2016. szeptember 12., hétfő

Mária napján 2016-ban

Szabó Palócz Attila a Facebookon tette közzé Mária napján 2016-ban című kisesszéjét.

*

Mária napján 2016-ban

Először azt hittem, anyám kicsit megzavarodott, már hosszabb ideje beteg, egész nap rohangáltam, csak késő este volt alkalmam felhívni telefonon, hogy felköszöntsem a névnapján, tehát könnyen lehet, hogy már szundikált, így nem lett volna benne semmi meglepő, ha egy kicsit zavartan beszél…
Miután felköszöntöttem, néhány percet beszélgettünk általános, hétköznapi dolgokról, a lakásunkról, a holnapi utazásunkról, lányomról, akinek elkezdődött az egyetem, ilyesmi…
Akkor kezdett furcsa lenni a beszélgetés, amikor a néhány perces kis csevejben eljutottunk odáig, hogy megkérdeztem édesanyámat, eszik-e már rendesen, jobban van-e, esetleg erősebbnek érzi-e már magát. Erre ő ismét megköszönte, hogy felköszöntöttem a névnapja alkalmából, ugyanazokkal a szavakkal, mint az imént. Mondtam, amit ilyenkor mondani lehet… Majd ismét feltette ugyanazokat a kérdéseket a lakásunkkal, a holnapi utazásunkkal és a lányunkkal kapcsolatban, amelyeket az imént már megvitattunk. Kezdetben válaszolgattam becsülettel, ekkor hittem azt, hogy kicsit megzavarodott, talán megszunnyadt már, hiszen ekkor már csak pár perc volt fél tizenkettőig az éjszaka közepén, ő meg a betegsége miatt is korán fekszik, tehát ekkor még nem lepett meg a dolog, még ha furcsálltam is…
Akkor döbbentem meg igazán, amikor felfigyeltem arra, hogy a hangsúlya, a hanglejtése, a levegővétele is minden mondatában, minden szavában pontosan ugyanolyan, mint az imént volt. Vannak ügyes színészek persze, de ennyire egyformán, ugyanúgy, azonos módon még ők sem képesek elmondani ugyanazt a szöveget kétszer egymás után, minimális eltérések mindig lesznek. De nem, itt nem ez történt. Az iménti beszélgetésünk felvételét hallottam vissza a telefonban…
Gyorsan a készülékhez intettem feleségemet. Amikor ő a fülére tette a telefont, anyám már harmadszor köszönte meg egymás után ugyanazzal a hanglejtéssel azt, hogy felköszöntöttük. Majd harmadszor is feltette az ekkorra már jól ismert kérdéseket a lakásunkról, a holnapi utazásunkról, meg a lányunkról, akinek elkezdődött az egyetem…


Én soha nem hittem magamról, hogy vagyok olyan jelentős figura, hogy bárkinek is érdemes, érdekes legyen lehallgatni, különösképp, hogy szinte az egész életemet a nyilvánosság előtt élem, tehát ráadásul még szükségtelen is.
De, ha egyszer már lehallgatják a beszélgetéseimet, miért ilyen dilettáns módon teszik?
Másfelől pedig, kedves lehallgatók, köztudott rólam, hogy szeretek mindent dokumentálni, így az lenne a tiszteletteljes kérésem, hogy a beszélgetéseim felvételeit adják már ki nekem valamilyen digitalizált formátumban (mp3, wav, ogg, wma vagy bármi…), Önök úgysem tudják ezt felhasználni semmire, hacsak az erre elfecsérelt munkaóráik igazolására nem, én viszont igen nagy hasznát venném.
Előre is köszönettel!
(Gondolom, ha a telefonomat lehallgatják, akkor a Facebook-tevékenységemet is megfigyelik, így hát a kérésem egészen biztosan célba ér.)


Miután harmadszor hallgattuk meg, hogyan köszönte meg édesanyám a névnapi köszöntést, kinyomtam a telefont, és visszahívtam őt. Kérdeztem, hogy ő mit hallott… Azt mondja, nála elhallgatott a készülék, süket volt a telefon, várt egy kicsit, hátha helyreáll a kapcsolat, s aztán ő is kinyomta.
Nemzetközi beszélgetés volt, Budapestről hívtam a vajdasági Adát, a kérdés tehát most már csak az, hogy a dilettáns lehallgatók melyik oldalon működnek…

(Facebook, 2016. szeptember 12.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése