Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (2. rész)

„Azok a kulturális jelenségek, amelyek az általános társadalmi mozgások keretében az utóbbi hónapokban országszerte az eszmei-politikai küzdelem homlokterébe kerültek, elkerülhetetlenül kihatottak lapunk művelődési rovatára is, s bizonyos módon próbára tették eszmei-politikai felkészültségét.

Mindenesetre ebben a mozgalmas időszakban megmutatkozott, hogy a rovat nem mindig volt a művelődési élet élvonalbeli tényezője, már ahogyan azt tájékoztatási feladata, elhivatottsága megköveteli” – 1983. március 21-i keltezéssel készült el a Magyar Szó szerkesztőségében egy értékelés A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel, amelynek egyik érdekessége például az is, hogy senki sem vállalta, hogy a nevére vegye, vagyis, hogy aláírja, szignálja azt. A szöveg végén, mintegy szerzői megjelölésként csak ezt a semmitmondó, általánosító jelzést olvashatjuk: „A művelődési rovat”. Mintegy kollektív vallomásként… Elvtársi önkritikaként! Az ismeretlenségbe burkolózó, a névtelenség mögött rejtőzködő szerző úgy fogalmazott: „Ennek egyik lényeges vonatkozása az idegen eszmei áramlatokkal szembeni eltökéltebb, megalapozottabb, céltudatosabb fellépés időnkénti hiánya. Ennek egyik magyarázata, hogy az eléggé szerteágazó és sokrétű újságírói-szerkesztői munkában nem mindig jutottunk el a dolgok gyökeréig, hogy lényegüket felfedve megfelelő módon elválasszuk a helyest a helytelentől, jóllehet ilyen jelenségekre bukkantunk a kulturális élet valamennyi területén.

Gyakran azonban megrekedtünk a puszta tény megállapításánál, továbbá az eseményeket nem követtük folyamatosságukban, elszigetelten foglalkoztunk velük, nem építettük be őket kellően a társadalmi történések szélesebb közegébe. A színházak esetében főleg csak magukról az előadásokról esett szó, s kevésbé a műsorpolitikáról, annak kialakításáról, az önigazgatási elbírálásról, továbbá a bemutatott művek eszmei vonatkozásairól” – olvashatjuk a gépírásos dokumentumban. Közben pedig eltöprenghetünk éppenséggel azon is, hogy miért maradt névtelenül, gazdátlanul ez a jelentés. Kézenfekvő válasznak tűnik, hogy éppen azért, hogy az utókor, vagyis, hogy az adott pillanatban most mi, épp harminchárom év távlatából immár ne tudjunk egy konkrét „bűnbakot” azonosítani, illetve ne tudjuk név szerint megjelölni azt, aki meghajlott a nyomás alatt. S jelzi egyúttal a névtelenség azt is, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jószántából vetette papírra az, aki ezeket a sorokat megfogalmazta, mindazt, amiről úgy érezte, úgy tudta, hogy elvárják tőle. A dokumentum sorainak őszintesége tehát már ezen a ponton is kétségbe vonható. S egyre inkább azzá válik, ha figyelmesen továbbolvassuk: „A folyóiratokkal, könyvekkel kapcsolatban is többnyire megmaradtunk a puszta ismertetésnél, vagy valamiféle esztétikai elemzésnél, kisebb teret, figyelmet szentelve az eszmei szempontoknak. (Zárójelben itt meg kell jegyezni, hogy eben a tekintetben főleg külmunkatársi közreműködésre építettünk, ami nyilván felveti azok célszerűbb irányításának, megvalósításának, illetve az idevágó szerkesztésnek a problémáját.)

Nyilván egyáltalán nem könnyű feladat újbalos, anarcholiberalista vagy dogmatikus nézetekre, a lappangó vagy nyílt nacionalizmusra idejekorán és hathatósan reagálni, annál inkább, mert az mindenfelé, azaz széles területen jelentkezik, s gyakran fondorlatosan és eléggé burkolt formában, nemegyszer úgynevezett »társadalmi fedezékben«. Ilyenkor az éberség, beavatottság, hozzáértés, eszmei felvértezettség, gyors reagálás kívánt erény, amivel nem mindig rendelkezünk, esetenként szubjektív vagy objektív okokból is” – így szórta hát a saját fejére a hamut az ismeretlen szerző, akit persze harminchárom esztendő távlatából sem nehéz azonosítanunk, annak ellenére sem, hogy ennek az 1983. március 21-én keltezett dokumentumnak nem találtam nyomát Csorba Béla és Vékás János kötetében, A kultúrtanti visszavág című kiadványban. Az a történet azonban, amelynek ez a jelentés csak egy bohózatszerű szánalmas kis közjátéka volt, néhány hét múlva, 1983. május 9-én Mák Ferencnek az újságírói munkakör beötlésére való alkalmatlanná nyilvánításában kulminálódott: „A Magyar Szó művelődési rovata és Vukovics Géza rovatvezető úgy ítélte meg, hogy »Mák Ferenc nem alkalmas arra, hogy a Magyar Szó elkötelezett újságírója lehessen«” – jegyzi A Symposion-mozgalom krónikája (1954–1993), amely 1993. május 9-én jelent meg Újvidéken. A névtelen dokumentum immár azonosított szerzője pedig a továbbiakban konkrét esetek mentén folytatta anonim elvtársi önkritikáját: „Ennyit elöljáróban szükséges volt elmondani, mielőtt rátérnénk arra a néhány konkrét esetre, amelynek vetületében részben munkánk minősége és mibenléte is megmutatkozott.

