Szabó Palócz Attila a Facebookon tette közzé Mária napján
2016-ban című kisesszéjét.
*
Mária napján 2016-ban
Először azt hittem, anyám kicsit megzavarodott, már hosszabb
ideje beteg, egész nap rohangáltam, csak késő este volt alkalmam felhívni
telefonon, hogy felköszöntsem a névnapján, tehát könnyen lehet, hogy már
szundikált, így nem lett volna benne semmi meglepő, ha egy kicsit zavartan
beszél…
Miután felköszöntöttem, néhány percet beszélgettünk
általános, hétköznapi dolgokról, a lakásunkról, a holnapi utazásunkról,
lányomról, akinek elkezdődött az egyetem, ilyesmi…
Akkor kezdett furcsa lenni a beszélgetés, amikor a néhány
perces kis csevejben eljutottunk odáig, hogy megkérdeztem édesanyámat, eszik-e
már rendesen, jobban van-e, esetleg erősebbnek érzi-e már magát. Erre ő ismét
megköszönte, hogy felköszöntöttem a névnapja alkalmából, ugyanazokkal a
szavakkal, mint az imént. Mondtam, amit ilyenkor mondani lehet… Majd ismét
feltette ugyanazokat a kérdéseket a lakásunkkal, a holnapi utazásunkkal és a
lányunkkal kapcsolatban, amelyeket az imént már megvitattunk. Kezdetben
válaszolgattam becsülettel, ekkor hittem azt, hogy kicsit megzavarodott, talán
megszunnyadt már, hiszen ekkor már csak pár perc volt fél tizenkettőig az
éjszaka közepén, ő meg a betegsége miatt is korán fekszik, tehát ekkor még nem
lepett meg a dolog, még ha furcsálltam is…
Akkor döbbentem meg igazán, amikor felfigyeltem arra, hogy a
hangsúlya, a hanglejtése, a levegővétele is minden mondatában, minden szavában
pontosan ugyanolyan, mint az imént volt. Vannak ügyes színészek persze, de
ennyire egyformán, ugyanúgy, azonos módon még ők sem képesek elmondani ugyanazt
a szöveget kétszer egymás után, minimális eltérések mindig lesznek. De nem, itt
nem ez történt. Az iménti beszélgetésünk felvételét hallottam vissza a
telefonban…
Gyorsan a készülékhez intettem feleségemet. Amikor ő a
fülére tette a telefont, anyám már harmadszor köszönte meg egymás után
ugyanazzal a hanglejtéssel azt, hogy felköszöntöttük. Majd harmadszor is
feltette az ekkorra már jól ismert kérdéseket a lakásunkról, a holnapi
utazásunkról, meg a lányunkról, akinek elkezdődött az egyetem…
Én soha nem hittem magamról, hogy vagyok olyan jelentős figura, hogy bárkinek is érdemes, érdekes legyen lehallgatni, különösképp, hogy szinte az egész életemet a nyilvánosság előtt élem, tehát ráadásul még szükségtelen is.
De, ha egyszer már lehallgatják a beszélgetéseimet, miért
ilyen dilettáns módon teszik?
Másfelől pedig, kedves lehallgatók, köztudott rólam, hogy
szeretek mindent dokumentálni, így az lenne a tiszteletteljes kérésem, hogy a
beszélgetéseim felvételeit adják már ki nekem valamilyen digitalizált
formátumban (mp3, wav, ogg, wma vagy bármi…), Önök úgysem tudják ezt
felhasználni semmire, hacsak az erre elfecsérelt munkaóráik igazolására nem, én
viszont igen nagy hasznát venném.
Előre is köszönettel!
(Gondolom, ha a telefonomat lehallgatják, akkor a
Facebook-tevékenységemet is megfigyelik, így hát a kérésem egészen biztosan
célba ér.)
Miután harmadszor hallgattuk meg, hogyan köszönte meg édesanyám a névnapi köszöntést, kinyomtam a telefont, és visszahívtam őt. Kérdeztem, hogy ő mit hallott… Azt mondja, nála elhallgatott a készülék, süket volt a telefon, várt egy kicsit, hátha helyreáll a kapcsolat, s aztán ő is kinyomta.
Nemzetközi beszélgetés volt, Budapestről hívtam a vajdasági
Adát, a kérdés tehát most már csak az, hogy a dilettáns lehallgatók melyik
oldalon működnek…
(Facebook, 2016. szeptember 12.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése