Az évszázad látványának nyomában

A Családi Kör Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Az évszázad látványának nyomában

Akárhogy számoljam is, én nem találok semmi meglepőt abban, hogy szerb honlapokon is rendszeresen találhatunk magyar forrásokat, magyar vonatkozásokat, így tehát régi archivált cikkeket, különféle írásokat, tematikus összeállításokat is, különösen, ha vajdasági témákról, esetleg a szabadkai Népszínházról van szó. Így bukkantam rá néhány napja egy Belgrádban szerkesztett internetes felületen egy régi, harminckét évvel ezelőtt megjelent szövegre Az évszázad látványa címmel.

Az érdeklődésemet először az keltette fel, hogy elbizonytalanított a forrásmegjelölése (ami persze nyelvi akadályokból is adódhat, hiszen elképzelhető, hogy a belgrádi szerb szerkesztő nem igazán érti az anyanyelvünket, ezért helyenként a fantáziájára, a feltételezéseire kell hagyatkoznia…): azt írták ugyanis, hogy a cikk 1985-ben jelent meg (pontos dátum megjelölése nélkül) a DM Magazin című lapban. Nomármost, sem délszláv, sem magyar nyelvterületen nem ismerünk DM Magazin nevű kiadványt, hacsak nem a Drogerie Markt üzletlánc akciós termékeit bemutató, ismertető reklámkiadványra nem gondolunk. Ilyen azonban messze nem létezett még Magyarországon 1985-ben, a rendszerváltás előtt.

Beleolvastam a cikkbe: „Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának, legföljebb ha egy-két erdélyi produkció mérhető hozzá. Gyakorlatilag jó két hete Jugoszlávia színházi, sőt talán egész kulturális élete Szabadkára figyel: október 12-én együttesen mutatta be a Népszínház magyar és szerb tagozata az új igazgató, a jugoszláv színház Európa-hírű fenegyereke, Ljubiša Ristić rendezésében a Madách-kommentárok című produkciót.

Szabadka, vasárnap este. A már majdnem újjávarázsolt korzón árad a tömeg, a kávéházakból, presszókból igéző illatok szállnak, az ember meg kénytelen újra meg újra elámulni azon, mily megragadó harmóniába tudja öltöztetni egy város atmoszféráját a délies-mediterrán hatások és az ősi bácskai világ megőrzött színképeinek együttesével egy humánus, más népek-nemzetiségek jogait meghatóan tisztelni tudó társadalmi rendszer.” Ennyi egyelőre legyen elég a cikkből ízelítőként…

Felkeltette az érdeklődésemet továbbá, hogy a cikk alatt szerzőként egy ismerős nevet láttam: az anyaországi Domonkos László író neve Vajdaságban is ismert, ő ma a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, vagyis a RETÖRKI munkatársa, de rendszeresen publikál különféle lapokban, folyóiratokban is, így a budapesti Magyar Hírlap szerkesztőségében eltöltött tíz évem alatt folyamatosan volt alkalmam szerkeszteni is publicisztikai írásait, tárcáit, jegyzeteit. Tehát talán nyugodtan, nagyzolás nélkül mondhatom, hogy viszonylag régről ismerem. Márpedig Domonkos László 1976-tól tizenkét éven át volt a szülővárosában, Szegeden megjelenő Délmagyarország című regionális, Csongrád megyei napilap munkatársa. Ebbe az időszakba pedig 1985 még bőven beleesik. Ha tehát azonosítani akarom a cikk eredeti forrását, akkor ezen a nyomon kell elindulnom.

S innentől számítva pillanatok alatt meg is lettek a pontos adatok. Domonkos László írása Az évszázad látványa címmel a Madách-kommentárok című szabadkai előadásról a Délmagyarország című napilap 1985. november 2-i lapszámában jelent meg – derült ki gyorsan.

Mi okozhatta hát a belgrádi honlapszerkesztő tévedését? Szombat volt, a Délmagyarország hétvégi mellékletének címe pedig abban az időszakban egyszerűen csak ennyi: Magazin. Így tehát a hetedik oldalon, amelyen Domonkos László cikkét kinyomtatták, ez állt az élőfejben is, vagyis ez volt olvasható a lap tetején a dátum és az egyéb szokásos tartalmak, adatok mellett. A keskeny csíkban pedig a DM megjelölés a Délmagyarország című újság nevének rövidítése volt. Teljesen logikusnak tűnik tehát, hogy a belgrádi szerb webszerkesztő, akinek persze fogalma sem lehetett mindezekről a háttérinformációkról, a fejlécben olvasható adatok alapján úgy kombinálta ki, hogy ez a cikk egy DM Magazin nevű kiadványból származhat.

„Aki azt hinné, a szó hagyományos, eredeti értelmében színházban voltam ezen a vasárnapon Szabadkán, annak csak azt mondhatom: is. Mert a Madách-kommentárok minden, csak nem tradicionális színielőadás, még akkor is, ha formabontáshoz, meghökkentő megoldásokhoz jócskán hozzászokhattunk már a mai teátrumok vidékén. Leginkább fantasztikus monstre show-nak lehetne nevezni ezt a négy teljes órán át tartó, öt különböző helyszínen (a színházban, a színház udvarán, a főtéren, a városházán és a zsinagógában) látható előadást, ha... ha nem találhatnánk Ristić gigantikus vállalkozásában több olyan elemet, amely a létrejött alkotást erőteljesen a látvány totalitására épített »bravúroskodás« és az öncélú eredetieskedés lapályai fölé helyezi” – írta Domonkos László 1985-ben a Délmagyarország hétvégi mellékletében. A cikk mellett megjelent felvételen pedig a produkció egyik, a főtéren játszódó jelente látható.

Végül mondjuk még el, hogy a szerző hét évvel később, 1992 elején Csoóri Sándor költő hívására került Budapestre, a Magyarok Világszövetségének lapjához, a Világszövetséghez, amelynek főszerkesztője ebben az időszakban az újvidéki születésű vajdasági magyar író, újságíró, kritikus és szerkesztő, Hornyik Miklós (1944–2012) volt. Kettejük barátsága pedig már egy másik történet, ami újabb képek után kiált…

(Családi Kör, 2017. augusztus 3.)

Még egyszer Csoóri Sándorról…

A Családi Kör című hetilap közli Szabó Palócz Attila írását Még egyszer Csoóri Sándorról… címmel.

*

Még egyszer Csoóri Sándorról…

„Szóval: kétezertizenhat május huszonhatodika, csütörtök. A szokott módon 4-kor csörög az óra. Lenyomom a szundi gombot, ezzel nyerek (csalok) 5 percet. (Ez egy olyan sajátos játszma, amelyben csak én nyerhetek, vesztese viszont nincs. Időrablásban ugyan tetten érhető vagyok így, de nem mások idejét rabolom, a magaméval meg gazdálkodhatok belátásom szerint – nyújtom, mint a rétest. A magam idejével kufárkodom, ha ez a művelet egyáltalán lehetséges. Az időtlenségtől az idétlenségig című fejezetet majd később írom meg. Vagy az olvasó szerencséjére soha – érje őt is valami jó az életben. Igaz, nem fog tudni róla, hogy megúszott egy borzalmas dolgot, de legalább elkönyvelhetem, hogy nem-tettemmel tettem valami jót másoknak. A mit sem sejtők számára. Szerintem az őrangyalok is ilyen észrevétlen dolgoznak, amíg meg nem bokrosodnak. Ezért csak csínján azzal az elszállással! Csütörtökre való tekintettel jöhet a kisördög a surranó pályán. Aztán meg a nagyobbacskák. Aesopus skorpiója szerint ők sem tehetnek mást, mint amit a természetük diktál.)” (Kalapáti Ferenc)

Egy kis pontosítással: még egyszer Csoóriról is… és persze sok minden másról – még egyszer, újra, újfent, megint, mert nemcsak örök önigazolás, de egyszerre örök önismétlés is az élet; nemcsak mások kárából nem tanulunk, hanem a sajátunkból sem, sohasem, sőt, amikor fel akarjuk számolni, szanálni igyekszünk az általunk okozott/elszenvedett károkat, a legtöbb esetben csak még nagyobbakat okozunk –, mert soha nincs olyan eszményi állapot, hogy ne lennének, ne adódnának mellékszálak, vagy éppenséggel ne hivalkodnának, ne kínálgatnák magukat olyan áthallások, amelyek mentén a legfegyelmezettebb szerző is elkalandozhat. Én meg hát, immár közmondásosan is, igazán messze járok a fegyelemtől, legalábbis, ami a szerzőségemet illeti… De akárhogy legyen is, Csoóri Sándor mindenképp volt akkora költője ennek a szerény kis magyar irodalomnak – hiszen „Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára” (Szakolczay Lajos megfogalmazása) –, hogy méltán érdemli meg, hogy még egyszer, újra, ismételten foglalkozzunk vele, illetve megemlékezzünk róla. Még ha a magunk szerénytelen módján tesszük is ezt.

Bár az is egy fontos szempont lehet, hogy egészen mást jelent megemlékezni valakiről, mint emlékezni rá…

Én inkább szeretnék emlékezni Csoórira…

A megemlékezést pedig következetesen meghagyom (meghagytam!) már az eddigiekben is a nálamnál erre sokkal (el)hivatottabbaknak… Már elnézést! „Tisztelt gyászoló gyülekezet, kedves barátaim!

