A Szabad Magyar Szó közli
Szabó Palócz Attila írását A sörökösök dicsérete címmel.
*
A sörökösök dicsérete
„Most mérlegelik a vágott dohányt –
mondja a Kékfény szépreményű riportere. Mármint megmérik, hány kiló. Én nem
mérlegelném ennek a riporternek a maradását.”
(Dormán László)
A kizárólag hülyéknek
készült társkereső a Dilettárs.hu internetes címen érhető el – állapította meg
a minap az egyik kedvenc Facebook-csoportomban, a Sehova tanúi nevűben az
önmagát csak a Sly Szilveszter álnéven jegyző felhasználó. Mivel a világháló
álneves (álarcos?…) lovagjáról van szó, túl sokat magam sem tudok róla,
legfeljebb annyit, amennyi a profiljából, vagyis az adatlapjából kiderül. Az
pedig tényleg nem sok: a Budapesti Corvinus Egyetemen végzett és ma is a magyar
fővárosban él. No igen, és tegyük hozzá gyorsan: jó a humora. Különben nem is
hagyna maga után feljegyzéseket ebben a csoportban, amelyik az elmúlt hónapokban
mindenképp a kedvencemmé vált. Németh Miklós – aki nem azonos Magyarország
1988. november 24-e és 1990. május 23-a közötti miniszterelnökével (vagy talán
mégis?) – pedig így tanakodott önmagában, s mégis a nagynyilvánosság előtt: „A tűzoltók
kapnak kedvezményt hamvasztásnál?” Bár a kérdés valóban egy kissé morbid, a válasz
meggyőződésem szerint egy határozott NEM.
Vagy esetleg egy
határozott TALÁN, de most ne vesszünk el ezekben a jelentéktelennek tűnő részletekben…
Aznap azonban, amikor
hosszabb kihagyás – no és persze egy, a tavaly nyáron a nyakamba, vagyis hát
nem is csak az enyémbe, hanem a családunk nyakába zúdult költözködés – után
végre ismét rendezgetni kezdtem a hosszú évek kitartó hanyagságával
felhalmozott és féltve őrizgetett kupacaimat, a félretett régi lapokat,
újságokat, szóróanyagokat, tájékoztatókat és más jellegű nyomtatványokat, Bedő Barnabás
poénjának örültem meg a legjobban a Sehova tanúi című Facebook-csoportban. Ő ugyanis
arról értekezett rövid feljegyzésében, hogy ha a sörgyár elhunyt tulajdonosának
csak egy gyermeke volt, akkor ő lesz a sörökös…
Nos, ezért a szóviccért
máris koccintok egy korsónyi frissen habzó, kellemesen hűs sörrel Bedő Barnabás
tiszteletére!
Időközben pedig, ahogy
törölgettem bajszomról a sörhabot, Balázs Attila egy korábbi írását olvasgattam
a Litera.hu oldalán Moszkva tér, Király utca, Széll Kálmán, Kukorelly Endre címmel:
„Én délről jöttem, ő keletről, s összefutottunk a »kalefes« óra alatt.
Háromnegyed kilenc. Kérdeztem, mit tud. Azt mondta, mindent. Buta kérdés volt.
Misi, akit pesti nagybátyám ajánlott, mindent tud, bír, győz, és ha valamit
nem, akkor majd rövidesen jön apjuk, aki mindent befejez, mint a kézilabdában a
beálló” – írta Balázs Attila 2015. február 19-i dátummal, így hát hozzám csak
egy kis késéssel jutott el az internetes megosztás. Majd így folytatta: „Amikor
felbukkantam a föld alól a kilencvenes évek elején a Moszkván, fogalmam sem
volt, hogy tulajdonképpen a hajdani és majdani Széll Kálmán téren dugtam ki a
fejem. És természetesen már nem az egyszer volt, hol nem volt agyagbány-alagútján
keresztül érkeztem oda, hanem metróval. Jegy nélkül, mindegy. Aztán amint
körülnéztem, egyszer csak megláttam, ahogy ott áll: Misi. Egyenest Csíkszeredáról.
Műanyag szatyorban fándli és malteros kanál, vízmérték helyett szemmérték, némi
maradék gipsz, háttérben a mintegy (negatív?) referenciaként magasodó palota.
Palota ide vagy oda, valahogy rögtön bizalmat éreztem iránta, Misi iránt,
úgyhogy izmait meg se tapogatván, rögtön hazavittem a piacról. Megtetszett az a
fültől-fülig (Jimmy) mosolya, amellyel, úgy tűnt, mint leválaszthatatlan
csibészi maszkkal útitársként, veszi a leghülyébb kanyarokat. Márpedig abból
akadt bőven…”
Akár ezt az írást is
érdemes lenne félretenni, beragasztani egy füzetbe – ahogyan régen tették az
emberek, még a számítástechnika egyeduralmának kora előtt, a különböző szerkesztőségekben
(bocsánat, de régi barátom, a magyar Hemingwaynek is nevezett Zelei Miklós
után, és az ő nevével visszaélve én már csak Zelei-füzeteknek nevezem ezeket az
irkákat…) –, pontosan datálva, nemcsak fel-, de meg is jegyezve: „Bontják a Moszkva
teret, a Litera kis sorozatával vesz búcsút tőle. Ezen a héten Balázs Attila
írását olvashatják” – írták az irodalmi portál szerkesztői. Én immár tizenharmadik
naptári esztendeje élek itt, Budapesten, de nekem a Moszkva tér, a híres-neves
Kalef, soha nem jelentett olyan különleges dolgokat – csaknem szakrális élményt
–, mint azoknak, akik itt nőttek fel, s köveit, betonját-aszfaltját
gyermekkoruk óta ismerik; nem teremtek, s nem is szökkentek szárba itt életre
szóló emlékeim, mint nekik, akik kölyökként, serdülőként biciklivel elterülve
még a bőrükkel, vérükkel is bevonták; burkolták. Én nagyjából csak akkor járok
arra, ha dolgom van ott, akkor megyek oda, ha muszáj, semmi több. Vagy talán
még ennyi sem… De tudom – mert megtanultam –, hogy a budaiaknak (és a pestiek
nagy részének is…) ez egyaránt kultikus hely. Volt. Amíg nem jöttek a dózerek,
és bontani nem kezdték… A hozzá, a térhez, a Kalefhez való kötődés pedig ma már
amolyan bennfentességet is jelöl, illetve feltételez.
A megújult, felújított
Moszkva, illetve ma már sokkal inkább Széll Kálmán teret pedig időközben már át
is adták, nem is olyan régen, tavaly június 17-én. „Az átalakított tér a budai fonódó
villamoshálózat tavaly év végi átadásának köszönhetően új közlekedési
kapcsolatokat kínál, a felújítás részeként MOL Bubi gyűjtőállomás, és kerékpárút
is épült. A korábbi csupasz betonfelületek helyett 182 elültetett fa, és több
mint 700 négyzetméternyi cserje, virág, fű teszi zöldebbé a teret. A tér
korábbi önmagára mindössze az ikonikus legyező alakú metróépület emlékeztet. A
Széll Kálmán tér 2016. május 10-étől, kevesebb, mint másfél év munka után újra
a fővárosban élőket és az erre közlekedőket szolgálja” – olvasom a kivitelező,
vagyis a WIS Holding Zrt. honlapján. De nekem a Kalef és környéke továbbra is annyira
kiesik a hétköznapi mozgásomból, hogy megújított, felújított formájában az
átadása óta sem láttam. Mondjuk, megelőlegezek annyi bizalmat a tervezőknek és
a kivitelezőknek, hogy túl nagy baj nem lehet, s vélhetően ugyanolyan kultikus
hely marad, amilyen eddig is volt nemzedékeken át… S talán ezért is volt most
érdekes olvasnom egy vajdasági szerző írását a kötődéséről a régi Moszkva
térhez…
Remélem, az interneten
Balázs Attila írása is még jó sokáig elérhető marad, s ráérek majd akkor eldönteni,
hogy beragasszam-e egy erre alkalmas füzetbe – vagy sem –, ha egyszer majd végigjárom,
s magam is meglátom, hogy mit hozott az átépítés. Addig meg nyugodtan bíbelődhetek
még tovább a kupacaimmal, a költözködés nyilvánvaló jeleinek felszámolásával, hogy
úgy nézhessen ki végre a lakásunk, mintha laknánk, élnének is benne. Emberek. „Kívánságához
híven búcsúztak Siófokon a 83 éves korában elhunyt színésznőtől” – írta címlapján
a Bors című bulvárlap 2014. március 29-én Hacser Józsa hamvait a Balatonba szórták
címmel. A művésznő időskori portréja, a hamvak vízbe szórásáról készült fotó, a
hatalmas betűkkel szedett cím és (negyed)mondatnyi rövid „kiajánló” mellett
diszkréten jelezte a színes címlap, hogy a témát „feldolgozó” cikk a lap tizennegyedik
oldalán olvasható. Ennyi…
S előkerült közben egy
régi újságkivágás is (no jó, ezt meg inkább újságkitépésnek kellene mondani…),
amelyet még a kilencvenes években tettem el Zentán… A Szabad Hét Nap (mert akkor
még az volt a címe…) 1996. április 11-ei számának harmadik oldalán jelent meg
Szalai Attila rajza A karikaturista szemével című sorozatában. Ha tavasz, akkor
KMV… Tavasz, tehát KMV, vagyis a
Középiskolások Művészeti Vetélkedője. Szalai Attila pedig a becsei rendezvény
előtt tisztelgett a Reflektorfényben címmel megjelent rajzával.
