A sörökösök dicsérete

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását A sörökösök dicsérete címmel.

*

A sörökösök dicsérete

„Most mérlegelik a vágott dohányt – mondja a Kékfény szépreményű riportere. Mármint megmérik, hány kiló. Én nem mérlegelném ennek a riporternek a maradását.”

(Dormán László)

A kizárólag hülyéknek készült társkereső a Dilettárs.hu internetes címen érhető el – állapította meg a minap az egyik kedvenc Facebook-csoportomban, a Sehova tanúi nevűben az önmagát csak a Sly Szilveszter‎ álnéven jegyző felhasználó. Mivel a világháló álneves (álarcos?…) lovagjáról van szó, túl sokat magam sem tudok róla, legfeljebb annyit, amennyi a profiljából, vagyis az adatlapjából kiderül. Az pedig tényleg nem sok: a Budapesti Corvinus Egyetemen végzett és ma is a magyar fővárosban él. No igen, és tegyük hozzá gyorsan: jó a humora. Különben nem is hagyna maga után feljegyzéseket ebben a csoportban, amelyik az elmúlt hónapokban mindenképp a kedvencemmé vált. Németh Miklós – aki nem azonos Magyarország 1988. november 24-e és 1990. május 23-a közötti miniszterelnökével (vagy talán mégis?) – pedig így tanakodott önmagában, s mégis a nagynyilvánosság előtt: „A tűzoltók kapnak kedvezményt hamvasztásnál?” Bár a kérdés valóban egy kissé morbid, a válasz meggyőződésem szerint egy határozott NEM.

Vagy esetleg egy határozott TALÁN, de most ne vesszünk el ezekben a jelentéktelennek tűnő részletekben…

Aznap azonban, amikor hosszabb kihagyás – no és persze egy, a tavaly nyáron a nyakamba, vagyis hát nem is csak az enyémbe, hanem a családunk nyakába zúdult költözködés – után végre ismét rendezgetni kezdtem a hosszú évek kitartó hanyagságával felhalmozott és féltve őrizgetett kupacaimat, a félretett régi lapokat, újságokat, szóróanyagokat, tájékoztatókat és más jellegű nyomtatványokat, Bedő Barnabás poénjának örültem meg a legjobban a Sehova tanúi című Facebook-csoportban. Ő ugyanis arról értekezett rövid feljegyzésében, hogy ha a sörgyár elhunyt tulajdonosának csak egy gyermeke volt, akkor ő lesz a sörökös…

Nos, ezért a szóviccért máris koccintok egy korsónyi frissen habzó, kellemesen hűs sörrel Bedő Barnabás tiszteletére!

Időközben pedig, ahogy törölgettem bajszomról a sörhabot, Balázs Attila egy korábbi írását olvasgattam a Litera.hu oldalán Moszkva tér, Király utca, Széll Kálmán, Kukorelly Endre címmel: „Én délről jöttem, ő keletről, s összefutottunk a »kalefes« óra alatt. Háromnegyed kilenc. Kérdeztem, mit tud. Azt mondta, mindent. Buta kérdés volt. Misi, akit pesti nagybátyám ajánlott, mindent tud, bír, győz, és ha valamit nem, akkor majd rövidesen jön apjuk, aki mindent befejez, mint a kézilabdában a beálló” – írta Balázs Attila 2015. február 19-i dátummal, így hát hozzám csak egy kis késéssel jutott el az internetes megosztás. Majd így folytatta: „Amikor felbukkantam a föld alól a kilencvenes évek elején a Moszkván, fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen a hajdani és majdani Széll Kálmán téren dugtam ki a fejem. És természetesen már nem az egyszer volt, hol nem volt agyagbány-alagútján keresztül érkeztem oda, hanem metróval. Jegy nélkül, mindegy. Aztán amint körülnéztem, egyszer csak megláttam, ahogy ott áll: Misi. Egyenest Csíkszeredáról. Műanyag szatyorban fándli és malteros kanál, vízmérték helyett szemmérték, némi maradék gipsz, háttérben a mintegy (negatív?) referenciaként magasodó palota. Palota ide vagy oda, valahogy rögtön bizalmat éreztem iránta, Misi iránt, úgyhogy izmait meg se tapogatván, rögtön hazavittem a piacról. Megtetszett az a fültől-fülig (Jimmy) mosolya, amellyel, úgy tűnt, mint leválaszthatatlan csibészi maszkkal útitársként, veszi a leghülyébb kanyarokat. Márpedig abból akadt bőven…”

