Fogolyzendülés a Markóban

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A szocialista nevelés csődjét még nem ismerték el

Fogolyzendülés a Markóban

A szökések és egyéb rendkívüli események tárát lapozgatva 1969. október 26. nevezetes nap volt a Markóban. A fiatalkorúak körletén nyolcan elhatározták, hogy kitörnek az intézetből. „Tervük – mint a bévé belső kiadványában olvashatjuk – az volt, hogy leütik az őröket, elveszik tőlük a zárkaajtókulcsot és kiengedik a fogvatartottakat. Megtámadják a fegyverszobát, ahonnan fegyvereket szereznek, és kitörnek az intézetből. Ezt követően elfoglalják a rádió épületét, és rádión közlik, hogy kitörtek a börtönből, s felhívást intéznek a lakossághoz.

A kitörést 1969. október 26-án (vasárnap) a 12.00 órai őrségváltásra tervezték, amikor is a szolgálatba lépő őr ellenőrzi a zárkában lévő letartóztatottak létszámát. Megbeszélték, hogyan fogják leütni az őröket. A zárkában szándékosan nem csináltak rendet, a csajkákat nem mosták el, az ágyat rendetlenül hagyták, hogy az őrök figyelmét ezekkel lekössék … A zárkába belépő átvevő őr a rendetlenséget látva utasítást adott a rend helyreállítására, majd megfordult, hogy kilépjen a folyosóra. Ekkor lépett elő Gáspár Ferenc előzetesen letartóztatott; a kezében lévő széttört ülőkelábbal hátulról fejbe vágta az őrt és zubbonyánál fogva visszahúzta a zárkába. Az ajtóban álló átadó őr azonban társa segítségére sietett, kirántotta őt a zárkából a folyosóra.”

Hárman az őrök után nyomultak a folyosóra és megtámadták őket. „Fejbe vágták a társa segítségére siető őrt is, aki megszédült, a zárkakulcsot azonban le tudta dobni a földszintre.

Dulakodás kezdődött az őrök és a három letartóztatott között, akik az őröket derékszíjuknál fogva be akarták húzni a zárkába. A dulakodás zajára felfigyeltek a többi szinten szolgálatot teljesítő őrök és a körletparancsnokok. A megtámadott őrök segítségére siettek. Erre a letartóztatottak beugrottak a zárkába, eltorlaszolták az ajtót, lepedőket, matracaikat és törülközőket gyújtottak meg.” A torlaszt az őrök felszámolták, a tüzet eloltották, és a kor erkölcseinek megfelelően alaposan helybenhagyták a zendülő fiatalokat. (Ezekről az „erkölcsökről” rántotta le a leplet a nyolcvanas évek második felében a sajtó előtt Mikus Gyula, a Bokréta utcai, fiatalkorú bűnözőknek létesült zárt intézet igazgatója. Az őket felügyelő rendőr ezredes elvből a verés mellett volt, mondván, ezzel emberei megkönnyítik a pedagógus munkáját.) A szocialista nevelés csődjét ekkor még senki sem ismerte el, pedig soha nem látott mértékben nőtt a fiatal bűnözők száma.

A nyolcvanas években már az összes elkövető négy százaléka gyerekkorú, azaz tizennégy éven aluli volt, tizenkét százaléka tizennyolc év alatti fiatalkorú, és majd harminc százalékuk tizennyolc és huszonhat év közötti, lényegében katonakorú fiatal volt. Az állami gondozottak száma elérte vagy meghaladta a néphadsereg sorozott állományának szintjét. Technocol Rapiddal szipóztak, részegre itták magukat, erkölcsileg károsult családokból származtak, és a kedélyesnek mutatott országkép eleven cáfolataiként mind a szocializmusban születtek. A hetvenes éveket a társadalomtudósok még az „üvegbúra” évtizedeként értékelték, hiszen az 1956 utáni nemzedék látszólag konfliktusmentesen növekedett fel. Ezt a manipulált generációt – a galerik nyolcosztályos lázadóinak megtörése után – egy évtizeddel később olyan kamaszok ezrei követték, akik mindenből kiábrándultak, s nem tudtak különbséget tenni szocializmus és kapitalizmus között. De Fradi-meccsek után hajlandók voltak némi zendülésre.

(Magyar Hírlap, 2016. október 31.)