Csordás Mihály bejegyzést tesz közzé a Czine Mihály szellemi hagyatéka nevű Facebook-csoportban.
*
Szabadka, a megálmodott város
A „TITOKZATOSSÁG ÉS SEJTELMESSÉG” KÖDÉN ÁT
(Kosztolányi)
A szegény kisgyermek panaszai-nak ihlető forráshelyén, a költő szülővárosában, évente emléknapokat tartanak, majd önálló kiadványban, vagy a folyóiratokban közzéteszik az ezeken felolvasott értekezések, megtartott előadások szövegét.
Több egy évtizeden át hallgatva és olvasva az értő megnyilatkozásokat, önkéntelenül tesszük fel magunknak a kérdést: mennyiben járulhat hozzá egy hosszú évszázad ahhoz, hogy Kosztolányi révén Szabadka misztifikálódjon a tudatunkban?
Az éppen napjaikban (még Ady rovására is) oly nagy érdeklődést kiváltó Kosztolányi-életmű hátterében ott terebélyesedik „Európa legnagyobb faluja”, a poros régi város, élénken zajló művelődési életével, színházának szépséges primadonnáival, akik közül a neki megtetszőt (hihetőleg Csöndes Alizt) diákos virtussal rajongta körül a költő – társaival egy éjszaka kifogták hintajából lovait, és maguk húzták haza a kockaköves meg poros szabadkai utcákon…
Nemcsak a század első évtizedének irodalmi divatját követte hát Kosztolányi Dezső, amikor élete végéig legkedvesebb versfüzérében szülőtáját „színes tintáival” rajzolta meg. S noha a benne honos eszem-iszom tunyaságot ostorozta is indulatos szavakkal, panaszai inkább érte, mint ellene szóltak. Innen vágyott el, de ide gondolt vissza később folyton, hogy amikor apja Pesten meglátogatja, elementáris erővel törjön ki belőle A szegény kisgyermek panaszai-nak szóáradata. Visszautazó apját hajnali órán kikíséri a pályaudvarra, s érezni kezdi az otthon megéneklésének csillapíthatatlan vágyát: „Álmosan bandukoltam az utcákon, melyeket még nemigen láttam ily szokatlanul fakó, hajnali világításban. Csodálatosnak tetszett az egész világ. Ekkor zendültek meg bennem A szegény kisgyermek panaszai-nak kezdő sorai: »Mint aki a sínek közé esett…« Lehet, hogy azért, mert az imént síneket láttam, de lehet, hogy nem is azért. Alig vártam, hogy hazaérjek, fölrohantam a lépcsőn, s otthon, az Üllői-úti diákkaszárnya udvari szobájában, egymás után firkáltam le a ciklus költeményeit, négy-ötöt aznap, s két hét alatt befejeztem az egészet, úgyhogy évek múlva, a különböző kiadások során egyetlen betűt se változtattam rajta. Hogy mi támasztotta bennem éppen ekkor és éppen így ezt a gerjedést, céltalan volna firtatni. Azt hiszem, ha azon a hajnalon alszom és nem kelek föl, akkor ez a versfüzér nem születik meg soha.” (Ábécé. Nyugat, Budapest, 1942. 145-146.)
Maga a serkentés is egy kedves otthoni figurához, az apa személyéhez kötődik hát. A költeményminiatűrökben pedig sorakoznak a korábbi Kosztolányi-hősök: anyuska, a költő húga, nagyanyó, nagyapó, öreganyó, a rokonok, a doktor bácsi, egy gyógyszerészsegéd…
Ahogy rajtuk végigpillantunk, mintha a kor divatos figuráit látnánk, miként a nemrég elhunyt neves Kosztolányi-kutató, Kiss Ferenc szeme is a világirodalmi elődök versszereplőjét véli felismerni A szegény kisgyermek panaszai-nak doktor bácsijában például, megjegyezve: „A titokzatosság és sejtelmesség, mely az emlékeket belebegi, maga is divat már ekkor, de Kosztolányit ez sem feszélyezi” (Az érett Kosztolányi. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 20.).
Egy valóságos világot ábrázolt hát versciklusában a költő, vagy olvasmányélményektől színezett képzelete révén maga teremtette meg gyermekkora Szabadkájának „vasárnap délután”-jait, a sok-sok jellegzetes bácskai hőssel? Honnan a „titokzatosság és sejtelmesség”, amely az elmúlt évszázad alatt oly misztikussá változtatta tudatunkban Kosztolányi „beteg, boros, bús, lomha” szülőtáját, a Bácskát, ahol „méreggel mart, fehér, virágos orcák” néznek vissza ránk?
A századelő Kosztolányija sem vonhatta ki, nem is vonta ki magát a világirodalmi hatások alól. Irodalmi elődeit, rokonait meglelhetjük könnyen, felismerhetjük. Ám éppen panasz-ciklusában megénekelt valóságos élményeinek intenzitása és vallomásinak ereje győz meg bennünket arról, hogy csak a verselés mesterségét tanulta el a nagy elődöktől és kortársaktól, ám tartalmakat és stílust sohasem kölcsönzött tőlük. Karinthy Frigyes állapítja meg találóan költészetéről: „Fejlődése folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott el, hogy versei nemcsak versek immáron, s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes világfelfogás, misztikus törvényszerűség foglal egyetlen egészbe színeket és képeket.”
A költő valóságos világot ábrázol, valóságos hősökkel. A témakör kutatói sokat foglalkoztak közeli családtagjai alakjának megrajzolásával. A gimnáziumi igazgató apától a Bem hadosztályában Petőfivel szolgáló nagyapáig mindenkiről megtudhatunk valamit. De nemcsak ők voltak egytől egyig valóságos hősök, hanem az volt a doktor bácsi és a gyógyszerészsegéd is. Az első (dr. Wilhelm), a századelő nagy hírű szabadkai csodadoktora, a család házi orvosaként sokat vendégeskedett a Kosztolányi-házban, s nyilván megnyerte a gyermekkorában sokat betegeskedő költő rokonszenvét. A második (Brenner Dezső) a rokonsághoz tartozott: Csáth Gézának volt az öccse, és Jász Dezső néven tárcákat, zenekritikákat publikált a Nyugatban.
Az álmosan megálmodott város és egykori emberei még a „titokzatosság és sejtelmesség” ködén át is felismerhetők hát Kosztolányi első nagy versfüzérének remek darabjaiban.
137 éve született Szabadka költőfia (1885. március 29. – 1936. november 3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése