A farkas és a szem

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila írását A farkas és a szem címmel.

*

A farkas és a szem

„Olyan kisugárzása, inspiráló személyisége volt, mint nemzedékében keveseknek. Akár értelmiségi, akár falusi író-olvasó találkozón beszélt, vagy a táncházmozgalom rendezvényein, mindig vonzotta az emberek figyelmét, erkölcsi töltete miatt tekintélye volt. Keleti Károly utcai lakásának szerepét a ’89 előtti ellenzéki időkben nem lehet eléggé nagyra értékelni. Szinte a Másik Magyarország székhelye volt, nemzeti panasziroda, ahová barátok, írótársak, a vidék gondjainak képviselői, erdélyiek, amerikai magyarok jártak instanciázni. Az a kicsi, harmincöt négyzetméteres lakás olyan volt, mint egy hivatal, Csoóri pedig a Másik Magyarország fő »hivatalnoka«; a találkozók mindig ügyek szerint voltak, ő mindenkit meghallgatott, próbált segíteni. Nem volt jó szervező, de mindenkinek tudott inspirációt adni” – így búcsúztatta a politikában is megmerítkezett, nemrég elhunyt Csoóri Sándor költőt pályatársa, a sokoldalú, nagyszerű szervező elme, Kiss Gy. Csaba, a József Attila-díjas irodalomtörténész, művelődéstörténész, egyetemi docens, az irodalomtudományok kandidátusa, aki az összes egyebek mellett 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja is volt. Akárcsak Csoóri Sándor. Majd hozzátette még: „Emlékszem, 1981 nyarán két barátjával megjelent Krakkóban egy nagyobb nyilvános gyűlésen. Éltette őket a tömeg, mert magyarok voltak, szinte tomboltak értük.”

„Az emberek közötti legerősebb kapcsolatot az alkotás teremti meg” – ezek már egy másik pályatárs, Sára Sándor filmrendező és operatőr szavai. A Heti Válasz című hetilap 2016. szeptember 22-i számában közölt hatoldalas összeállítást a Csoórira emlékező méltatásokból, búcsúztatásokból, főhajtásokból, az idézettek mellett Illyés Mária, Duray Miklós és Sándor György tollából. A költő halálhíre még csomagolás közben ért, temetése időpontjában azonban már külföldön tartózkodtam, ezért hát most utólag „pótlom” be a mulasztásokat, lapozgatom a tudósításokat, olvasgatom mindazt, amit olvasni érdemes. Ezzel rovom le most hevenyészett módon a kegyeletemet, miközben saját tapasztalataimra alapozva is láthatom – és megállapítom –, hogy Sára Sándornak nagyon is igaza van: olyan mély kapcsolatok felettébb ritkán, vagy csak elvétve születnek az emberek között, mint a közös alkotás folyamatában, az úgynevezett műhelymunkában, az együttgondolkodásban, s igen, az együttizzadásban, együttkínlódásban is. Így hát kifejezetten mély tisztelettel veszem csak billentyűzetemre ezt a szót: pályatársak.

A hazaérkezés másik meghatározó élménye számomra az idei őszön a költözködés: mintha ez is egy olyan folyamat lenne, amelynek az ember, vagy tágabb értelemben véve az egész, az emberiség teljessége soha nem érhetne a végére. S ebben pedig eltörpül, szinte csekélységnek tűnik a magam (és családom…) kis nyomora, ami az egyik lakásból a másikba való áthurcolkodásban teljesedik ki. Azt hittük, gyorsan megy majd, pikk-pakk átcuccolunk néhány nap, legfeljebb egy-két hét alatt. S aztán most meg itt van, bő másfél hónap alatt sem értünk a végére.

De az emberiség is örök bolyongásban van. Meg kell tennie különböző utakat, ahogy erről Illyés Mária – igen, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra leánya – is beszélt Csoóri Sándort búcsúztatva: „Illyés Gyula halálának másnapján Csoóri Sándor anyámhoz indultakor leírta, hogy tudta: ezt az utat neki egyszer meg kell tennie. Mert úgy van rendjén, hogy az idősebb megy el, s a fiatalabb marad.

Sándor is megjárta a maga útját, nem hirtelen ment el, és nekünk, az itt maradottaknak szintén volt időnk gondolkodni az eltávozásán. Mert egy író esetében a halála része az életének.

Egy korszak záródott le, azt már tudjuk, de még nem fogalmaztuk meg sem a jellemzőit, sem meghatározó szereplőinek jelentőségét” – fogalmazott Illyés Mária. Igen, Csoóri halálára volt időnk felkészülni éppen elég, hosszan betegeskedett, az utóbbi hónapokban többször is sikertelenül kerestem őt telefonon, elérnem már nem sikerült. Ürömi számát – ahol ebben az időszakban élt – még mindig itt hordom magamnál a táskámban egy cetlin, amelyikre sebtében feljegyeztem. Egykor. Talán még valamikor a tavasszal lehetett. Amikor barátom lediktálta. Bár, bevallom, én nem gondolkodtam a távozásán… Sőt, bíztam benne, hogy egyik-másik hívásom alkalmával még beleszól a készülékbe. Talán vidáman (ennek örültem volna igazán…), vagy akár ha nehézkesen formálva is a szavakat. Ha betegesen is artikulál, én ugyan kiértem hangjából a mondandóját, legalábbis ezzel álltattam magam.

A költözködés közben felhalmozott – és idő hiányában még mindig szét nem pakolt, el nem rendezett és még véletlenül sem rendszerezett – kupacok egyikének tetejére ejtem a Heti Válasz említett számát, hogy szem előtt legyen, mert ezt érdemes lesz megőrizni. Olyan lapszám ez, amelyet eltesz az ember, a megőrzés szándékával, archiválni, hogy szaporítsa a költözködéskor cipelendő, megmozgatandó terheket. Mert ilyenkor derül ki igazán, hogy micsoda súlya is van az irodalomnak. Az egykor volt – nagy múltú – szabadkai Üzenet című folyóirat néhány régi számát halmoztam itt össze ebben a kupacban, Nagy Gyulára gondolván. Az ő nevét egyre többen ismerik már Vajdaságban is, budapesti gyűjtő, aki lelkiismeretesen rendszerezi szellemi életünk tárgyi, könyviesült, folyóiratiasult lenyomatait. Így hát feltétlen tisztelet nevének! Kisegítettem már Új Symposionnal és Symposionnal, Ambróziával és Orbisszal, meg néhány könyvvel is, legújabban pedig Üzeneteket keresett. Egy-egy ilyen magamfajta, az egész emberiség bolyongásához képest valóban eltörpülő, porszemnyi csekélységnek tűnő költözködés pedig mindig ideális alkalom arra, hogy az ember szortírozza a dolgait, felülbírálja gyűjtőszenvedélyét. Afféle leltár is ez életünk tárgyiasult része felett. Pakolás közben egy csomagba rendszereztem hát az Üzenet folyóirat kezembe akadt lapszámait, de még nem volt érkezésem összevetni ezeket a Nagy Gyula által keresett példányok jegyzékével, amely ugyan itt van a számítógépemen, átküldte e-mailben. Néhány fontosabb lapszámot, főleg a régebbiek közül, megtartok, ezekért – amelyekhez intim kötődések fűznek – úgysem tudna senki sem annyit fizetni, amennyiért jó szívvel megválnék tőlük. De mindet nem lehet! Mindent nem lehet! Hiszen már így is kiszorulunk a lakásból a kupacaim miatt… De akkor legalább örülök annak, hogy egy olyan embernek adhatom át, akiről tudom, hogy megbecsüli azokat.

S íme, egy tematikus szám… Amelyről például el kellene mesélni azt is, hogy a Szabadkán az idén február elején elhunyt Kasza Józsefnek, a rendszerváltás utáni délvidéki magyar politikai élet minden bizonnyal legkiemelkedőbb alakjának jelentős szerepe volt a 2000-es szerbiai, vagyis akkor még kis-jugoszláviai forradalmi eseményekben (hiszen az akkorra már mindössze két tagköztársaságra – Szerbiára és Montenegróra – zsugorodott szövetségi állam csak 2006-ban bomlott fel végérvényesen). A Vajdasági Magyar Szövetség egykor Kasza vezetésével vált a Szerbiai Demokratikus Ellenzék nevű pártszövetség tagjává, s lett ezáltal a Slobodan Milošević diktatúráját megdöntő koalíció egyik kiemelt fontosságú politikai szervezete. Amikor az addig hatalmon lévő szocialisták meghamísították a 2000 szeptemberében megtartott elnökválasztás eredményét, és nem akarták elismerni a törvényesen megválasztott Vojislav Koštunica győzelmét, országos tüntetéssorozat kezdődött. Szerbia lakossága napokon át az utcákon volt. Ezeknek az őszi napoknak a forradalmi hevületében készült a felvétel, amelyen Kasza József farkasszemet néz a Szabadka utcáin a tüntetők mozgását korlátozni igyekvő rendőrökkel.

Az akkori pártelnök néhány nap múlva ismét farkasszemet nézett az egyenruhásokkal: október 5-én a belgrádi központi ellenzéki demonstrációra igyekvő szabadkaiak buszainak menetoszlopát a rendőrség feltartóztatta az országút mentén. Csak Kasza karakán és markáns fellépésének köszönhetően engedték őket – több órányi várakoztatás után – tovább. S aznap este a diktátor, Slobodan Milošević megbukott.

Csak jóval később derült ki, hogy Milošević aznap délután átadott egy jegyzéket az ország katonai vezetőinek azoknak az ellenzéki politikusoknak a névsorával, akiknek a likvidálását követelte. Ezen a listán pedig Kasza József neve is szerepelt. Nagy szerencse hát, hogy a hadsereg ekkor már nem engedelmeskedett fenntartások nélkül a diktátornak. Az pedig már a sors igencsak furcsa fintora, hogy ma Szerbiában ismét azok a pártok és politikusok vannak hatalmon, amelyeket és akiket a forradalom 2000-ben megbuktatott, a Vajdasági Magyar Szövetség pedig koalíciós megállapodást kötött velük. Ez a történet is így fordult hát önmaga visszájára…

A három nappal korábban elhunyt Kasza Józsefet hetvenegyedik születésnapján, 2016. február 6-án helyezték örök nyugalomra.

Mindezt el kellene mesélni, mert a magyarországi gyűjtő és egyben olvasó, akinek a kezébe kerül a kollekciójából most még hiányzó folyóiratszám, mit sem ért majd az egészből, ha hozzá nem tesszük, ki nem egészítjük neki a mögöttes tartalmakkal. A farkas és a szem – vagyis a fotó, amelyen Kasza farkasszemet néz a rendőrökkel, az Üzenetnek abban a tematikus számában jelent meg, amely összeállítást közölt a 2000-es októberi eseményekről, amelyeknek egy kicsit mindannyian a részesei voltunk. Egy korszak ugyan akkor is véget ért, lezárult, csak hát a politikusainkban sokkal több volt a meghunyászkodás, mint az egészséges körülmények között elfogadható volna. De Kasza telefonszáma is itt van még a mobilomban – akárcsak Csoórié a táskámban hordott cetlin –, még nem töröltem ki, pedig február óta igazán találhattam volna nyúlfarknyi időt akár erre is…

Pedig az emberiség is örök bolyongásban van, s az út végére felkészülhetünk ugyan, de a mindenféle költözködéseknek úgysem, sohasem érhetünk a végére.

(Családi Kör, 2016. szeptember 29.)

Csoóri Sándor

Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál

megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután

gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,

itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:

ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,

mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek

s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,

mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,

szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom

ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,

tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,

mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék

hogyan szülik meg a zenét.