Amikor a kilencven százalék is kevésnek bizonyult

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila Sympo-sorozatának befejező részét.

*

Amikor a kilencven százalék is kevésnek bizonyult

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (7. rész)

„Cipőmre nézek: fűző benne!

Nem lehet, hogy ez börtön lenne.”

(Parti György: Mondogatnivaló)

„1990. február 1.

Budapesten meghalt Sziveri János” – jegyzi A kultúrtanti visszavág című dokumentumgyűjteményében Csorba Béla és Vékás János. Az egyszerű, rövid, tényszerű és lényegre törő feljegyzés mellett idézik Keresztury Dezsőnek a Sziveri Jánossal készült, A forrásvizek barbársága címmel az Alföld című folyóirat 1989/11-es számában megjelent beszélgetésének egy részletét, amelyben a költő, az Új Symposion című folyóirat 1983-ban leváltott fő- és felelős szerkesztője így mesélt: „Amikor én ténylegesen bekapcsolódtam az irodalmi »életbe«, úgy 73-74 tájt, akkor ott már olyan hideg szélcsönd nyomott el minden élőt, vagyis egy olyan tetszhalott világba csöppentem, ahol a sok mellékes dolog teljesen elfedte a lényeget, és mi, akkori fiatalok keveset láthattunk a valóságból. (S ráadásul még a szemünket is igyekeztek bekötni!) Ez is volt a bürokrácia célja: írjál semleges dolgokat, esztétizálj, ne üsd bele semmibe az orrod! Éreztük, hogy valami bűzlik, de akkor még nem volt olyan kifinomult a szaglásunk – kölyökkutyák voltunk mi még! –, hogy megkülönböztettük volna a rothadás szagát a szarszagtól. Meg aztán nem is olyan egyszerű mindez, mint amilyennek első látásra tűnhet. Már a hetvenes években is a felparcellázás »ideája« dívott ezen a tájon. Ma, amikor az egyesült Európa eszméje látszik megvalósíthatónak Nyugaton, akkor a földrésznek eme felén még minden szárnyék külön irodalmat képez, külön fejedelmekkel, »udvartartással«. Nehéz egy olyan világban európainak lenni, főleg ha még a Balkán kultúraiszonyata is testközelben szuszog. Egy szó mint száz, néhány basáskodó kisisten magához ragadta a hatalmat, és ki-ki saját nemzetiségi területén igyekezett realizálni a maga kontraszelekciós politikáját. Magyar részről ez az atyavajda Major Nándor volt. (Persze, korántsem vagyok biztos benne, hogy az ő mostani túl látványos bukásával bármi is megváltozik majd a kultúrában arrafelé!) Az értelmiség java része asszisztált neki, miközben serényen sütögette szalonnadarabkáit a tűznél. Annak idején, amikor Illyés Gyula egy nyugatnémet lapnak adott interjújában figyelmeztetett erre, s a vajdasági magyarság sivár helyzetéért az ottani értelmiséget tette felelőssé, akkor az »illetékesek« Bori Imrét bízták meg, utasítsa rendre Illyést. (Ezt ő meg is tette a maga modorában.) Pedig hogy Illyésnek mennyire igaza volt akkor, mi sem bizonyítja jobban, mint a későbbi Új Symposion-botrány vagy az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok lezüllesztése, a magyar jellegű Dél-bánáti Szemle megszüntetése, a Hungarológiai Intézeten belüli tragikomikus leszámolások, a kanizsai magyar ajkú középiskolai tanárok menesztése munkahelyükről egy diáklány templomi orgonahangversenye miatt, hogy csak néhány tipikus ügyet említsek. Egyszóval: nem valami apácazárda az a Vajdaság, nem bizony!” – mondta hát Sziveri János az Alföld című folyóiratban röviddel halála előtt megjelent interjúban.

Nyugodjék békében!

Sorozatunk befejező részében illene/kellene egyfajta összefoglalást adni az eddigiekben feldolgozott és tételesen ismertetett dokumentumokról, illetve azok tanulságairól. Ha valakinek feltűnt volna – és eszébe jutna kötözködni ezzel! –, bizony hétről hétre nagyon sok volt az idézet ezekben az írásokban, nem véletlenül, és teljesen szándékosan. Többször kaptam már meg ugyanis kritikaként, hogy több idézetet használtam fel a témába vágó írásaimban, mint amennyi saját, szerzői szöveget hozzátettem. Ez való igaz, soha nem is tagadtam, azonban, amikor dokumentumokat tesz közzé az ember, ez teljesen indokolt, sőt, akkor volna baj, ha nem így lenne, és inkább igyekezne ő maga előtérbe furakodni a véleményével, a nézeteivel, a politikai hitvallásával, meggyőződésével, a többé-kevésbé megalapozott észrevételeivel vagy bármijével. Ebbe tehát felesleges is volna újfent belekötni. A célom tehát valóban csak annyi volt, hogy a dokumentumokat, amelyeket ezúttal a budapesti Hamvas Intézet munkatársaitól sikerült beszereznem, köszönettel feldolgozzam, ismertessem, és elhelyezzem a megfelelő történeti/történelmi kontextusban. Ehhez pedig mintegy mankóként, szamárvezetőként használtam fel Csorba Béla és Vékás János dokumentumkötetét. Köszönet nekik is a lehetőségért!

Persze, könnyen beszélek én, így, huszonkét esztendővel a kötet második kiadásának megjelenése után, amikor már a rendelkezésemre állnak olyan iratok és dokumentumok, amelyeket ők korábban még nem is ismerhettek – mondhatja erre kapásból bárki némi rosszindulattal felvértezve.

Megfigyelhettük ezekben a dokumentumokban, hogy a magyarországi belső elhárítást, vagyis a hírhedt III/III-as ügyosztályt „csak” akkor kezdték el érdekelni az újvidéki események, amikor fennállt a veszélye annak, hogy azok esetleg átnyúlhatnak az országhatárokon. Vagyis amikor a Magyar Írószövetség – 1989-ig Magyar Írók Szövetsége – tagjai aláírásgyűjtésbe kezdtek az Új Symposion 1983-ban leváltott szerkesztőségének támogatására, a menesztett irodalmárok csoportja (a barátaik…) melletti kiállás jeléül. Beépített/beszervezett embereik révén a hatóságok megfigyelték a szervezkedést, és igyekeztek meghiúsítani azt. Másfelől azonban a szerveződésben résztvevő írók is tisztában voltak azzal, hogy „ingoványos terepen” járnak, ezért óvatosan fogalmaztak. Tudták, hogy nem adhatnak hangot nyíltan a tiltakozásuknak, nem fejezhetik ki véleményüket nyílt petícióban, ezért úgy fogalmaztak, hogy „megköszönik” a leváltott szerkesztőségnek az addigi tevékenységét. Ez így meglehetősen semlegesnek, szinte jelentéktelen gesztusnak is tűnhet, ha nem ismerjük a korabeli viszonyokat…

A belső elhárítás számára azonban már ez is sok lett volna, és az „egymás belügyeibe való be nem avatkozás” álságos kifogásának álcája mögé bújva meghiúsította a kezdeményezést. Ügy lezárva, kezdeményezők figyelmeztetve, a tervezet petíciót a Magyar Írók Szövetségének elnöksége hivatalosan soha nem adta ki.

Röviddel, talán csak néhány héttel azelőtt, hogy a fent idézett, az Alföld című folyóiratban megjelent interjú elkészülhetett volna, tehát 1989 nyarán még személyesen beszéltem – szabadkai számán – telefonon Sziveri Jánossal, és egy hasonló témájú interjút kértem tőle az akkor tervezett dokumentumfilmemhez. Ő teljesen nyitott és együttműködő volt, ezért személyes találkozóban egyeztünk meg…

Ugyancsak 1989 nyarán történt, hogy a Topolyai Rádiónak nyilatkoztam egy interjúban a tervezett filmről, ez a felvétel – vágatlan formában – nemrég került elő egy régi kazettán:

„● A videokolónia az idén is filmeket készít, pontosabban a videotáborban, amelyet július 7-től 13-ig tartanak meg, különböző dokumentum- és játékfilmeket forgatnak. Ezek egyike Szabó Palócz Attila Sympo-ügy című műve lesz. A film rendezőjét, illetve egyik társszerzőjét kérem, hogy beszéljen a tervezett alkotásról.

– Írtam egy levelet a bírálóbizottságnak, amelyben három témát javasoltam: portréfilmet Tolnai Ottóról, riportfilmet az AIOWA csoportról – ez a zentai és szabadkai fiatalok közös csoportja, amely különböző sikereket ért el a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén és a Kis- és Kísérleti Színpadok Találkozóján is Pancsován –, a harmadik pedig a Sympo-ügyről forgatandó film lett volna. A Symposionról sokat lehetett olvasni-hallani az utóbbi időben, beszéltek róla a rádióban, sőt a televízióban is. Én ezt egy érdekes témának tartom, és azért beszélek most erről, mert ezt fogadta el a bírálóbizottság. Hát, hogy elkészül-e a film, azt egyelőre csak remélem, de kilencven százalék esély van rá jelen pillanatban. De talán még túl korai is erről beszélni… Én remélem!

● Milyen lesz ez a film, kik szerepelnek benne, és a Sympo-ügyről alkotott véleményed hogyan fogalmazod meg általa?

– Én nem a saját véleményemet szeretném elsősorban megfogalmazni, hanem egy tényfeltáró dokumentumfilmet szeretnék készteni. Hogy kik szólalnának meg benne? Elsősorban az érintettek: Sziveri János, Purger Tibor, és az azóta megválasztott új főszerkesztő, Beszédes István. De helyet kapnának még a filmben az akkori szerkesztőség munkatársai, az időközben menesztett csoport, de az új szerkesztőség tagjai is. Remélem, hogy sikerül rávenni egy nyilatkozatra Bányai Jánost, a Forum akkori vezetőjét, Tolnai Ottót, akinek az egyik verse kiváltotta az 1983-as incidenst, és másokat is, például Csorba Bélát stb.

● Bemutatóról még korai lenne beszélni?

– Túl korai!”

Az 1989 nyarán tervezett dokumentumfilm végül is soha nem készült el, így hát kiderült, hogy habár akkor én kilencven százalék esélyt említettem a Topolyai Rádiónak készült beszélgetésben, még ez is kevésnek bizonyult hozzá. Amikor pedig néhány héttel a telefonbeszélgetésünk után elmentem Sziveri János szabadkai lakcímére, amit ő adott meg nekem azzal, hogy szívesen lát, már hiába csengettem és kopogtattam, ott senki nem nyitott kaput. Csak később tudtam meg, hogy időközben őt a betegsége miatt átköltözették Magyarországra. S hamarosan meg is halt.

Ahogy az elmúlt hetekben egyfajta gyakorlatommá is vált, az itt idézett interjú vágatlan felvételét is elhelyeztem az erre az alkalomra leporolt, egyébként pedig már rég nem használt blogban, tehát mostantól elérhető a Szpray.blogspot.hu/2016/10/interju-sympo-filmrol-topolyai-radio.html internetes címen.

Kilencven százalék akkor nem volt elég. Mert Vajdaság már akkor sem volt, és azóta sem lett apácazárda. Sziveri Jánosnak ebben nagyon is igaza volt!

(Hét Nap, 2016. november 2.)

Amikor még együtt volt a szerkesztőség: az álló sorban Csorba Béla, Sziveri János, Losonc Alpár, Balázs Attila, Szűgyi Zoltán, Radics Viktória és Maurits Ferenc. Guggolnak: Mák Ferenc, P. Nagy István, Faragó Kornélia, Fenyvesi Ottó és Bicskei Zoltán. (A fénykép 1983 májusában készült Újvidéken, az Ifjúsági Tribünön.)

Új TV Symposion és más történetek

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Új TV Symposion és más történetek címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Új TV Symposion és más történetek

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (6. rész)

„NEM A MI UTCÁNKBAN: Ezen a bizonyos október 10-én tehát a Szerb Nemzeti Színház bemutatta Jovan Radulović darabját, a Golubnjačát, Dejan Mijač rendezésében. Nem voltam ott a bemutatón, ahogy a következő nyolc-kilenc újvidéki reprízen sem, akárcsak a több tíz belgrádi vendégjátékon sem: Mijač Golubnjačája valahogy megfoghatatlan maradt számomra, vélhetően azért, mert túl távol éltem akkoriban, még ha rendszeres vendég is voltam itt, de hát ez van, nem sikerült összeegyeztetnünk az óráinkat és a naptárainkat, vagy mi a fene történhetett. Akárhogy legyen is, a bemutató sikeres volt, és hamar megjelentek az első színikritikák, többnyire pozitívak, majd egyszeriben… egyszeriben egy Ismeretlen Valaki (a legtöbben Dušan Popovićra, az akkori kiskirályra, a tartományi kommunista élvonal mára már teljesen elfeledett üdvöskéjére gyanakszanak) megállapította, hogy ajóédesanyját, hát ebben a Golubnjačában »felélednek a nacionalizmus árnyai«, meg hát ez a mind gyanúsabb közönség is itt settenkedik körülötte, és »valami furcsa hangulatot gerjeszt«. Nem mehet ez így, elvtársak, legalábbis nem a mi utcánkban! A »szubjektív erők«, a korszellemmel összhangban, megtették a »határozott társadalmi lépéseket«, s az előadást gyorsan elmarasztalták, mint például a »legsötétebb reakciós elemek tevékenységét«; mindenkinek, aki Újvidéken és Vajdaságban kommunistának vallotta magát, rituálisan el kellett ítélnie a darabot és az előadást, megfosztva még csak annak a lehetőségétől is, hogy kifogásként arra a triviális tényre hivatkozzon, hogy nem látta/olvasta a művet. Te csak foglalj szépen állást, elvtárs, s aztán ne nagyon aggódj, van, aki nézzen is, olvasson is helyetted…” – így írt hát Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, a Vreme című belgrádi hetilap 2012. október 11-i számában, a Kraška jama usred Novog Sada című cikkében a Golubnjača című előadás harminc esztendővel korábbi, 1982-es bemutatójáról a három évtizedes jubileum apropóján. S hála a korabeli vajdasági magyar politikai elitnek, a produkció által, vagy talán csak körülötte gerjesztett indulatokat, botrányt és felháborodást sikeresen összemosták az Új Symposion című folyóirat akkori szerkesztősége, vagyis a Sziveri János fő- és felelős szerkesztő, illetve munkatársai, közvetlen környezete ellen vezetett kampánnyal, és az ügyükben lefolytatott „kirakatperrel”.

Szépen igazolta ezt számunkra a sorozatunk korábbi részeiben ismertetett, a Magyar Szó szerkesztőségében 1983. március 21-i datálással készült belső jelentés is, amelynek anonimitásba burkolódzó szerzője ezt a címet adta: A művelődési rovat eszmei-politikai problémái. Mint egy ilyen cím már önmagában is jelzi – főleg a korabeli viszonyok ismeretében –, a politikai megbélyegzés, lejáratás, félreállítás eszköze volt ez, s felért egy feljelentéssel (talán már az ítélettel is…), hiszen az alkalmatlanság, politikai éretlenség és érzéketlenség bélyegét néhány könnyűszerrel előcitálható frázissal akkoriban a kelleténél is jóval egyszerűbb volt visszavonhatatlanul rásütni bárkire. Így járt hát az Új Symposion szerkesztősége, amelyet Sziveri János fő- és felelős szerkesztővel az élén 1983. május 9-én váltottak le, és így járt Mák Ferenc is, aki akkoriban még a Magyar Szó gyakornoka volt, s onnan 1983. június 14-én rúgták ki. Mindezt láttuk már tehát az eddigiekben is…

Időközben azonban nemcsak a tartományi pártvezetés figyelte élénken az eseményeket, hanem a magyarországi belső elhárítás, vagyis a Belügyminisztérium hírhedt III/III-as Csoportfőnöksége is, különösképp akkor, amikor Budapesten, Szegeden és más városokban a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek volna az Újvidéken leváltott szerkesztőség támogatására. Ez már Magyarországon is belső ügy volt, a Symposion-botrány tehát átnyúlt az országhatárokon! Intenzív megfigyelés folyt 1983 május végétől június közepéig, mire az aláírásgyűjtést, illetve a tervezett petíció hivatalos kiadását, létrejöttét sikerült meghiúsítani. A Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával 1983. május 31-én kelt, kilencvenhármas számú, szigorúan titkos minősítésű, különösen fontos megjelölésű napi jelentésben az alábbiakat olvashatjuk:

„K. Csaba /»F« do./ és »FIÚ« /b. ny./ aláírattak »SZERVEZŐ«-vel /b. ny./ egy – a Magyar Írók Szövetségének szóló – levelet. A levél a jugoszláviai Uj Symphosion című folyóirat közelmúltban leváltott szerkesztőségének érdemeit méltatja, amelyeket a magyarországi kultúra megismertetésével szereztek a szerkesztők.

Intézkedés:

– az információ további pontosítása;

– az ellenőrzés folytatása”.

Ekkor tehát a megfigyelés még intenzívebbé tételéről intézkedett azoknak a korabeli dokumentumoknak az egyik aláírója, amelyeket én nemrég a budapesti Hamvas Intézet munkatársaitól kaptam meg. Ezek az ügynöki jelentések mindeddig nem voltak ismertek a nyilvánosság előtt – titkosításukat csak 2002-ben oldották fel június 29-i pecséttel –, tehát ezek tartalmát és az ügynöki, besúgói jelentések irányát, illetve az ezek nyomán foganatosított lépéseket Csorba Béla és Vékás János sem ismerhette, amikor összeállította A kultúrtanti visszavág címen közreadott, az Új Symposion történetét és elsősorban a laphoz köthető különböző botrányokat feldolgozó dokumentumgyűjteményét. Mint a kiadvány alcíme jelzi is: A Symposion-mozgalom krónikája (1954–1993). Ennek a kötetnek két változata ismert, az első 1993-ban jelent meg, a Sziveri-féle szerkesztőség leváltásának tizedik évfordulójára időzítve, tehát május 9-ére datálva, kéziratként megjelölve, sokszorosított, helyenként igencsak nehezen olvasható technikai kivitelben. „Készült száz számozott példányban.” Az enyém ennek értelmében a sorrendben nyolcadik darab Csorba Béla és Vékás János sajátkezű aláírásával. A második változat egy évvel később, 1994-ben készült, immár értékelhető nyomdai minőségben, Tóthfaluban, a Logos grafikai műhelyben. Ezzel a megjelöléssel: „Készült az 1993 májusában megjelent szamizdat-kiadvány bővített változataként az Illyés Alapítvány támogatásával”.

A Symposion története azonban ekkorra már két részre szakadt. Ahogy a kötet is jegyzi:

„1992. december 6.

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 1-2. (október-novemberi) száma. A laphoz mellékelt röpcédulán közlik az olvasóval, hogy a szerkesztők többsége katonaszökevény, és korábban valamennyien szerkesztették az Új Symposion című újvidéki folyóiratot.

Szerkesztik: Balázs Attila (főszerkesztő-helyettes), Bozsik Péter (főszerkesztő), Horváth Ottó, Kalapáti Ferenc, Ladányi István (olvasószerkesztő). Munkatársak: Vojislav Despotov, Losoncz Alpár, Thomka Beáta, Tolnai Ottó. Tervezőszerkesztő: Fenyvesi Ottó.

1993. május

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 3-4. (Danilo Kišnek szentelt) száma. Szerkesztette: Tolnai Ottó. […]

1993. december

Az ÚS ismét Symposionra változtatta a nevét, s hosszú szünet után a Soros Alapítvány támogatásával megjelentette az 1993. évi első, úgynevezett Anti-Európa számát.” A Forum kiadóházból kivált, s immár az „Új” előtagját elhagyva megjelent Symposion fő- és felelős szerkesztője Papp p Tibor (sic!; akkoriban még ebben a formában jegyezte a nevét), a folyóiratot kiadó civilszervezetnek, a Symposion Polgárok Egyesületének pedig – sokadmagammal – jómagam is az egyik alapító tagja voltam. Tíz évvel a Sziveri-féle szerkesztőség leváltása után tehát Új Symposion – ahogy azóta sem! – már nem létezett. Tekinthetjük ez akár hosszú távú következménynek, illetve szigorú figyelmeztetésnek is a jelenre, a jövőre nézve.

Az 1983-as ügy részleteit – ahogy a közvélemény nagy része – én is 1988-1989-ben kezdtem megismerni, amikor elkezdődött az akkor leváltott szerkesztőség úgynevezett rehabilitációs folyamata. Sajtó- és tribünviták, kínos személyeskedések és még kínosabb magyarázkodások ciklusa, másfelől pedig síri (s ma már tudjuk: a sírig tartó…) csend azok részéről, akiknek akkor már végképp meg kellett volna szólalniuk… Akkor vagy később. Vagy talán már jóval korábban is. A világra épp eszmélő, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelő középiskolásként pedig én akkor már olvastam az Új Symposiont, sőt publikáltam is benne, tehát, ha közvetve is, de valamilyen szinten érintett lettem akaratomon és minden jobb szándékomon kívül is.

Időközben Új TV Symposion címmel az Újvidéki Televízió 1987. október 13-án, a hasonló tematikájú művelődési műsorainak sorozatában adást sugárzott a folyóiratról. Ez még a VHS-éra hőskora volt, de ennek köszönhetően legalább így, huszonkilenc esztendő távlatából is pontosan tudhatom, hogy hol voltam és mit csináltam – még mindig csak tizenhat évesen! – aznap este. A műsort ugyanis videóra rögzítettem, tehát ott ültem a készülék előtt, s habár a szalag időközben jelentősen károsodott, az akkor készült felvételt később digitalizáltam. Biztosan megvan ez sokkal jobb minőségben is a tévé archívumában… Ahogy sorozatunk előző részéhez kapcsolódva az újvidéki Ifjúsági Tribünön 1988. november 9-én az Új Symposionról megtartott vitaesten készült hangfelvétel fájljait, úgy most ezt a tévéműsort is elhelyeztem az erre az alkalomra felfrissített blogban, s immár bárki számára elérhető a Szpray.blogspot.hu/2016/10/uj-tv-symposion-az-ujvideki-televizio.html internetes címen. A maga módján kordokumentum is ez ma már.

Jó szórakozást kívánok hozzá mindenkinek!

(Hét Nap, 2016. október 26.)

Az 1983. május 31-én kelt, 93-as számú napi jelentés Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával

Még egyszer Csoóri Sándorról…

A Családi Kör című hetilap közli Szabó Palócz Attila írását Még egyszer Csoóri Sándorról… címmel.

*

Még egyszer Csoóri Sándorról…

„Szóval: kétezertizenhat május huszonhatodika, csütörtök. A szokott módon 4-kor csörög az óra. Lenyomom a szundi gombot, ezzel nyerek (csalok) 5 percet. (Ez egy olyan sajátos játszma, amelyben csak én nyerhetek, vesztese viszont nincs. Időrablásban ugyan tetten érhető vagyok így, de nem mások idejét rabolom, a magaméval meg gazdálkodhatok belátásom szerint – nyújtom, mint a rétest. A magam idejével kufárkodom, ha ez a művelet egyáltalán lehetséges. Az időtlenségtől az idétlenségig című fejezetet majd később írom meg. Vagy az olvasó szerencséjére soha – érje őt is valami jó az életben. Igaz, nem fog tudni róla, hogy megúszott egy borzalmas dolgot, de legalább elkönyvelhetem, hogy nem-tettemmel tettem valami jót másoknak. A mit sem sejtők számára. Szerintem az őrangyalok is ilyen észrevétlen dolgoznak, amíg meg nem bokrosodnak. Ezért csak csínján azzal az elszállással! Csütörtökre való tekintettel jöhet a kisördög a surranó pályán. Aztán meg a nagyobbacskák. Aesopus skorpiója szerint ők sem tehetnek mást, mint amit a természetük diktál.)” (Kalapáti Ferenc)

Egy kis pontosítással: még egyszer Csoóriról is… és persze sok minden másról – még egyszer, újra, újfent, megint, mert nemcsak örök önigazolás, de egyszerre örök önismétlés is az élet; nemcsak mások kárából nem tanulunk, hanem a sajátunkból sem, sohasem, sőt, amikor fel akarjuk számolni, szanálni igyekszünk az általunk okozott/elszenvedett károkat, a legtöbb esetben csak még nagyobbakat okozunk –, mert soha nincs olyan eszményi állapot, hogy ne lennének, ne adódnának mellékszálak, vagy éppenséggel ne hivalkodnának, ne kínálgatnák magukat olyan áthallások, amelyek mentén a legfegyelmezettebb szerző is elkalandozhat. Én meg hát, immár közmondásosan is, igazán messze járok a fegyelemtől, legalábbis, ami a szerzőségemet illeti… De akárhogy legyen is, Csoóri Sándor mindenképp volt akkora költője ennek a szerény kis magyar irodalomnak – hiszen „Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára” (Szakolczay Lajos megfogalmazása) –, hogy méltán érdemli meg, hogy még egyszer, újra, ismételten foglalkozzunk vele, illetve megemlékezzünk róla. Még ha a magunk szerénytelen módján tesszük is ezt.

Bár az is egy fontos szempont lehet, hogy egészen mást jelent megemlékezni valakiről, mint emlékezni rá…

Én inkább szeretnék emlékezni Csoórira…

A megemlékezést pedig következetesen meghagyom (meghagytam!) már az eddigiekben is a nálamnál erre sokkal (el)hivatottabbaknak… Már elnézést! „Tisztelt gyászoló gyülekezet, kedves barátaim!

Azok nevében jöttem el Csoóri Sándor ravatalához elhozni a szeretet és a nagyrabecsülés kifejezését, akik földi valóságukban már nincsenek velünk. Helyettük is tehát, akik csak szellemükben lehetnek itt, hadd idézzem föl életük néhány közös mozzanatát. […] Illyés és Csoóri megismerkedése kicsit úgy hangzik, mint valami legenda. Azokban az ötvenes években, amikor apám okkal húzódott vissza a közélettől és viselkedett tartózkodóan a kor lelkes ifjoncaival szemben, egy írószövetségi alkalommal fölkérték, hogy patronáljon ő is egy fiatal költőt. A teremben szétnézve egy sápadt, fekete fiúra estet a választása. Mint utóbb bevallotta, azért, mert a vézna, sárgás bőrű és nyúlánk gyerek a lányára: énrám emlékeztette. Pedig, úgy gondolom, itt másról volt szó: egy belső megérzés követéséről.

Az ösztön szava, amelyet mi a modern korunkban jobbára elfojtunk, rejtélyes erejű szó: benne van a múltnak is és a jövőnek is a hangja” – így fogalmazott Illyés Mária, igen, ahogy a szavaiból mostanra már bárki számára kiderülhetett, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra leánya a Csoóri Sándor ravatalánál elmondott búcsúbeszédében, amelynek leiratát a Heti Válasz című hetilap tette közzé 2016. szeptember 22-i számában. S volt még néhány fontos szava ennek a történetnek a végkifejletéhez: „Hiszen, mint ahogy a későbbiekben apám megtudta, ez a vidékről érkezett és gyorsan kiemelt tehetség – akárcsak ő maga – szintén kiskamaszként jött el a családi házból egy városi gimnáziumba, majd pedig a háború borzalmait megismerve lelkesen azokban kezdett hinni, akik kiemelték a Dunából a hídroncsokat, helyrehozták a vasúti síneket, és újjáépítették a kórházakat. Csoóri minderről verset is írt.”

Már elnézést, de akárhányszor Illyés Máriát hallgatom, nekem mindig József Attila nagyszerű, mélységes költeménye, A Dunánál című verse jut eszembe. S abból is elsősorban ezek a sorok:

„A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

[…]

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. »Meglásd,

ha majd nem leszünk!...« – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!”

Illyés Mária minden szavában így látom hát együtt őket, Illyés Gyulát és Kozmutza Flórát, s amikor a lányuk mozdul, ők ölelik egymást… Így emlékezett, szüleit megidézve, Csoórira is. S a vers ideidézése azért is autentikus lehet, mert Kozmutza Flóra József Attila nagy, s beteljesületlen szerelme volt – gondoljunk csak a Flóra-versekre –, s mint Illyés Gyula jóval később bevallotta, soha nem vette magának a merészséget arra, hogy mindezek után ő is versben szólítsa meg kedvesét, gyermekének anyját.

A 2016. szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándorról mellesleg még a magyarországi rendszerváltás előtti években több ezer oldalnyi ügynöki jelentést hordtak össze mindenféle beépített emberek, megfenyegetett és meghunyászkodott jelentéstevők, akik a környezetébe férkőztek. Többkötetnyi, egész sorozatnyi „kritikai kiadás” készülhet még ezekből… De tegyük félre most egy gondolat erejéig – hiszen ma, 2016-ban ezt már nyugodtan megtehetjük – mindennek a politikai, diktatórikus élét, ami az adott kort és a Kádár-rezsimet jellemezte. A megfigyelések ugyanis az élet szinte minden apró, intim területére kiterjedtek, ezekből az ügynöki jelentésekből tehát, ha egyszer majd sajtó alá rendezik a teljességüket, a költő életének szinte minden vonatkozását olyan aprólékosan ismerhetjük majd meg, amilyen nagyon kevés alkotóval kapcsolatban adatik meg. Hiszen a szemérmetlen utókor nagyon kíváncsi természetű, s ott virít bizony évszázadok múltján is a költők, művészek hálószobájának kulcslyukánál. Figyeljük csak meg jövő tavasszal ennek egyik kirívó példáját: szinte alig múlik el március 15-i megemlékezés úgy, hogy ne tennék szóvá, „nem tudjuk ugyan, hogy mit csinált Petőfi Sándor aznap este, sokat elárul azonban, hogy fia, Petőfi Zoltán pontosan kilenc hónappal az 1848. március 15-i események után született”.

Csoóri titkosszolgálati megfigyelésének – a hírhedt III/III-as ügyosztály által, amelyről nemrég derült ki, hogy az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének 1983-as leváltását is élénken megfigyelte – több oka is volt. A költő ugyanis gyakorlatilag már a hatvanas évek közepétől a szerveződő ellenzék egyik vezéralakjává vált, egy olyan rezsimben, ugye, amelyben hivatalosan nem létezett ellenzék; egypártrendszer volt, szovjet típusú kollektivizmus, egyszólamúság és teljes foglalkoztatottság. És Csoóri 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója lett, később pedig, immár a rendszerváltás után, a párt elnökségi tagja. Politikai szerepvállalása miatt utóbb többször költészetének értékeit, jelentőségét is megkérdőjelezték ellenfelei, ellenlábasai, de ezek mind tiszavirág-életű, efemer dolgok, meggyőződésem, hogy nem kell jelentőséget tulajdonítanunk nekik. A politikai szerepvállalás ugyanis mindig a pillanatnak szól, a napi aktualitásnak, akármilyen céljai is legyenek. De a költő meghalt, s ami megmaradt utána, az líra, az költészet… Ami sokkal hosszabb távra, évszázadokra, évezredekre szól. (Kitettem itt gyorsan a pontot, nehogy nem kívánt túlzásokba essek…) Tévedés lenne összekeverni, vagy együtt mérni a kettőt!

A Magyar Demokrata Fórum szép emlékű plakátja volt az 1990-es, a rendszerváltás utáni első szabad magyarországi parlamenti választásokon a Tovarisi, konyec! – orosz, vagyis cirill betűkkel készült – feliratú nyomtatvány, amelynek grafikáján hátulról láthatjuk egy szovjet tiszt széles tarkóját. Az orosz csapatok is akkortájt vonultak ki Magyarországról. Ez a mozzanat tölti be a teljes plakátot. Néha még ma is feltűnik belőle egy-egy példány internetes aukciókon, legutóbb is igen drága pénzért, huszonháromezer forintért láttam elkelni.

De nemcsak aukciókon! Ez a plakát tűnt fel néhány hete, október 2-án, a magyarországi kvótanépszavazás reggelén az újvidéki Magyar Szó honlapján is, amikor ismeretlen elkövetők feltörték a napilap internetes oldalát, és a közölt tartalmakat elérhetetlenné téve, ezt hagyták ott azok helyében. Ennek a digitalizált változata jelent meg a honlap minden látogatójának monitorán. Akármennyire is a pillanatnak, a napi aktualitásnak szóljanak tehát, a politikai üzenetek is így öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Az még a kisebbik baj, hogy ezúttal ugyanazzal az üzenettel szólították meg a lap szerkesztőit, a mögöttük álló hatalom képviselőit a hackerek, amellyel 1990-ben Csoóriék a Magyar Demokrata Fórum nevében a levitézlett, szovjet típusú hatalom megtestesítőit. A párhuzamokról mindenki elgondolkodhat magában…

Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a vajdasági magyar közélet az 1990-es magyarországi változásokkal ellentétes utat járt be az elmúlt nagyjából másfél évben: rendszerváltozás volt itt is – csak éppenséggel ellentétes irányú. Miközben a bezáródás, a beszűkülés jeleit láthatjuk az élet minden területén, a szovjet típusú egyszólamúság vált elfogadott, legitimizált követelménnyé. Aki pedig merészel ellentmondani, esetlegesen különvéleményt megfogalmazni, azt egzisztenciálisan ellehetetlenítik, kirúgják (mint a Magyar Szóból is nemrég az újságírók nagyobb csoportját…), elzárják előle a munkalehetőségeket. Változhatnak tehát össze-vissza a rendszerek és a módszerek, történhetnek társadalmi átalakulások, de az eszközök minden jel szerint azonosak maradnak.

Nem vagyok kárörvendő, hogy a Magyar Szó honlapját feltörték – ez nem is lenne illendő, s ez egyébként is csak egy szimptóma –, az azonban nyilvánvaló, hogy annak, akit ily módon megtámadtak, mielőbb nagyon mélyen magába kellene szállnia, és eltöprengenie azon, hogy a hackerek miért épp ezt az üzenetet hagyták ott neki. Miért látnak azonosságot a diktatórikus szovjet rezsim és a mai vajdasági magyar közélet állapotai között. A válaszok persze kézenfekvőek, csak hát a leggyakrabban épp azok nem akarják kimondani ezeket, s nem akarnak persze tenni sem ellene, akik szándékosan irányítják a vajdasági magyar közéletet ilyen tekintélyuralmi eszközökkel. Intő jel lehet nekik, hogy Csoóriéknak sikerült a rendszerváltás, a titkosszolgálati megfigyelések ellenére is megszerveződtek, erőt demonstráltak a diktatúra ellenében – aminek esszenciáját épp ez a plakát fejezi ki. A Magyar Demokrata Fórum pedig hamarosan kormányt alakított. A mai helyi kis, töpörödött diktátorok, kiskirályok (a királynőikkel és királynéikkal együtt…) egyelőre nyugodt lélekkel lenyomhatják még a szundi gombot az ébresztőn. De ha nem ismerik fel, hogy surranó pályájukon épp ők vették át a nem is oly kicsinyke ördög szerepét, akkor nem is lehet más a sorsuk, mint hogy az oly áhított időtlenség (az idők végezetéig…) helyett az idétlenségben ér véget politikai pályafutásuk.

Szó se róla, teljesen kiérdemelten!

(Családi Kör, 2016. október 20.)

Csoóri Sándor

Tovarisi, konyec!

Egy eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Egy eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Egy eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (5. rész)

„Behhh… tizenhét éves voltam. Ezek a korai nyolcvanas évek, úgy nagy általánosságban véve, jók és jelentősek voltak Újvidék számára, hiszen itt vagyunk, ma is az akkori vívmányok eredményeit élvezzük és azok között élünk: többek közt a SPENS, a Szabadság híd, és végső soron a Szerb Nemzeti Színház, az új és csodálatos épület egy lengyel építész tervei alapján, a fehér ultramodern bástya, amit hamarosan sampitének neveztek el, azzal a jellegzetes minden–mintha–mellékes–volna újvidéki iróniával. Soha nem volt ezt igazán menő dolog kimondani, de én a magam módján szeretem ezt a lehetetlen épületet; másfelől azonban, igaz, ami igaz, miatta bűnös módon lerombolták a régi Zsidó utca felét, s az egyik oldalát, amely ma már csak Aleksandar Tišma Knjiga o Blamu (Blahm könyve) című művében létezik, ebbe a nagy regénybe költöztették át, áthordódott és megőrződött ebben házról házra minden, hogy el se tűnhessen immár, amíg vagyunk még néhányan, akik el tudjuk olvasni. Ez az épület pedig, a sampite, mintha azóta is elátkozott lenne, talán a megépítésétől, talán csak e korai bemutatójától kezdve…” – így írt hát Teofil Pančić a Vreme című belgrádi hetilap 2012. október 11-i számában, a Kraška jama usred Novog Sada című cikkében a Golubnjača című előadás harminc évvel korábbi bemutatójáról.

S mint ahogy minden III/III-as és egyéb ügynöki jelentés is mindig azzal ért véget, hogy a jelentéstevő, illetve az információkat értékelő hivatalos személy (ezredes, alezredes, osztályvezető, alosztályvezető, miniszterhelyettes…) összefoglalta a dokumentumban feldolgozott megfigyelési eredmények, „észlelések” alapján foganatosítandó intézkedéseket, huszonkilenc esztendővel korábban, az 1983. március 21-én keltezett, A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című, a Magyar Szó szerkesztőségében készült belső jelentés ugyanúgy azzal zárult, hogy az anonimitásba menekülő szerző igyekezett egységbe fogni, meghatározni és definiálni a következtetései nyomán a jövőre nézve elvárt magatartást, illetve viselkedést. A lehető legnagyobb szigorral… Azt írta: „A további fölzárkózás, elmélyültebb munka érdekében nyilván nagy erőfeszítéseket kell tenni a rovat valamennyi munkatársának és szerkesztőjének, kezdve a rendelkezésre álló információk, újságok, folyóiratok jobb kiaknázásától, a gyors és elvszerű reagálástól a napi, heti munka alaposabb tervezésén át egészen a rovat káderállományának fölfrissítéséig, továbbá eszmei-politikai fölvértezéséig, jobb értesültségéig.

Az eszmei áramlatokra, főleg a pártideológiáktól, az osztályszempontokból, az önigazgatástól, a dolgozóktól idegen jelenségekre való hathatós, és gyors reagálás nyilván megköveteli a külmunkatársak ilyen szempontú közreműködését, hozzáállását. Annál is inkább, mert nem egy esetben tapasztaltuk, hogy visszautasításra talál a káros szellemi irányzatokra való reagálással kapcsolatos kérésünk.

Mindezzel kapcsolatban a rovat leszögezi, hogy az újságírás eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás, s nem engedi meg a tétovázást, a liberális viszonyulást a közösen meghatározott megbízásokhoz. Ezért elítéli Mák Ferenc magatartását, megállapítva, hogy nem tett eleget kijelölt feladatának.

Egyúttal a rovat elfogadta a további munkáját egyengető akciótervét, amely szerves része ennek a rövid elemzésnek” – ilyen szervilis sorokban jegyzetelt hát A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel megfogalmazott belső jelentés anonimitásba menekülő szerzője 1983-ban a Magyar Szóban. Persze, hiszen ki is sietne ilyesmit a nevére venni?! Mint azt sorozatunk korábbi részeinek egyikében már jeleztem is, Csorba Béla és Vékás János A kultúrtanti visszavág című, 1993. május 9-ére datált, kéziratként megjelölt, különösen értékes dokumentumgyűjteménye nem jegyzi a Magyar Szó szerkesztőségében készült, itt idézett belső jelentést. Egy helyen, egy másik dátumnál azonban – ha csak egy idézett mondatban is, de – utalnak rá a szerzők:

„1983. május 5.

A Magyar Szó fegyelmi bizottsága nyilvános figyelmeztetésben részesítette Mák Ferencet az ÚS elleni szöveg megírásának visszautasítása miatt.

1983. május 9.

A Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség Tartományi Választmányának Elnöksége az ÚS-ban 1982-ben kialakult helyzetet elemezve úgy ítélte meg, hogy »a nyilvánvaló sikerek és eredmények mellett a vizsgált időszakban a folyóirat szerkesztősége néhány szembeötlő hibát is elkövetett a szerkesztéspolitikában, s ezek nem véletlenszerű melléfogások, hanem határozott tendenciaként jutnak kifejezésre, és nem minősíthetők másnak, mint a szerkesztőségi tagok zöme eszmei érzéketlensége és politikai éretlensége következményének.«” Sziveri Jánost a VSZISZ elnöksége leváltotta, s a „folyóirat új fő- és felelős szerkesztőjének megválasztásáig erre a tisztségre ideiglenesen Kartag Nándort, a Képes Ifjúság társultmunka-alapszervezet vezetőjét jelölte ki. […] A Forum Hetilapok KSZ-alapszervezetének elvtársi bizottsága Sziveri Jánost kizárás előtti megrovásra javasolta. […]

1983. május 10.

Az ÚS szerkesztő bizottsága levélben fejezte ki tiltakozását a VSZISZ TB Elnökségnek döntése ellen, amelyben kifejezi véleményét, »hogy az Elnökség megalapozatlan határozataival a jugoszláviai magyar kultúra fiatal nemzedékének egész eddigi tevékenységét megkérdőjelezi, és gátolja kultúránknak az egyetemes jugoszláv szellemi élet korszerű áramlataival megindult integrálódását.«

Csorba Béla értesítette az ÚS szerkesztőségét, hogy visszavonja az áprilisi és májusi számban közölni szándékozott kéziratait.

A Magyar Szó szerkesztő bizottsága megállapította, hogy »Mák Ferenc az angazsált politikai újságírás követelményeinek nem felel meg«.” Mák Ferenc munkaviszonyát végül is 1983. június 14-én szüntették meg a Magyar Szónál.

Mindezek az események után kezdett szerveződni a Magyar Írószövetségben (is…) Budapesten (de Magyarország más városaiban, így Csongrád megyében, Szegeden is…) az aláírásgyűjtés az ekkor menesztett szerkesztőség mellett. Erre pedig már – az akkor még különösen szigorúan őrzött, távolról sem schengeni, de egyértelműen vasfüggönyös államhatár túloldalán – a hírhedt III/III-as ügyosztály is „felkapta a fejét”, hiszen alig néhány héttel később, 1983. május 30-án kelt a Földesi Jenő vezérőrnagy, miniszterhelyettes által jóváhagyott, százhatos számú „napi operatív információs jelentés”, amelyet nemrégiben – a sorozatunkban már ismertetett többi dokumentummal együtt – a budapesti Hamvas Intézet archívumából kaptam meg. A jelentéstevő így informálta megbízóit:

„13./ R. SÁNDOR író, budapesti lakos arról tájékoztatta szegedi kapcsolatát, a »Szerkesztő« fn. bizalmas nyomozás célszemélyét, hogy 29 írótársának aláírásával levelet intéztek az Írószövetség elnökségéhez. Levelükben kifejtik, hogy nyugtalansággal értesültek az újvidéki Symposion szerkesztőségi tagjainak hivatalos megbízatásuk lejárta előtti felmentéséről. Indokoltnak tartják, hogy az Írószövetség hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát a szerkesztők adminisztratív úton való eltávolítása miatt.

Az információ megbízható, ellenőrzött.

Intézkedés:

– jelentik a BM III/III Csoportfőnökségnek;

– az információt felhasználják a »Szerkesztő« fn. bizalmas nyomozásban;

– tájékoztatják az MSZMP Csongrád megyei bizottságának első titkárát.” A napi operatív információs jelentést Vagyoczky Béla (1933–1997) írta alá osztályvezetőként, rendőr ezredesi rangban, amit halálig is viselt. És akkor itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor ajánlott egy nagyot lapoznunk a Symposion-mozgalom krónikájában, vagyis Csorba Béla és Vékás János dokumentumgyűjteményében, A kultúrtanti visszavág című kötetben. Öt év telt el időközben: 1988. október 27-én írta meg a kiadvány egyik szerzője, Csorba Béla a Vajdasági Íróegyesület elnökségének címzett levelét, amelyben kérte, hogy vizsgálják meg – vizsgálják felül – az Új Symposion 1983-as ügyét, illetve Sziveri János fő- és felelős szerkesztő, valamint a munkatársai leváltásának körülményeit. Ezzel pedig tulajdonképpen egyfajta lavinát indított el a korabeli vajdasági magyar közéletben, egy olyan lavinát, amelynek következményeit azóta is tisztázatlanul – hiszen oly jellemző ez ránk – fekélyként cipeljük magunkkal a lelkiismeretünkön; újságcikkek, nyílt levelek, vitairatok jelentek meg (ezek teljes és hiánytalan dokumentációja messze meghaladja egy hasonló kollekció „méltányos”, vagyis még fogyasztható, az olvasó által is átláthatóan befogadható terjedelmét… feldolgozása és értelmezése a teljesség igényével gyakorlatilag elképzelhetetlen…); Újvidéken vitaesteket tartottak a témában, előbb a Duna utcában, majd az Ifjúsági Tribünön, a Katolikus portán.

Utóbbi helyszínen gyűltek össze 1983. november 9-én nemcsak az érintettek, de a téma iránt érdeklődő „kívülállók” is. Az itt elhangzott felszólalások némelyikének – vágott! – felvételét hagyományos audio kazettán Balázs Attilától kaptam meg, aki akkor az Újvidéki Rádiónak rögzítette az elhangzottakat. Most, a Hét Napban futó sorozatunkkal párhuzamosan, digitalizáltam ezeket a felvételeket, és feltöltöttem az internetre egy rég nem használt, kallódó (csoda, hogy még egyáltalán megvan…), erre az alkalomra azonban egy kicsit sebtében leporolt, s egyelőre csupán ezzel az egy bejegyzéssel felfrissített blogra. Így hát mostantól bárki meghallgathatja ezeket a felvételeket a Szpray.blogspot.hu/2016/10/vitaest-az-uj-symposion-cimu.html címen.

Váljék testi, lelki és szellemi épülésére!

(Hét Nap, 2016. október 19.)

Az 1983. május 30-án keltezett „napi operatív információs jelentés” miniszterhelyettesi szinten jóváhagyva, Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető aláírásával hitelesítve

Veszteség veszteség hátán

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Veszteség veszteség hátán címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Veszteség veszteség hátán

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (4. rész)

„Hiány viszont önbizalomittasan is van. Az idő haladtával egyre nagyobb. Hibernálódik az Ex, mint Walt Disney, a törpék rajzolója. Sziveri Jancsi olykor betüsszentett. Tudható, szendén és vigyorogva is lehet morgolódni. Veszteség veszteség hátán. Megnyerhető veszteség csak Tandorinál van. Jus murmurandi. Bár a még élő barátaimmal sem találkozok mostanság, nem érzem, hogy kevésbé becsülném őket, vagy eltávolodtam volna tőlük. Pl. évtizedek óta adós vagyok egy levéllel, amely valahogy így kezdődik: Tisztelt tanár úr, drága Mihály. A címzett Ilia Mihály lenne, aki bár egy napig sem tanított engem az egyetemen, mégis egyetlen tanárom volt, akit tiszta szívből tanár úrnak szólítok és tegezek magamban. Mégsem írom meg, mert egy levélnél többet érdemel. Sem őt, sem magamat nem akarom becsapni egy levéllel, ami azt az illúziót kelti mintha találkoztunk volna. (Naplóban leírható, ami levélben nem.)” (Kalapáti Ferenc)

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház 1982 októberében bemutatott Golubnjača című előadása országos botrányt kavart az akkori Jugoszláviában, s ahogy ma fogalmaznak – hiszen akkoriban nem lehetett volna az ilyesmit nyilvánosan kimondani –, „ez már csak a nyíltszíni bevallása volt a búvópatakként terjedő nacionalizmusoknak”, amelyek később a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúihoz és az ország széteséséhez vezettek. Jómagam tizenegy éves voltam akkor, tehát jószerivel esélyem sem volt megnézni a produkciót, Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, akinek a témával foglalkozó cikkéből idéztem sorozatunk előző részében, valamivel idősebb, tizenhét esztendős volt az adott pillanatban. Ezért inkább olyanokat kérdeztem, akik látták is, és emlékeznek még az előadásra. Mint mondják, a Dejan Mijač rendezésében bemutatott darab alapvetően egy jó produkció volt, azonban a maga módján mellbevágó is egyben, hiszen tabutémákat feszegetett: arról szólt, hogyan gyilkolta egymást a két „testvéri nép”, vagyis a szerbek és a horvátok – ezúttal a horvát usztasákat állítva a középpontba. Habár nagyon sok korabeli előadás felvétele ma már elérhető, megtalálható az interneten, az 1982-es Golubnjačát hiába kerestem, találtam azonban Jovan Radulović drámájából egy másik változatot. A sors ironikus fintora, hogy ez pedig a prištinai Népszínházban (Nemzeti Színházban) az 1996-1997-es színházi évadban színre vitt bemutatónak a felvétele. Ennek rendezője már Jug Radivojević volt. Azt pedig talán nem nagyon kell magyarázgatnom, hogy miért látom bele a sors fintorát abba, hogy ezt a darabot az adott szezonban éppen Prištinában tűzték műsorra.

A Magyar Szó szerkesztőségében a következő év tavaszán, 1983. március 21-i datálással elkészített – nevével és aláírásával senki által fel nem vállalt – belső jelentés, amelynek már több részletét is megismerhették sorozatunk olvasói, s amelynek az anonimitásba menekülő szerzője azt a címet adta, hogy A művelődési rovat eszmei-politikai problémái, igyekezett összemosni a Golubnjača előadása körül kialakult országos botrányt az Új Symposion akkori, Sziveri János vezette szerkesztősége elleni kampánnyal, hadjárattal. De nemcsak ezzel, több más témát is idecitált: „Az eszmei áramlatokhoz való viszonyulás kérdésköréhez tartozik még néhány megnyilvánulás. Ilyen például Dobrica Ćosić könyvének megjelenése, Vuk Drašković Nož (Kés) című regénye, a Golubnjačával való további mesterkedések (Nova Gorica-i díjazása, a Sterija Játékokra való bejelentése, a belgrádi Zenit-kiállítás). Ezzel kapcsolatban a rovat (ideértve persze a Kilátót) többé-kevésbé elfogadhatóan reagált, éspedig különböző módon és mértékben. A Dobrica-könyv esetében az ezzel kapcsolatos reagálások ismertetésére korlátozódott, a Nožról részletes elemzést vett át, a Golubnjača-fejleményeket informatívan követte, ellenben a belgrádi Zenit-kiállításról csak egyszerű, mondhatni pőre informatív írást közölt (Ács J. tollából), amelyből kimaradt annak részletezése, hogy ez a mozgalom milyen nacionalista jelleget öltött.

Mindezek a dolgok nyilván arra utalnak, hogy az eszmei áramlások követésének nemcsak a puszta tényközlésben, az információk jó megválogatásában kell kimerülnie, hanem az elvszerű, elkötelezett újságírói reagálásokban is, akár kisebb jegyzetek erejéig is. Ez persze nagyobb figyelmet, éberséget, körültekintést követel mind a megfelelő területen működő újságírótól, mind pedig a szerkesztőtől is.

Az említett hiányosságok tudatosodásának pozitív következményeként néhány újabb eredmény is elkönyvelhető a szellemi harc frontján. Legelőbb is növekedett az éberség, fokozódott a tettrekészség a rovaton, ugyanakkor szorosabbá vált a kapcsolat a napi szerkesztéssel, operatívával, szerkesztőbizottsággal. Ennek jegyében készült el, illetve került a rovat hasábjaira a nagy visszhangot keltő Bori-írás a nevezetes Illyés-interjúval kapcsolatban.

Továbbá a Kilátó több teret szentel az országban zajló kulturális történéseknek, főleg azoknak, amelyek a szellemi áramlatokhoz és a negatív jelenségek eszmei bírálatához kapcsolódnak. Komoly munka eredménye a Marx-jubileumhoz kötődő írások megszerzése, s nem kevésbé a Hungarológiai Intézet rendezetlen önigazgatási helyzetének tényszerű bemutatása, bírálata.” Felemlegethető ügyekből tehát nem volt hiány a nyolcvanas évek elején…

Ha időrendi sorrendbe akarjuk rakni a sorozatunkban ismertetett dokumentumokból kirajzolódó eseményeket, akkor rövid lajstromunkat most a Golubnjača című előadás újvidéki bemutatójával kell kezdenünk.

Ez 1982. október 10-én történt.

Utána: 1983. február 20-án jelent meg a Magyar Szóban Bori Imre írása Még Illyés Gyulától sem! címmel.

1983. március 21-én kelt a Magyar Szó szerkesztőségének belső jelentése A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel.

1983. május 5-én a napilap fegyelmi bizottsága nyilvános figyelmeztetésben részesítette Mák Ferencet az Új Symposion szerkesztéspolitikáját elítélő szöveg megírásának visszautasítása miatt.

1983. május 9-én a Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség (VSZISZ) tartományi választmányának elnöksége megvonta a bizalmat Sziveri János fő- és felelős szerkesztőtől, és a közvetlen munkatársait is alkalmatlannak nyilvánította feladatuk ellátására, mondván: „a folyóirat szerkesztősége az addigi összetételben nem képes eleget tenni társadalmi és programfeladatainak”. Jelezték azonban azt is, hogy a meghunyászkodókat szívesen visszafogadják: „az új szerkesztő bizottság tagjai lehetnek azok az eddigi tagok is, akik készek valóra váltani a folyóirat kijelölt koncepcióját”.

