Nevelés szalonázással az alagsorban

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Nevelés szalonázással az alagsorban

A nyolcvanas években finomodott a végrehajtás feladata, a kitűzött cél onnantól a társadalomba való visszailleszkedés elérése volt

A proletárdiktatúra nyílt formái után a párt abszolutizmusa a hatvanas évek végétől egyfajta jovialitásba ment át. A kulturális életben a humorérzék mérsékelte a Központi Bizottság és a PB döntéseit, a mindennapokban pedig a törvény betűjéhez való formális ragaszkodás és a rend egyfajta jogi átszabása. A változások, természetüknél fogva, a konzervatív és totalitá­rius börtönvilágot is elérték.

Az új, 1978-as IV. büntetőtörvény a szabadságvesztés három fokozatát vezette be a fegyház, a börtön és a fogház rendszerével. „Szinte párhuzamos jogalkotással az 1979. jú­lius 1-jén hatályba lépő, a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. sz. törvényerejű rendelet. E jogszabály már az európai börtönhumanizá­ciós mozgalomhoz közelítő elveket is figye­lembe vette, különösen a szabadságvesztés végrehajtásának alapelveit illetően. A végrehajtás feladata is finomodott, mert célként már csak a társadalomba való beilleszkedést és az újabb bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodást tűzte ki célul” – olvashatjuk a büntetés-végrehajtás 2015-ös útmutatójában, amely egyben történeti áttekintést is ad a dualizmustól napjainkig tartó trendekről.

Kettős irányítás

A jog elkezdte a maga képére alakítani a börtönt. A változásra jellemző, hogy míg 1972-ben a tiszteknek mindössze tizenhat százaléka rendelkezett „egyetemi vagy főiskolai végzettséggel, addig 1982-re – rendkívüli erőfeszítések árán – már csaknem minden tiszt felsőfokú végzettségű volt.

A tisztek speciális pedagógiai felkészítése 1972-ben kezdődött, három főiskola (a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, a Rendőrtiszti Főiskola és a Számviteli Főiskola) kebelében. Jelentős korszerűsítések történtek a tiszthelyettesi állomány alap- és középfokú szakmai képzése területén is. E generáció felkészültsége már lehetővé tette, hogy a hazai börtönügy fokozatosan megszabaduljon ideológiai terheitől, és figyelmét a reálisan megoldandó ellentmondások, problémák felé irányítsa.”

Csakhogy a nyolcvanas években elkezdődött depriváció, a tartós elszegényedés, a gazdasági nehézségek és a börtönnépesség szakadatlan növekedése gátat szabott sok mindennek. A jövő bizonytalanná vált, és néha úgy tűnt, hogy teljesen reménytelen.

A nevelés és az őrzés biztonságának elsődlegessége körül felcsaptak a szenvedélyek, és tudatalatti mélységeket érintettek.

Így volt ez a Markóban és a Gyorskocsiban is.

Rissay Nándor ezredest 1984-ben nevezték ki parancsnoknak, őt követte Németh Gyula ezredes, aki 1993-ig, tehát a rendszerváltás után is igazgatta az intézetet. Elkezdődött a börtönvilágban az a kísérlet, amelyben az akkori belső őrség – ma körletfelügyelet – kettős irányítás alá került.

A nevelés differenciálása

A hét évre elnyúlt próbálkozások eredményeképp 1986-ban – az előzetesházak és öt letöltőház kivételével – a kettős irányítású körletélet átkerült a nevelési szolgálathoz. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben – mint az ország legnagyobb letöltőházában – tehát látszólag a belső őrség kompetenciája győzedelmeskedett, de az országos parancsnokságnál kialakult nevelési központú lobbinak köszönhetően, az állomány feje fölött továbbra is Damoklész kardjaként függött, hogy miként foglal állást abban a kérdésben, hogy a nevelés vagy a biztonság a fontosabb.

A büntetés-végrehajtási nevelés fejlesztési koncepciója a parancsnokság által kiadott Módszertani füzetekben jelent meg. Hangsúlyos elem volt a koncepcióban – mint Forgács Judit nemrég elemezte – a differenciá­lás, a személyre szabott bánásmód, „amelynek alapját az elkövetett bűncselekmény és annak körülményei, a visszaesés foka, a szabadságvesztés időtartama és a fogvatartott személyisége” adta.

A Markóban és a Gyorskocsiban is megfordultak rövid tartamú, egy évet meg nem haladó büntetésre ítéltek, fia­talkorúak és fiatal felnőttek, akárcsak az első szabadságvesztésüket töltők, tehát a koncepció irányelvei nagyon is vonatkoztak az intézet személyi állományára, még ha a belső őrség primátusa meg is maradt.

Németh maga is sokat foglalkozott elméleti dolgokkal: 1986-ban például Az őrzés és felügyelet differenciálása címmel jelent meg írása a parancsnokság belső használatra kiadott folyóiratában, a Módszertani füzetekben. Olyan kulcsszó lett a differenciálás, a delikvensek közti különbségtétel a végrehajtás során, mint az ötvenes években az osztályszempont érvényesítése. Az országos parancsnoknak, a politika területéről jött Nagy Tibornak ez éppúgy a vesszőparipája volt, mint Borics Gyulának, az igazságügyi tárca börtönügyet felügyelő államtitkárának. („Nagyon érdekes kérdés, hogy eleve rossz-e az ember, vagy csupán a körülmények, társadalmi hatások eredményeként válik azzá. Én e téren eretnek nézeteket vallok” – mondta egy, a Rendőrtiszti Főiskolán rendezett konferencián. Valószínűleg arra utalt ezzel, hogy hivatalból optimistának kell lennie akkor is, ha az embert jogos kételyek gyötrik a nevelés hasznát illetően.) A patriarchális tekintélyt az ezredes megpróbálta összekötni a „szeresd a rabot” újszerű, a reformerek szorgalmazta elképzeléssel.

Az „éceszgéber”

Az ezredes beült a negyvenfős alagsori zárkába, hogy ott szalonnázás közben beszélgessen el a rabokkal: volt, aki ezt merő képmutatásnak tekintette, és volt, aki biztonsági okokból hivatalból rosszallotta. A jogi és biztonsági tárgyak hegemóniája tükrözte változatlanul az intézetek elvárá­sait, a Steindl utcai parancsnokság pedig – főképp Tari Ferenc révén, aki a nevelési osztályról, főhadnagyi státusból emelkedett fel a legmagasabb posztig, az országos parancsnoki tisztségig – ügyesen lavírozott a nevelés és a biztonság mindkét fél részéről szenvedélyes hívei között.

Még Rissay ezredes parancsnoksága alatt – ő később a váci fegyházat igazgatta – volt a nevezetes hatos szökés.

Az „éceszgéber” egy Dusa András nevű elítélt volt. A huszonnyolcas zárka mellett a felújítási munkák során meglazult falon keresztül jutottak el az ügyészi vécébe, és onnan már szabad volt az útjuk. Egy hét múlva mind a hatan visszakerültek, de Dusa újabb hőstettet hajtott végre: sikerült kibontania a női körlet alatti plafont és a paradicsomba jutott. Pár napig minden éjszaka feltornászta magát a női zárkába, amelynek lakói mindent megtettek azért, hogy a női test élvezetének útjára visszavezessék.

A legnagyobb médiaszenzációt keltő szökés azonban a rendszerváltás után játszódott le, amikor az alagsorból az ott szerelést végző rabok a Bihari utcai raktárrészen kimásztak, és akciójukat egy szemben lakó amatőr filmes felvette. Bevitte a filmet a közeli MTV-székházba, és a tévében aztán az egész ország élvezhette a maga nemében egyedülálló „egyenes” közvetítést.

A rendszerváltással fölcsuszamlás következett be. A közveszélyes munkakerülés büntethetőségét 1989-ben eltörölték, a szigorított őrizet, majd a munkaterápiás kényszergyógykezelés és a szigorított nevelőmunka is megszűnt. Az 1989-es XVI. törvény kimondta, hogy a halálbüntetés nem lehet a politikai leszámolás eszköze, majd 1990 októberében az Alkotmánybíróság a halálbüntetést alkotmányellenesnek minősítette.

Az 1990 májusában létrejött új polgári kormány igazságügyi minisztere és az ideiglenes köztársasági elnök közti kisebb viták után került sor 1990 júniusában az amnesztiára, amelynek során mintegy háromezren szabadultak. Az igen magas 1987. december 31-i, 22 543 fős fogvatartotti létszám 1990 közepére 12 319 főre csökkent. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetet a változások rövid időre tehermentesítették, hiszen az 1987-es büntetőeljárási törvénynek és az amnesztiának köszönhetően az előzetes letartóztatottak száma már az amnesztia előtt is alaposan megcsappant.

A hazai börtönügyben nagy „építészeti” hagyományokkal rendelkező magánzárkás rendszer feltámasztása azonban – amelyért néhány „börtönológus” harcba szállt – megvalósíthatatlannak bizonyult.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 19.)

Őrzés és felügyelet. Amikor az elvek is rácsokba ütköztek

Olyan kulcsszó lett a rabok közti különbségtétel, mint az ötvenes években az osztályszempont érvényesítése. Rabok sétája a börtönudvaron

Rabok sorsa a népbírósági börtönben

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Rabok sorsa a népbírósági börtönben
„Az emberek tíz százaléka hajlandó az elveiért lógni” – A halálos ítéletek végrehajtására a Markó utcai intézet udvarát jelölték ki

Az ötvenmillió emberéletbe került háború után a világ felelősségre vonást követelt. Indokolt kívánság volt, de csak a vesztes országok politikusaira, tisztségviselőire és fegyveres testületeik tagjaira terjedt ki. Magyarországon sem merülhetett fel, hogy az ország 1944-ben nemcsak a zsidók deportálásában és a nyilasterrorban volt bűnös, de kényszerhelyzetben is volt: szuverenitása a német megszállással megszűnt.

Az, hogy a Vörös Hadsereg ellen honvédő háborút folytatottunk, és hogy a győztesek civil magyarok százezreit deportálták a Gulagra, megítélésünk enyhítésekor szóba sem jöhetett, és a magyar zsidóság pusztulásának méretei láttán a háborús bűnösökkel és a megalapozatlanul annak tekintett politikusokkal szembeni bírói méltánytalanságok és igazságtalanságok méltányosnak és igazságosnak tűntek az új hatalom embereinek szemében. (Sokan a szovjet szakértők által készített listák alapján kerültek be a nemzetgyűlésbe.) A kommunisták a fehérterrorért és az államrendőrség politikai nyomozói által elkövetett kegyetlenkedésekért is kiélték bosszúvágyukat, és a Klár Zoltán által megszervezett zsidó munkaszolgálatosok – akikből sokan beálltak a Péter Gábor vezette politikai rendőrség soraiba, majd döntő súllyal szerepeltek az ÁVH tiszti karában is –, nos, ők sem voltak mentesek a többségi, a keresztény társadalom iránti gyűlölettől.

Feudális Magyarország
Az új bírói szervezet, a népbíróság munkájára és a népbírósági perekre a kommunisták történelemszemlélete, a „félfeudális Magyarország” elítélő címkéje – amelyet még a börtönben fogalmazott meg Rákosi – nyomta rá a bélyegét. Ennek jellemzője a „horthysta múlt” elítélése és a magyarsággal szemben az utódállami népek történelmének a partizánkultusz jegyében fogant felmagasztalása volt. Moszkvai utazásán, 1945 júniusában a bolgár párt főtitkára, Georgi Dimitrov kritikájára – több háborús főbűnös elleni per kellene nálunk – egy interjúban a magyar pártfőtitkár perverz vigyorral úgy reagált, hogy „amikor olvastam, Bulgáriában minden fasiszta minisztert sikerült elfogni, csorgott a nyálam”.
A népbíróságok – amelyekbe a népbírákat saját soraikból jelölték ki a koa- líciós pártok – 1949. január 31-ig 20 380 esetben hoztak elmarasztaló ítéletet, négyszáztizennégy embert ítéltek halálra és száznyolcvankilenc főt végeztek ki.

A bitók már készen álltak
A fővárosi börtönök közül a Markót jelölték ki népbírósági börtönnek, és hogy a kivégzések iránt oly szenvedélyesen érdeklődő pestiek kíváncsiságának is eleget tegyenek, ezek végrehajtására ott helyben, a börtön udvarát jelölték ki.
„Amit velem művelnek (1946) március 1. óta, tehát ítélethirdetés óta, már tényleg vicclapba való” – jegyezte be börtönnaplójába a volt nemzetvezető, a halálra ítélt Szálasi, akinek elmagyarázták, mit jelentett a tanácselnök bejelentése, hogy a nemzetközi szerződésre való tekintettel felfüggeszti az ítélet végrehajtását. Csak a háborús főbűnösök felett ítélkező nürnbergi főtörvényszék jóváhagyására várnak: ez előírás.
S mintha egy színielőadás próbájára készülnének, az érdeklődők rájöttek, hogy a Markó népbírósági részének egyik emeletéről be lehetett látni Szálasi zárkájába. Miután „ezt felfedezték, azóta sűrűn látogatott ez az ablak. Engem meg azzal gyanúsítanak – a változatosság kedvéért, hogy beszélgetek a kíváncsiskodókkal. Mennyi félelem, beteges gyanakvás és még betegebb gyanúsítgatás van ebben a rendszerben.”
Március 6-án Szálasi ezt írta: „Merészelik végrendeletemet visszautasítani. Ez az igazi demokrata jogrend. Heteken át a legmocskosabb jelzőkkel illettek egy főtárgyalás keretében, amely örök szégyen marad a magyar történelemnek… Idő enyhe, felhős, napsütés, száraz.”
Március 12: „Délelőtt Alföldi alez. kérte, hogy adjam írásban, amit arról a levélről tudok, amit Feketehalmy-Czeydner kapott Horthy Miklóstól… Máskülönben Czeydnernél van, mire kijelentette, hogy lehet az is, hogy az amerikaiak birtokában van. Megmondtam Alföldinek, hogy tudomásom szerint abban a levélben megdicsérte Horthy Miklós Czeydnert, hogy a rendet kíméletlenül helyreállította a Délvidéken.”
Az új hatalom még az utolsó pillanatban is szeretett volna egy, a volt kormányzó elleni dokumentumhoz hozzájutni, de sem az alezredes, sem a börtönorvos nem közölte Szálasival, hogy a bitók a kivégzésre már készen álltak a fogház udvarán. A Markó orvosa, Kerekes doktor egy üres papírt nyújtott át neki, hogy írjon rá valamit, de nem tette hozzá, hogy búcsúzóul. „Megtettem. Szt. János evangéliumának 17. fejezetéből az 1. és a 4. vers sorainak kezdőrészét írtam le, írtam alá és adtam oda neki.”
S aztán az állami ítélet-végrehajtó a nyilas éra kulcsemberei, Gera, Beregfy és Vajna után népes közönség előtt még aznap délután tizenöt óra huszonnégy perckor Szálasit is felakasztotta. (Beregfy, a nyilas kormány hadügyminisztere 1919-ben a Vörös Hadsereg tisztje volt.)

Praktikus gondolkodás
Az emberek tíz százaléka hajlandó elveiért lógni” – írja Hendrik van Loon 1948-ban megjelent munkájában, az Amerika regényében a forradalmak lélektanán tűnődve. (Műveit nagy kedvvel olvasta a magyar keresztény és zsidó középosztály, de nem tanultak belőle. Már csak azért sem, mert akkor látniuk kellett volna, hogy Szálasi sokkal inkább ilyen, az elveiért lógni vágyó ember volt, mint Rákosi.) S mivel hazánkban 1945-től kezdve egy felülről irányított forradalom ment végbe a tulajdon központosítására, kevesen vették észre, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonása csak nyitánya volt egy egész ország megtörésének. A looni első tíz százalék ráadásul korántsem volt elvhű, de orosz szuronyokon biztosan ült.
„További tíz százalék is hajlandó magát felakasztatni – folytatta Loon –, de ezért a gondolatért nem lelkesedik túlságosan. A többi negyven százalék praktikus gondolkodású embernek nevezi magát (félrevonul elefántcsonttornyába), s ha már látja, melyik fél győz, nagy buzgalommal a győző seregéhez csatlakozik. Ez összesen hatvan százalékot tesz ki. A többi negyven százalék mindenáron hisz az »alkotmányos rendben«. Ezek vagy kivégzik fent említett felebarátaikat, ha azok véletlenül nem érnek el sikert, vagy őket akasztják fel, ha bebizonyosodik, hogy rosszul választottak.”
Nálunk az ezeréves királyság felszámolásával (1946) az „alkotmányos rendhez” ragaszkodó negyven százalék volt az, amely vesztett, és majd húsz évig a Közel-Keletre vagy a Maghreb országaira jellemző állami terror lett úrrá hazánkban.
A kommunista diktátorok szemében a fél ország, minden második magyar potenciális ellenzéki volt, és minden kezdeményezésre csírájában lecsaptak. „Joggal merülhet fel a kérdés – veti fel Pritz Pál a Rubicon hasábjain –, miért nem került népbíróság elé Horthy Miklós, miért Bárdossy Lászlóval vette kezdetét a volt elit megbüntetése? A volt államfő lejáratása a perek fontos mozzanata, az majd évtizedeken át tart tovább, egyes körökben ma is fellelhető, ám perbe fogása… nem volt lehetséges. Nem azért, mert az USA nem adta volna ki. Sokkal inkább azért, mert sem Sztálin, sem Rákosi Mátyás nem akarta. Az idők során ugyanis a volt államfő a magyarság szimbólumává vált”, és nem akarták a hatalom helyzetét egy Horthy-perrel megnehezíteni.
A „praktikus gondolkodású emberek” gyorsan tudomásul vették, hogy a zord idők a kormányzó helyett csak a háborús idők három miniszterelnökének életét követelik. Bárdossy, Imrédy és Sztójay a Markó kivégzőudvarán fejezte be életét, és közjogilag nézve, mivel Szálasi egyben a miniszterelnöki szék birtokosa is volt, ő lett a negyedik.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 16.)

Szögesdrót és komor falak. A börtönlét kötelező „külsőségei”

Művi idill: a zárkaélet sohasem volt olyan „romantikus”, ahogyan azt szerették volna bemutatni

Az etnikum

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Az etnikum

A történelemnek vannak anonim tényei és egyedei, többnyire múlók, meg sem jegyezzük őket. De vannak köztük olyanok, amelyek egy tömeges társadalmi mozgás egyedeiként egyszer csak a látókörünkbe kerülnek, és hirtelen kitörölhetetlenné válnak. Ilyen tömeges mozgás végeredménye a cigányság nagykorúvá, „etnikummá” válása.

A kelet-közép-európai cigányság demográfiai robbanása hazánkat sem kerülte el. S mindez a bűn nagy színjátékán keresztül akkor vált a közbeszéd részévé, amikor a média kezdett félrebeszélni, és a politika tabutilalmakat állított fel. Az, hogy a cigányokat mintegy szépítve romának illett nevezni, rossz érzéseket keltett az idősebb korosztályokban, akik számára keserű tapasztalat volt, hogy az oláh, a rác vagy a tót románná, szerbbé és szlovákká előléptetése a gyakorlatban mindig magával hozta a magyar élettér szűkülését.

Az etnikumról szokásos őszinteségével a Kádár-korszak végén Moldova György kezdett beszélni. A Bűn az élet című könyvében leírta, hogy a régi, a külvárosi fiatalok szubkultúráját őrző galerik helyébe a bűncselekmények széles skáláján mozgó „csoportok” jelentek meg, amelyek jó részével a BRFK vegyes csoportja foglakozott, feladatai közé tartozott a cigány bűnözők által elkövetett bűncselekmények felderítése.

A „cigánycsoport” vezetője, Borgulya Gyula és Tonhauser László őrnagy kalauzolta az írót a Józsefváros, a „Nyócker” rejtelmeiben, amely még Schwajda Györgyöt is úgy megragadta, hogy a Szabadságszobor című színművében a húsvér nővé változott vasszüzet is ide küldte strichelni. Tonhauser számításai szerint 1981 és 1988 között háromszorosára nőtt a cigány bűnelkövetők száma, az órázók pedig úgy felosztották maguk közt a placcot, mint a kurvák a Rákóczi téri sarkokat. Az „arany” Omega órákat, ha a rezet jól aranyozták, még a királyvíz sem mutatja ki - magyarázta Tonhauser, és kivitte Moldovát Érdre, a zsebtolvajok fővárosába, meg a csatkai búcsúba is.

Az őrnagy mint egy panoptikum figuráit mutatta be delikvenseit: Moldova szeme megakadt egy fiatal páron, amely még reggel öltözött át hófehér ruhába. Tonhauser intette őt: A férfi tolvaj, a nő besurranó. (Az eszdéeszesek lapja, a Beszélő pedig Solt Ottiliával az élen belügyi romantikáért támadta az írót, aki úgy érezte, hogy élete legjobb munkáját írta meg.) Három évvel később a Pesti Hírlap készített riportot a témáról zsaruszemmel. A riportalany Borgulya Gyula volt, akinek „cigánycsoportját” megszüntették, és a zseblopási alosztályt bízták rá. A divatcselekményektől a képlopásig című rész kor- és kórlelet: „Cigánybűnözők előszeretettel tesznek kísérleteket arra, hogy az ügyeikben eljáró hivatalos személyeket megvesztegessék… Az ügyek sértettjeit megfenyegetik, megfélemlítik. Elözönlik a bíróságot, az egyetlen szál tanú magában, segítség nélkül van ott, mindene reszket, amikor látja a rengeteg cigányt, akik ott hangoskodnak, követelőznek, fenyegetőznek. Jelenlétükkel, a viselkedésükkel keltenek félelmet (…) Mindenféle divatbűncselekménybe azonnal bekapcsolódnak: óraárusítás, videofilmek hamisítása, pulóverekkel való üzletelés, valutaváltás, ékszerfelvásárlás. Ma nincs óra-ékszer bolt a fővárosban, ahol ne ólálkodna két-három cigány, és ne szólítaná le az oda betérni szándékozót, mondván, még többet is ad érte, mint az állami felvevőhelyek, vagy bármelyik bizományos (…) Több autós kft., zug-autókereskedés van a birtokukban, a ló helyett ugyanis belépett a gépkocsi. Ma leginkább a régiségekkel, műkincs-kereskedelemmel foglakoznak.

Ebben a tevékenységben fonódnak össze a cigány bűnözők a hazai és a külföldi szervezett bűnözéssel. Jó példa erre a Jónás család, amely a Nemzeti Múzeumból lopott el képeket. Itt megemlíthetem a Magyarországról külföldre szakadt cigány hazánkfiait, akik Ausztriában, Németországban és Olaszországban bekapcsolódtak a nemzetközi bűnözésbe, óriási betöréseket és balhékat hajtottak végre. Klasszikus esetnek meg itt a házalás. Végigmennek egy-egy településen, körülnéznek, felmérik a terepet, és adják a tippeket, hová érdemes betörni.”

A romakérdés kádári örökség. Ami pedig a börtönőröket illeti, tudathasadásos állapotba kerültek. A kérdés, amellyel nap mint nap találkoztak, tabutilalmak alá került. Hajnal László Gábor szavaival: nehezen fogadták el azt is, hogy más szövegű esküvel kellett tovább szolgálniuk az államot. S „elsorvadtak a bévéseknél is a korábbi anyagi-erkölcsi kiváltságok, már nem lehetett kis növésű, »térdzoknis« fegyőröknek üvöltözve terelgetni az egyébként megérdemelt büntetésüket töltőket. Hovatovább csak arra emlékezhettek büszkén a régi dicsőségből: akkor is úrnak szólították őket, amikor másoknak az elvtárs dukált.”

(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)

Egy bűnös város

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Egy bűnös város

Budapest tele volt ellentmondással: nyomortelep a Mária-Valérián és csillogó kis Broadway a Nagymező utcában

A két világháború között hat megmaradt országos büntetőintézet folytatta munkáját a trianoni Magyarországon: a Kozma utcai Gyűjtőfogház, a váci fegyintézet, a soproni országos fegyintézet és szigorított dologház, Harta, a nagy rabgazdasággal, a nosztrai női fegyintézet és szigorított női dologház, és végül a szegedi kerületi börtön és államfogház. Befogadóképességük elérte a négyezret, a huszonnégy törvényszéki és kilencven járásbírósági fogházé pedig a hatezret, a fogvatartotti létszám hét- és kilencezer között mozgott.

Kilencvennégy fő volt az 1930-31–es kimutatás szerint a főállású börtönügyi tisztviselők - igazgatók, titkárok, főtisztek, orvosok, lelkészek, tanítók, őrparancsnokok, fogalmazók és fogházgondnokok - létszáma, a tiszteletdíjas alkalmazottaké - papok, tanítók, részfoglalkozású orvosok - nyolcvannyolc, az őrszemélyzet pedig ezernégyszázhatvan főből állt. Csak összehasonlításul: az első világháborút megelőző húsz évben a börtönnépesség száma a három és félszer nagyobb, birodalomnyi országban tizennégy-tizenhatezer főt tett ki.

Bűnös város volt-e Budapest? Megoszlanak a vélemények: idegenforgalma a legnagyobbak közt volt az európai városok között, és paradoxon, de épp az erkölcsrendészetnek helyt adó Ó utcában lelhetett a női húsra vágyakozó turista a legszebb prostituáltakra. Tele volt a város ellentmondással: nyomortelep a Mária-Valérián, és kis Broadway a Nagymező utcában. A nemzetközi gyorsokon tolvajbandák működtek, és a kasszafúrás is amolyan közép-európai teammunka volt. A nemrég befutott „történelmikrimi-író”, Kondor Vilmos Budapest Noirja és más írásai azt sugallják, hogy aki ebbe a városba csöppent, mintha egy balkáni kis New Yorkba tévedt volna, s a nyugdíjba vonult detektív-főfelügyelő, Nemes Sándor pedig - akinek Gyakorlati nyomozás című munkája 1944-ben jelent meg - mintha egyenesen egy Chandler-krimiből lépett volna elő.

Morfium és kokain

Bár 1926-ban bezáratták a bordélyokat, a nők kriminalitása egyértelműen rosszabb képet mutatott, mint a dualizmus korában. S ha ópiumbarlangok nem is voltak, különösen elterjedt a morfium és a kokain élvezete. A mind jobban elharapódzó szenvedély elleni küzdelemben 1935-ben kezdte meg működését a Kábítószereket Ellenőrző Központi Szerv, amelynek feladatai közé tartozott a csempészet és zugforgalom megakadályozása, valamint a kábítószerüzérek és -élvezők nyilvántartása. A kifinomult szex gyakran kokainmámorral párosult. S amíg a munkások nyolcvannégy százaléka egy szoba-konyhás lakásokban élt, a Rózsadombon és az Újlipótvárosban gyönyörű házak és villák épültek a módosabb középosztály számára a kor, a Bauhaus stílusában. A módosabb középosztály több mint fele zsidó volt.

A jósnők és kuruzslók száma meghaladta a kétszázat a fővárosban. Bár vitéz Czát detektívfelügyelő és csoportja állandó razziákkal próbált véget vetni üzelmeiknek, a jövendőmondók egyre szaporodtak. A kültelkek olcsó jósnői a cigányasszonyok közül kerültek ki, és nagyon is evilági örömöket ígértek. Szerelmi varázslással szerelmet, ráolvasással egészséget, rejtett kincsek megtalálásával gazdagságot. Az ördögűzéses, ürgelábas cigánykomédiák a bűnügyi rovatok kedvelt témái voltak, olyan szenzációhajhász címekkel, mint Meztelenül a keresztúton, Mit mond az öreg vajda?, Ördög a tojásban, A jósdaüzemek babonái és titkai.

„Az ördögűzés mestersége is nagyon jövedelmező – olvashatjuk a Nemzeti Újság egy 1931-es riportjában. A cigányasszony-jósnő amikor már rávette áldozatát, hogy jósoltasson, megdöbbenve néz az illetőre és kétségbeesett hangon jelenti ki, hogy az illetőt az ördögök szállták meg. Majd nyomban hozzáteszi, hogy az ördögök a ruhában tanyáznak, és azt el kell vinni a keresztúthoz, hogy az ördögök eltávozzanak. Mondanunk sem kell, hogy sem a ruha, sem az ördöngös cigányasszony nem kerül többé elő.”

Az 1930-as népszámlálás csak anyanyelv szerint tartotta nyilván a magyarországi cigányságot. Ez meglehetősen félrevezető, hiszen a hétezer-nyolcszáznegyvenegy főre rúgó cigány nyelvű népesség tizede sem volt a magyarországi roma etnikumnak, de a kriminalitást a statisztikusok csak ezen a kis töredéken mérték. Mivel ezekből semmilyen komolyabb következtetést nem tudunk levonni, maradnak a sztorik és a becslések. Mint Finta Imre csendőr századosnak a cigányok életéről írott, nem túl szellemdús brosúrájában: „A 87 baltacsapás megtette hatását.” Vagy: „Nagy a család, már a kicsiknek is van hamis nevük.” A nyolcvan-százezerre becsült cigány etnikumra vonatkozóan ugyanakkor Hacker Ervin, a neves kriminológus megállapította, hogy a lopás terén nem ők vezettek, ugyanis a társadalmi piramis alján a napszámosok körében volt a legtöbb bűnelkövető, és bűnözési arányuk négyszerese volt a többi foglakozási csoporténak. Nagy keletjük volt az „angyalcsinálóknak”, a magzatelhajtóknak, és szomorú, de a Pestvidékiben a fiatalkorú leányosztályra is többször ki lehetett írni a megtelt táblát.

Amikor a név nem kötelez

Ibolya Tibor az 1907-es dánosi rablógyilkosságban bűnös Sztojka Párnóról írott tanulmányának egyik lábjegyzete érdekes fényt vet a cigány mentalitásra a névváltoztatás könnyedségét illetően: „Sztojka Párnó nevelt fiát a Csendőrségi Lapokban, a cigány bűnözők személyazonosításának nehézségeit taglaló cikkben iskolapéldaként emlegették. Eszerint 1940. október 9-én a nagymágocsi őrsön Sárközi István névre szóló munkakönyvvel igazolta magát. A csendőrök nem elégedtek meg, ujjlenyomatot vettek róla, és megküldték az országos nyilvántartónak. Kiderült, hogy azonos Herceg, Orbán, Kovács, Sárközi István, Véső, Kolompár, Lakatos, Herceg, Sztojka János, Ajtai Sándor Máté (Fakatona) nevű cigánnyal, aki a következő születési helyeket használta: Kecskemét, Nyíregyháza, Kistelek, Battonya, Biri, Vecsés. Körözte a budapesti rendőr-főkapitányság, a miskolci és a szentesi rendőrkapitányság, a cinkotai, pestszentimrei, érdi, biai, budaörsi, alagi, budakeszi, szegvári, abonyi, enyickei, nagyidai, hejőcsabai, hernádzsadányi csendőrőrsök és a pécsi csendőrnyomozó alosztály. A körözések alapjául szolgáló bűncselekményeket hét hónap alatt követte el.”

A harmincas évek végére a társadalmi elégedetlenség tömegesen a jobboldalról jelentkezett. Háromszor is be kellett vetni 1938-ban a Mosonyi utcai rendőr karhatalmi zászlóaljat a szélsőjobb tüntetői ellen, már­cius 15-én a Vigadó előtt, decemberben az Andrássy út és a Nagykörút környékén. A Hungarista Párt 1939. február 1-jén bombamerényletet követett el a Dohány utcai nagyzsinagóga ellen, a tetteseket egy kivételével elfogták, és százával internálták a nyilasokat mint a nagybirtok és a banktőke ellen ágáló kaszáskereszteseket. Szálasi Ferencet - akinek hungarista pártja az 1939-es választások előtt igen népszerű lett - bíróság elé állították, és a Markóból Málnási Ödön paptanár, a párt akkori főideológusa mellé került a szegedi Csillagban. Málnási jobbról hasonlóan lesújtó kritikát adott a Magyar nemzet őszinte története című, 1937-ben kiadott vaskos könyvében a Dózsa óta eltelt évszázadokról, mint Rákosi.

Demény Pál rabságai

A kommunista mozgalomban Rákosinál több követővel rendelkező Demény Pál - aki 1938–39-ben megjárta a Markót, a Pestvidékit, újra a Markót, majd a Gyűjtőt - végleges ítélettel ugyancsak a szegedi Csillag foglya lett, ahol kommunisták és hungaristák külön-külön szőtték a hatalomra jutás terveit. (Kegyelmi pillanat volt ez: Rákosi és Szálasi együtt ült az ország legkeményebb fegyházában, s a parlamenti kormányzási forma megmaradt.) „A hungarista alvezérek egyike - írta Rabságaim című visszaemlékezéseiben Demény – a rücskös arcú, göthös testű Sallmayer - Kassainak nevezte magát, Göbbelst mímelte - az egyik augusztusi napon kinyújtott kézzel, vigyorogva elém állt, színpadiasan deklamált: mostantól együtt harcolunk a nemzetközi plutokrácia ellen, Berlinben megkötötték a német-szovjet megnemtámadási szerződést. Nem tenyereltem vele, aminthogy akkor sem, amikor hat évvel később, az akasztás előtti órákban, a Markó utcai fogházban utolsó kívánságát közölte velem. Feleletem is kitérő volt, azt mondtam, hogy ez bonyolult kérdés, meglátjuk, mit hoz a jövő.” (Kassai a nyilas kormányban megkapta, amit akart: övé lett a tájékoztatási tárca.) A kommunisták közt ritka tisztességes Deménynek - akit 1945-től 1957-ig saját elvtársai tartottak börtönben - igaza volt. A színpadot mindig átrendezték, és a szövegkönyvet a szereplők még súgó segítségével is nehezen tudták felmondani. Csak a jövő volt kész, hogy felgördüljön.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)

Akkor is úrnak szólították őket, amikor másoknak az elvtárs dukált

Kétes elegancia, alma és szalonna a Koháry utcai kapunál

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Kétes elegancia, alma és szalonna a Koháry utcai kapunál

A tarka fogházi népességben volt olyan vörös, aki szerint „Károly király azért jött, hogy népét megszabadítsa a fehérterrortól”

„Aki déltájban a Markó utcai fogház egyik Koháry uccai kapujában betekint, különös társaságot láthat itt - írja Szász Zoltán. Szegény proletárasszonyok szoronganak kétes eleganciájú s kevésbé kétes erkölcsű külvárosi hölgyfélék mellett, urasági inas áll szerény, szenvedőarcú, tisztes polgárasszonyok oldalán. Mindegyiknek a kezében, a hónalja alatt van valami csomag. Vöröskendőbe csavart nagydarab kenyér mellől kikandikáló alma és szalonna; polgári ételhordó készülékek, melyeken egy közeli vendéglő cégjelzése olvasható, gőzölögve még a friss ételtől; óvatosan felépített papírcsomag halmazok, melyeken szinte meglátszik az a szeretet és vágyakozás, mely tartalmukat gondosan összeválogatta. Díszes, előkelő csomagolású torta- és csemegetornyok, melyek nagy, belvárosi cégek képviseletében gőgösködnek: mindez itt vár, türelmetlenkedik az alacsony kapualjban. Fent, a zárkában persze még türelmetlenebb a várakozás. Míg azonban ez a kincs ide feljut, zord, gyöngédtelen rostán halad át. Csendőrök vagy fegyházőrök veszik át a csomagokat és alaposan átvizsgálják. De nem elég az, hogy minden edény tartalmát kifürkészik, minden üveget megráznak, minden burkot lehántanak; a cipóknak, kalácsoknak, a nagyobb húsdaraboknak és tésztaneműeknek sem kegyelmeznek. Mindegyik egy éles vágással, egy mély késforgatás nyomával kerül ki a kezeikből.” Ősi, elkerülhetetlen szertartás ez.

A Szász leírta sorálló asszonyok hív keresztmetszetét adják az akkori zavaros erkölcsű Pestnek. „A gyorsított eljárású bírói tanácsok egy csomó politikai vagy hatósági cselekményt, melyeket a diktatúra emberei végeztek, közönséges bűncselekményeknek minősítettek. Telefonrekvirálásokból így lett gyakran rablás. Álláskiutalásokból betörés vagy magánlaksértés.

S bizonyos viszont, hogy a diktatúra zavarosában sok valóban alantas, nyerészkedési indító okú bűncselekmény született meg, amely magát aztán politikaivá kendőzte.”

A tarka börtönnépesség - jegyezte meg Szász - bár politikaiakra és lopotiakra oszlott - a királyt várta 1921 őszén, hogy Budára vonulása után amnesztiát adjon. Volt olyan vörös is, aki szerint „Károly azért jött, hogy népét megszabadítsa a fehérterrortól”. „Az az izgalom, mely ekkor az országot s főleg Budapestet fűtötte, berezgett a fogházba is, ahol hallottuk dörögni a budaörsi ágyúkat. (…) A budaörsi csata eldőlt, Károlyt kiszállították az országból s a remény, hogy kiszabadulok, szertefoszlott.”

A művelt hírlapírót – aki 1919-ben Kun Béláékat diktátorsággal vádolta, majd az ellenforradalmat a siófoki és orgoványi önkényes akasztások miatt bírálta – bolsevizmus gyanúja miatt tartóztatták le. Aztán ezt a gyanút a magyar nemzet megbecsülése ellen elkövetett vádra cserélték. Ez is alkalmas volt arra, hogy az ember években számolja valószínű fogságának tartamát, és azon gondolkozzon, hogyan gyarapítsa visszaemlékezéseivel a börtönirodalmat s annak borús színeit. Ám a nagyközönséget a Szász-féle népboldogítók sorsa nemigen érdekelte, annál inkább az igazi, a nagy gyilkosság története, Tisza István miniszterelnök megölése a forradalom másnapján. Annál is inkább, mert a régi Nagy-Magyarország lelki összeomlása ezzel kezdődött.

(Magyar Hírlap, 2016. december 2.)

A rabokat minden korban igyekeztek munkára fogni a rácsok mögött

Nemzetiségi izgatók a börtönökben

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Nemzetiségi izgatók a börtönökben

A politikai propaganda legjobb eszköze a gépfegyver – a vasgárdisták szerint

„Nemzetiségi izgatók” esetén szokásba jött, hogy egy stróman vállalta el az írástudók helyett a büntetést. Persze ezt csak kisebb esetekben engedhették meg maguknak, annyira elnéző azért nem volt a liberális magyar állam. Széll Kálmán miniszterelnök oda is vetette a Parlament folyosóján a nemzetiségi képviselőknek, hogy legalább írni tanítsák meg a strómanjaikat.

Szegeden ült 1898-ban Svetozár Hurban-Vajanskyra, aki a turóc­szent­mártoni - itt mondták ki később a szlovákok elszakadását Magyarországtól- Nemzeti Újság szerkesztőjeként oroszbarát politikai publicisztikájával nagy hatást gyakorolt a szlovák értelmiségre. Egyévi szegedi fogházéletét naplóban és versben is megörökítette. Ioan Slavici, a románok Világoson született ébresztője Vácott töltötte büntetését izgatásért, ahol műkedvelő szakácsként a párbajért elítélt Herczeg Ferenc kártyanyereségéből alaposan bevásárolt, és kiváló borjúpaprikást és túrós csuszát készített a házifegyenceknek.

„Slavici a fekete-sárga nagy­románok közé tartozott” – írta visszaemlékezéseiben Herczeg, aki fogságában lett íróvá. „Nem hitte, hogy Románia a maga erejéből el tudná foglalni és meg tudná tartani Erdélyt, és azért egy föderalista osztrák császárságról ábrándozott, amelynek egyik állama az Erdéllyel egyesített Románia lenne. Slavicitől tudom, hogy ennek a tervnek Bécsben nagyszámú és magas állású hívei voltak…”

Octavian Goga, költő és műfordító, Ady Endre barátja Szegeden ült, két hónapot kapott sajtóvétségért. (Adyt 1902-ben mindössze öt napra elzárták Nagyváradon, mert az Avram Jancu sírjánál beszédet mondó Novákoviciről, A mártír címen, glosszát írt. Jancu magyarok tömeges lemészárlásában volt bűnös 1848–49-ben.) Goga a naiv és részeges Adyval szemben vérbeli politikus volt: Budapest kultúrfölényét elutasította, és irodalmát New York provinciális, zsidó lerakatának nevezte. Az egészséges románságnak vissza kell húzódnia tiszta és erőt adó hegyei és fenyvesei közé – mondogatta. A románoktól elszenvedett 1919-es vereségünk és Erdély elcsatolása után előbb a művelődési tárcát kapta meg a  bukaresti kormányban, aztán államminiszter, 1926-ban belügyminiszter lett, és Románia második világháború előtti válsága idején ő lett a miniszterelnök.

Goga – aki Adyt, Petőfit és Az ember tragédiáját lefordította románra – a szélsőjobboldali Vasgárda ideológusaként halt meg 1938-ban. (Vasgárdistái mondogatták, hogy a politikai propaganda legjobb eszköze a gépfegyver. Verssor gyilkosok modorában.) Kolozsvárott 1894. május 17. és 25. között folytatták le az úgynevezett memorandumpert. A Román Nemzeti Párt vezetői az uralkodótól memorandumban kérték, hogy adjon védelmet a magyar „faji uralom” ellen.

Ferenc József az írást felbontatlanul megküldte a magyar miniszterelnöknek. Miután Vasile Lucaciunak és társainak nem sikerült, mint Budapesten mondták, „az osztrák császárnál bevádolni a magyar királyt”, a memorandumot kinyomtatták és Erdélyben terjesztették. A terjesztés során a román „ébresztők” és a hatóságok közt összetűzésekre került sor, és a kolozsvári perben izgatás miatt Lucaciu öt év, tizennégy társa pedig sajtó útján elkövetett vétség miatt két hónaptól két és fél évig terjedő államfogház büntetést kapott. Az „oláh mártírok” ügye nagy port vert fel, a Szegedi Napló is cikkezett róluk, hiszen Lucaciu, Ion Ratiu és Coroian büntetését Szegeden töltötte. (Ratiu szobra Tordán, szülővárosában áll, és Kolozsvárt, a főtér egyik sarkánál, a Groza utcánál emeltek a memorandumper elítéltjeinek emlékművet.) A millennium évére a szocialista, a földmunkás és az agrárszocialista mozgalmak is megerősödtek. Az 1896-ban az államfogházban megfordult nyolcvannyolc elítélt között volt a szegedi szocialisták egyik iparos vezetője is, aki szobája bútorába nemcsak fogsága idejét, hanem azt is bevéste, hogy „Éljen a szocializmus!” Századfordulói játékosság, merő tréfa – mondhatnánk.

Az első női államfogoly, az ugyancsak szocialista Almádi Mátyásné, született Retek Teréz 1899-ben érkezett. (Adán született, akárcsak Rákosi Mátyás.) Ekkor már kezdték elkülöníteni a szocialistákat a többiektől, főleg a párbajozóktól. A szocialisták többnyire szélsőséges kossuthisták és agrárszocialisták voltak, de jöttek az igazi „profik” is, mint Kun Béla, akinek 1908. májusi szabadulását Ady levélben üdvözölte. S voltak benn csípős nyelvű íróemberek, mint Békefi Aladár, a konferanszié Nagy Endre, Gonda József, Sass Elemér. És mért is maradt volna ki a sorból Molnár Ferenc? (Ő nem csípős nyelvéért, hanem párbajvétség miatt kapta ítéletét.) Molnár „látó” ember volt. A Nagy Háború második évének elején egy vita során azt mondta a sebesülteket önzetlen lelkesedésből ápoló Fedák Sárinak, a nemzet dívájának, hogy a hazafias hév sem segít az országon. A vég megíratott, ebbe pedig nyugodj bele! - üvöltött rá a Pál utcai fiúk szerzője. Mire Fedák:

– Mibe nyugodjak bele?