Azok nevében jöttem el Csoóri Sándor ravatalához elhozni a szeretet és a nagyrabecsülés kifejezését, akik földi valóságukban már nincsenek velünk. Helyettük is tehát, akik csak szellemükben lehetnek itt, hadd idézzem föl életük néhány közös mozzanatát. […] Illyés és Csoóri megismerkedése kicsit úgy hangzik, mint valami legenda. Azokban az ötvenes években, amikor apám okkal húzódott vissza a közélettől és viselkedett tartózkodóan a kor lelkes ifjoncaival szemben, egy írószövetségi alkalommal fölkérték, hogy patronáljon ő is egy fiatal költőt. A teremben szétnézve egy sápadt, fekete fiúra estet a választása. Mint utóbb bevallotta, azért, mert a vézna, sárgás bőrű és nyúlánk gyerek a lányára: énrám emlékeztette. Pedig, úgy gondolom, itt másról volt szó: egy belső megérzés követéséről.

Az ösztön szava, amelyet mi a modern korunkban jobbára elfojtunk, rejtélyes erejű szó: benne van a múltnak is és a jövőnek is a hangja” – így fogalmazott Illyés Mária, igen, ahogy a szavaiból mostanra már bárki számára kiderülhetett, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra leánya a Csoóri Sándor ravatalánál elmondott búcsúbeszédében, amelynek leiratát a Heti Válasz című hetilap tette közzé 2016. szeptember 22-i számában. S volt még néhány fontos szava ennek a történetnek a végkifejletéhez: „Hiszen, mint ahogy a későbbiekben apám megtudta, ez a vidékről érkezett és gyorsan kiemelt tehetség – akárcsak ő maga – szintén kiskamaszként jött el a családi házból egy városi gimnáziumba, majd pedig a háború borzalmait megismerve lelkesen azokban kezdett hinni, akik kiemelték a Dunából a hídroncsokat, helyrehozták a vasúti síneket, és újjáépítették a kórházakat. Csoóri minderről verset is írt.”

Már elnézést, de akárhányszor Illyés Máriát hallgatom, nekem mindig József Attila nagyszerű, mélységes költeménye, A Dunánál című verse jut eszembe. S abból is elsősorban ezek a sorok:

„A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

[…]

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. »Meglásd,

ha majd nem leszünk!...« – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!”

Illyés Mária minden szavában így látom hát együtt őket, Illyés Gyulát és Kozmutza Flórát, s amikor a lányuk mozdul, ők ölelik egymást… Így emlékezett, szüleit megidézve, Csoórira is. S a vers ideidézése azért is autentikus lehet, mert Kozmutza Flóra József Attila nagy, s beteljesületlen szerelme volt – gondoljunk csak a Flóra-versekre –, s mint Illyés Gyula jóval később bevallotta, soha nem vette magának a merészséget arra, hogy mindezek után ő is versben szólítsa meg kedvesét, gyermekének anyját.

A 2016. szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándorról mellesleg még a magyarországi rendszerváltás előtti években több ezer oldalnyi ügynöki jelentést hordtak össze mindenféle beépített emberek, megfenyegetett és meghunyászkodott jelentéstevők, akik a környezetébe férkőztek. Többkötetnyi, egész sorozatnyi „kritikai kiadás” készülhet még ezekből… De tegyük félre most egy gondolat erejéig – hiszen ma, 2016-ban ezt már nyugodtan megtehetjük – mindennek a politikai, diktatórikus élét, ami az adott kort és a Kádár-rezsimet jellemezte. A megfigyelések ugyanis az élet szinte minden apró, intim területére kiterjedtek, ezekből az ügynöki jelentésekből tehát, ha egyszer majd sajtó alá rendezik a teljességüket, a költő életének szinte minden vonatkozását olyan aprólékosan ismerhetjük majd meg, amilyen nagyon kevés alkotóval kapcsolatban adatik meg. Hiszen a szemérmetlen utókor nagyon kíváncsi természetű, s ott virít bizony évszázadok múltján is a költők, művészek hálószobájának kulcslyukánál. Figyeljük csak meg jövő tavasszal ennek egyik kirívó példáját: szinte alig múlik el március 15-i megemlékezés úgy, hogy ne tennék szóvá, „nem tudjuk ugyan, hogy mit csinált Petőfi Sándor aznap este, sokat elárul azonban, hogy fia, Petőfi Zoltán pontosan kilenc hónappal az 1848. március 15-i események után született”.

Csoóri titkosszolgálati megfigyelésének – a hírhedt III/III-as ügyosztály által, amelyről nemrég derült ki, hogy az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének 1983-as leváltását is élénken megfigyelte – több oka is volt. A költő ugyanis gyakorlatilag már a hatvanas évek közepétől a szerveződő ellenzék egyik vezéralakjává vált, egy olyan rezsimben, ugye, amelyben hivatalosan nem létezett ellenzék; egypártrendszer volt, szovjet típusú kollektivizmus, egyszólamúság és teljes foglalkoztatottság. És Csoóri 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója lett, később pedig, immár a rendszerváltás után, a párt elnökségi tagja. Politikai szerepvállalása miatt utóbb többször költészetének értékeit, jelentőségét is megkérdőjelezték ellenfelei, ellenlábasai, de ezek mind tiszavirág-életű, efemer dolgok, meggyőződésem, hogy nem kell jelentőséget tulajdonítanunk nekik. A politikai szerepvállalás ugyanis mindig a pillanatnak szól, a napi aktualitásnak, akármilyen céljai is legyenek. De a költő meghalt, s ami megmaradt utána, az líra, az költészet… Ami sokkal hosszabb távra, évszázadokra, évezredekre szól. (Kitettem itt gyorsan a pontot, nehogy nem kívánt túlzásokba essek…) Tévedés lenne összekeverni, vagy együtt mérni a kettőt!

A Magyar Demokrata Fórum szép emlékű plakátja volt az 1990-es, a rendszerváltás utáni első szabad magyarországi parlamenti választásokon a Tovarisi, konyec! – orosz, vagyis cirill betűkkel készült – feliratú nyomtatvány, amelynek grafikáján hátulról láthatjuk egy szovjet tiszt széles tarkóját. Az orosz csapatok is akkortájt vonultak ki Magyarországról. Ez a mozzanat tölti be a teljes plakátot. Néha még ma is feltűnik belőle egy-egy példány internetes aukciókon, legutóbb is igen drága pénzért, huszonháromezer forintért láttam elkelni.

De nemcsak aukciókon! Ez a plakát tűnt fel néhány hete, október 2-án, a magyarországi kvótanépszavazás reggelén az újvidéki Magyar Szó honlapján is, amikor ismeretlen elkövetők feltörték a napilap internetes oldalát, és a közölt tartalmakat elérhetetlenné téve, ezt hagyták ott azok helyében. Ennek a digitalizált változata jelent meg a honlap minden látogatójának monitorán. Akármennyire is a pillanatnak, a napi aktualitásnak szóljanak tehát, a politikai üzenetek is így öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Az még a kisebbik baj, hogy ezúttal ugyanazzal az üzenettel szólították meg a lap szerkesztőit, a mögöttük álló hatalom képviselőit a hackerek, amellyel 1990-ben Csoóriék a Magyar Demokrata Fórum nevében a levitézlett, szovjet típusú hatalom megtestesítőit. A párhuzamokról mindenki elgondolkodhat magában…

Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a vajdasági magyar közélet az 1990-es magyarországi változásokkal ellentétes utat járt be az elmúlt nagyjából másfél évben: rendszerváltozás volt itt is – csak éppenséggel ellentétes irányú. Miközben a bezáródás, a beszűkülés jeleit láthatjuk az élet minden területén, a szovjet típusú egyszólamúság vált elfogadott, legitimizált követelménnyé. Aki pedig merészel ellentmondani, esetlegesen különvéleményt megfogalmazni, azt egzisztenciálisan ellehetetlenítik, kirúgják (mint a Magyar Szóból is nemrég az újságírók nagyobb csoportját…), elzárják előle a munkalehetőségeket. Változhatnak tehát össze-vissza a rendszerek és a módszerek, történhetnek társadalmi átalakulások, de az eszközök minden jel szerint azonosak maradnak.

Nem vagyok kárörvendő, hogy a Magyar Szó honlapját feltörték – ez nem is lenne illendő, s ez egyébként is csak egy szimptóma –, az azonban nyilvánvaló, hogy annak, akit ily módon megtámadtak, mielőbb nagyon mélyen magába kellene szállnia, és eltöprengenie azon, hogy a hackerek miért épp ezt az üzenetet hagyták ott neki. Miért látnak azonosságot a diktatórikus szovjet rezsim és a mai vajdasági magyar közélet állapotai között. A válaszok persze kézenfekvőek, csak hát a leggyakrabban épp azok nem akarják kimondani ezeket, s nem akarnak persze tenni sem ellene, akik szándékosan irányítják a vajdasági magyar közéletet ilyen tekintélyuralmi eszközökkel. Intő jel lehet nekik, hogy Csoóriéknak sikerült a rendszerváltás, a titkosszolgálati megfigyelések ellenére is megszerveződtek, erőt demonstráltak a diktatúra ellenében – aminek esszenciáját épp ez a plakát fejezi ki. A Magyar Demokrata Fórum pedig hamarosan kormányt alakított. A mai helyi kis, töpörödött diktátorok, kiskirályok (a királynőikkel és királynéikkal együtt…) egyelőre nyugodt lélekkel lenyomhatják még a szundi gombot az ébresztőn. De ha nem ismerik fel, hogy surranó pályájukon épp ők vették át a nem is oly kicsinyke ördög szerepét, akkor nem is lehet más a sorsuk, mint hogy az oly áhított időtlenség (az idők végezetéig…) helyett az idétlenségben ér véget politikai pályafutásuk.

Szó se róla, teljesen kiérdemelten!

(Családi Kör, 2016. október 20.)

Csoóri Sándor

Tovarisi, konyec!

A farkas és a szem

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila írását A farkas és a szem címmel.

*

A farkas és a szem

„Olyan kisugárzása, inspiráló személyisége volt, mint nemzedékében keveseknek. Akár értelmiségi, akár falusi író-olvasó találkozón beszélt, vagy a táncházmozgalom rendezvényein, mindig vonzotta az emberek figyelmét, erkölcsi töltete miatt tekintélye volt. Keleti Károly utcai lakásának szerepét a ’89 előtti ellenzéki időkben nem lehet eléggé nagyra értékelni. Szinte a Másik Magyarország székhelye volt, nemzeti panasziroda, ahová barátok, írótársak, a vidék gondjainak képviselői, erdélyiek, amerikai magyarok jártak instanciázni. Az a kicsi, harmincöt négyzetméteres lakás olyan volt, mint egy hivatal, Csoóri pedig a Másik Magyarország fő »hivatalnoka«; a találkozók mindig ügyek szerint voltak, ő mindenkit meghallgatott, próbált segíteni. Nem volt jó szervező, de mindenkinek tudott inspirációt adni” – így búcsúztatta a politikában is megmerítkezett, nemrég elhunyt Csoóri Sándor költőt pályatársa, a sokoldalú, nagyszerű szervező elme, Kiss Gy. Csaba, a József Attila-díjas irodalomtörténész, művelődéstörténész, egyetemi docens, az irodalomtudományok kandidátusa, aki az összes egyebek mellett 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja is volt. Akárcsak Csoóri Sándor. Majd hozzátette még: „Emlékszem, 1981 nyarán két barátjával megjelent Krakkóban egy nagyobb nyilvános gyűlésen. Éltette őket a tömeg, mert magyarok voltak, szinte tomboltak értük.”

„Az emberek közötti legerősebb kapcsolatot az alkotás teremti meg” – ezek már egy másik pályatárs, Sára Sándor filmrendező és operatőr szavai. A Heti Válasz című hetilap 2016. szeptember 22-i számában közölt hatoldalas összeállítást a Csoórira emlékező méltatásokból, búcsúztatásokból, főhajtásokból, az idézettek mellett Illyés Mária, Duray Miklós és Sándor György tollából. A költő halálhíre még csomagolás közben ért, temetése időpontjában azonban már külföldön tartózkodtam, ezért hát most utólag „pótlom” be a mulasztásokat, lapozgatom a tudósításokat, olvasgatom mindazt, amit olvasni érdemes. Ezzel rovom le most hevenyészett módon a kegyeletemet, miközben saját tapasztalataimra alapozva is láthatom – és megállapítom –, hogy Sára Sándornak nagyon is igaza van: olyan mély kapcsolatok felettébb ritkán, vagy csak elvétve születnek az emberek között, mint a közös alkotás folyamatában, az úgynevezett műhelymunkában, az együttgondolkodásban, s igen, az együttizzadásban, együttkínlódásban is. Így hát kifejezetten mély tisztelettel veszem csak billentyűzetemre ezt a szót: pályatársak.

A hazaérkezés másik meghatározó élménye számomra az idei őszön a költözködés: mintha ez is egy olyan folyamat lenne, amelynek az ember, vagy tágabb értelemben véve az egész, az emberiség teljessége soha nem érhetne a végére. S ebben pedig eltörpül, szinte csekélységnek tűnik a magam (és családom…) kis nyomora, ami az egyik lakásból a másikba való áthurcolkodásban teljesedik ki. Azt hittük, gyorsan megy majd, pikk-pakk átcuccolunk néhány nap, legfeljebb egy-két hét alatt. S aztán most meg itt van, bő másfél hónap alatt sem értünk a végére.

De az emberiség is örök bolyongásban van. Meg kell tennie különböző utakat, ahogy erről Illyés Mária – igen, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra leánya – is beszélt Csoóri Sándort búcsúztatva: „Illyés Gyula halálának másnapján Csoóri Sándor anyámhoz indultakor leírta, hogy tudta: ezt az utat neki egyszer meg kell tennie. Mert úgy van rendjén, hogy az idősebb megy el, s a fiatalabb marad.

Sándor is megjárta a maga útját, nem hirtelen ment el, és nekünk, az itt maradottaknak szintén volt időnk gondolkodni az eltávozásán. Mert egy író esetében a halála része az életének.

Egy korszak záródott le, azt már tudjuk, de még nem fogalmaztuk meg sem a jellemzőit, sem meghatározó szereplőinek jelentőségét” – fogalmazott Illyés Mária. Igen, Csoóri halálára volt időnk felkészülni éppen elég, hosszan betegeskedett, az utóbbi hónapokban többször is sikertelenül kerestem őt telefonon, elérnem már nem sikerült. Ürömi számát – ahol ebben az időszakban élt – még mindig itt hordom magamnál a táskámban egy cetlin, amelyikre sebtében feljegyeztem. Egykor. Talán még valamikor a tavasszal lehetett. Amikor barátom lediktálta. Bár, bevallom, én nem gondolkodtam a távozásán… Sőt, bíztam benne, hogy egyik-másik hívásom alkalmával még beleszól a készülékbe. Talán vidáman (ennek örültem volna igazán…), vagy akár ha nehézkesen formálva is a szavakat. Ha betegesen is artikulál, én ugyan kiértem hangjából a mondandóját, legalábbis ezzel álltattam magam.

A költözködés közben felhalmozott – és idő hiányában még mindig szét nem pakolt, el nem rendezett és még véletlenül sem rendszerezett – kupacok egyikének tetejére ejtem a Heti Válasz említett számát, hogy szem előtt legyen, mert ezt érdemes lesz megőrizni. Olyan lapszám ez, amelyet eltesz az ember, a megőrzés szándékával, archiválni, hogy szaporítsa a költözködéskor cipelendő, megmozgatandó terheket. Mert ilyenkor derül ki igazán, hogy micsoda súlya is van az irodalomnak. Az egykor volt – nagy múltú – szabadkai Üzenet című folyóirat néhány régi számát halmoztam itt össze ebben a kupacban, Nagy Gyulára gondolván. Az ő nevét egyre többen ismerik már Vajdaságban is, budapesti gyűjtő, aki lelkiismeretesen rendszerezi szellemi életünk tárgyi, könyviesült, folyóiratiasult lenyomatait. Így hát feltétlen tisztelet nevének! Kisegítettem már Új Symposionnal és Symposionnal, Ambróziával és Orbisszal, meg néhány könyvvel is, legújabban pedig Üzeneteket keresett. Egy-egy ilyen magamfajta, az egész emberiség bolyongásához képest valóban eltörpülő, porszemnyi csekélységnek tűnő költözködés pedig mindig ideális alkalom arra, hogy az ember szortírozza a dolgait, felülbírálja gyűjtőszenvedélyét. Afféle leltár is ez életünk tárgyiasult része felett. Pakolás közben egy csomagba rendszereztem hát az Üzenet folyóirat kezembe akadt lapszámait, de még nem volt érkezésem összevetni ezeket a Nagy Gyula által keresett példányok jegyzékével, amely ugyan itt van a számítógépemen, átküldte e-mailben. Néhány fontosabb lapszámot, főleg a régebbiek közül, megtartok, ezekért – amelyekhez intim kötődések fűznek – úgysem tudna senki sem annyit fizetni, amennyiért jó szívvel megválnék tőlük. De mindet nem lehet! Mindent nem lehet! Hiszen már így is kiszorulunk a lakásból a kupacaim miatt… De akkor legalább örülök annak, hogy egy olyan embernek adhatom át, akiről tudom, hogy megbecsüli azokat.

S íme, egy tematikus szám… Amelyről például el kellene mesélni azt is, hogy a Szabadkán az idén február elején elhunyt Kasza Józsefnek, a rendszerváltás utáni délvidéki magyar politikai élet minden bizonnyal legkiemelkedőbb alakjának jelentős szerepe volt a 2000-es szerbiai, vagyis akkor még kis-jugoszláviai forradalmi eseményekben (hiszen az akkorra már mindössze két tagköztársaságra – Szerbiára és Montenegróra – zsugorodott szövetségi állam csak 2006-ban bomlott fel végérvényesen). A Vajdasági Magyar Szövetség egykor Kasza vezetésével vált a Szerbiai Demokratikus Ellenzék nevű pártszövetség tagjává, s lett ezáltal a Slobodan Milošević diktatúráját megdöntő koalíció egyik kiemelt fontosságú politikai szervezete. Amikor az addig hatalmon lévő szocialisták meghamísították a 2000 szeptemberében megtartott elnökválasztás eredményét, és nem akarták elismerni a törvényesen megválasztott Vojislav Koštunica győzelmét, országos tüntetéssorozat kezdődött. Szerbia lakossága napokon át az utcákon volt. Ezeknek az őszi napoknak a forradalmi hevületében készült a felvétel, amelyen Kasza József farkasszemet néz a Szabadka utcáin a tüntetők mozgását korlátozni igyekvő rendőrökkel.

Az akkori pártelnök néhány nap múlva ismét farkasszemet nézett az egyenruhásokkal: október 5-én a belgrádi központi ellenzéki demonstrációra igyekvő szabadkaiak buszainak menetoszlopát a rendőrség feltartóztatta az országút mentén. Csak Kasza karakán és markáns fellépésének köszönhetően engedték őket – több órányi várakoztatás után – tovább. S aznap este a diktátor, Slobodan Milošević megbukott.

Csak jóval később derült ki, hogy Milošević aznap délután átadott egy jegyzéket az ország katonai vezetőinek azoknak az ellenzéki politikusoknak a névsorával, akiknek a likvidálását követelte. Ezen a listán pedig Kasza József neve is szerepelt. Nagy szerencse hát, hogy a hadsereg ekkor már nem engedelmeskedett fenntartások nélkül a diktátornak. Az pedig már a sors igencsak furcsa fintora, hogy ma Szerbiában ismét azok a pártok és politikusok vannak hatalmon, amelyeket és akiket a forradalom 2000-ben megbuktatott, a Vajdasági Magyar Szövetség pedig koalíciós megállapodást kötött velük. Ez a történet is így fordult hát önmaga visszájára…

A három nappal korábban elhunyt Kasza Józsefet hetvenegyedik születésnapján, 2016. február 6-án helyezték örök nyugalomra.

Mindezt el kellene mesélni, mert a magyarországi gyűjtő és egyben olvasó, akinek a kezébe kerül a kollekciójából most még hiányzó folyóiratszám, mit sem ért majd az egészből, ha hozzá nem tesszük, ki nem egészítjük neki a mögöttes tartalmakkal. A farkas és a szem – vagyis a fotó, amelyen Kasza farkasszemet néz a rendőrökkel, az Üzenetnek abban a tematikus számában jelent meg, amely összeállítást közölt a 2000-es októberi eseményekről, amelyeknek egy kicsit mindannyian a részesei voltunk. Egy korszak ugyan akkor is véget ért, lezárult, csak hát a politikusainkban sokkal több volt a meghunyászkodás, mint az egészséges körülmények között elfogadható volna. De Kasza telefonszáma is itt van még a mobilomban – akárcsak Csoórié a táskámban hordott cetlin –, még nem töröltem ki, pedig február óta igazán találhattam volna nyúlfarknyi időt akár erre is…

Pedig az emberiség is örök bolyongásban van, s az út végére felkészülhetünk ugyan, de a mindenféle költözködéseknek úgysem, sohasem érhetünk a végére.

(Családi Kör, 2016. szeptember 29.)

Csoóri Sándor

Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál

megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután

gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,

itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:

ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,

mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek

s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,

mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,

szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom

ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,

tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,

mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék

hogyan szülik meg a zenét.

Elhunyt Csoóri Sándor

Ürömön meghalt Csoóri Sándor költő, prózaíró, a Nemzet Művésze.

Megjelenik Faragó Laura Szülőföldem – Zengő anyanyelvem című interjúkötete (CD-melléklettel)

A kiadvány harminchat beszélgetést tartalmaz.

 

 

 

 

Aláírásgyűjtés a Magyar Írók Szövetségében

„1983. május 27.

A Magyar Írók Szövetségének 47 tagja az Elnökséghez intézett levelében kezdeményezte hogy az Írószövetség »hivatalos formában mondjon köszönetet az Új Symposion eddigi szerkesztőbizottságának, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát amiatt, hogy az anyanyelvű nemzeti irodalom ezen fontos műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították«, illetve, hogy az Írószövetség Választmánya vitassa meg a kérdést. Az aláírók: Balassa Péter, Balázs József, Béládi Miklós, Bella István, Benke László, Berkovits György, Bernáth István, Czakó Gábor, Csalog Zsolt, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Csurka István, Dalos György, Dobai Péter, Esterházy Péter, Göncz Árpád (»Javaslom, hogy a Választmány tájékozódjék és vitassa meg a kérdést«), Jávorszky Béla, Karinthy Ferenc, Kartal Zsuzsa, Képes Géza, Kerényi Grácia, Keresztúry Dezső, Kiss Pintér Imre, Kiss Benedek, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Könczöl Csaba, Lator László (azzal ért egyet, hogy a Választmány vitassa meg a kérdést), Mándy Iván, Mészöly Miklós, Mezei András (»Azt támogatom, hogy a Választmány vitassa meg«) Nádas Péter, Nagy Gáspár, Oravecz Imre, Parancs János, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rákos Sándor, Réz Pál, Rónay László, Szakolczay Lajos, Szakonyi Károly (»Valóban, a következő Választmány tárgyalhatna erről«), Tamási Lajos, Tornai József, Veres András, Veress Miklós, Vészi Endre (»Ugyancsak azt ajánlom, vitassa meg a Választmány«).” (Csorba Béla – Vékás János: A kultúrtanti visszavág – A Symposion-mozgalom krónikája, Újvidék, 1993.)

Információs jelentés

Magyarországon elkészül a III/III-as ügyosztály információs jelentése az Új Symposion szerkesztősége melletti kiállás érdekében a Magyar Írók Szövetségében kezdeményezett aláírásgyűjtésről.

     

A jelentés szövege:

„Radnóti Sándor, Budapest, V. ker., Stollár Béla u. 3/a sz. alatti lakos tájékoztatja Ilia Mihály szegedi kapcsolatát arról, hogy az írószövetség elnökségének írtak egy levelet, melyben kifejtik, hogy nyugtalansággal értesültek az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének felmentéséről. A Magyar Írók Szövetségének alulírott tagjai indokoltnak tartják, hogy szövetségük hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát, hogy az anyanyelvi nemzeti irodalom ezen műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították. Úgy vélik, a Magyar Írók Szövetsége alapszabályának i. 2/a és n pontjai szerint járna el, melyek kimondják: szervezetünk célja és feladatai közé tartozik az egyetemes magyar irodalom figyelemmel kísérése, illetve a határainkon túli magyar irodalmi műhelyekkel a kapcsolatok fejlesztése, ösztönzése.
A levelet eddig az alábbi személyek írták alá:

Béládi Miklós, Csoóri Sándor, Karinthy Ferenc, Képes Géza, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Köncöl Csaba [sic!; helyesen: Könczöl Csaba – szpa megj.], Oravecz Imre, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rónai László [sic!; helyesen: Rónay László; írói álnevén: Siki Géza – szpa megj.], Tornai József, Veres András, Szakolczay Lajos, Csalog Zsolt, Kiss Benedek, Veres Miklós [sic!; helyesen: Veress Miklós – szpa megj.], Czakó Gábor, Mészöly Miklós, Berkovits György, Bella István, Esterházy Péter, Réz Pál, Balassa Péter, Jávorszky Béla, Balázs József, Csurka István, Bernáth István.

Mezei András, Vészi Endre és Göncz Árpád azzal értenek csak egyet, hogy az írószövetség választmánya tárgyalja meg az ügyet.

Intézkedés:

Tájékoztatjuk az MSZMP Csongrád megyei bizottsága első titkárát.

Tájékoztatjuk a BM [Belügyminisztérium] III/III-5-ik osztályát.

Az információt »Szerkesztő« fn. [fedőnevű] bizalmas nyomozásban használjuk fel.”

„Midőn a Hitelt megalapítottuk”

November első napjaiban vetette fel – két év után újra – Csoóri Sándor az ötletet, hogy a rendszer által perifériára szorított írók és költők részére folyóiratot kellene indítani. Németh László özvegye, Ella asszony felkarolta a kezdeményezést, és november 12-ére népes társaságot hívott vacsorára Orsó utcai lakásába. Illyés Gyula a néhány napja megjelent Illyés Gyula élete képekben című kötettel érkezett, benne a dedikáció: „A Németh családnak, köszönve szereplésüket ebben a könyvben és életünkben. Szeretettel Gyula bácsi 1982. XI.” A vacsora utáni hosszú, lelkes vitában – amelynek Illyés Gyula volt a hangadója –, végül Széchenyi gondolatait emlegetve, a folyóirat címéül egyhangúlag a Hitelt fogadták el a jelenlévők. A történelmi aktus dokumentálására a Németh családnak hozott képes album első oldalára Illyés Gyula sora – „Midőn a Hitelt megalapítottuk” – után huszonkét vacsoravendég aláírása került. Elsőként Németh Ella, majd Kodolányi Gyula, Kiss Ferenc, Csoóri Sándor, Czine Mihály, egy olvashatatlan aláírás, Pálfy G. István, Czine Mihályné, Illyés Ika, Illyés Gyuláné, Gombos Katalin, Sinkovits Imre, Sütő András, Sütő Andrásné, Ács Margit, Ablonczy László, Domokos Mátyás, A. Szabó Magda, Elek István, Kiss Ferencné, Lakatos István és Németh Ágnes. Illyés Gyula aláírása itt nem szerepelt.

„Az volt az érzésem, senki sem hisz a lap megjelenésében...” – írta aznap készült naplóbejegyzésében Lakatos István.