1983. május 27-én készült a magyarországi III/III-as ügyosztály „információs jelentése” arról, hogy a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek az Új Symposion akkor leváltott, Sziveri János vezette szerkesztőségének támogatására, mintegy tiltakozva a felsőbb hatalmi beavatkozás ellen. Ezt a dokumentumot ismertettük a múlt héten, azzal a megkötéssel, vagyis egyfajta „jövendöléssel”, hogy az utolsó mondatban jelzett névsort – „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá:” – majd most ismertetjük.

Az ügyosztálynak az itt jelzett napon a tiltakozó levél aláírói közül az alábbiakról volt információja: „Béládi Miklós, Csoóri Sándor, Karinthy Ferenc, Képes Géza, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Köncöl Csaba [sic!; helyesen: Könczöl Csaba – szpa megj.], Oravecz Imre, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rónai László [sic!; helyesen: Rónay László; írói álnevén: Siki Géza – szpa megj.], Tornai József, Veres András, Szakolczay Lajos, Csalog Zsolt, Kiss Benedek, Veres Miklós [sic!; helyesen: Veress Miklós – szpa megj.], Czakó Gábor, Mészöly Miklós, Berkovits György, Bella István, Esterházy Péter, Réz Pál, Balassa Péter, Jávorszky Béla, Balázs József, Csurka István, Bernáth István.

Mezei András, Vészi Endre és Göncz Árpád azzal értenek csak egyet, hogy az írószövetség választmánya tárgyalja meg az ügyet.

Intézkedés:

Tájékoztatjuk az MSZMP Csongrád megyei bizottsága első titkárát.

Tájékoztatjuk a BM [Belügyminisztérium] III/III-5-ik osztályát.

Az információt »Szerkesztő« fn. [fedőnevű] bizalmas nyomozásban használjuk fel.”

1983. június 9-én készült el a Vagyoczky Béla rendőr alezredes, osztályvezető által jegyzett „napi operatív információs jelentés”, illetve a Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető által aláírt „napi jelentés” ugyanerről az aláírásgyűjtésről.

1983. június 14-én a Tanjug hírügynökség jelentést közölt az Új Symposion leváltott szerkesztőségének támogatására Magyarországon szervezett aláírásgyűjtésről, s ugyanezen a napon a Magyar Szó munkástanácsa határozott Mák Ferenc munkaviszonyának megszüntetéséről.

Vagyis ez volt az a nap, amikor Mák Ferencet kirúgták…

Ebben az esztendőben én már tizenkét éves lettem, Teofil Pančić pedig nagykorú. (Minderről egyébként fontos személyes, de legalább tárgyszerűen és alaposan dokumentált részleteket, kitételeket rejtettem el a József és a virtuózok című kisregényemben, amelyik a Teakarnevál című kötetemben jelet meg a budapesti Napkút Kiadó gondozásában az idei Ünnepi Könyvhétre.) Így zajlottak hát az események abban az évben, amelyben veszteség veszteség hátára halmozódott. Jus murmurandi. S habár Kalapáti Ferenc az Ilia Mihály „tanár úrnak” tervezett levelét tudtommal azóta sem írta meg, mégis, az említett professzor is tevékeny részese volt mindezeknek az eseményeknek. S ebből következik, hogy nemcsak naplóban, de beszervezett, ügynöki jelentésben is sok minden leírható, ami levélben nem. Márpedig, ha pontosak az információim, Ilia Mihályról akkoriban nem kevesebb, mint harmincnégy besúgó írt rendszeresen, naprakészen jelentéseket.

(Hét Nap, 2016. október 12.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés második oldala – immár az aláírók névsorával

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „3/3-nak számoltam el a statisztikában” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (3. rész)

„Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.

A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat, valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt” – így fogalmazott hát A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső, céges dokumentum továbbra is anonim (de már rég azonosított…) szerzője az 1983. március 21-re datált szövegében. Mint sorozatunk előző részében, ugyanezt az iratot ismertetve már említettük is, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Golubnjača című előadása körül kirobbant (vagy csak művileg, szándékosan kirobbantott…) eszmei-politikai botrány azonban csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál volt ebben a történetben. Annak, hogy ezt is bekeverték az 1983-as eseményekbe, csupán az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet, illetve azt a látszatott keltse, mintha a Forum kiadóházon belül, s az itt ismertetett esetben/témakörben elsősorban a Magyar Szó művelődési rovatán komoly gondok lettek volna úgy nagy általánosságban is, s nem csak az engedetlen, az Új Symposion szerkesztőségével szimpatizáló munkatársak megregulázása lett volna az alapvető cél. Vagyis a bosszú! Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a kifogásolt, és igen sok szempontból inkriminált Golubnjača című előadás nem keltett volna valóban országos visszhangot a korabeli Jugoszláviában a Vardar folyótól a Triglavig, s a Vaskaputól az Adriáig…

„Mindenestre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további elvi tisztázásra” – jegyzete fel az anonim szerző. De vajon mi volt az oly nagy baj a Golubnjača című színházi előadással? Ez ma már szinte egyáltalán nincs jelen a köztudatunkban, s elsősorban a vajdasági magyarság kollektív öntudatából, köztudatából veszett el – nyugodtan mondhatjuk: végérvényesen. Négy évvel ezelőtt, a darab bemutatójának harmincadik évfordulóján Teofil Pančić publicista, a Vreme című belgrádi hetilapban írt az előadásról és annak eszmei-politikai visszhangjáról Kraška jama usred Novog Sada címmel a újság 2012. október 11-i számában. Mint mondta, „pontosan három évtized telt el a bemutató óta, amely a Tito utáni Jugoszlávia egyik legnagyobb és legkínosabb művészeti-politikai botrányát keltette, és az ország szétesésének egyik szimptómájává vált”.

A botrány tehát valóban országos hullámokat vert, s ilyen szempontból tényleg jelentős esemény volt a korabeli Jugoszláviában, csakhogy a vajdasági magyar közéletben – amelynek legfontosabb korabeli aktorai épp az összes ilyen és hasonló eseménysorból szerettek volna diszkréten kimaradni, állásfoglalás nélkül –, gyakorlatilag egy marginális politikai polémiaként nyilvánult meg. S mint ilyenről, az egyetlen magyar nyelvű napilapnak következetesen be kellett ugyan számolnia a megfelelő ideológiai elkötelezettség mentén, de az egészben igyekeztek megmaradni az „elkerülhetetlenség” szintéjén. Vagyis annyit írni róla, annyit foglalkozni vele – amennyit épp feltétlenül muszáj. „Talán napsütéses vagy épp esős nap volt az a bizonyos október 10-e 1982-ben, erre már a kutya sem emlékszik: vélhetően akkoriban is szeszélyesek voltak az októberek, amilyenek úgy nagy általánosságban az úgynevezett »mérsékelt égöv« sávjában. A Dinamo volt Jugoszlávia aktuális futballbajnoka. A Tren 2-t jelölték NIN-díjra, az a valami pedig, amit újhullámnak nevezünk, lassan megfáradt, vagy legalábbis szétáradt a szívekben és a városaink meleg, füstös, félhomályos kis kuckóiban, az akkor még épp, hogy csak megalakult Disciplina kičme mennydörgésével: »Sviđa mi se da ti ne bude prijatno«…” – fordítom most sebtében, talán hevenyészetten is, Teofil Pančić sorait, szinte csak egyfajta szinkrontolmácsolás szintjén. S teszem hozzá gyorsan az itt idézett dalszöveg magyar változatát is: „Nekem tetszik az, hogy neked ne legyen kellemes…” Hát nem volt az, valóban, nagyon sokaknak abban az esztendőben az Új Symposion háza táján.

S bizony nagyon szép hátteret fest, illetve környezetrajzot is ad mindez az Új Symposion körüli, végül aztán 1983-ban kulminálódott botrányhoz. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című dokumentum anonim szerzője ugyanis épp a következő bekezdésében tért át, „fordult rá” a tulajdonképpeni központi témájára: „Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen születet meg a konkrét döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk menetében.” Mindennek a lényege pedig röviden annyiban foglalható össze, hogy Bálint Sándor megírta a tőle megrendelt eszmei-politikai bíráló jegyzetet, Mák Ferenc pedig nem. Bálint Sándor egy lakást kapott ezért (erről később ő maga nyilatkozott egy nyílt levélben), Mák Ferencet pedig kirúgták.

Ennyire árazták be az elvtársak akkoriban a becsületet…

Az árfolyammal ugyanakkor a magyarországi belügyi szervek, és a hírhedt III/III-as ügyosztály munkatársai is tisztában voltak, hiszen figyelő szemüket Újvidéken (is…) igen élesen rajta tartották. Így például az alig néhány hónappal később keltezett – a budapesti Hamvas-intézet munkatársaitól most megkapott és köszönettel nyugtázott –, korábban titkosként minősített „információs jelentés”-ben, 1983. május 27-én így fogalmazott egy ugyancsak anonim, de mindenképp beszervezett szerző/jelentéstevő:

„Radnóti Sándor, Budapest, V. ker., Stollár Béla u. 3/a sz. alatti lakos tájékoztatja Ilia Mihály szegedi kapcsolatát arról, hogy az írószövetség elnökségének írtak egy levelet, melyben kifejtik, hogy nyugtalansággal értesültek az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének felmentéséről. A Magyar Írók Szövetségének alulírott tagjai indokoltnak tartják, hogy szövetségük hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát, hogy az anyanyelvi nemzeti irodalom ezen műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították. Úgy vélik, a Magyar Írók Szövetsége alapszabályának i. 2/a és n pontjai szerint járna el, melyek kimondják: szervezetünk célja és feladatai közé tartozik az egyetemes magyar irodalom figyelemmel kísérése, illetve a határainkon túli magyar irodalmi műhelyekkel a kapcsolatok fejlesztése, ösztönzése.” A papírlap jobb felső sarkába, amelyre az itt idézett információs jelentést gépelték, egy hivatali ügyintéző macskakaparásszerű kézírással, hatalmas betűkkel odabiggyesztette még: „3/3-nak számoltam el a statisztikában”. A hivatalban tehát a jelentéstevőket is beárazták…

Mert persze mindenkor teljességgel mindegyleges az eszmei-politikai meggyőződés, ha annak feladását jó pénzzel – hiszen senki sem ellensége a saját zsebének –, vagy akár egy frissen épült, sebtében, hirtelenjében beköltözhető lakással díjazzák/jutalmazzák.

Az 1983. május 27-én kelt III/III-as dokumentum ezzel a mondattal ér véget: „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá”. A névsort sorozatunk következő részében ismertetjük.

(Hét Nap, 2016. október 5.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés első oldala – itt még az aláírók névsora nélkül

Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (2. rész)

„Azok a kulturális jelenségek, amelyek az általános társadalmi mozgások keretében az utóbbi hónapokban országszerte az eszmei-politikai küzdelem homlokterébe kerültek, elkerülhetetlenül kihatottak lapunk művelődési rovatára is, s bizonyos módon próbára tették eszmei-politikai felkészültségét.