Még akkor, vagyis 1996-ban
téptem ki az újságból ezt a karikatúrát; Balázs Attilának akkorra talán már
volt is ideje alaposabban megismerkedni a Moszkva térrel, élményeket bespájzolnia,
gyűjtenie a Kalefről. Nem titok, mindenki tudhatja rólam, hogy mióta a múlt század
nyolcvanas éveiben, akkor még középiskolás résztvevőként, versenyzőként először
megjelentem a KMV-n, én gyakorlatilag a vetélkedő megszállottja vagyok. Mintha
képtelen lennék elszakadni tőle… Ezért hát az alkalomhoz illőnek találtam, hogy
a régiek módján, a sebtében beszerzett és megkezdett – felavatott! – Zelei-füzetem
nyitó oldalára pont ezt a rajzot ragasszam be. S aztán majd jöhet utána minden
más. Pesti albérleti lakásunkban is mindig van itthon OHO ragasztó Vajdaságból,
így hát… Nosza!
„Igaz, az idén tölti a
hetvenötöt apjuk, de még mindig szalad a piktorlétrával, keringőzik, sasszézik,
és játszi könnyedséggel hajigálja fel a maltert, közben mesefa. Apjuknak
mindenről van sztorija. Csíkszereda történetét hiba nélkül mondja, fejből,
amire ő, Misi, képtelen, mert bezzeg ő, Misi, messze esett a fájától, ráadásul
gurult is még egy ideig a domboldalon lefele, így apjuktól messze kötött ki. Ő
inkább anyjuk. Ám nem tehet róla, így akarta az élet. Egyébként ő, Misi,
Csíkszeredán a járványkórház közelében nőtt fel, általános iskolát végzett, négy
fiútestvére közül egy meghalt (elütötte az autóbusz), isten nyugosztalja. Ő,
Misi, eredetileg piktor, de falat is emel (segítséggel) – egy csapatban volt
azokkal, akik újabban a Mikóvári-palota falát rendezgették –, de mivel az utóbbi
időkben erősen megcsappant a munka, hát felkerekedett.
Ő, Misi, a legifjabb,
elindult szerencsét próbálni” – írta hát tavalyelőtt Balázs Attila a Litera.hu-n.
Körülnézek majd, persze, a megújult Széll Kálmán téren, elindulok én is, Misi,
a csíkszeredai piktor módjára, szerencsét próbálni, képletesen és a
gyakorlatban is, de annyit hadd előlegezzek meg történetünk folytatásából, így
látatlanul, s egyelőre megéletlenül is, hogy Balázs Attilának ez az írása is
szépen illik majd a most megnyitott füzetembe. Hogy majd utóbb, sok év múlva visszaolvasva
az egykori jövendöléseket, immár azzal együtt is, hogy akkor már pontosan tudjuk
majd, hogy mi valósult meg azokból, s mi nem, de akárhogy is alakuljanak a
közös dolgaink, így legyünk mi mindannyian – mérlegelés nélkül – buzgó sörökösei
az egymást követő nemzedékek által a Kalefen felhalmozott élményeknek, generációk
élményanyagának, ahogyan azt Bedő Barnabás frappáns szóviccében előrevetítette.
Egészségünkre!
(Szabad Magyar Szó, 2017.
január 7.)
Így dúlnak a munkagépek:
a Moszkva tér átépítése
A tér megújult, de vélhetően
a régiek emlékezete helyett immár csak az új nemzedékek élményanyagának lehet
majd színtere
Szalai Attila
karikatúrája a Szabad Hét Nap 1996. április 11-i számában
BÚÉK! Avagy a megújult
tér órája számára is nehezen kezdődött az új esztendő: „Az órák (is) működnek,
nem csak a reformok. Reggel 9-kor, a Moszkván” – írta Bárdos Deák Ági, az
ismert énekesnő a Facebookon 2017. január 1-én
