A tizedes mint irányító játékmester

A budapesti Magyar Hírlapban megjelenik Szabó Palócz Attila színikritikája a Pesti Magyar Színház A tizedes meg a többiek című előadásáról.

*

A tizedes mint irányító játékmester

Az oroszok már a spájzban vannak: legenda a Pesti Magyar Színház műsorán

Azt a mondatot, hogy az oroszok már a spájzban vannak, ebben az országban mindenki ismeri, még az is, akinek halvány segéd fogalma sincs arról, hogy honnan ered. Sokan talán közmondásnak vélik, mások meg nem is firtatják honnan s miből ered, egyszerűen csak mindenre (vagy bármire...) rámondják, ha illik arra, ha nem. Mert ez egyszerűen csak van, önmagától s a kezdetektől fogva adott, nem lehet úgy felnőni ebben az országban, hogy ne hallja az ember, hogy ne találkozzon vele a serdülő. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a konkrét filmjelenetben tulajdonképpen csak egy oroszról van szó, Grisáról, a sebesült szovjet katonáról, akinek szerepét a Pesti Magyar Színház most szeptemberben bemutatott változatában Takács Géza tolmácsolja.

Vannak ilyen elhíresült, legendává vált szállóigék, slágvortok, rendszeresen ismétlődő, önálló életre kelt „állandó szókapcsolatok”, mondhatni, frázisok és parafrázisok, amelyeket szeret újra és újra hallani a közönség. Ilyen ez a spájzos is. Ha pedig egy színház nem akar kockáztatni, „közönségbarát műsorpolitikát” folytat, vagy talán csak menekülne is a felelősségtől – hiszen könnyű ráfogni, hogy „csak” szórakoztatni akar –, vannak bármikor elővehető biztos pontok, vagyis darabok, amelyeket műsorra tűzhet, s amelyek révén viszonylag biztosnak mondható, ha nem is a siker, de a látogatottság, a jegyeladás, a nézettség mindenképp. „Beugrom a nagybőgőbe...” Most persze az már egészen már kérdés, hogy sohasem fogom megérteni, miért vált jegyet bárki is az ezredik Hyppolit, a lakájra, esetleg Herkules bonbonra, vagy a milliomodik Mágnás Miskára, talán a Luxemburg grófja című operettre, de ez már magánügy, legyen mindenkinek a saját döntése. Csak ne meneküljön el a felelősség elől...

Ilyen biztosnak tűnő pont Dobozy Imre A tizedes meg a többiek című műve is, amelyet most szeptember végén mutatott be a Pesti Magyar Színház Eperjes Károllyal és a Bede-Fazekas Szabolccsal a főszerepben, Lengyel Ferenc rendezésében.

Dobozy kalandregényéből már 1965-ben film készült Keleti Márton rendezésében, pazar szereposztásban, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László szereplésével, de színpadon is nagy sikerrel játszották. Persze a filmváltozat tette országosan ismertté és népszerűvé a mondatot a spájzban, a kompót mögött rejtőzködő oroszokról.

Lengyel Ferenc friss rendezése tulajdonképpen nem akar semmit sem hozzátenni vagy elvenni az eredeti történetből, beéri annyival, hogy a maga módján újra elmeséli a már mindenki által ismert cselekményt. Nem akarja leporolni a darabot, inkább csak rekonstruálja azt. Ez egy tisztességes, szolid iparosmunka, jó rendezés, időnként harsányan nevetünk is, hangos kacagástól zúg az egész nézőtér. Jó színészi alakításokkal, hiszen Eperjes Károly Albert-figurája a visszafogottságával és a merevségével válik a szerepkör karakterének paródiájává, csillagos ötös, a jóval harsányabb Tizedesként Bede-Fazekas Szabolcs pedig egyfajta játékmesteri szerepben irányítja az író és a rendező által körülötte mozgatott szereplőket, katonaszökevényeket, nácikat, nyilasokat, szovjeteket, magyar kommunistákat, csillagos ötös ez is. A cselekmény talán csak az SS főhadnagy és Krasznavölgyi színrelépésekor „ül le” egy kicsit az előadás végén, de ez sem elsősorban az őket alakító két színész, vagyis Tahi József és Gémes Antos játékának hiányossága, én inkább a dramaturgiát látom benne – Deres Péter munkája –, amely olyan helyzetbe hozza őket, amelyet színészi eszközökkel egyszerűen nem lehet lendületesen, zökkenőmentesen, gördülékenyen áthidalni. Így azonban éppen azon a ponton válik egy kicsit unalmassá a darab, ahol a kulminációnak, a néző figyelmét egyre élénkebben lekötő feszültségnek kellene következnie.

Azt pedig egyenesen bántónak találom, hogy a Pesti Magyar Színiakadémia hallgatóinak nevét, akik statisztaként különböző szerepekben – német és orosz katonákként, nyilasokként – szinte folyamatosan jelen vannak a színpadon, nem tüntetik fel a színlapon. Háromszáz fős tánckar esetében megértem ezt, akkor indokolt, de ők – írd és mondd! – összesen hatan vannak ezúttal a darabban, s annyit mindenképp megért a munkájuk, hogy legalább egy felsorolásban ott legyen a nevük a lap alján. Ez a hat név egyelőre azonban csak itt olvasható így egymás mellett leírva: Hrisztov Toma, Kedves Csaba, Kós Mátyás, Rugly Csaba, Simony Attila, Vank Richárd. Ennyivel szerettem volna még kiegészíteni a Pesti Magyar Színház hiányos színlapját.

Mivel vígjátékról van szó, a szereplők közül senki sem hal meg a végén. A súgó sem. A második világháború viharait túlélő, a hatalom által átmenetileg katonaruhába bújtatott kisemberek pedig – akik nem akartak semmi mást, csak megúszni ezt az egészet – szétszélednek végül a négy égtáj felé, hogy aztán máig is itt járjanak köztünk, gyakorlatilag észrevétlenül, sok-sok egyéb szerepkörbe és kalamajkába csöppenve bele. Hol a spájzban, hol meg kényelmesebb helyeken.

(Magyar Hírlap, 2016. október 26.)

Albert alakját Eperjes Károly (középen) kelti életre (Zsigmond László felvétele)