A sörökösök dicsérete

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását A sörökösök dicsérete címmel.

*

A sörökösök dicsérete

„Most mérlegelik a vágott dohányt – mondja a Kékfény szépreményű riportere. Mármint megmérik, hány kiló. Én nem mérlegelném ennek a riporternek a maradását.”

(Dormán László)

A kizárólag hülyéknek készült társkereső a Dilettárs.hu internetes címen érhető el – állapította meg a minap az egyik kedvenc Facebook-csoportomban, a Sehova tanúi nevűben az önmagát csak a Sly Szilveszter‎ álnéven jegyző felhasználó. Mivel a világháló álneves (álarcos?…) lovagjáról van szó, túl sokat magam sem tudok róla, legfeljebb annyit, amennyi a profiljából, vagyis az adatlapjából kiderül. Az pedig tényleg nem sok: a Budapesti Corvinus Egyetemen végzett és ma is a magyar fővárosban él. No igen, és tegyük hozzá gyorsan: jó a humora. Különben nem is hagyna maga után feljegyzéseket ebben a csoportban, amelyik az elmúlt hónapokban mindenképp a kedvencemmé vált. Németh Miklós – aki nem azonos Magyarország 1988. november 24-e és 1990. május 23-a közötti miniszterelnökével (vagy talán mégis?) – pedig így tanakodott önmagában, s mégis a nagynyilvánosság előtt: „A tűzoltók kapnak kedvezményt hamvasztásnál?” Bár a kérdés valóban egy kissé morbid, a válasz meggyőződésem szerint egy határozott NEM.

Vagy esetleg egy határozott TALÁN, de most ne vesszünk el ezekben a jelentéktelennek tűnő részletekben…

Aznap azonban, amikor hosszabb kihagyás – no és persze egy, a tavaly nyáron a nyakamba, vagyis hát nem is csak az enyémbe, hanem a családunk nyakába zúdult költözködés – után végre ismét rendezgetni kezdtem a hosszú évek kitartó hanyagságával felhalmozott és féltve őrizgetett kupacaimat, a félretett régi lapokat, újságokat, szóróanyagokat, tájékoztatókat és más jellegű nyomtatványokat, Bedő Barnabás poénjának örültem meg a legjobban a Sehova tanúi című Facebook-csoportban. Ő ugyanis arról értekezett rövid feljegyzésében, hogy ha a sörgyár elhunyt tulajdonosának csak egy gyermeke volt, akkor ő lesz a sörökös…

Nos, ezért a szóviccért máris koccintok egy korsónyi frissen habzó, kellemesen hűs sörrel Bedő Barnabás tiszteletére!

Időközben pedig, ahogy törölgettem bajszomról a sörhabot, Balázs Attila egy korábbi írását olvasgattam a Litera.hu oldalán Moszkva tér, Király utca, Széll Kálmán, Kukorelly Endre címmel: „Én délről jöttem, ő keletről, s összefutottunk a »kalefes« óra alatt. Háromnegyed kilenc. Kérdeztem, mit tud. Azt mondta, mindent. Buta kérdés volt. Misi, akit pesti nagybátyám ajánlott, mindent tud, bír, győz, és ha valamit nem, akkor majd rövidesen jön apjuk, aki mindent befejez, mint a kézilabdában a beálló” – írta Balázs Attila 2015. február 19-i dátummal, így hát hozzám csak egy kis késéssel jutott el az internetes megosztás. Majd így folytatta: „Amikor felbukkantam a föld alól a kilencvenes évek elején a Moszkván, fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen a hajdani és majdani Széll Kálmán téren dugtam ki a fejem. És természetesen már nem az egyszer volt, hol nem volt agyagbány-alagútján keresztül érkeztem oda, hanem metróval. Jegy nélkül, mindegy. Aztán amint körülnéztem, egyszer csak megláttam, ahogy ott áll: Misi. Egyenest Csíkszeredáról. Műanyag szatyorban fándli és malteros kanál, vízmérték helyett szemmérték, némi maradék gipsz, háttérben a mintegy (negatív?) referenciaként magasodó palota. Palota ide vagy oda, valahogy rögtön bizalmat éreztem iránta, Misi iránt, úgyhogy izmait meg se tapogatván, rögtön hazavittem a piacról. Megtetszett az a fültől-fülig (Jimmy) mosolya, amellyel, úgy tűnt, mint leválaszthatatlan csibészi maszkkal útitársként, veszi a leghülyébb kanyarokat. Márpedig abból akadt bőven…”

Akár ezt az írást is érdemes lenne félretenni, beragasztani egy füzetbe – ahogyan régen tették az emberek, még a számítástechnika egyeduralmának kora előtt, a különböző szerkesztőségekben (bocsánat, de régi barátom, a magyar Hemingwaynek is nevezett Zelei Miklós után, és az ő nevével visszaélve én már csak Zelei-füzeteknek nevezem ezeket az irkákat…) –, pontosan datálva, nemcsak fel-, de meg is jegyezve: „Bontják a Moszkva teret, a Litera kis sorozatával vesz búcsút tőle. Ezen a héten Balázs Attila írását olvashatják” – írták az irodalmi portál szerkesztői. Én immár tizenharmadik naptári esztendeje élek itt, Budapesten, de nekem a Moszkva tér, a híres-neves Kalef, soha nem jelentett olyan különleges dolgokat – csaknem szakrális élményt –, mint azoknak, akik itt nőttek fel, s köveit, betonját-aszfaltját gyermekkoruk óta ismerik; nem teremtek, s nem is szökkentek szárba itt életre szóló emlékeim, mint nekik, akik kölyökként, serdülőként biciklivel elterülve még a bőrükkel, vérükkel is bevonták; burkolták. Én nagyjából csak akkor járok arra, ha dolgom van ott, akkor megyek oda, ha muszáj, semmi több. Vagy talán még ennyi sem… De tudom – mert megtanultam –, hogy a budaiaknak (és a pestiek nagy részének is…) ez egyaránt kultikus hely. Volt. Amíg nem jöttek a dózerek, és bontani nem kezdték… A hozzá, a térhez, a Kalefhez való kötődés pedig ma már amolyan bennfentességet is jelöl, illetve feltételez.

A megújult, felújított Moszkva, illetve ma már sokkal inkább Széll Kálmán teret pedig időközben már át is adták, nem is olyan régen, tavaly június 17-én. „Az átalakított tér a budai fonódó villamoshálózat tavaly év végi átadásának köszönhetően új közlekedési kapcsolatokat kínál, a felújítás részeként MOL Bubi gyűjtőállomás, és kerékpárút is épült. A korábbi csupasz betonfelületek helyett 182 elültetett fa, és több mint 700 négyzetméternyi cserje, virág, fű teszi zöldebbé a teret. A tér korábbi önmagára mindössze az ikonikus legyező alakú metróépület emlékeztet. A Széll Kálmán tér 2016. május 10-étől, kevesebb, mint másfél év munka után újra a fővárosban élőket és az erre közlekedőket szolgálja” – olvasom a kivitelező, vagyis a WIS Holding Zrt. honlapján. De nekem a Kalef és környéke továbbra is annyira kiesik a hétköznapi mozgásomból, hogy megújított, felújított formájában az átadása óta sem láttam. Mondjuk, megelőlegezek annyi bizalmat a tervezőknek és a kivitelezőknek, hogy túl nagy baj nem lehet, s vélhetően ugyanolyan kultikus hely marad, amilyen eddig is volt nemzedékeken át… S talán ezért is volt most érdekes olvasnom egy vajdasági szerző írását a kötődéséről a régi Moszkva térhez…

Remélem, az interneten Balázs Attila írása is még jó sokáig elérhető marad, s ráérek majd akkor eldönteni, hogy beragasszam-e egy erre alkalmas füzetbe – vagy sem –, ha egyszer majd végigjárom, s magam is meglátom, hogy mit hozott az átépítés. Addig meg nyugodtan bíbelődhetek még tovább a kupacaimmal, a költözködés nyilvánvaló jeleinek felszámolásával, hogy úgy nézhessen ki végre a lakásunk, mintha laknánk, élnének is benne. Emberek. „Kívánságához híven búcsúztak Siófokon a 83 éves korában elhunyt színésznőtől” – írta címlapján a Bors című bulvárlap 2014. március 29-én Hacser Józsa hamvait a Balatonba szórták címmel. A művésznő időskori portréja, a hamvak vízbe szórásáról készült fotó, a hatalmas betűkkel szedett cím és (negyed)mondatnyi rövid „kiajánló” mellett diszkréten jelezte a színes címlap, hogy a témát „feldolgozó” cikk a lap tizennegyedik oldalán olvasható. Ennyi…

S előkerült közben egy régi újságkivágás is (no jó, ezt meg inkább újságkitépésnek kellene mondani…), amelyet még a kilencvenes években tettem el Zentán… A Szabad Hét Nap (mert akkor még az volt a címe…) 1996. április 11-ei számának harmadik oldalán jelent meg Szalai Attila rajza A karikaturista szemével című sorozatában. Ha tavasz, akkor KMV… Tavasz, tehát KMV, vagyis a Középiskolások Művészeti Vetélkedője. Szalai Attila pedig a becsei rendezvény előtt tisztelgett a Reflektorfényben címmel megjelent rajzával.

Még akkor, vagyis 1996-ban téptem ki az újságból ezt a karikatúrát; Balázs Attilának akkorra talán már volt is ideje alaposabban megismerkedni a Moszkva térrel, élményeket bespájzolnia, gyűjtenie a Kalefről. Nem titok, mindenki tudhatja rólam, hogy mióta a múlt század nyolcvanas éveiben, akkor még középiskolás résztvevőként, versenyzőként először megjelentem a KMV-n, én gyakorlatilag a vetélkedő megszállottja vagyok. Mintha képtelen lennék elszakadni tőle… Ezért hát az alkalomhoz illőnek találtam, hogy a régiek módján, a sebtében beszerzett és megkezdett – felavatott! – Zelei-füzetem nyitó oldalára pont ezt a rajzot ragasszam be. S aztán majd jöhet utána minden más. Pesti albérleti lakásunkban is mindig van itthon OHO ragasztó Vajdaságból, így hát… Nosza!

„Igaz, az idén tölti a hetvenötöt apjuk, de még mindig szalad a piktorlétrával, keringőzik, sasszézik, és játszi könnyedséggel hajigálja fel a maltert, közben mesefa. Apjuknak mindenről van sztorija. Csíkszereda történetét hiba nélkül mondja, fejből, amire ő, Misi, képtelen, mert bezzeg ő, Misi, messze esett a fájától, ráadásul gurult is még egy ideig a domboldalon lefele, így apjuktól messze kötött ki. Ő inkább anyjuk. Ám nem tehet róla, így akarta az élet. Egyébként ő, Misi, Csíkszeredán a járványkórház közelében nőtt fel, általános iskolát végzett, négy fiútestvére közül egy meghalt (elütötte az autóbusz), isten nyugosztalja. Ő, Misi, eredetileg piktor, de falat is emel (segítséggel) – egy csapatban volt azokkal, akik újabban a Mikóvári-palota falát rendezgették –, de mivel az utóbbi időkben erősen megcsappant a munka, hát felkerekedett.

Ő, Misi, a legifjabb, elindult szerencsét próbálni” – írta hát tavalyelőtt Balázs Attila a Litera.hu-n. Körülnézek majd, persze, a megújult Széll Kálmán téren, elindulok én is, Misi, a csíkszeredai piktor módjára, szerencsét próbálni, képletesen és a gyakorlatban is, de annyit hadd előlegezzek meg történetünk folytatásából, így látatlanul, s egyelőre megéletlenül is, hogy Balázs Attilának ez az írása is szépen illik majd a most megnyitott füzetembe. Hogy majd utóbb, sok év múlva visszaolvasva az egykori jövendöléseket, immár azzal együtt is, hogy akkor már pontosan tudjuk majd, hogy mi valósult meg azokból, s mi nem, de akárhogy is alakuljanak a közös dolgaink, így legyünk mi mindannyian – mérlegelés nélkül – buzgó sörökösei az egymást követő nemzedékek által a Kalefen felhalmozott élményeknek, generációk élményanyagának, ahogyan azt Bedő Barnabás frappáns szóviccében előrevetítette.

Egészségünkre!

(Szabad Magyar Szó, 2017. január 7.)

Így dúlnak a munkagépek: a Moszkva tér átépítése

A tér megújult, de vélhetően a régiek emlékezete helyett immár csak az új nemzedékek élményanyagának lehet majd színtere

Szalai Attila karikatúrája a Szabad Hét Nap 1996. április 11-i számában

BÚÉK! Avagy a megújult tér órája számára is nehezen kezdődött az új esztendő: „Az órák (is) működnek, nem csak a reformok. Reggel 9-kor, a Moszkván” – írta Bárdos Deák Ági, az ismert énekesnő a Facebookon 2017. január 1-én

Hétköznapi intelligenciahányódások

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Hétköznapi intelligenciahányódások címmel, ismét Visszapörgetés megjelöléssel.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Hétköznapi intelligenciahányódások

„A lélek egy pici ember, aki az emberi testben szaladgál – akkora, mint a hüvelykujjam. Néha a gyomorban van, néha felszalad a fejbe –, előrejön, beül a szemekbe, vagy hátul, a nyúltagyvelő puha párnájára lefekszik. Néha a torokban szorul meg, s onnan beszél – néha a kezekbe szalad. Nem tud jól beszélni emberi nyelven, dadogva vonaglik, s nyugtalanul rázza kényelmetlen börtönét. De ahol befészkelte magát: legyen az kő vagy ember, annak a tárgynak mozdulnia kell.”

(Karinthy Frigyes)

„Neked mekkora az intelligenciahányódásod?” – kérdezte egykor régen az egyik kedvvel olvasgatott Facebook-csoportomban, a Sehova tanúiban Séthy Viktor. No jó, persze, alig néhány éve lehetett… Azt hiszem azonban, hogy az ismeretlenül is a barátommá fogadott csoporttárs mondatában foglalt szójátékot senkinek sem kell ennél alaposabban megmagyarázni… S azt sem, hogy mire utalt a „szerző”! Csatlós Csabát azonban sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy aki a kocsiban szexszel, arra mondhatjuk-e, hogy ő tulajdonképpen egy közlekedési dugó. J Persze talán azt is mérlegelnünk kellene menet közben, hogy az a bizonyos jármű, amelyben az aktus megtörténik, az adott pillanatban valójában részt vesz-e a közlekedésben. Bekapcsolódott-e a forgalomba? Mert csak akkor beszélhetünk közlekedési dugóról (közlekedési dugásról…) – az autón belül –, ha az illető valóban a forgalomban halad. Parkolóban vagy garázsban nem ér! Ott nincs közlekedési dugó! Arra a testhelyzetre majd egy másik szójátékot kell alkalmasint kitalálni. Vajnágh Domokos azonban nem teketóriázott, hanem egyenesen és nyíltan feltette a kérdést:

– Melyik a világ leggusztustalanabb dallama?

Persze, a nagyesküt is le merném tenni, itt, most és helyben, hogy gusztustalannak tartott dallamokat, szerzeményeket, zenei irányzatokat mindannyian vég nélkül tudnánk sorolni napestig, az ízlésvilágok szélkakasszerű szórása/szóródása szerint… (Gondoljunk csak arra, hogy mekkora felbolydulást okozott az eurovíziós dalverseny két évvel ezelőtti nyertese, egy bizonyos Thomas Neuwirth egynémely körökben… igen, ő művésznevén nem más, mint az osztrák Conchita Wurst…) Mivel azonban értékelhető tippeket Vajnágh Domokos aznap nem kapott a kérdésére, hamarosan az általa helyesnek ítélt választ is neki kellett megadnia:

– A fülbemászó.

Hát, mi tagadás…

Kovács László a sok-sok kérdéstől elvonatkoztatva inkább apróhirdetésnek álcázta poénját: „A jövő évi bringás szezonra bomba formában szeretnék lenni, ezért TNT és C4 alapanyagokat keresek megvételre!” J No, erre azonban már én sem bírtam ki, nem fértem a bőrömbe, már megint nem tudtam befogni a pofámat, így hát a billentyűzet felett sikló karral, visszakézből sebtében, kapásból közbeszóltam: „Az al-Kaidás ellátóm nemrég belerobbant a bizniszbe.” Yani Báchi, vagyis mindnyájunk Jani bácsija pedig így kommentálta az elmondottakat, vagyis a hevenyészett és cseppet sem megalapozott beszélgetésünket: „Ha fix az időpont, akkor időzített leszel.” Hát ennyit erről, no meg persze a bombabizniszről is… Hogy a bombanőket akkor már ne is bolygassuk! Mert ha egyszer még majd ők is belerobbannak ebbe a bizniszbe, akkor annak már kiszámíthatatlan következményei lesznek… Vagy legalábbis lehetnek.

Aztán az utóbbi napokban, hetekben, vagy talán több is lehet már annál – bűnös és semmivel sem igazolható módon – kissé elhanyagoltam barátaimat a Sehova tanúi csoportban, egy ideje már rájuk sem nyitottam az ajtót. Vagyis ma már ezt talán inkább úgy kellene mondanunk: rájuk sem nyitottam a számítógépes ablakot. Nos hát, a brit Enter Shikari zenekar – amely az úgynevezett elektronicore hangzás úttörőjeként ismert –, az elmúlt néhány évben a soproni VOLT Fesztivál és persze a budapesti Sziget Fesztivál egyik rendszeresen vissza-visszajáró vendége volt, de felléptek a magyar fővárosban az A38-as hajón is… Meg mindenfelé. Az Enter Shikari is az a sok-sok együttes közé tartozik (egyebekben…), amelyet élőben szerettem meg, és zenéjüket csak azután kezdtem el itthon is hallgatni, miután koncerten már megnyertek maguknak. J Nagyjából talán tavaly február vége felé történhetett, hogy épp a furcsa című zeneszámuk, a Zzzonked szólt a fülhallgatómon, amikor Roughton „Rou” Reynolds énekes és szintetizátoros így üvöltött a dal elején:

„Mate! I’m zonked absolutely spent,

I think I’m gonna give up my eyes for lent,

I’ll use my sockets to stock stones instead,

And with an icy cold stare, I’ll hide bones in your bed.

Mate! Please accept this invitation,

So I can take you away.”

Vagy talán mégis inkább Chris Batten basszusgitáros-énekes lett volna az? J Ennyi idő után ki tudná már hitelt érdemlően megmondani… Egyikük azonban pontosan így üvöltött a fülhallgatómon, ahogyan itt és most idéztem a dalszövegüket. Ez az emlékkép vezetett most arra, hogy újra rányitottam a számítógépes ablakot a Sehova tanúira. Csécsi Szabolcs épp egy párbeszédet idézett meg a Facebook-csoportban:

– Ez a Deák Ferenc utca?

– Nem, ez az én cuccom…

S ha már a zenei ízlésvilágról volt szó egy kicsivel fentebb, akkor épp az Enter Shikari erre az egyik legjobb, legszemléletesebb személyes példám, hiszen lányom például egyáltalán nem szereti a zenéjüket. S ha van is annyi tapintat a gyermekben, hogy ne nevezze gusztustalannak vagy fülbemászónak az édesapja egyik kedvencét, egy-egy jól irányzott fintorban (de mintha szemmel verés volna…) is markánsan és kifejezően össze tudja foglalni ellenérzéseit. Én pedig már hónapok óta (de talán éveket is mondhatnék ma már erre, az sem volna nagy tévedés…), a leggyakrabban az ő felvételeiket rakom be, amikor a fülhallgatóm segítségével szeretném kizárni a világ zaját a fülemből, a fejemből. Elmenekülni a napi hírfolyam elől pontosan oda, ahol a Karinthy Frigyes által említett pici emberke toporzékol, mert sürgős randevúm van vele…

Rendez-vous…

A felettébb felmérhetetlen és felbecsülhetetlen, azonosíthatatlan és átláthatatlan hétköznapi intelligenciahányódások közepette – randevúm van a lelkemmel!

Ilyen konspirált találkozóra készülődtem épp tavaly február végén is, talán 24-e lehetett, ha nem tévedek, néhány órával korábban érkeztem haza Szigligetről, ahol a nemrég csodálatosan felújított alkotóházat néztük meg a Balaton északi partján a Magyar Írószövetség kis küldöttségével, Erős Kingával, Szentmártoni Jánossal és másokkal. Hazaérve pedig, a frissen elkészített, forrón gőzölgő kávémat szürcsölgetve be kellett látnom, hogy most már végképp nem tűr halasztást az egyre csak halmozódó újságkupacaim felszámolása. No persze, a félretett sajtó… Meg a gyűjtőszenvedély! Bekötöttem hát laptopomra a fülhallgatót, az Enter Shikari szinte mindig kéznél van, keresgélnem sem kellett, s hogy alaposan felkészüljek a munkára, feladtam még néhány röpke perc erejéig a Sehova tanúival szemben tanúsított, megengedhetetlen és semmivel sem magyarázható hűtlenségemet is. Úgyhogy Csatlós Csabának ezúton is köszönöm az élményt, azóta is hahotázva röhögök…

(Hét Nap, 2016. december 14.)

Az Enter Shikari zenekar