Akár ezt az írást is érdemes lenne félretenni, beragasztani egy füzetbe – ahogyan régen tették az emberek, még a számítástechnika egyeduralmának kora előtt, a különböző szerkesztőségekben (bocsánat, de régi barátom, a magyar Hemingwaynek is nevezett Zelei Miklós után, és az ő nevével visszaélve én már csak Zelei-füzeteknek nevezem ezeket az irkákat…) –, pontosan datálva, nemcsak fel-, de meg is jegyezve: „Bontják a Moszkva teret, a Litera kis sorozatával vesz búcsút tőle. Ezen a héten Balázs Attila írását olvashatják” – írták az irodalmi portál szerkesztői. Én immár tizenharmadik naptári esztendeje élek itt, Budapesten, de nekem a Moszkva tér, a híres-neves Kalef, soha nem jelentett olyan különleges dolgokat – csaknem szakrális élményt –, mint azoknak, akik itt nőttek fel, s köveit, betonját-aszfaltját gyermekkoruk óta ismerik; nem teremtek, s nem is szökkentek szárba itt életre szóló emlékeim, mint nekik, akik kölyökként, serdülőként biciklivel elterülve még a bőrükkel, vérükkel is bevonták; burkolták. Én nagyjából csak akkor járok arra, ha dolgom van ott, akkor megyek oda, ha muszáj, semmi több. Vagy talán még ennyi sem… De tudom – mert megtanultam –, hogy a budaiaknak (és a pestiek nagy részének is…) ez egyaránt kultikus hely. Volt. Amíg nem jöttek a dózerek, és bontani nem kezdték… A hozzá, a térhez, a Kalefhez való kötődés pedig ma már amolyan bennfentességet is jelöl, illetve feltételez.

A megújult, felújított Moszkva, illetve ma már sokkal inkább Széll Kálmán teret pedig időközben már át is adták, nem is olyan régen, tavaly június 17-én. „Az átalakított tér a budai fonódó villamoshálózat tavaly év végi átadásának köszönhetően új közlekedési kapcsolatokat kínál, a felújítás részeként MOL Bubi gyűjtőállomás, és kerékpárút is épült. A korábbi csupasz betonfelületek helyett 182 elültetett fa, és több mint 700 négyzetméternyi cserje, virág, fű teszi zöldebbé a teret. A tér korábbi önmagára mindössze az ikonikus legyező alakú metróépület emlékeztet. A Széll Kálmán tér 2016. május 10-étől, kevesebb, mint másfél év munka után újra a fővárosban élőket és az erre közlekedőket szolgálja” – olvasom a kivitelező, vagyis a WIS Holding Zrt. honlapján. De nekem a Kalef és környéke továbbra is annyira kiesik a hétköznapi mozgásomból, hogy megújított, felújított formájában az átadása óta sem láttam. Mondjuk, megelőlegezek annyi bizalmat a tervezőknek és a kivitelezőknek, hogy túl nagy baj nem lehet, s vélhetően ugyanolyan kultikus hely marad, amilyen eddig is volt nemzedékeken át… S talán ezért is volt most érdekes olvasnom egy vajdasági szerző írását a kötődéséről a régi Moszkva térhez…

Remélem, az interneten Balázs Attila írása is még jó sokáig elérhető marad, s ráérek majd akkor eldönteni, hogy beragasszam-e egy erre alkalmas füzetbe – vagy sem –, ha egyszer majd végigjárom, s magam is meglátom, hogy mit hozott az átépítés. Addig meg nyugodtan bíbelődhetek még tovább a kupacaimmal, a költözködés nyilvánvaló jeleinek felszámolásával, hogy úgy nézhessen ki végre a lakásunk, mintha laknánk, élnének is benne. Emberek. „Kívánságához híven búcsúztak Siófokon a 83 éves korában elhunyt színésznőtől” – írta címlapján a Bors című bulvárlap 2014. március 29-én Hacser Józsa hamvait a Balatonba szórták címmel. A művésznő időskori portréja, a hamvak vízbe szórásáról készült fotó, a hatalmas betűkkel szedett cím és (negyed)mondatnyi rövid „kiajánló” mellett diszkréten jelezte a színes címlap, hogy a témát „feldolgozó” cikk a lap tizennegyedik oldalán olvasható. Ennyi…

S előkerült közben egy régi újságkivágás is (no jó, ezt meg inkább újságkitépésnek kellene mondani…), amelyet még a kilencvenes években tettem el Zentán… A Szabad Hét Nap (mert akkor még az volt a címe…) 1996. április 11-ei számának harmadik oldalán jelent meg Szalai Attila rajza A karikaturista szemével című sorozatában. Ha tavasz, akkor KMV… Tavasz, tehát KMV, vagyis a Középiskolások Művészeti Vetélkedője. Szalai Attila pedig a becsei rendezvény előtt tisztelgett a Reflektorfényben címmel megjelent rajzával.

Még akkor, vagyis 1996-ban téptem ki az újságból ezt a karikatúrát; Balázs Attilának akkorra talán már volt is ideje alaposabban megismerkedni a Moszkva térrel, élményeket bespájzolnia, gyűjtenie a Kalefről. Nem titok, mindenki tudhatja rólam, hogy mióta a múlt század nyolcvanas éveiben, akkor még középiskolás résztvevőként, versenyzőként először megjelentem a KMV-n, én gyakorlatilag a vetélkedő megszállottja vagyok. Mintha képtelen lennék elszakadni tőle… Ezért hát az alkalomhoz illőnek találtam, hogy a régiek módján, a sebtében beszerzett és megkezdett – felavatott! – Zelei-füzetem nyitó oldalára pont ezt a rajzot ragasszam be. S aztán majd jöhet utána minden más. Pesti albérleti lakásunkban is mindig van itthon OHO ragasztó Vajdaságból, így hát… Nosza!

„Igaz, az idén tölti a hetvenötöt apjuk, de még mindig szalad a piktorlétrával, keringőzik, sasszézik, és játszi könnyedséggel hajigálja fel a maltert, közben mesefa. Apjuknak mindenről van sztorija. Csíkszereda történetét hiba nélkül mondja, fejből, amire ő, Misi, képtelen, mert bezzeg ő, Misi, messze esett a fájától, ráadásul gurult is még egy ideig a domboldalon lefele, így apjuktól messze kötött ki. Ő inkább anyjuk. Ám nem tehet róla, így akarta az élet. Egyébként ő, Misi, Csíkszeredán a járványkórház közelében nőtt fel, általános iskolát végzett, négy fiútestvére közül egy meghalt (elütötte az autóbusz), isten nyugosztalja. Ő, Misi, eredetileg piktor, de falat is emel (segítséggel) – egy csapatban volt azokkal, akik újabban a Mikóvári-palota falát rendezgették –, de mivel az utóbbi időkben erősen megcsappant a munka, hát felkerekedett.

Ő, Misi, a legifjabb, elindult szerencsét próbálni” – írta hát tavalyelőtt Balázs Attila a Litera.hu-n. Körülnézek majd, persze, a megújult Széll Kálmán téren, elindulok én is, Misi, a csíkszeredai piktor módjára, szerencsét próbálni, képletesen és a gyakorlatban is, de annyit hadd előlegezzek meg történetünk folytatásából, így látatlanul, s egyelőre megéletlenül is, hogy Balázs Attilának ez az írása is szépen illik majd a most megnyitott füzetembe. Hogy majd utóbb, sok év múlva visszaolvasva az egykori jövendöléseket, immár azzal együtt is, hogy akkor már pontosan tudjuk majd, hogy mi valósult meg azokból, s mi nem, de akárhogy is alakuljanak a közös dolgaink, így legyünk mi mindannyian – mérlegelés nélkül – buzgó sörökösei az egymást követő nemzedékek által a Kalefen felhalmozott élményeknek, generációk élményanyagának, ahogyan azt Bedő Barnabás frappáns szóviccében előrevetítette.

Egészségünkre!

(Szabad Magyar Szó, 2017. január 7.)

Így dúlnak a munkagépek: a Moszkva tér átépítése

A tér megújult, de vélhetően a régiek emlékezete helyett immár csak az új nemzedékek élményanyagának lehet majd színtere

Szalai Attila karikatúrája a Szabad Hét Nap 1996. április 11-i számában

BÚÉK! Avagy a megújult tér órája számára is nehezen kezdődött az új esztendő: „Az órák (is) működnek, nem csak a reformok. Reggel 9-kor, a Moszkván” – írta Bárdos Deák Ági, az ismert énekesnő a Facebookon 2017. január 1-én