Első helyen kell említeni a közismert Golubnjača esetét. Nem elsődleges itt az a tény, hogy a darab bemutatását követően nem jelent meg a szokásos színikritika, s a más lapok ilyen jellegű írásait sem vettük át, amelyek kezdetben egytől egyig magasztalóak voltak. Lényegesebb, hogy a Dnevnikkel együtt indultunk Bogdan Čiplić kemény hangú, leleplező írásának egyidejű közlésével” – olvasható a dokumentumban. S ez volt az az időszak, amikor a magyarországi III/III-as ügyosztály is egyre élénkebben megfigyelte az Újvidéken, a Forum-házban, az Új Symposion akkori szerkesztősége körül kialakult helyzetet. Mint a budapesti Hamvas Intézet archívumából megkapott korabeli anyagok alapján a hétrészesre tervezett sorozatunk előző epizódjában már láthattuk is, 1983. június 9-én két szigorúan titkos, de különlegesen fontos jelentés is készült a folyóirat akkor menesztett szerkesztősége melletti kiállásként a Magyar Írószövetségben Budapesten kezdeményezett aláírásgyűjtésről. Megbélyegezve ezáltal az aláírókat, de elsősorban az ötletgazdákat és szervezőket.

A dokumentum első, tehát piszkozatinak mondható változatát Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető fogalmazta meg. Vagy legalábbis ő írta alá. Ezt adtuk közre legutóbb. Ezt a „SZIGORÚAN TITKOS!” minősítésű, írógépen készült „napi jelentés”-t azonban kézírásos lapszéli és sorközi jegyzetek, átfirkálások, föléírások tarkítják, egyes esetekben olvashatatlanná téve az eredeti szerző cseppet sem eredeti gondolatait. Tartalmilag szinte teljes egészében megegyezik ezzel, azonban már a kézírásos, firkálásos, macskakaparásos javítások átvezetését is tartalmazza a másik dokumentum, amelyet Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető írt alá, s Földesi Jenő vezérőrnagy, miniszterhelyettes hagyott jóvá ugyanazzal a dátummal. Vélhetően néhány órával később…

A 114-es számú NAPI OPERATÍV INFORMÁCIÓS JELENTÉS-ben ezt olvashatjuk:

„6./ 1983. május 30-án jelentettük a Csongrád megyei RFK áb szervének információját, mely szerint a »Fiú« fn. bizalmas nyomozás célszemélye egyik fő szervezője volt annak…”

S itt egy kényszerű oldaltörés beiktatása után így folytatódik a szöveg:

„…a petíciónak, amelyet 29 aláírással megküldtek az Írószövetséghez a jugoszláviai Új Symphosion szerkesztőségének leváltása ügyében.

A petíciót az Írószövetség Titkársága megtárgyalta és egyhangúan elítélte annak tartalmát, a szervezőket és az aláíró választmányi tagokat. Úgy határozott, hogy az Elnökséget is ilyen irányban kívánja befolyásolni.

A választmány néhány tagja máris jelezte, hogy megbánta az aláírást, beismerve, hogy egy ország belügyéről van szó, amelybe nem szabad beleszólni.

Intézkedés:

– az akciót elítélő megnyilvánulásokat felhasználják az Írószövetségbe nemrégiben felvett »Fiú« fn. személy lejáratására;

– tájékoztató jelentést készítenek.”

S hát igen, az Új Symposion nevét a III/III-as ügyosztálynak csak a legritkább esetekben sikerült helyesen leírnia: Új Symphosionként (meg hasonló változatokban…) jegyezték a lapot, nem mintha ennek lenne bármi jelentősége is. Tény azonban, hogy Mák Ferencet azért rúgták ki a Magyar Szótól 1983-ban, mert nem volt hajlandó megírni egy, az Új Symposion/Sypmphosion akkori – Sziveri János vezette – szerkesztősége elleni lejárató, bíráló, megbélyegző cikket. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címen megfogalmazott anonim dokumentum a továbbiakban még részletesen foglalkozott ezzel is (igyekezve megmagyarázni a megmagyarázhatatlant…), s a folytatásban ezekről a részletekről sem feledkezünk majd meg. Mindezt azonban nagyon jól tudta az adott pillanatban Mészáros Béláné, Vagyoczky Béla és Földesi Jenő is. Azt pedig, hogy megfelelő – „internacionalista” – körökben mekkora jelentséget tulajdonítottak mindennek, nagyon szépen jelzi, hogy még miniszterhelyettesi szinten is foglalkoztak a témával. A jelentések pedig nem véletlenül készültek, voltak tehát a sor végén megrendelők, akik olvasták is ezeket a titkosított sorokat… S mindebben az anonim szerző által említett Golubnjača című előadás már csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál, amelyet ugyan bele lehet magyarázni, bele lehet erőszakolni vagy tuszkolni ebbe a történetbe, mégis csak egy halovány, jelentéktelen fogódzó marad a magyarázkodások elvtársi tengerében/tengelyében. Amely, minden más remények ellenében sem rejti el a valóságot, illetve a lényegi történéseket. Visszautalva hát a sorozatunk előző részében mottóként felhasznált, Kő Andrástól idézett sorokra, nyilvánvalóan kimondhatjuk ma már, hogy nekünk, vajdasági magyaroknak, külön bejáratú kis (vég)várunk volt a korabeli Új Symposion – az az Új Symposion! –, amelynek különleges értéke, hogy máig sem lett, és sohasem lesz belőle kőhalom.

(Hét Nap, 2016. szeptember 28.)

A SZIGORÚAN TITKOS! minősítés továbbra is megmarad: az 1983. június 9-én keltezett 114-es számú napi operatív információs jelentés Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető aláírásával