– Abba, hogy a hatvanöt vármegyéből összesen tizenegy megye fog megmaradni.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 2.)

Az őrtoronyból rendszeresen lestek csípős nyelvű íróemberekre is

Megjelenik a Magyar Élet ötvennyolcadik évfolyamának negyvenharmadik száma

Megjelenik a Magyar Élet, az ausztráliai magyarság egyetlen hetilapjának új száma.

Politikai foglyok a dualizmus idején

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Politikai foglyok a dualizmus idején

A szegedi fogház első lakói közt volt Gárdonyi, akit kétheti elzárásra ítéltek

A dualizmus lelkisége megengedő volt, s talán épp a „státusfoglyokkal” való bánásmód volt az, ami a kor liberális szokásait a 20. század ideologikus államainak barbárságától a legszemléletesebben megkülönböztette. Az államfogház tündérkert, ahová még a vadlibák hangja is elér, ahogy ezt az egykor státusfogolyként Vácott raboskodó Krúdy Gyulánál olvashatjuk.

A Csemegi kódexben rögzített könnyített rezsim eleinte Vácott és az erdélyi Naszódon működött, aztán Szegeden létesítettek államfogházat.

A váci intézet 1894-ben egy bérelt házból költözött át egy, a fegyházzal szemben lévő földszintes épületbe, a szegedit pedig 1890-ben a Vasas Szent Péter utcában nyitották meg a Csillagbörtön közelében, ahol húsz szoba lett kialakítva a távlatban is alig két tucatnyira tervezett „státusfoglyoknak”. Két látogatószoba és két fürdőszoba is volt, meg egy pihenőhelység jutott az őröknek. A szobákat cserépkályha fűtötte és gázlámpa világította, a főfelvigyázó pedig családostul egy kétszobás, földszintes házat kapott a fogház mellett. A kőbányai Gyűjtőfogházban is őriztek 1896-tól államfoglyokat „párviadal vétsége”, „sajtó útján elkövetett becsületsértés”, „királysértés”, „izgatás” és „nyomtatvány útján elkövetett nemzetiség ellenei gyűlölet” bűntette miatt, akiket külön törzskönyvben tartottak nyilván.

A Szegedi Napló 1890. május 1-jei számában tudósított az első státusfoglyok megérkezéséről, akiket a váci államfogház ellenőre kísért. Az urak a pályaudvarról a Tisza Szállóba mentek, hogy megebédeljenek, majd tiszteletüket tették Hatzinger Sándornál, a Csillagbörtön igazgatójánál: a Vasas Szent Péter utcai ház ugyanis az ő fennhatósága alá tartozott. Az első három „vendég” közül kettő párbajhős és egy nemzetiségi izgató volt: a híres Barczián János – Ion Bratianu –, aki a Limminatorin hasábjain hirdette a román irredentizmust.

Nem sokkal utánuk vonult be kétheti elzárásra Gárdonyi Géza, aki a Szegedi Híradóban kifigurázta Szeged egyik mulatós, nagyhangú bankárját. A bankár ügyvédje a tárgyaláson becsmérelni kezdte az író lapját, aminek párbaj és mindkettejükre kirótt tizennégy-tizennégy nap államfogház lett a vége. (Gárdonyi rossz vívó volt: a fején sérült meg a Sörház utcai kaszárnya vívótermében az első vérig menő küzdelemben.) A Vasas Szent Péter utcai házban és a Csillagban szerzett élményeiből, Az állami emberszelídítőben címmel, riportsorozatot írt, amelyben a rabmiséről is beszámolt. Az Egri Csillagok későbbi szerzőjének ez az eset sem vette el a kedvét a nyelveléstől és a párbajozástól: 1891 áprilisában kezdte meg újabb büntetését az államfogházban.

Két évvel később – huszonkilenc évesen – Bródy Sándor került ide – egy párbaj miatt. Neki már volt börtönélménye, hiszen alig hogy besorozták, tömlöcbe került, mert katonai feljebbvalóját pofon ütötte. Az észak-csehországi Josephstadt (Jozefov) várbörtönébe – amelyet még 1968 után is használtak elzárásra a szovjet csapatok – kerülve tüdővészt kapott. Nem volt mit tenni, pártfogói – Bródy akkor már megírta a Nyomor című regényét – Jókai Mórhoz fordultak. Ő meleg hangú levelet írt báró Edelsheim-Gyulai tábornokhoz, aki kegyelemben részesítette a fiatal írót, és örökre kidobatta a katonaságtól. Jókai szenvedélyesen érdeklődött a bűn és bűnhődés kisebb-nagyobb dolgai iránt, és többször megfordult témát és ihletet keresve a börtöneinkben. Végigjárta 1891-ben a Csillagot – egyik kísérője az ifjú Gárdonyi volt –, majd a Tisza Szállóban adott díszvacsorán a kor liberális felfogásának megfelelően a tósztnál a következőket mondta: „Ma tisztelt barátaimnak szíves kalauzolásával két intézetet néztem meg: a kisdedóvót és a Csillagbörtönt. A Csillagbörtönnek nyolcszáz tanítványa van, a kisdedóvónak nyolcvan… Ha a kisdedóvóba többen járnának, kevesebben kerülnének börtönbe…”

A Pesti Hírlapban is megemlékezett Jókai a Csillagról, mondván, hogy ott „mindenről gondoskodva van. Légfűtés a zárkákban, fekvőhely, rendes öltözet, meleg étel. Itt van az a paradicsom, ahol csak Ádám lakik, Éva nélkül, kígyó nélkül.”

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből

(Magyar Hírlap, 2016. november 7.)

 

Rákosi cellája

Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A kegyelmi pillanat 1940-ben érkezett el, amikor két paranoid ember, Rákosi Mátyás és Szálasi Ferenc együtt ült a Csillagban

Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében

Budapest előzetes házainak százhuszonöt éves történetében az első volt a Markó utcai, a Budapesti Királyi Törvényszék Nagy Ignác utcai fogháza a Belváros szívében, amelyet 1892-ben adtak át, a második a Pestmegyei Királyi Törvényszék börtönépülete 1921-től a Gyorskocsi utcában, a harmadik pedig a kőbányai, Venyige utcai munkásszállásokból kialakított modern börtönkomplexum, amely 2000-ben nyílt meg.

A Markó utcai fogház ma az 1974-ben létrejött Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. objektuma, ahol az intézet parancsnoksága működik. A II. objektum, a Gyorskocsi utcai börtön bejárata a Nagy Imre tér sarkához van közel, és sokan összetévesztik a budapesti rendőr-főkapitányság vizsgálati fogdájával, amelynek kapuja a Kacsa utcai sarok mellett nyílik. A Markó jelenlegi befogadóképessége százötvenhárom fő, a Gyorskocsié – ahol a nők vannak – kétszázkilencvennyolc, és a legnagyobb, a Maglódi utcai, nyolcszáz főre tervezett III. objektum, amelyet a köznyelv Venyigeként emleget, és előtte kontraszként ott nyüzsög a migráció minden rasszát felvonultató kőbányai piac. A Markót, a hirtelen nagyra nőtt főváros „előzetes házát” 1892. augusztus 1-jén adták át, így a ma már három börtönből álló Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet 2017-ben ünnepli fennállása százhuszonötödik évfordulóját.

