„Csak az állhatatosság mindenható”

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „Csak az állhatatosság mindenható” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

„Csak az állhatatosság mindenható”

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (1. rész)

„A hír nem rengeti meg a hazai médiát. A hűségben ugyanis nincs szenzáció. Nem is tervezhető. Nem állítható elő futószalagon. Sőt, semmilyen módon nem állítható elő, mert forrása az emberi szív, a méltóság középpontja. Valljuk meg: kit érdekel, hogy ezen a héten, július 25-én volt háromszáz éve annak, hogy Küttel Sámuel az Úr 1716. esztendejében egy gyógyszerész-dinasztia alapjait rakta le Kőszegen, és beírta nevét a magyar történelembe. A dinasztia esetében is érvényes, hogy a történelem több ismeretlen kézfogásból és ölelkezésből áll, mint csatából, törvényalkotásból és petícióból. A Küttelek annyi vész és vihar dacára, kétszázharmincnégy éven át, 1950-ig, az államosításig szolgálták a nemzetet, egymásnak adva a váltóbotot. Mintha családról családra, fiúról fiúra a Sarkcsillagot követték volna. Ráállították az iránytűjüket, és nem tévesztették szem elől, amíg lehetett. Hány tíz- és százezer ember testi baját enyhítették a hosszú idő alatt, amíg ezt a nemes küldetést vállalták a Fekete Szerecseny (később csak Szerecseny) patika falai között, sokszor a maguk készítette gyógyszerekkel! A kimutathatatlan számok mögött mennyi fájdalomra és szenvedésre volt gyógyír Küttel Sámuel, Küttel János Gál, Küttel István II., Küttel István III., Küttel István IV. és Küttel Károly Dezső állhatatos vállalása. Csak az állhatatosság mindenható, ami ezt a dinasztiát is jellemezte.

Benjamin Franklin szavai: »Ha nem akarod, hogy halálod után rögtön elfelejtsenek, írj olyan dolgokat, melyeket érdemes olvasni, vagy tégy olyan dolgokat, amelyekről érdemes írni.« A Küttelek cselekedeteiről érdemes megemlékezni, legalább az évfordulón. Még ha értékvesztő korban élünk is. Még ha a szellemi elvonókúra egyre nagyobb méreteket ölt is, és a hír napról napra az erőszakos cselekményekre, robbantásokra, a botrányokra, a szenzációkra utazik is.

Kezemben tartom az 1716-os szerződés latin nyelvű, eredeti dokumentumát, amelyet a többi fontos papírral és a naplóíró patikatulajdonosok soraival együtt pincében, padláson, padlózat alatt rejtegettek; és nem tudom meghatottság nélkül szemlélni a rajzolt betűket. Tudom, hogy ez a jubileum sem hat a magyar valóságra, de biztos vagyok abban, hogy lesznek olvasók, akik ha Kőszegen járnak, nem mulasztják el, hogy fényképet készítsenek a ma is álló, gyönyörű, háromszáz éves épületről, amely vár volt a nyugati határszélen, és nem lett belőle »kőhalom«” – így írt a Magyar Hírlap 2016. július 29-i számában megjelent tárcájában Kő András. S mire történetünk végére érünk, talán mindenféle komolyabb magyarázatok nélkül is egyértelmű lesz, hogy miért választottam épp ezeket a sorokat mottóul azoknak a dokumentumoknak a feldolgozásához, amelyeket a Hamvas Intézet archívumából kaptam meg; ezúton is köszönetet mondva készséges segítségükért az intézmény munkatársainak.

Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a magyarországi „hivatalos szervek” élénken követték, illetve megfigyelték 1983-ban, de korábban és a későbbiekben is, az Újvidéken, az Új Symposion szerkesztősége körüli botrányokat, eseményeket, szerveződéseket, mozgalmi jellegű irodalmi életet (is). Sok-sok történet igazolja mindezt, kezdve attól, hogyan kobozták el a jugoszláv-magyar határon a folyóirat példányait, és tiltották a magyarországi terjesztését, egészen addig, hogy kárpátaljai ismerőseim is beszámoltak arról, hogy Magyarországra még sikerült „átcsempészniük” a lapot, de komoly bonyodalmak adódtak abból, amikor az akkor még szovjet határon megtalálták náluk. A magyar (és ezek szerint nemcsak magyar…) hatóságok tehát igen élénken rajta tartották a szemüket az újvidéki irodalmi mozgalmakon, ez eddig is nyilvánvaló volt, írásos dokumentumok azonban ezekről a megfigyelésekről mindeddig nem álltak a rendelkezésünkre. A most előkerült iratok 1983. májusi és júniusi keltezésűek, s habár az alapvető logika azt kívánná, hogy időrendi sorrendben haladjunk ezek feldolgozásával, áttekintve az anyagot, most mégis jobbnak látom egyfajta ráklépésben, visszafelé haladva feltárni ezeket. Kezdjük azonban mindenek előtt a kronológiával, hogy döntésem is érthető legyen. Csorba Béla és Vékás János, az 1993. május 9-ére datált megjelenésű vaskos, kéziratként megjelölt dokumentumgyűjteményében, A kultúrtanti visszavág – A Symposion-mozgalom krónikája című kötetében erre az időszakra vonatkozóan a következő feljegyzéseket találjuk:

„1983. május 27.

A Magyar Írók Szövetségének 47 tagja az Elnökséghez intézett levelében kezdeményezte hogy az Írószövetség »hivatalos formában mondjon köszönetet az Új Symposion eddigi szerkesztőbizottságának, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát amiatt, hogy az anyanyelvű nemzeti irodalom ezen fontos műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították«, illetve, hogy az Írószövetség Választmánya vitassa meg a kérdést. Az aláírók: Balassa Péter, Balázs József, Béládi Miklós, Bella István, Benke László, Berkovits György, Bernáth István, Czakó Gábor, Csalog Zsolt, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Csurka István, Dalos György, Dobai Péter, Esterházy Péter, Göncz Árpád (»Javaslom, hogy a Választmány tájékozódjék és vitassa meg a kérdést«), Jávorszky Béla, Karinthy Ferenc, Kartal Zsuzsa, Képes Géza, Kerényi Grácia, Keresztúry Dezső, Kiss Pintér Imre, Kiss Benedek, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Könczöl Csaba, Lator László (azzal ért egyet, hogy a Választmány vitassa meg a kérdést), Mándy Iván, Mészöly Miklós, Mezei András (»Azt támogatom, hogy a Választmány vitassa meg«) Nádas Péter, Nagy Gáspár, Oravecz Imre, Parancs János, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rákos Sándor, Réz Pál, Rónay László, Szakolczay Lajos, Szakonyi Károly (»Valóban, a következő Választmány tárgyalhatna erről«), Tamási Lajos, Tornai József, Veres András, Veress Miklós, Vészi Endre (»Ugyancsak azt ajánlom, vitassa meg a Választmány«).”

Majd pedig:

„1983. május 29.

A VSZISZ Elnöksége Purger Tibort nevezte ki az ÚS fő- és felelős szerkesztőjének.

1983. június 4.

Az ÚS volt szerkesztőségének tagjai fellebbező levéllel fordultak a VSZISZ TV-hoz.”

És még:

„1983. június 14.

»Jugoszlávellenes tiltakozó aláírásgyűjtés

Magyarországi ellenzéki csoportok akciója

Budapest, 1983. június 14. (DTS – Tanjug) A magyarországi ellenzéki csoportok egyike aláírásgyűjtésbe kezdett abból a célból, hogy tiltakozzon a jugoszlávoknál az újvidéki Új Symposion folyóirat szerkesztőségének leváltása miatt. Az akció szervezői és fő mozgatói közül részben a nacionalisták, részben az extrém liberálisok érdemelnek figyelmet. A magyar kormányszervek hivatalosan értesítették a JSZSZK nagykövetségét az aláírásgyűjtési akcióról, de belső értelmezésük szerint mindez ’poénszerzés’ Jugoszláviával szemben. Mi több, a belső értelmezésekben hangsúlyozzák, hogy a magyarok korábban több esetben rámutattak az Új Symposionban közölt szövegek egynémelyikére, amelyek alkalmasak arra, hogy megrontsák a jóviszonyt a két ország között, de a jugoszlávok mindig átsiklottak efölött, illetve elutasították, hogy az ügyben bármit is tegyenek, úgy értelmezve a magyar figyelmeztetést, mint a jugoszláv belügyekbe való beavatkozást. Az itteni hivatalos szervek részéről valamiféle diadalittasság észlelhető, mivel ’előrelátóbbak’ voltak a jugoszlávoknál, s mivel bekövetkezett az, amire előre figyelmeztettek.«

A Magyar Szó munkástanácsa határozott Mák Ferenc munkaviszonyának megszüntetéséről.

1983. június 23.

A Képes Ifjúság TMASZ pályázatot tett közzé az ÚS fő- és felelős szerkesztői munkahelyének betöltésére.”

Eddig tehát a kronológia. Egyelőre…

Ugyanebben az időszakban figyelte meg az Újvidéken zajló eseményeket, illetve az Új Symposion menesztett szerkesztősége mellett, és annak érdekében Budapesten folytatott aláírásgyűjtést a hírhedt 3/3-as ügyosztály, ahogy köznyelvben emlegetjük – hivatalos nevén: a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége –, amely a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szolgálatának, politikai rendőrségének a belső elhárítással foglalkozó része volt 1962 és 1990 között.

„SZIGORÚAN TITKOS! KÜLÖNÖSEN FONTOS!” megjelöléssel 1983. június 9-én két jelentés is készült, amelyek közül az elsőt tekinthetjük piszkozati példánynak. Ezt Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető írta alá a III/III-B Önálló Alosztály kötelékében. A 99-es számú napi jelentés írógépen készült példányát kézírással, átfirkálással, lapszéli jegyzetekkel több pontján is módosították. Az eredeti gépírásos változat így fogalmaz: „A Magyar Írók Szövetsége választmányának kb. egyharmada (26 fő) aláírásával ellátott petíciót juttatott el a MISZ Titkárságának, amelyben a jugoszláviai Uj Symphosion szerkesztőségének ügyében kéri, hogy ezt a témát vigyék rendkívüli választmányi ülés elé. A petíciót a Titkárság megtárgyalta és annak tartalmát, a szervezőket és az aláíró választmányi tagokat egyhangúan elítélte. Úgy határozott, hogy az elnökséget is ilyen irányba kívánja befolyásolni. A választmány néhány tagja máris jelezte, hogy megbánta az aláírást, beismerve, hogy belügy, amelybe nem lehet beleszólni.” Az eredeti, piszkozati változatban javasolt intézkedések a kézírásos átfirkálás és felülírás miatt olvashatatlanok.

(Hét Nap, 2016. szeptember 21.)

SZIGORÚAN TITKOS! minősítéssel, avagy az 1983. június 9-én keltezett 99-es számú napi jelentés „piszkozati példánya” Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával