Szemérem híján…

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Szemérem híján... címmel, s ismét Visszapörgetés sorozatcímmel.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Szemérem híján…

„Munka! tehetség! érdem! – ugyan!

Klikkhez kell tartozni!”

(François Fénelon: Les aventures de Télémaque fils d’Ulysse)

Úgy hiszem, hogy a Biszku Béla, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat levezénylő, az idén márciusban, kilencvenöt esztendős korában elhunyt egykori politikus elleni bírósági eljárásban két évvel ezelőtt immár nem a vádlottnak a tisztességes eljáráshoz való joga – mint ahogy ügyvédje állította –, hanem az áldozatainak a tisztességes igazságtételhez való joga sérült. A kettő között, akárhogy vesszük is, igen nagy a különbség! Ez pedig így már nem is annyira a törvényhozói vagy a bíró gyakorlatot érinti, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés, társadalmi mulasztás. S már csak ezért is érdemes fellapoznunk a korabeli sajtót, hogy a puszta adatsorokon – a bármikor elősorolható dátumokon és hivatalos véleményeken – túl azt is láthassuk, hogy milyen folyamatokat indított el és milyeneket akasztott meg a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény 1992-es alkotmánybírósági elutasítása, megsemmisítése. Hiszen fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy mindez bizony még nagyon rövid idővel a magyarországi rendszerváltoztatás és az első szabad választások után történt. Akkor, amikor még nagyon is aktuális volt a „tavaszi nagytakarítás” kérdésköre, s amikor még – az új idők szellemében – a kezdő, az akkor induló vállalkozók is arról beszéltek, hogy muszáj tartalékolniuk, félretenniük, megtakarítaniuk, akár feketén is, mert „bármikor jöhet itt még egy visszarendeződés”. Tehát hittek ugyan az emberek a rendszerváltoztatásban, és ennek szellemében élték a mindennapjaikat, immár a megváltozott körülményekhez igazodva és azokhoz alkalmazkodva, de fel voltak készülve arra is, hogy egy – akár erőszakosan kicsikart, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leveréséhez hasonló brutalitással végrehajtott – visszarendeződés akár derékba is törheti az ekkor megindult folyamatokat.

Mécs Imre, az 1933-ban született, s a későbbiekben igencsak kacskaringós politikai karriert befutott egykori ötvenhatos halálraítélt volt a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény tervezetének egyik legnagyobb, legvérmesebb ellensége, ő már a parlamenti szakaszban is jelezte, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul miatta: „…azt láttam a parlamentben, hogy eldurvult és eltorzult a politikai élet. S ki tudja hányadszor végiggondolva, rádöbbentem, hogy ez a törvény is a társadalom megosztottságát, az emberek félelmét és szorongását növeli. Az országnak nem erre van szüksége. A múlt megismerése csak azért fontos, hogy tanuljunk belőle, de erre a büntetőjog alkalmatlan eszköz. A harmincöt évvel ezelőtti generációnak legfeljebb a fele él, és azok, akik időközben felnőttek, értetlenül állnak a törvényesített bosszú előtt. Ráadásul nekik kell az apák adósságait kiegyenlíteni, az új gazdasági rendet és demokratikus társadalmat kiépíteni” – így nyilatkozott a Népszava 1991. november 18-i számban, amikor azt magyarázta, hogy miért támadja meg ezt a törvényt az Alkotmánybíróságnál. Tény azonban, hogy jelentős túlzás volt törvényesített bosszúról beszélnie, hiszen az itt vitatott magyar jogszabály messze elmaradt a hasonló cseh és szlovák (illetve csehszlovák…), valamint néhány más lusztrációs törvény szigora mellett. „…ez a törvény valójában közkegyelmet is ad, mert azok a verőlegények, akik »csak« maradandó testi fogyatékosságot okoztak, vagy félbolondra vertek valakit, nem büntethetők” – nyilatkozta azokban a napokban Zétényi Zsolt jogász, akkori parlamenti képviselő, a Százak Tanácsának tagja, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat tagja.

Antall József miniszterelnök az Új Ember című katolikus hetilap 1991-es összevont évzáró számának adott nyilatkozatában így értékelte a helyzetet: „A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített eseteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom – nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel. Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez, ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, hanem lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.”

A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság elutasító döntése után Zétényi Zsolt néhány képviselőtársával ismét megpróbálkozott ennek a jogszabálynak egy finomított változatával, és 1992 szeptemberében egy hasonló törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek. Ekkor már figyelembe vették a taláros testület korábbi kifogásait is, és egy jogi kiskapu kihasználásával igyekeztek törvényesíteni az igazságtételt. A forgatókönyv ennek esetében is ugyanaz volt, mint az első alkalommal: az Országgyűlés 1993. február 16-án elfogadta a törvényt, amit Göncz Árpád köztársasági elnök ismét előzetes normakontrollra küldött, június 30-án pedig az Alkotmánybíróság kihirdette határozatát, amelyben alkotmányellenesnek mondta ki a jogszabályt. Ha egyetértünk Polgárdy Géza itt következő értékelésével, ha nem, mai szemmel nézve ezeket az eseményeket, huszonhárom esztendő – tehát csaknem negyed évszázad – távlatából ahhoz aligha férhet kétség, hogy ha „a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot, annak érvényesülését háttérbe szorítani.” Ha ez idejekorán megtörtént volna, akkor ma sem szembesülnénk olyan jogi nonszenszekkel, mint például azokkal, amelyeket még tavaly januárban láthattunk Biszku Béla ügyében.

***

Csak, hogy szemléltessük a bűnök és a diktatúra mibenlétét, álljon itt még egy idézet egy interjúból. Bakosi Miklós, az egykori politikai üldözött már kórházban volt, amikor a Népszava újságírója felkereste őt, majd röviddel később csendesen meg is halt, ma már kevesen emlékeznek a nevére… A lap 1991. december 12-i számában jelent meg a vele készült beszélgetés:

„– Mikor volt börtönben?

– 1950-ben, 8 hónapig. Szovjetellenességgel vádoltak. Rettenetesen megkínoztak… A lábamat, a kezemet kikötötték, s gumibottal verték a nemi szerveimet. A fogaimból csak hét maradt. Kinyittatták a számat, csokoládét raktak bele, utána pedig sorban telepisálták. Állatok! Állatok! Férgek! Négyen voltak: ÁVH-s kommunisták, gazemberek! Könyörögtem nekik… Esdekeltem, hogy ne bántsanak, mert beteg vagyok. De csak röhögtek a képembe, s vertek, vertek… (…)

– Ön keresztény ember: miért nem bocsát meg?

– Könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, de csak röhögtek… Látom őket magam előtt. Borzalmas emlék. Vertek, vertek, vertek… És röhögtek. A párttitkár és a tanácselnök is, amikor bocsánatért esdekeltem. Ha megszántak volna, én is megbocsátanék… Ha csak egy kicsit is megsajnáltak volna. De kommunisták voltak, akiknek ha azt mondták, rúgjon az emberbe ötöt, belerúgtak huszonötöt… Állatok! El kell őket taposni!

– Miért nem a bíróságokra bízza az igazságszolgáltatást?

– Nem bízom bennük. Az ítélet túl enyhe lenne, legfeljebb csak ejnye-bejnye.” Úgy hiszem, itt érkezett el a pillanat, amikor bocsánatot kell kérnem, hogy cikkem legelején nem raktam ki a tizennyolcas karikát, ahogy a televízióban szokás. De mégis: hát akik ilyen állati módon képesek megalázni, megkínozni valakit – hát pont ők azok, akik minden szeméremnek híján, egyetlen bocsánatkérő szó vagy gesztus nélkül, mindenek felett igényt tartanak áldozataik bocsánatára?!

Bakosi Miklós pedig nyugodjék békében!

(Hét Nap, 2016. november 23.)

Kádár János (középen) látogatása a budapesti Medicor művekben (Váci út 48/e-f) mögötte balra Biszku Béla, „a puha diktatúra legkeményebb ökle” 1985-ben

Kádár János (jobbra) a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25-27.) 1985-ben – Vele szemben Biszku Béla (balról a második)

Megméretlenül

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Megméretlenül címmel. Hosszú idő után aznap jelenik meg újra a vajdasági magyar sajtóban a Visszapörgetés sorozatcím.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Megméretlenül

Avagy: feljegyzések „a puha diktatúra legkeményebb öklének” ártatlanságáról

„The power of work, and the power of creativity, can be your salvation.”

(Nicole Kidman)

Nemrég történt… Tehát senki sem mondhatja, hogy „rég volt, talán igaz sem volt”, mintha az antik világból vett, kedvelt történeteim egyike volna… J Egy valóságos jogi nonszenszt produkált a magyarországi bírósági gyakorlatban, de – tegyük hozzá – a közéletben is, Biszku Béla (1921–2016), az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat belügyminiszterként irányító, időközben elhunyt, s már akkor is igen idős politikusnak gyakorlatilag a haláláig húzódó pere…

De igazából az egész ügy, úgy, ahogyan volt, teljes egészében egy, a végletekig eltúlzott – elripacskodott –, fordulatoktól agyonterhelt jogi nonszenszé terebélyesedett végül, s éppen azért válhatott azzá, mert a nem is csak enyhén eltúlzott kifejezéssel élve általában csak történelmi igazságtételnek nevezett, sokak által már régóta szorgalmazott „gesztus” valójában a kilencvenes évek óta elmaradt. Kimaradt az anyaország rendszerváltoztatásából.

Az 1991-ben kidolgozott Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat célja – nagy általánosításban – az volt, hogy a nyilas uralom végétől a rendszerváltásig eltelt időszakban politikai okokból elkövetett, de jogilag meg nem torolt és nem üldözött bűncselekményeket, az elévülés lehetőségének kizárásával, büntethetővé tegye. A két beterjesztő, Zétényi Zsolt és Takács Péter, akkor még mindketten a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselői a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlésben, pontos dátumokhoz kötötte, hogy mely időszakra vonatkoztatta (volna…) a jogszabályt: az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett bűncselekményekre. És akkor időzzünk még egy kicsit a dátumoknál: Zétényi és Takács 1991-ben, május elején nyújtotta be a törvénytervezetet, amit a parlament 1991. november 4-én, név szerinti szavazással fogadott el a kormánypárti többség támogatásával, az ellenzék egy részének heves tiltakozása, más részének tartózkodása mellett. A végeredmény: százkilencvenhét igen, ötven nem, hetvennégy tartózkodás. A javasolt, és ekkor elfogadott megoldás három fő bűncselekménytípus elkövetőin kívül azonban az ugyanezekben a gaztettekben érintett minden más bűntársnak a büntetlenséget is jelentette volna egyúttal. Vagy, ahogy egyesek már akkoriban is fogalmaztak, felért egy „felmentéssel”. Zétényi Zsolt és Takács Péter tervezete ugyanis alapvetően a halált okozó testi sértés, a szándékos emberölés és a hazaárulás esetében zárta volna ki az elévülés lehetőségét, de így például a verőlegényeknek, pufajkásoknak és társaiknak védettséget is biztosított volna. Miután a magyar parlament megszavazta, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök előzetes normakontrollra megküldte a törvényt az Alkotmánybíróságnak, amelyhez indítványa 1991. november 18-án érkezett meg, tehát alig néhány nap múlva lesz negyed évszázada mindennek, vagyis pontosan huszonöt esztendeje történt mindez. S elég is itt most ebben az összesítésben ennyi a dátumokból, hiszen ezzel pedig egy több hónapig tartó halogatás kezdődött meg. Egy nappal a törvény elfogadása előtt Göncz Árpád így nyilatkozott a Magyar Rádióban: „…korántsem a társadalom, hanem a politika erőszakolja ki az igazságtétel végtelen procedúráját, amely inkább csak eltereli lényegi kérdésekről a figyelmet. Pedig ehelyett a gazdasági kérdések, az ifjúság jövője, a szociális biztonság problémái, a kultúra helyzete s a mezőgazdaság szerteágazó gondjai várnának mihamarabb megoldást…” Vagyis, mint ebből az idézetből is nyilvánvalóan látható, a köztársasági elnök igyekezett lebeszélni a képviselőket a törvénytervezet megszavazásáról. Tudom, a témával összefüggésben gyakorlatilag szinte tárgytalan, persze, de személyes meggyőződésem szerint Göncz Árpád ebben nagyon is tévedett…

Zétényi Zsolt pedig már akkoriban is több alkalommal elmondta: nem a bosszú a fontos, „a lényeg a bűnök megnevezése és megmérettetése”.

Ezek a bűnök javarészt máig is megtorlatlanok, és elsősorban – kevés kivétellel – feltáratlanok maradtak. Megméretlenek. Mert megfelelő jogi keretek híján nincs megfelelő mérőműszer sem ezek értékelésére, kezelésére. S ezért történhet meg, hogy ha valakit évtizedek múltán mégis sikerül bíróság elé állítani (citálni…), ezer meg ezer kifogással, törvényi kiskapuval élve, mindenféle jogi nonszenszekbe kapaszkodva mégis megúszhatja, vagy legalábbis gátolhatja az eljárás lefolytatását. Ha nem is lenne most, ezekben a hetekben, hónapokban, röviddel az ötvenhatos forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója után semmiféle kerek, esetleg épp negyed évszázados évfordulója, semmiféle jelentősebb jubileuma sem a Zétényi–Takács-féle törvény elfogadásának és az alkotmánybírósági megtorpedózásának, illetve a mindezekhez kapcsolódó eseményeknek, a Biszku Béla ügyében tavaly januárban történtek akkor is egyértelműen jeleznék – mint ahogy jelzik is! –, hogy nincs szükség semmiféle jeles alkalomra ahhoz, hogy az igazságtétel problematikájával foglalkozzunk. Hiszen ez maga a velünk élő történelem, ami épp a megoldatlansága miatt ugyanolyan aktuális ma is, mint amilyen volt 1991-ben és 1992-ben.

Biszku Béla és ügyvédje 2015. január 17-én elfogultsággal vádolta meg a bíróságot, mert szerinte sérült a vádlott tisztességes eljáráshoz való joga. Hogy oda ne rohanjak… A pártállami diktatúra véres kezű egykori vezetője ellen – jelentősen megkésve – azért indult eljárás, mert az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után részt vett a kegyetlen leszámolásokat végrehajtó karhatalom megszervezésében és irányításában. Nem véletlenül érdemelte ki „a puha diktatúra legkeményebb ökle” megnevezést („gúnynevet”…), hiszen intézkedéseihez köthető több, sok-sok halálos áldozattal járó sortűz, mint amilyen a budapesti is volt 1956. december 6-án, a Nyugati pályaudvarnál, majd két nappal később Salgótarjánban. Csak ennek a másodiknak negyvenhat halálos áldozata volt – köztük nők és gyerekek. Az ügyészség mindezek fényében a büntetőperben életfogytiglani börtönbüntetést kért Biszku Bélára.

Ehhez képest viszonylag enyhe verdiktnek mondható, hogy az elsőfokú bíróság 2014-ben „alig” öt és fél év szabadságvesztésre ítélte „a puha diktatúra legkeményebb öklét”, aki természetesen fellebbezett a döntés ellen. Ügyvédje a Fővárosi Ítélőtáblán benyújtott elfogultsági indítványában azzal érvelt, hogy a magyar igazságszolgáltatás rendszerében nincs esély a tisztességes elbírálásra, a pártatlansága pedig kétségbe vonható, Biszku ügyében személyre szóló jogalkotás történt még az Alaptörvény szintjén is, amikor a háborús bűntettek elévülhetetlenségét szabályozták – ez volt az úgynevezett Lex Biszku –, s a végrehajtó hatalom is jelezte igényét a vádlott elítélésre, politikai hecckampány folyt és az ügyben hadbírók járnak el. És így tovább és így tovább és így tovább és így tovább és egy tovább és egy tovább… S elhangzott mindez immár 2015-ben, „a puha diktatúra legkeményebb öklének” védelmében, mi sem igazolhatná hát szebben és képlékenyebben, hogy a Zétényi–Takács-féle törvénnyel összefüggésben huszonöt évvel ezelőtt elhangzott érveknek, az akkori megfontolásoknak, illetve az Alkotmánybíróság akkor meghozott határozatának máig ható következményei vannak. Illetve a jogalkotók által akkor rendezni kívánt problémák továbbra is rendezetlenek.

S történik persze mindez továbbra is teljességgel megméretlenül. A másodfokon eljáró bírói tanács pedig elhalasztotta a tárgyalást, amíg a védő elfogultsági kifogásáról a tábla egy másik tanácsa meg nem hozza döntését. Bingó! Biszku Béla megint időt nyert – az igazságtétel újfent elhalasztva…

Immár mindörökre. Hiszen az idén március 31-én „a puha diktatúra legkeményebb ökle” úgy hunyt el, hogy jogerős ítéletet felette egyetlen bírói testület sem mondott ki. Márpedig amíg ez nem történik meg, addig az ártatlanság vélelme jegyében mindenkit bűntelennek kell tekinteni… Az igazságtétel elmaradásban épp ez a legnagyobb igazságtalanság! Akármennyire túlzónak és hatásvadásznak is tűnjék mindezt történelminek nevezni… Az igazán nagy bűnözők, az igazán nagy gonosztevők esetében sajnos nagyon sok példát láttunk már erre. Hosszan lehetne sorolni a neveket. Csodálom, hogy a történelem hogy nem szédül bele a folyamatos önismétléseibe.

(Hét Nap, 2016. november 9.)

„A puha diktatúra legkeményebb ökle” a párttársaival: Kádár János (középen), Németh Károly (balra tőle, profilból) és Biszku Béla (a kép jobb szélén) 1960-ban

Biszku Béla (a háttérben jobbról a második) a nézőtéren: Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznő – Schmitt Pál felesége – versenyszáma az Istvánmezei út 3-5. alatt felépült Nemzeti Sportcsarnokban (ma Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok) 1969-ben

Kádár János (balra) és Biszku Béla a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25-27.) 1985-ben

Biszku Béla és ügyvédje elfogultsággal vádolja meg a bíróságot

Biszku Béla és ügyvédje elfogultsággal vádolta meg a bíróságot, mert szerinte sérült a vádlott tisztességes eljáráshoz való joga. 

Világtörténelmet írtak fiatal vérükkel…

A Képes Ifjúság a Sztripper című rovatában közli Szabó Palócz Attila sorozatának első részét.

*

SZTRIPPER

Világtörténelmet írtak fiatal vérükkel…

Fekete István író ötvenhatos levelét idézve egy ötvenhatos képregény ürügyén, amelyik már három évvel a forradalom után tisztelgett a magyar szabadságharcosok előtt

„Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni.

ÉS FELBORÍTOTTÁK A HEGYET, MEGFORDÍTOTTÁK A TÖRTÉNELMET

…és győzelmesen élve maradtak.

Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében” – Fekete István (1900–1970), az egyik legnépszerűbb magyar író, sok-sok ifjúsági regény és elsősorban állattörténet, köztük a Vuk, a Kele, a Csí, a Bogáncs, a Tüskevár és a Téli berek szerzőjének sorai ezek, amelyek az Új Ember című katolikus hetilap 1956. november 4-i számában jelentek meg Levél Bécsbe címmel. S természetesen az író, a tőle – mai szemmel nézve – meglehetősen szokatlan sorokban, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeire reflektált hajnali feljegyzéseiben. Mintha levelet írt volna. S talán tényleg azt is tette…

A mű keletkezéséről azonban lényegében minden kételyünket, talányunkat eloszlatta azzal, hogy a „Kedves Vilmos!” megszólítás után így indította sorait: „Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.

Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetűs, szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amit sohse szerettem.

Emlékszel ugye, mondtam is ezt neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg Caffeehaus páholyában, s arról panaszkodtam, hogyha mi már nem leszünk, ha a mi generációnk mögött becsukódik a nagy ajtó, nem lesz, aki továbbvigye azt a lángot, amit te megőriztél Prsemislben, s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, őriztem, s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem törődtek vele.

Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.

És Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén, és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel.

Bocsánatot kérek, és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.”

AZ ÖTVENHATOS FORRADALOM JELKÉPES NYITÁNYA

Régi magyar vicc, de ma már az iskolákban is tanítják, s ráadásul épp történelem tantárgyából (mert az események megértéséhez mindig fontos adalékkal szolgálhat az úgynevezett „néplélek” feltárása, vagyis a nagypolitikai eseményeket kísérő kontextus; az egyszerű, hétköznapi emberek lelkülete, aminek pedig az egyik legjelentősebb lenyomata pont a humor…), mint egyfajta háttéranyagot, miszerint állnak az emberek 1956. október 6-án, Rajk László (1909–1949) és társai újratemetésén, Budapesten, a Kerepesi temetőben.

– Hej, szegény Laci, ha most ezt látná – szólal meg valaki –, biztos közénk lövetne!

Állítólag a mondat tényleg elhangzott – legalábbis ezt sugallja az anekdota – a megjelölt napon és helyszínen, s ráadásul épp Rajk László egyik volt ismerősének szájából. Aki azért csak tudhatott valamit…

Valami biztosat!

A székelyudvarhelyi születésű Rajk László életútját ismerve pedig – mai szemmel nézve – mindenképp biztosra vehetjük, hogy igenis lövetett volna. Ő ugyanis a Rákosi-rezsim, vagyis a Magyar Népköztársaság belügyminisztere volt, így hát épp a manapság perbe fogott Biszku Béla hivatali elődje. Csak hát, közbejött egy forradalom, amelyet Rajk már nem élhetett meg…

De ne legyenek kétségeink, Rajk ugyanolyan keményvonalas kommunista volt abban az időszakban, mint azok a párttársai, elvtársai, akik később ellene fordultak. Az egyik legfontosabb ellenfele pedig nem is a perbe fogói, halálra ítélői és a kivégzői közül került ki, hanem a saját családjából: bátyja, Rajk Endre (1899–1960) ugyanis még a második világháború idején, a Szálasi-kormány kormánybiztosaként vált ismertté. Az idősebb testvér nyilas meggyőződését fenntartotta utolsó leheletéig, pedig 1960-ban már Nyugat-Németországban, vagyis a kapitalista, nyugati tömbhöz tartozó Német Szövetségi Köztársaságba hunyt el, háború utáni utolsó éveit már ott élte.

Egy nyilas és egy kommunista egy családban. Szép kis família – mondhatnánk. Rajk Lászlót azonban az tette annyira népszerűvé 1956-ra – hogy az újratemetése valóságos rendszerellenes tömegdemonstrációvá válhatott –, hogy a Rákosi-rezsim egyik legnagyobb kirakatperének áldozata volt. Ha lövetett volna, ha nem. 1956-ban ugyanis az akkor már évek óta fokozódó társadalmi elégedetlenség jutott el egyfajta csúcspontjához, úgymond forrpontjához. És kitört, mint a vulkán. Miután a Magyar Dolgozók Pártja 1955 júliusában rehabilitálta az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót és társait – Pálffy Györgyöt (1909–1949), Szőnyi, született Hoffmann Tibort (1903–1949) és Szalai Andrást (1917–1949) – 1956. október 6-án ünnepélyesen újratemették őket. A sorstársak nevében búcsúztatót mondó Szász Béla az egész Sztálin-korszak temetésének nevezte az eseményt, amelyiken a feljegyzések szerint mintegy százötven-kétszáz ezren gyűltek össze. Akik közül többen később a Batthyány-örökmécsesnél is tüntettek. Így vált Rajk László újratemetése – hetekkel a forradalom kitörése előtt – az ötvenhatos események egyfajta jelképes nyitányává. Ami pedig október 23-a után következett, annyira felrázta a világot, hogy arról már három évvel később az egyik legjelentősebb amerikai képregényes alkotó is készített egy néhány oldalas alkotást.

KÉPREGÉNYES VILÁGPREMIER A KÉPES IFJÚSÁGBAN

S akkor most ugorjunk néhány évtizedet az időben. A Kepregeny.blog.hu manapság a Magyar Képregény Szövetség hivatalos blogja. Itt jelent meg tavaly november 20-án Bayer Antal írása Jack Kirby-képregény az 1956-os forradalomról címmel, amelyikben egy akkor tett, friss felfedezéséről tudósította a világháló nagyérdemű publikumát. Mégpedig imígyen: „Teljesen véletlenül futottam bele ebbe a számomra eddig ismeretlen képregénybe. A Marvel Comics elődjénél, az Atlasnál jelent meg, 1959 augusztusi dátummal. A Battle című sorozat antológia-jellegű volt, minden számban négy-öt rövid háborús történettel. A 65. számban a négy közül az egyik Budapesten játszódott, az 1956-os forradalomról szólt, szovjet tankokat lőnek benne a szabadságharcosok egy ötoldalas történetben, amelynek a címe Ring of Steel, avagy Acélgyűrű. Szerencse, hogy pont ez a sztori került a címlapra, de sajnos, ezen kívül csak az első oldalt találtam meg az interneten. A történet rajzolója Jack Kirby, hogy ő volt-e az írója is, nem tudni biztosan, a vélemények megoszlanak.” (http://kepregeny.blog.hu/2013/11/20/jack_kirby-kepregeny_az_1956-os_forradalomrol) Nos, hát persze, hogy vagyok én is annyira fanatikus képregényőrült, képregénybolond, képregénybuzi, hogy ennél aztán már nekem se kelljen sokkal több…

Mindehhez most még csak annyit kellene hozzátennünk sebtében, hogy Bayer Antal ugyan Acélgyűrűként magyarította a mű eredeti címét, s habár a Ring of Steel valóban ezt is jelenti – tehát a fordítása pontos és tökéletes –, mi most mégis a Páncélgyűrű változatnál maradtunk. Már csak azért is, mert a történetben szovjet tankok fogják gyűrűbe a Várost és a szabadságharcosokat… Tehát Budapest van a harckocsik gyűrűjében. Márpedig a tankokat magyarul páncélosoknak, páncélos járműveknek szoktuk mondani. Ha tehát ezek zárják körbe a forradalmárokat, akkor inkább Páncélgyűrűről beszélhetünk.

Annak a történetét pedig majd még tételesen elmeséljük, hogyan kerül ez a magyar fordításban mindeddig még soha és sehol meg nem jelent képregény a Képes Ifjúságba. Lényege azonban, hogy mától, az idézetünkben is említett Battle című lap 1959-es augusztusi számának címlapjával is kiegészítve, összesen hat oldalon, három héten át olvashatjátok majd a történetet. Ez tehát Jack Kirby képregényének magyar nyelvű világpremierje!

Érdemes ezt méltó módon megünnepelnünk…

Most azonban az ünnepi koccintgatás hevében foglalkozzunk egy kicsit Jack Kirbyvel is, az amerikai képregény egyik legendás fenegyerekével, akit a képregény atyjának i tekintenek. Mert igazán megérdemli…

Egy kerek évforduló – akármily szomorú is legyen – kötődik az idén a nevéhez: pontosan húsz esztendeje, 1994. február 6-án hunyt el az Amerika kapitány, az X-Men, a Hulk, a Fantasztikus Négyes és a Thor társzerzője. A képregény műfaja még nagyon is a vajúdás fázisában volt, tehát szinte még meg sem született, amikor Kirby máris feltűnt az élvonalban. Pedig akkoriban még nagyon sokan – és Amerikában is! – szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy milyen kort élhetnek meg a rajzos történetek – nem jósoltak nekik nagy jövőt –, és persze megkérdőjelezték azt is, hogy lehet-e egyáltalán a képregényben maradandót alkotni. (Mi már tudjuk, hogy nagyon is lehet…) Kirby nagyszerű ötletekkel, tántoríthatatlanul, nem szűnő munkakedvvel dolgozott, szinte a műfaj fanatikusává vált, és hamarosan már úgy beszéltek róla, mint a képregény legmeghatározóbb személyiségétől. Életműve máig is megkerülhetetlen.

Nagy tisztesség, és nagy megbecsülést jelent, hogy éppen ő foglalkozott például az ötvenhatos forradalommal is…

Jack Kirby 1917. augusztus 28-án – akkor még Jacob Kurtzberg néven – született New Yorkban, egy osztrák zsidó bevándorló családban. Apja szabóként helyi ruhagyárakban dolgozott, de fizetéséből csak szűkösen tudta eltartani a családját. A kisfiú ezért már gyermekkorában is igyekezett pénzt keresni, dolgozott újságkihordóként, kifutófiúként, festőként. Kevéske megtakarított pénzét pedig ponyvaregényekre, képregényekre, újságokra költötte, szabadidejét mozikban töltötte, lenyűgözte az óriási vászon. Ő maga mindig is ezeket a gyermekkorában látott filmeket és a képregénycsíkokat tekintette első rajziskolájának – s mint mondta –, nem a stílusukat, hanem a technikájukat leste el. A valóság fényképszerű utánzása helyett nála mindig is sokkal inkább a lendületes mozgásokat, mozdulatsorok ábrázolásán volt a hangsúly, de sokszor eltúlozva a szereplők méreteit is. Kirby sokáig kilincselt, házalt korai munkáival, rajzait politikai és irodalmi újságoknak kínálva fel, aminek végül az lett az eredménye, hogy karikaturistaként alkalmazták.

(Képes Ifjúság, 2014. április 9.)

Rajk László 1947-ben

Jack Kirby a rajzolóasztalnál

Jack Kirby ezen a képen maga is képregényhőssé változott

„Jó lesz ez vajon?” – kérdi a szerző a Pókember egyik táblájával a kezében

Jack Kirby egy képregénykiállításon 1982-ben

Fekete István mellszobra szülőfalujában, Göllén

Emléktábla Fekete István szülőházán – Az épületben a Ballagó idő kéziratába is belelapozhat, és az író vadászpuskáját is a kezébe veheti a látogató

A Budakeszi Vadasparkban is emléktáblával tisztelegnek a nagy író, Fekete István életműve előtt

Fekete István, a Tüskevár, a Téli berek és sok más népszerű történet szerzője 1956-ban megrendüléssel írt a forradalmárokról

Fekete István hetvenévesen halt meg Budapesten – 2004-ben a végakarata szerint újratemették Göllén, feleségével és kutyájával, Bogánccsal együtt

1956-os utcakép Budapestről – A páncélosok elvégezték a feladatukat: a Város és a szétlőtt épületek

Ruszkik haza! – üzenték a forradalmárok a szovjet katonáknak

Ha az áldozatokat nem is tudták méltó módon eltemetni, a forradalmárok megadták a tiszteletet az elesetteknek

Pillanatképek egy szabadságharcból: ágyúsok és biciklisek

A romok jelzik, merre vonult el a haderő

Ötvenhatos forradalmárok Kossuth-címert rajzolnak egy elfoglalt tankra

Tóth Dezső emlékhelye – Nyugodjék békében!

Egy csendes pillanat a harcos hetekből: polgárőrlány egy ronccsá vált autó mellett

A villamosok nemcsak célpontok voltak, de még roncs állapotban is fedezékül szolgálhattak

Üdvözlet Budapestről! – Avagy: utcakép csata után

Ahol a tankok járnak, ott csak pusztulás marad a nyomukban

Harckocsival a Népbüffébe – Budapest, 1956 októberében