Mindenesetre ebben a mozgalmas időszakban megmutatkozott, hogy a rovat nem mindig volt a művelődési élet élvonalbeli tényezője, már ahogyan azt tájékoztatási feladata, elhivatottsága megköveteli” – 1983. március 21-i keltezéssel készült el a Magyar Szó szerkesztőségében egy értékelés A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel, amelynek egyik érdekessége például az is, hogy senki sem vállalta, hogy a nevére vegye, vagyis, hogy aláírja, szignálja azt. A szöveg végén, mintegy szerzői megjelölésként csak ezt a semmitmondó, általánosító jelzést olvashatjuk: „A művelődési rovat”. Mintegy kollektív vallomásként… Elvtársi önkritikaként! Az ismeretlenségbe burkolózó, a névtelenség mögött rejtőzködő szerző úgy fogalmazott: „Ennek egyik lényeges vonatkozása az idegen eszmei áramlatokkal szembeni eltökéltebb, megalapozottabb, céltudatosabb fellépés időnkénti hiánya. Ennek egyik magyarázata, hogy az eléggé szerteágazó és sokrétű újságírói-szerkesztői munkában nem mindig jutottunk el a dolgok gyökeréig, hogy lényegüket felfedve megfelelő módon elválasszuk a helyest a helytelentől, jóllehet ilyen jelenségekre bukkantunk a kulturális élet valamennyi területén.

Gyakran azonban megrekedtünk a puszta tény megállapításánál, továbbá az eseményeket nem követtük folyamatosságukban, elszigetelten foglalkoztunk velük, nem építettük be őket kellően a társadalmi történések szélesebb közegébe. A színházak esetében főleg csak magukról az előadásokról esett szó, s kevésbé a műsorpolitikáról, annak kialakításáról, az önigazgatási elbírálásról, továbbá a bemutatott művek eszmei vonatkozásairól” – olvashatjuk a gépírásos dokumentumban. Közben pedig eltöprenghetünk éppenséggel azon is, hogy miért maradt névtelenül, gazdátlanul ez a jelentés. Kézenfekvő válasznak tűnik, hogy éppen azért, hogy az utókor, vagyis, hogy az adott pillanatban most mi, épp harminchárom év távlatából immár ne tudjunk egy konkrét „bűnbakot” azonosítani, illetve ne tudjuk név szerint megjelölni azt, aki meghajlott a nyomás alatt. S jelzi egyúttal a névtelenség azt is, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jószántából vetette papírra az, aki ezeket a sorokat megfogalmazta, mindazt, amiről úgy érezte, úgy tudta, hogy elvárják tőle. A dokumentum sorainak őszintesége tehát már ezen a ponton is kétségbe vonható. S egyre inkább azzá válik, ha figyelmesen továbbolvassuk: „A folyóiratokkal, könyvekkel kapcsolatban is többnyire megmaradtunk a puszta ismertetésnél, vagy valamiféle esztétikai elemzésnél, kisebb teret, figyelmet szentelve az eszmei szempontoknak. (Zárójelben itt meg kell jegyezni, hogy eben a tekintetben főleg külmunkatársi közreműködésre építettünk, ami nyilván felveti azok célszerűbb irányításának, megvalósításának, illetve az idevágó szerkesztésnek a problémáját.)

Nyilván egyáltalán nem könnyű feladat újbalos, anarcholiberalista vagy dogmatikus nézetekre, a lappangó vagy nyílt nacionalizmusra idejekorán és hathatósan reagálni, annál inkább, mert az mindenfelé, azaz széles területen jelentkezik, s gyakran fondorlatosan és eléggé burkolt formában, nemegyszer úgynevezett »társadalmi fedezékben«. Ilyenkor az éberség, beavatottság, hozzáértés, eszmei felvértezettség, gyors reagálás kívánt erény, amivel nem mindig rendelkezünk, esetenként szubjektív vagy objektív okokból is” – így szórta hát a saját fejére a hamut az ismeretlen szerző, akit persze harminchárom esztendő távlatából sem nehéz azonosítanunk, annak ellenére sem, hogy ennek az 1983. március 21-én keltezett dokumentumnak nem találtam nyomát Csorba Béla és Vékás János kötetében, A kultúrtanti visszavág című kiadványban. Az a történet azonban, amelynek ez a jelentés csak egy bohózatszerű szánalmas kis közjátéka volt, néhány hét múlva, 1983. május 9-én Mák Ferencnek az újságírói munkakör beötlésére való alkalmatlanná nyilvánításában kulminálódott: „A Magyar Szó művelődési rovata és Vukovics Géza rovatvezető úgy ítélte meg, hogy »Mák Ferenc nem alkalmas arra, hogy a Magyar Szó elkötelezett újságírója lehessen«” – jegyzi A Symposion-mozgalom krónikája (1954–1993), amely 1993. május 9-én jelent meg Újvidéken. A névtelen dokumentum immár azonosított szerzője pedig a továbbiakban konkrét esetek mentén folytatta anonim elvtársi önkritikáját: „Ennyit elöljáróban szükséges volt elmondani, mielőtt rátérnénk arra a néhány konkrét esetre, amelynek vetületében részben munkánk minősége és mibenléte is megmutatkozott.

Első helyen kell említeni a közismert Golubnjača esetét. Nem elsődleges itt az a tény, hogy a darab bemutatását követően nem jelent meg a szokásos színikritika, s a más lapok ilyen jellegű írásait sem vettük át, amelyek kezdetben egytől egyig magasztalóak voltak. Lényegesebb, hogy a Dnevnikkel együtt indultunk Bogdan Čiplić kemény hangú, leleplező írásának egyidejű közlésével” – olvasható a dokumentumban. S ez volt az az időszak, amikor a magyarországi III/III-as ügyosztály is egyre élénkebben megfigyelte az Újvidéken, a Forum-házban, az Új Symposion akkori szerkesztősége körül kialakult helyzetet. Mint a budapesti Hamvas Intézet archívumából megkapott korabeli anyagok alapján a hétrészesre tervezett sorozatunk előző epizódjában már láthattuk is, 1983. június 9-én két szigorúan titkos, de különlegesen fontos jelentés is készült a folyóirat akkor menesztett szerkesztősége melletti kiállásként a Magyar Írószövetségben Budapesten kezdeményezett aláírásgyűjtésről. Megbélyegezve ezáltal az aláírókat, de elsősorban az ötletgazdákat és szervezőket.

A dokumentum első, tehát piszkozatinak mondható változatát Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető fogalmazta meg. Vagy legalábbis ő írta alá. Ezt adtuk közre legutóbb. Ezt a „SZIGORÚAN TITKOS!” minősítésű, írógépen készült „napi jelentés”-t azonban kézírásos lapszéli és sorközi jegyzetek, átfirkálások, föléírások tarkítják, egyes esetekben olvashatatlanná téve az eredeti szerző cseppet sem eredeti gondolatait. Tartalmilag szinte teljes egészében megegyezik ezzel, azonban már a kézírásos, firkálásos, macskakaparásos javítások átvezetését is tartalmazza a másik dokumentum, amelyet Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető írt alá, s Földesi Jenő vezérőrnagy, miniszterhelyettes hagyott jóvá ugyanazzal a dátummal. Vélhetően néhány órával később…

A 114-es számú NAPI OPERATÍV INFORMÁCIÓS JELENTÉS-ben ezt olvashatjuk:

„6./ 1983. május 30-án jelentettük a Csongrád megyei RFK áb szervének információját, mely szerint a »Fiú« fn. bizalmas nyomozás célszemélye egyik fő szervezője volt annak…”

S itt egy kényszerű oldaltörés beiktatása után így folytatódik a szöveg:

„…a petíciónak, amelyet 29 aláírással megküldtek az Írószövetséghez a jugoszláviai Új Symphosion szerkesztőségének leváltása ügyében.

A petíciót az Írószövetség Titkársága megtárgyalta és egyhangúan elítélte annak tartalmát, a szervezőket és az aláíró választmányi tagokat. Úgy határozott, hogy az Elnökséget is ilyen irányban kívánja befolyásolni.

A választmány néhány tagja máris jelezte, hogy megbánta az aláírást, beismerve, hogy egy ország belügyéről van szó, amelybe nem szabad beleszólni.

Intézkedés:

– az akciót elítélő megnyilvánulásokat felhasználják az Írószövetségbe nemrégiben felvett »Fiú« fn. személy lejáratására;

– tájékoztató jelentést készítenek.”

S hát igen, az Új Symposion nevét a III/III-as ügyosztálynak csak a legritkább esetekben sikerült helyesen leírnia: Új Symphosionként (meg hasonló változatokban…) jegyezték a lapot, nem mintha ennek lenne bármi jelentősége is. Tény azonban, hogy Mák Ferencet azért rúgták ki a Magyar Szótól 1983-ban, mert nem volt hajlandó megírni egy, az Új Symposion/Sypmphosion akkori – Sziveri János vezette – szerkesztősége elleni lejárató, bíráló, megbélyegző cikket. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címen megfogalmazott anonim dokumentum a továbbiakban még részletesen foglalkozott ezzel is (igyekezve megmagyarázni a megmagyarázhatatlant…), s a folytatásban ezekről a részletekről sem feledkezünk majd meg. Mindezt azonban nagyon jól tudta az adott pillanatban Mészáros Béláné, Vagyoczky Béla és Földesi Jenő is. Azt pedig, hogy megfelelő – „internacionalista” – körökben mekkora jelentséget tulajdonítottak mindennek, nagyon szépen jelzi, hogy még miniszterhelyettesi szinten is foglalkoztak a témával. A jelentések pedig nem véletlenül készültek, voltak tehát a sor végén megrendelők, akik olvasták is ezeket a titkosított sorokat… S mindebben az anonim szerző által említett Golubnjača című előadás már csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál, amelyet ugyan bele lehet magyarázni, bele lehet erőszakolni vagy tuszkolni ebbe a történetbe, mégis csak egy halovány, jelentéktelen fogódzó marad a magyarázkodások elvtársi tengerében/tengelyében. Amely, minden más remények ellenében sem rejti el a valóságot, illetve a lényegi történéseket. Visszautalva hát a sorozatunk előző részében mottóként felhasznált, Kő Andrástól idézett sorokra, nyilvánvalóan kimondhatjuk ma már, hogy nekünk, vajdasági magyaroknak, külön bejáratú kis (vég)várunk volt a korabeli Új Symposion – az az Új Symposion! –, amelynek különleges értéke, hogy máig sem lett, és sohasem lesz belőle kőhalom.

(Hét Nap, 2016. szeptember 28.)

A SZIGORÚAN TITKOS! minősítés továbbra is megmarad: az 1983. június 9-én keltezett 114-es számú napi operatív információs jelentés Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető aláírásával

„Csak az állhatatosság mindenható”

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „Csak az állhatatosság mindenható” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

„Csak az állhatatosság mindenható”

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (1. rész)

„A hír nem rengeti meg a hazai médiát. A hűségben ugyanis nincs szenzáció. Nem is tervezhető. Nem állítható elő futószalagon. Sőt, semmilyen módon nem állítható elő, mert forrása az emberi szív, a méltóság középpontja. Valljuk meg: kit érdekel, hogy ezen a héten, július 25-én volt háromszáz éve annak, hogy Küttel Sámuel az Úr 1716. esztendejében egy gyógyszerész-dinasztia alapjait rakta le Kőszegen, és beírta nevét a magyar történelembe. A dinasztia esetében is érvényes, hogy a történelem több ismeretlen kézfogásból és ölelkezésből áll, mint csatából, törvényalkotásból és petícióból. A Küttelek annyi vész és vihar dacára, kétszázharmincnégy éven át, 1950-ig, az államosításig szolgálták a nemzetet, egymásnak adva a váltóbotot. Mintha családról családra, fiúról fiúra a Sarkcsillagot követték volna. Ráállították az iránytűjüket, és nem tévesztették szem elől, amíg lehetett. Hány tíz- és százezer ember testi baját enyhítették a hosszú idő alatt, amíg ezt a nemes küldetést vállalták a Fekete Szerecseny (később csak Szerecseny) patika falai között, sokszor a maguk készítette gyógyszerekkel! A kimutathatatlan számok mögött mennyi fájdalomra és szenvedésre volt gyógyír Küttel Sámuel, Küttel János Gál, Küttel István II., Küttel István III., Küttel István IV. és Küttel Károly Dezső állhatatos vállalása. Csak az állhatatosság mindenható, ami ezt a dinasztiát is jellemezte.

Benjamin Franklin szavai: »Ha nem akarod, hogy halálod után rögtön elfelejtsenek, írj olyan dolgokat, melyeket érdemes olvasni, vagy tégy olyan dolgokat, amelyekről érdemes írni.« A Küttelek cselekedeteiről érdemes megemlékezni, legalább az évfordulón. Még ha értékvesztő korban élünk is. Még ha a szellemi elvonókúra egyre nagyobb méreteket ölt is, és a hír napról napra az erőszakos cselekményekre, robbantásokra, a botrányokra, a szenzációkra utazik is.

Kezemben tartom az 1716-os szerződés latin nyelvű, eredeti dokumentumát, amelyet a többi fontos papírral és a naplóíró patikatulajdonosok soraival együtt pincében, padláson, padlózat alatt rejtegettek; és nem tudom meghatottság nélkül szemlélni a rajzolt betűket. Tudom, hogy ez a jubileum sem hat a magyar valóságra, de biztos vagyok abban, hogy lesznek olvasók, akik ha Kőszegen járnak, nem mulasztják el, hogy fényképet készítsenek a ma is álló, gyönyörű, háromszáz éves épületről, amely vár volt a nyugati határszélen, és nem lett belőle »kőhalom«” – így írt a Magyar Hírlap 2016. július 29-i számában megjelent tárcájában Kő András. S mire történetünk végére érünk, talán mindenféle komolyabb magyarázatok nélkül is egyértelmű lesz, hogy miért választottam épp ezeket a sorokat mottóul azoknak a dokumentumoknak a feldolgozásához, amelyeket a Hamvas Intézet archívumából kaptam meg; ezúton is köszönetet mondva készséges segítségükért az intézmény munkatársainak.

Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a magyarországi „hivatalos szervek” élénken követték, illetve megfigyelték 1983-ban, de korábban és a későbbiekben is, az Újvidéken, az Új Symposion szerkesztősége körüli botrányokat, eseményeket, szerveződéseket, mozgalmi jellegű irodalmi életet (is). Sok-sok történet igazolja mindezt, kezdve attól, hogyan kobozták el a jugoszláv-magyar határon a folyóirat példányait, és tiltották a magyarországi terjesztését, egészen addig, hogy kárpátaljai ismerőseim is beszámoltak arról, hogy Magyarországra még sikerült „átcsempészniük” a lapot, de komoly bonyodalmak adódtak abból, amikor az akkor még szovjet határon megtalálták náluk. A magyar (és ezek szerint nemcsak magyar…) hatóságok tehát igen élénken rajta tartották a szemüket az újvidéki irodalmi mozgalmakon, ez eddig is nyilvánvaló volt, írásos dokumentumok azonban ezekről a megfigyelésekről mindeddig nem álltak a rendelkezésünkre. A most előkerült iratok 1983. májusi és júniusi keltezésűek, s habár az alapvető logika azt kívánná, hogy időrendi sorrendben haladjunk ezek feldolgozásával, áttekintve az anyagot, most mégis jobbnak látom egyfajta ráklépésben, visszafelé haladva feltárni ezeket. Kezdjük azonban mindenek előtt a kronológiával, hogy döntésem is érthető legyen. Csorba Béla és Vékás János, az 1993. május 9-ére datált megjelenésű vaskos, kéziratként megjelölt dokumentumgyűjteményében, A kultúrtanti visszavág – A Symposion-mozgalom krónikája című kötetében erre az időszakra vonatkozóan a következő feljegyzéseket találjuk:

„1983. május 27.

A Magyar Írók Szövetségének 47 tagja az Elnökséghez intézett levelében kezdeményezte hogy az Írószövetség »hivatalos formában mondjon köszönetet az Új Symposion eddigi szerkesztőbizottságának, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát amiatt, hogy az anyanyelvű nemzeti irodalom ezen fontos műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították«, illetve, hogy az Írószövetség Választmánya vitassa meg a kérdést. Az aláírók: Balassa Péter, Balázs József, Béládi Miklós, Bella István, Benke László, Berkovits György, Bernáth István, Czakó Gábor, Csalog Zsolt, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Csurka István, Dalos György, Dobai Péter, Esterházy Péter, Göncz Árpád (»Javaslom, hogy a Választmány tájékozódjék és vitassa meg a kérdést«), Jávorszky Béla, Karinthy Ferenc, Kartal Zsuzsa, Képes Géza, Kerényi Grácia, Keresztúry Dezső, Kiss Pintér Imre, Kiss Benedek, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Könczöl Csaba, Lator László (azzal ért egyet, hogy a Választmány vitassa meg a kérdést), Mándy Iván, Mészöly Miklós, Mezei András (»Azt támogatom, hogy a Választmány vitassa meg«) Nádas Péter, Nagy Gáspár, Oravecz Imre, Parancs János, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rákos Sándor, Réz Pál, Rónay László, Szakolczay Lajos, Szakonyi Károly (»Valóban, a következő Választmány tárgyalhatna erről«), Tamási Lajos, Tornai József, Veres András, Veress Miklós, Vészi Endre (»Ugyancsak azt ajánlom, vitassa meg a Választmány«).”

Majd pedig:

„1983. május 29.

A VSZISZ Elnöksége Purger Tibort nevezte ki az ÚS fő- és felelős szerkesztőjének.

1983. június 4.

Az ÚS volt szerkesztőségének tagjai fellebbező levéllel fordultak a VSZISZ TV-hoz.”

És még:

„1983. június 14.

»Jugoszlávellenes tiltakozó aláírásgyűjtés

Magyarországi ellenzéki csoportok akciója

Budapest, 1983. június 14. (DTS – Tanjug) A magyarországi ellenzéki csoportok egyike aláírásgyűjtésbe kezdett abból a célból, hogy tiltakozzon a jugoszlávoknál az újvidéki Új Symposion folyóirat szerkesztőségének leváltása miatt. Az akció szervezői és fő mozgatói közül részben a nacionalisták, részben az extrém liberálisok érdemelnek figyelmet. A magyar kormányszervek hivatalosan értesítették a JSZSZK nagykövetségét az aláírásgyűjtési akcióról, de belső értelmezésük szerint mindez ’poénszerzés’ Jugoszláviával szemben. Mi több, a belső értelmezésekben hangsúlyozzák, hogy a magyarok korábban több esetben rámutattak az Új Symposionban közölt szövegek egynémelyikére, amelyek alkalmasak arra, hogy megrontsák a jóviszonyt a két ország között, de a jugoszlávok mindig átsiklottak efölött, illetve elutasították, hogy az ügyben bármit is tegyenek, úgy értelmezve a magyar figyelmeztetést, mint a jugoszláv belügyekbe való beavatkozást. Az itteni hivatalos szervek részéről valamiféle diadalittasság észlelhető, mivel ’előrelátóbbak’ voltak a jugoszlávoknál, s mivel bekövetkezett az, amire előre figyelmeztettek.«

A Magyar Szó munkástanácsa határozott Mák Ferenc munkaviszonyának megszüntetéséről.

1983. június 23.

A Képes Ifjúság TMASZ pályázatot tett közzé az ÚS fő- és felelős szerkesztői munkahelyének betöltésére.”

Eddig tehát a kronológia. Egyelőre…

Ugyanebben az időszakban figyelte meg az Újvidéken zajló eseményeket, illetve az Új Symposion menesztett szerkesztősége mellett, és annak érdekében Budapesten folytatott aláírásgyűjtést a hírhedt 3/3-as ügyosztály, ahogy köznyelvben emlegetjük – hivatalos nevén: a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége –, amely a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szolgálatának, politikai rendőrségének a belső elhárítással foglalkozó része volt 1962 és 1990 között.

„SZIGORÚAN TITKOS! KÜLÖNÖSEN FONTOS!” megjelöléssel 1983. június 9-én két jelentés is készült, amelyek közül az elsőt tekinthetjük piszkozati példánynak. Ezt Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető írta alá a III/III-B Önálló Alosztály kötelékében. A 99-es számú napi jelentés írógépen készült példányát kézírással, átfirkálással, lapszéli jegyzetekkel több pontján is módosították. Az eredeti gépírásos változat így fogalmaz: „A Magyar Írók Szövetsége választmányának kb. egyharmada (26 fő) aláírásával ellátott petíciót juttatott el a MISZ Titkárságának, amelyben a jugoszláviai Uj Symphosion szerkesztőségének ügyében kéri, hogy ezt a témát vigyék rendkívüli választmányi ülés elé. A petíciót a Titkárság megtárgyalta és annak tartalmát, a szervezőket és az aláíró választmányi tagokat egyhangúan elítélte. Úgy határozott, hogy az elnökséget is ilyen irányba kívánja befolyásolni. A választmány néhány tagja máris jelezte, hogy megbánta az aláírást, beismerve, hogy belügy, amelybe nem lehet beleszólni.” Az eredeti, piszkozati változatban javasolt intézkedések a kézírásos átfirkálás és felülírás miatt olvashatatlanok.

(Hét Nap, 2016. szeptember 21.)

SZIGORÚAN TITKOS! minősítéssel, avagy az 1983. június 9-én keltezett 99-es számú napi jelentés „piszkozati példánya” Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával