között készülhetett ez a fotográfia!

(Családi Kör, 2017. szeptember 7.)

Hétköznapi intelligenciahányódások

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Hétköznapi intelligenciahányódások címmel, ismét Visszapörgetés megjelöléssel.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Hétköznapi intelligenciahányódások

„A lélek egy pici ember, aki az emberi testben szaladgál – akkora, mint a hüvelykujjam. Néha a gyomorban van, néha felszalad a fejbe –, előrejön, beül a szemekbe, vagy hátul, a nyúltagyvelő puha párnájára lefekszik. Néha a torokban szorul meg, s onnan beszél – néha a kezekbe szalad. Nem tud jól beszélni emberi nyelven, dadogva vonaglik, s nyugtalanul rázza kényelmetlen börtönét. De ahol befészkelte magát: legyen az kő vagy ember, annak a tárgynak mozdulnia kell.”

(Karinthy Frigyes)

„Neked mekkora az intelligenciahányódásod?” – kérdezte egykor régen az egyik kedvvel olvasgatott Facebook-csoportomban, a Sehova tanúiban Séthy Viktor. No jó, persze, alig néhány éve lehetett… Azt hiszem azonban, hogy az ismeretlenül is a barátommá fogadott csoporttárs mondatában foglalt szójátékot senkinek sem kell ennél alaposabban megmagyarázni… S azt sem, hogy mire utalt a „szerző”! Csatlós Csabát azonban sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy aki a kocsiban szexszel, arra mondhatjuk-e, hogy ő tulajdonképpen egy közlekedési dugó. J Persze talán azt is mérlegelnünk kellene menet közben, hogy az a bizonyos jármű, amelyben az aktus megtörténik, az adott pillanatban valójában részt vesz-e a közlekedésben. Bekapcsolódott-e a forgalomba? Mert csak akkor beszélhetünk közlekedési dugóról (közlekedési dugásról…) – az autón belül –, ha az illető valóban a forgalomban halad. Parkolóban vagy garázsban nem ér! Ott nincs közlekedési dugó! Arra a testhelyzetre majd egy másik szójátékot kell alkalmasint kitalálni. Vajnágh Domokos azonban nem teketóriázott, hanem egyenesen és nyíltan feltette a kérdést:

– Melyik a világ leggusztustalanabb dallama?

Persze, a nagyesküt is le merném tenni, itt, most és helyben, hogy gusztustalannak tartott dallamokat, szerzeményeket, zenei irányzatokat mindannyian vég nélkül tudnánk sorolni napestig, az ízlésvilágok szélkakasszerű szórása/szóródása szerint… (Gondoljunk csak arra, hogy mekkora felbolydulást okozott az eurovíziós dalverseny két évvel ezelőtti nyertese, egy bizonyos Thomas Neuwirth egynémely körökben… igen, ő művésznevén nem más, mint az osztrák Conchita Wurst…) Mivel azonban értékelhető tippeket Vajnágh Domokos aznap nem kapott a kérdésére, hamarosan az általa helyesnek ítélt választ is neki kellett megadnia:

– A fülbemászó.

Hát, mi tagadás…

Kovács László a sok-sok kérdéstől elvonatkoztatva inkább apróhirdetésnek álcázta poénját: „A jövő évi bringás szezonra bomba formában szeretnék lenni, ezért TNT és C4 alapanyagokat keresek megvételre!” J No, erre azonban már én sem bírtam ki, nem fértem a bőrömbe, már megint nem tudtam befogni a pofámat, így hát a billentyűzet felett sikló karral, visszakézből sebtében, kapásból közbeszóltam: „Az al-Kaidás ellátóm nemrég belerobbant a bizniszbe.” Yani Báchi, vagyis mindnyájunk Jani bácsija pedig így kommentálta az elmondottakat, vagyis a hevenyészett és cseppet sem megalapozott beszélgetésünket: „Ha fix az időpont, akkor időzített leszel.” Hát ennyit erről, no meg persze a bombabizniszről is… Hogy a bombanőket akkor már ne is bolygassuk! Mert ha egyszer még majd ők is belerobbannak ebbe a bizniszbe, akkor annak már kiszámíthatatlan következményei lesznek… Vagy legalábbis lehetnek.

Aztán az utóbbi napokban, hetekben, vagy talán több is lehet már annál – bűnös és semmivel sem igazolható módon – kissé elhanyagoltam barátaimat a Sehova tanúi csoportban, egy ideje már rájuk sem nyitottam az ajtót. Vagyis ma már ezt talán inkább úgy kellene mondanunk: rájuk sem nyitottam a számítógépes ablakot. Nos hát, a brit Enter Shikari zenekar – amely az úgynevezett elektronicore hangzás úttörőjeként ismert –, az elmúlt néhány évben a soproni VOLT Fesztivál és persze a budapesti Sziget Fesztivál egyik rendszeresen vissza-visszajáró vendége volt, de felléptek a magyar fővárosban az A38-as hajón is… Meg mindenfelé. Az Enter Shikari is az a sok-sok együttes közé tartozik (egyebekben…), amelyet élőben szerettem meg, és zenéjüket csak azután kezdtem el itthon is hallgatni, miután koncerten már megnyertek maguknak. J Nagyjából talán tavaly február vége felé történhetett, hogy épp a furcsa című zeneszámuk, a Zzzonked szólt a fülhallgatómon, amikor Roughton „Rou” Reynolds énekes és szintetizátoros így üvöltött a dal elején:

„Mate! I’m zonked absolutely spent,

I think I’m gonna give up my eyes for lent,

I’ll use my sockets to stock stones instead,

And with an icy cold stare, I’ll hide bones in your bed.

Mate! Please accept this invitation,

So I can take you away.”

Vagy talán mégis inkább Chris Batten basszusgitáros-énekes lett volna az? J Ennyi idő után ki tudná már hitelt érdemlően megmondani… Egyikük azonban pontosan így üvöltött a fülhallgatómon, ahogyan itt és most idéztem a dalszövegüket. Ez az emlékkép vezetett most arra, hogy újra rányitottam a számítógépes ablakot a Sehova tanúira. Csécsi Szabolcs épp egy párbeszédet idézett meg a Facebook-csoportban:

– Ez a Deák Ferenc utca?

– Nem, ez az én cuccom…

S ha már a zenei ízlésvilágról volt szó egy kicsivel fentebb, akkor épp az Enter Shikari erre az egyik legjobb, legszemléletesebb személyes példám, hiszen lányom például egyáltalán nem szereti a zenéjüket. S ha van is annyi tapintat a gyermekben, hogy ne nevezze gusztustalannak vagy fülbemászónak az édesapja egyik kedvencét, egy-egy jól irányzott fintorban (de mintha szemmel verés volna…) is markánsan és kifejezően össze tudja foglalni ellenérzéseit. Én pedig már hónapok óta (de talán éveket is mondhatnék ma már erre, az sem volna nagy tévedés…), a leggyakrabban az ő felvételeiket rakom be, amikor a fülhallgatóm segítségével szeretném kizárni a világ zaját a fülemből, a fejemből. Elmenekülni a napi hírfolyam elől pontosan oda, ahol a Karinthy Frigyes által említett pici emberke toporzékol, mert sürgős randevúm van vele…

Rendez-vous…

A felettébb felmérhetetlen és felbecsülhetetlen, azonosíthatatlan és átláthatatlan hétköznapi intelligenciahányódások közepette – randevúm van a lelkemmel!

Ilyen konspirált találkozóra készülődtem épp tavaly február végén is, talán 24-e lehetett, ha nem tévedek, néhány órával korábban érkeztem haza Szigligetről, ahol a nemrég csodálatosan felújított alkotóházat néztük meg a Balaton északi partján a Magyar Írószövetség kis küldöttségével, Erős Kingával, Szentmártoni Jánossal és másokkal. Hazaérve pedig, a frissen elkészített, forrón gőzölgő kávémat szürcsölgetve be kellett látnom, hogy most már végképp nem tűr halasztást az egyre csak halmozódó újságkupacaim felszámolása. No persze, a félretett sajtó… Meg a gyűjtőszenvedély! Bekötöttem hát laptopomra a fülhallgatót, az Enter Shikari szinte mindig kéznél van, keresgélnem sem kellett, s hogy alaposan felkészüljek a munkára, feladtam még néhány röpke perc erejéig a Sehova tanúival szemben tanúsított, megengedhetetlen és semmivel sem magyarázható hűtlenségemet is. Úgyhogy Csatlós Csabának ezúton is köszönöm az élményt, azóta is hahotázva röhögök…

(Hét Nap, 2016. december 14.)

Az Enter Shikari zenekar

Gyermekké tettél

A Nullahategy című kulturális portál közli Barta Zsolt írását Babits Ildikóról.

*

Gyermekké tettél

Az ismeretlen Babits Ildikó

A zsenik gyerekeinek közismerten nehéz az életük. A közvélemény akarva-akaratlan, a szülők teljesítményéhez méri minden megmozdulásukat, és az első hiba után azonnal kész a negatív ítélet. Nem volt ez másképp Babits Mihály és Török Sophie kislányával, Ildikóval sem, aki ráadásul csak a költő halálakor tudta meg, hogy nem vér szerinti gyermeke.

Az augusztus 4-én, hetvennégy évvel ezelőtt elhunyt Babits Mihály köztudottan félénk volt a nőkkel szemben. Kapcsolatairól nem volt hangos a korabeli sajtó, nem szöktetett asszonyokat Bécsbe, mint Karinthy Frigyes, s nem csapta a szelet cselédlányoknak, mint Hunyadi Sándor. Babits csendesen élt, csupán Ady özvegye, Csinszka izzította fel egy rövid időre.

A Nyugat szerkesztőjének lakásában vele együtt élő Szabó Lőrinc menyasszonya, Tanner Ilona azonban végzetesnek bizonyult a költő számára. Óhatatlanul beleszeretett, majd lovagiasan megbeszélve Szabóval a dolgot, 1921 januárjában oltár elé vezette a Török Sophie írói álnéven alkotó asszonyt.

Mindketten szerettek volna gyereket, ám ahogy az évek teltek, erre egyre kevesebb esélyük volt. Török Sophie nem volt egy kicsapongó természet, Babitssal való megismerkedése előtt több állásából azért bocsátották el, mert nem volt hajlandó odaadni magát a főnökeinek. Amikor azonban a Külügyminisztériumba került, s közvetlen felettese itt is megkörnyékezte, úgy döntött, hogy ezt az állását nem veszíti el. Némi időt kért csak a főnöktől, s titokban, egy hajdani egyetemista társa segítségével vesztette el szüzességét, csak azért, ne a külügyminisztériumi hivatalnok legyen az első.

Sophie rémülten állapította meg, hogy terhes, és a gyors abortusz mellett döntött. Ezután már nem lehetett többé gyereke. 1927-ben a véletlen sietett a Babits házaspár segítségére. Egy elejtett, zavart félmondatból kiderült, hogy Török Sophie öccse, Béla, teherbe ejtette a család Irma nevű cselédlányát. Babitsné gyors döntést hozott. Mivel sérvműtét miatt amúgy is kórházba kellett vonulnia, úgy ügyeskedett, hogy az időközben vidékre küldött cselédlány szülésének idején maga is gyógyintézetben legyen. Amikor pedig visszatért, karján hozta a csecsemőt.

Bár a barátaik tudtak az örökbefogadásról, a közvélemény azt gondolta, hogy a kislány Babitsék saját gyermeke. Ráadásul, a közeli rokoni szálnak köszönhetően, a gyorsan cseperedő Ildikó, egyre jobban hasonlított az „anyjára”, így még azok is elhallgattak, akik „tudni véltek valamit”. A család boldogsága leírhatatlan volt. Babits mindenhová magával vitte a kislányt, s örömmel fedezte fel, hogy a gyermek kifejezetten okos, s gyors logikával rendelkezik. Fontos is volt ez, hiszen mindenki a zseni lányát figyelte, hogy vajon mennyire esett messze az alma a fájától. A gondok Ildikó iskolába kerülése után kezdődtek. Bár jó képességekkel rendelkezett, tanulni mégsem szeretett, az órákat unta.

Különösen latinból állt rosszul, ami meglehetősen rosszul esett Babitsnak, hiszen fiatalabb éveiben latintanárként dolgozott, és a nyelv szeretete élete végéig megmaradt. Elhatározta, hogy különórákat ad latinból a kislánynak s bár időlegesen, súlyos operációjának köszönhetően elveszítette a hangját, fennmaradt „Beszélgető füzeteinek” nagy részében, az Ildikónak tartott latin órák találhatóak. A kislány rajongva szerette apját, ám Török Sophieval nem volt felhőtlen a kapcsolata. Valószínűleg közrejátszott ebben az is, hogy Babitsné senkivel nem akart osztozni férje iránti rajongásában. 1938-ban jelent meg „Nem vagy igazi” című novellája, amely egy örökbefogadott lány történetét írja meg, s amely kísértetiesen hasonlít Ildikóéra.

A kislány azonban csak 1941-ben, Babits halála után tudta meg az igazságot, amit nem akart, és nem is tudott elhinni. Nevelőanyjával rendkívül rossz viszonyba került, s bár egy lakásban maradtak, egymás elől elzárták a szobáikat. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Török Sophie, barátai tanácsára kitagadta Ildikót, nemcsak a teljes örökségből, hanem az addigi életéből is, mindenhol hangoztatva, hogy a lány csak örökbefogadott. Az 1950-es évek elejére, amikor Babits Mihály munkássága és neve is indexre került, Ildikó már nem lakott nevelőanyjánál. A Magyar utcában húzódott meg, egy albérleti szobában, és szabadidejében a Károlyi kertben üldögélt. Abban a kertben, ahol hajdanán Babits sétálgatott barátaival, Karinthy Frigyessel, Kosztolányi Dezsővel és Szabó Lőrinccel. Ildikó kalauznőként kereste kenyerét, szűkösen élt, sokat éhezett.

Nevelőanyja hasonló helyzetben volt, állást nem kapott, és csak barátainak köszönhette, hogy nem halt éhen az ötvenes években. Ildikót 1955-ben, Babits ismerőseinek segítségével vették fel az ELTE-re, régész szakra. A költő büszke lett volna lányára, ugyanis különösen latinból jeleskedett, ám a többi vizsgáját is sikerrel rakta le. 1956-ban közbeszólt a történelem. Hosszas mérlegelés után örökre elhagyta az országot. Angliában telepedett le, onnan folytatta harcait az itthoni kiadókkal, mint a költő jogi örököse. Családja nem volt, macskákat tartott, egyre többet, végül eladta házát és egy lakókocsiba költözött a több tucat macskájával együtt. Babits Ildikó 1982-ben halt meg, szegényen, magányosan, teljesen elfeledve. Holttestére Babits angliai sajtó alá rendezője talált rá, aki hóna alatt az életmű szerződésével kopogott lakókocsija ajtaján.

(Nullathategy, 2015. szeptember 3.)