Va(j)dmagy ABC: Világtörténelmet írtak fiatal vérükkel…

A Képes Ifjúság a Sztripper című rovatában közli Szabó Palócz Attila sorozatának első részét.

SZTRIPPER

Világtörténelmet írtak fiatal vérükkel…

Fekete István író ötvenhatos levelét idézve egy ötvenhatos képregény ürügyén, amelyik már három évvel a forradalom után tisztelgett a magyar szabadságharcosok előtt

„Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, és nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni.

ÉS FELBORÍTOTTÁK A HEGYET, MEGFORDÍTOTTÁK A TÖRTÉNELMET

…és győzelmesen élve maradtak.

Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében” – Fekete István (1900–1970), az egyik legnépszerűbb magyar író, sok-sok ifjúsági regény és elsősorban állattörténet, köztük a Vuk, a Kele, a Csí, a Bogáncs, a Tüskevár és a Téli berek szerzőjének sorai ezek, amelyek az Új Ember című katolikus hetilap 1956. november 4-i számában jelentek meg Levél Bécsbe címmel. S természetesen az író, a tőle – mai szemmel nézve – meglehetősen szokatlan sorokban, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeire reflektált hajnali feljegyzéseiben. Mintha levelet írt volna. S talán tényleg azt is tette…

A mű keletkezéséről azonban lényegében minden kételyünket, talányunkat eloszlatta azzal, hogy a „Kedves Vilmos!” megszólítás után így indította sorait: „Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.

Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetűs, szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amit sohse szerettem.

Emlékszel ugye, mondtam is ezt neked, amikor ott ültünk a Schwarzenberg Caffeehaus páholyában, s arról panaszkodtam, hogyha mi már nem leszünk, ha a mi generációnk mögött becsukódik a nagy ajtó, nem lesz, aki továbbvigye azt a lángot, amit te megőriztél Prsemislben, s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, őriztem, s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem törődtek vele.

Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.

És Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén, és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel.

Bocsánatot kérek, és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.”

AZ ÖTVENHATOS FORRADALOM JELKÉPES NYITÁNYA

Régi magyar vicc, de ma már az iskolákban is tanítják, s ráadásul épp történelem tantárgyából (mert az események megértéséhez mindig fontos adalékkal szolgálhat az úgynevezett „néplélek” feltárása, vagyis a nagypolitikai eseményeket kísérő kontextus; az egyszerű, hétköznapi emberek lelkülete, aminek pedig az egyik legjelentősebb lenyomata pont a humor…), mint egyfajta háttéranyagot, miszerint állnak az emberek 1956. október 6-án, Rajk László (1909–1949) és társai újratemetésén, Budapesten, a Kerepesi temetőben.

– Hej, szegény Laci, ha most ezt látná – szólal meg valaki –, biztos közénk lövetne!

Állítólag a mondat tényleg elhangzott – legalábbis ezt sugallja az anekdota – a megjelölt napon és helyszínen, s ráadásul épp Rajk László egyik volt ismerősének szájából. Aki azért csak tudhatott valamit…

Valami biztosat!

A székelyudvarhelyi születésű Rajk László életútját ismerve pedig – mai szemmel nézve – mindenképp biztosra vehetjük, hogy igenis lövetett volna. Ő ugyanis a Rákosi-rezsim, vagyis a Magyar Népköztársaság belügyminisztere volt, így hát épp a manapság perbe fogott Biszku Béla hivatali elődje. Csak hát, közbejött egy forradalom, amelyet Rajk már nem élhetett meg…

De ne legyenek kétségeink, Rajk ugyanolyan keményvonalas kommunista volt abban az időszakban, mint azok a párttársai, elvtársai, akik később ellene fordultak. Az egyik legfontosabb ellenfele pedig nem is a perbe fogói, halálra ítélői és a kivégzői közül került ki, hanem a saját családjából: bátyja, Rajk Endre (1899–1960) ugyanis még a második világháború idején, a Szálasi-kormány kormánybiztosaként vált ismertté. Az idősebb testvér nyilas meggyőződését fenntartotta utolsó leheletéig, pedig 1960-ban már Nyugat-Németországban, vagyis a kapitalista, nyugati tömbhöz tartozó Német Szövetségi Köztársaságba hunyt el, háború utáni utolsó éveit már ott élte.

Egy nyilas és egy kommunista egy családban. Szép kis família – mondhatnánk. Rajk Lászlót azonban az tette annyira népszerűvé 1956-ra – hogy az újratemetése valóságos rendszerellenes tömegdemonstrációvá válhatott –, hogy a Rákosi-rezsim egyik legnagyobb kirakatperének áldozata volt. Ha lövetett volna, ha nem. 1956-ban ugyanis az akkor már évek óta fokozódó társadalmi elégedetlenség jutott el egyfajta csúcspontjához, úgymond forrpontjához. És kitört, mint a vulkán. Miután a Magyar Dolgozók Pártja 1955 júliusában rehabilitálta az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót és társait – Pálffy Györgyöt (1909–1949), Szőnyi, született Hoffmann Tibort (1903–1949) és Szalai Andrást (1917–1949) – 1956. október 6-án ünnepélyesen újratemették őket. A sorstársak nevében búcsúztatót mondó Szász Béla az egész Sztálin-korszak temetésének nevezte az eseményt, amelyiken a feljegyzések szerint mintegy százötven-kétszáz ezren gyűltek össze. Akik közül többen később a Batthyány-örökmécsesnél is tüntettek. Így vált Rajk László újratemetése – hetekkel a forradalom kitörése előtt – az ötvenhatos események egyfajta jelképes nyitányává. Ami pedig október 23-a után következett, annyira felrázta a világot, hogy arról már három évvel később az egyik legjelentősebb amerikai képregényes alkotó is készített egy néhány oldalas alkotást.

KÉPREGÉNYES VILÁGPREMIER A KÉPES IFJÚSÁGBAN

S akkor most ugorjunk néhány évtizedet az időben. A Kepregeny.blog.hu manapság a Magyar Képregény Szövetség hivatalos blogja. Itt jelent meg tavaly november 20-án Bayer Antal írása Jack Kirby-képregény az 1956-os forradalomról címmel, amelyikben egy akkor tett, friss felfedezéséről tudósította a világháló nagyérdemű publikumát. Mégpedig imígyen: „Teljesen véletlenül futottam bele ebbe a számomra eddig ismeretlen képregénybe. A Marvel Comics elődjénél, az Atlasnál jelent meg, 1959 augusztusi dátummal. A Battle című sorozat antológia-jellegű volt, minden számban négy-öt rövid háborús történettel. A 65. számban a négy közül az egyik Budapesten játszódott, az 1956-os forradalomról szólt, szovjet tankokat lőnek benne a szabadságharcosok egy ötoldalas történetben, amelynek a címe Ring of Steel, avagy Acélgyűrű. Szerencse, hogy pont ez a sztori került a címlapra, de sajnos, ezen kívül csak az első oldalt találtam meg az interneten. A történet rajzolója Jack Kirby, hogy ő volt-e az írója is, nem tudni biztosan, a vélemények megoszlanak.” (http://kepregeny.blog.hu/2013/11/20/jack_kirby-kepregeny_az_1956-os_forradalomrol) Nos, hát persze, hogy vagyok én is annyira fanatikus képregényőrült, képregénybolond, képregénybuzi, hogy ennél aztán már nekem se kelljen sokkal több…

Mindehhez most még csak annyit kellene hozzátennünk sebtében, hogy Bayer Antal ugyan Acélgyűrűként magyarította a mű eredeti címét, s habár a Ring of Steel valóban ezt is jelenti – tehát a fordítása pontos és tökéletes –, mi most mégis a Páncélgyűrű változatnál maradtunk. Már csak azért is, mert a történetben szovjet tankok fogják gyűrűbe a Várost és a szabadságharcosokat… Tehát Budapest van a harckocsik gyűrűjében. Márpedig a tankokat magyarul páncélosoknak, páncélos járműveknek szoktuk mondani. Ha tehát ezek zárják körbe a forradalmárokat, akkor inkább Páncélgyűrűről beszélhetünk.

Annak a történetét pedig majd még tételesen elmeséljük, hogyan kerül ez a magyar fordításban mindeddig még soha és sehol meg nem jelent képregény a Képes Ifjúságba. Lényege azonban, hogy mától, az idézetünkben is említett Battle című lap 1959-es augusztusi számának címlapjával is kiegészítve, összesen hat oldalon, három héten át olvashatjátok majd a történetet. Ez tehát Jack Kirby képregényének magyar nyelvű világpremierje!

Érdemes ezt méltó módon megünnepelnünk…

Most azonban az ünnepi koccintgatás hevében foglalkozzunk egy kicsit Jack Kirbyvel is, az amerikai képregény egyik legendás fenegyerekével, akit a képregény atyjának i tekintenek. Mert igazán megérdemli…

Egy kerek évforduló – akármily szomorú is legyen – kötődik az idén a nevéhez: pontosan húsz esztendeje, 1994. február 6-án hunyt el az Amerika kapitány, az X-Men, a Hulk, a Fantasztikus Négyes és a Thor társzerzője. A képregény műfaja még nagyon is a vajúdás fázisában volt, tehát szinte még meg sem született, amikor Kirby máris feltűnt az élvonalban. Pedig akkoriban még nagyon sokan – és Amerikában is! – szkeptikusak voltak azzal kapcsolatban, hogy milyen kort élhetnek meg a rajzos történetek – nem jósoltak nekik nagy jövőt –, és persze megkérdőjelezték azt is, hogy lehet-e egyáltalán a képregényben maradandót alkotni. (Mi már tudjuk, hogy nagyon is lehet…) Kirby nagyszerű ötletekkel, tántoríthatatlanul, nem szűnő munkakedvvel dolgozott, szinte a műfaj fanatikusává vált, és hamarosan már úgy beszéltek róla, mint a képregény legmeghatározóbb személyiségétől. Életműve máig is megkerülhetetlen.

Nagy tisztesség, és nagy megbecsülést jelent, hogy éppen ő foglalkozott például az ötvenhatos forradalommal is…

Jack Kirby 1917. augusztus 28-án – akkor még Jacob Kurtzberg néven – született New Yorkban, egy osztrák zsidó bevándorló családban. Apja szabóként helyi ruhagyárakban dolgozott, de fizetéséből csak szűkösen tudta eltartani a családját. A kisfiú ezért már gyermekkorában is igyekezett pénzt keresni, dolgozott újságkihordóként, kifutófiúként, festőként. Kevéske megtakarított pénzét pedig ponyvaregényekre, képregényekre, újságokra költötte, szabadidejét mozikban töltötte, lenyűgözte az óriási vászon. Ő maga mindig is ezeket a gyermekkorában látott filmeket és a képregénycsíkokat tekintette első rajziskolájának – s mint mondta –, nem a stílusukat, hanem a technikájukat leste el. A valóság fényképszerű utánzása helyett nála mindig is sokkal inkább a lendületes mozgásokat, mozdulatsorok ábrázolásán volt a hangsúly, de sokszor eltúlozva a szereplők méreteit is. Kirby sokáig kilincselt, házalt korai munkáival, rajzait politikai és irodalmi újságoknak kínálva fel, aminek végül az lett az eredménye, hogy karikaturistaként alkalmazták.

(Képes Ifjúság, 2014. április 9.)