Kis magyar börtönológia

Az Egy világváros három börtöne című kötet a Nemzeti Kulturális Alap és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) támogatásának köszönhetően született meg, s mint pályázati munka, a történelmi ismeretterjesztés műfajába tartozik. A közérthetőség szempontjából végig vigyáztam arra, hogy a Markó története ne csak a büntetés-végrehajtás honi történetébe, de a tágabb értelemben vett magyar történelembe is bele legyen ágyazva. Korszakolásom szokatlannak tűnhet. A boldog békeidők és a forradalmak után a Horthy-korszakot lényegében Károly király budaörsi csatavesztésével kezdem, és a magam „börtönológiai” szempontjából a német megszállás és a nyilas puccs közti időszakkal – a kormányzó bukásával – be is fejezem.

Ideológiai kötőanyag nélkül

A kegyelmi pillanat 1940-ben volt: két paranoid, Rákosi és Szálasi együtt ült a szegedi Csillagban. A koalíciós időszakkal és a népbírósággal visszatért a már elfeledett feudális vérpadkorszak – az elítélt testének és lelkének megtörése –, amelyre a koronát a nyílt, oroszos proletárdiktatúra fogja feltenni egészen 1963-ig. A „kádári békeidők” – majd harminc év – végül a semmibe futnak. A rendszerváltást követő negyedszázad hármas börtönéről megpróbáltam tárgyilagosan tényeket közölni, és lehetőleg nem ítélkezni. Egy kor ideológiai kötőanyag nélkül: szinte csak tévedéseket lehetne megfogalmazni. A kádárizmus és 2016 börtönvilága – elég elővenni a korabeli és a mai fotókat – mellbevágóan különbözik egymástól.

Apropó, börtön. Hivatalosan a börtön a szabadságvesztés-büntetés egyik fokozata – a középső –, amelyet a bíróság mond ki. A börtönnél szigorúbb fokozat a fegyház, az enyhébb a fogház büntetés, a köznyelv viszont mindhármat egyformán börtönnek nevezi. S bár a Markó és a Gyorskocsi is fogházként létesült, főként előzetesben lévő letartóztatottaknak, működésükre kezdettől fogva a szigorúbb, a börtönrezsim volt a jellemző. Nevük a királyság megszűnésével az egyesítésükig sokszor változott. A Markó volt Népbírósági Börtön, Budapesti Körzeti Börtön, és 1967-től Budapesti Büntetés-végrehajtási Intézet, a Gyorskocsi pedig Pestvidéki Fogház, Pestvidéki Börtön és Pestmegyei Büntetés-végrehajtási Intézet is.

Lelki apartheid

Hogy miért érdemes – mondhatni „hely- és üzemtörténeti”, pontosabban „börtönológiai” szempontokon túl – a börtönök történetével szélesebb, kortörténeti keretbe ágyazva is foglalatoskodni? Merő „rasszizmusból” Nelson Mandela, Dél-Afrika legismertebb hőse jut eszembe. Mandela huszonhét évet töltött börtönben, mert kiállt az emberi jogokért és azért, hogy Dél-Afrika ne posztgyarmati államalakulat, hanem szabad köztársaság legyen. „Azt mondják, addig nem ismerhetsz teljességében egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében” – jelentette ki.

A Markó, a Gyorskocsi és a Venyige történetei közbűntényesekkel, politikaiakkal és a börtönök személyzetével, az őrökkel – velük, az alvilágtól elválasztó belső limes gyakran lenézett védőivel – bepillantást adhatnak számunkra is, hogy milyenek egy nemzeti lélek sötét bugyrai. Sötétek, mint Dél-Afrikáé, csakhogy itt nálunk a faji elkülönülést, az apartheidet sokáig az osztályharc véres lelki és testi mechanizmusai jelentették.

S így jön a gonosz megtestesítőjeként a képbe Rákosi Mátyás is, aki – mindkét börtönünket megjárván – a magyar királyi bíróság előtt mondott védőbeszédében máig ható történeti narratívákat fogalmazott meg. Rákosi dagályos volt, de hipnotizált is, és külön nyelvezetet használt, de micsoda nyelvet! Narratívái a Dózsa-lázadásról, a történelmi középosztály és az arisztokrácia mulasztásairól, a Habsburgokkal folytatott több évszázados perünkről, Trianonról és a bethleni konszolidációról újra és újra felbukkannak történeti vitáinkban és a közvélekedésben. Csak épp a szerzőre nem emlékezünk, akinek osztályharcos szemlélete már nem is annyira kellemetlen a számunkra, mint inkább unalmas. Ezért aztán próbáltam kicsit utánozni kedvenc krónikásomat, „a magyarok országának pusztulásáról” író Szerémi Györgyöt, Szapolyai János káplánját, akinek köszönhetően az ország 16. századi vergődésének és bűneinek láncolatából annyi minden tanúságul fennmaradt. Ezt a krónikás hangot könyvemben a politikai foglyok történetei adják.

(Magyar Hírlap, 2016. november 7.)

A börtönfalak csak kívülről ilyen izgalmasak, a rácsokon belüli világ mindig sokkal sivárabb volt

Alvilági vidámság és rendcsinálás

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Alvilági vidámság és rendcsinálás

A Régiposta utcában tűzharcban vágták ki magukat a bankrablók – csak 1947 márciusában hetvenhét erőszakos haláleset történt

A sztálingrádi méretekre emlékeztető ostrom után a fővárosban a rend helyreállítása a szovjet városparancsnokság irányításával folyt. A szovjetek biztosították a rendőrség fegyverzetét, közös járőrszolgálatot hoztak létre, és közösen razziáztak. A közlekedési rend fenntartói is 1945 nyaráig a szovjet hadsereg alakulatainak forgalomirányítói voltak.

„A piros-sárga zászlócskákkal forgalmat irányító szovjet katonalányok kecses mozgásukkal belopták magukat az emberek szívébe” – így emlékezik meg erről a Mosonyi utcai rendőrlaktanya krónikája. A régi rendőrök közül sokan hiányoztak – Fótnál az oroszok ellen bevetett karhatalmi zászlóalj állományának kétharmada elesett, és a fővárosi személyi állományból is sokan Nyugatra kerültek vagy kiléptek –, s helyettük tömegével kellett felvenni újakat. Az előírás nem volt túl szigorú: rendőrnek lenni írni-olvasni tudás és százhatvanöt centiméter kellett.

A börtönöknél és fogházaknál hasonló volt a helyzet: az újonnan felvett őröknek alig volt iskolájuk.

A sok újoncból újjászervezett rendőrség nagy erőpróbájának az 1945. október 6-i, Teleki téri monstre razziát szánták, amelynek célja az alvilág megtörése volt. (A Teleki az Eldorádó című film színtere, ahol a piac királyát, Monorit Eperjes Károly játssza: Monori szerint csak az arany, ami a világot mozgatja. A szóbeszéd szerint a fia egy „ávós” nyomozócsoport vezetője volt, és hogy bár őt magát a Teleki tériek megtörése után koldusnak hitték, 1956 után milliomosként vándorolt ki Izraelbe.) Az este tíztől hajnali ötig tartó akcióban ezernyolcszáz rendőr és detektív vett részt. Lezárták az utcákat, a házak kapuit, és átvizsgáltak minden zugot. Mintegy kétszáz bűnözőt állítottak elő: rengeteg élelmiszert, ruhaneműt, műtárgyat és aranyat foglaltak le. (Mondhatni, az ország egész még megmaradt gazdagságát itt halmozták fel a feketézők, akiknek a kommunisták második embere, Gerő Ernő kötelet ígért, miközben a főpolgármesterré lett Vas Zoltán „hivatalosan” feketézett Ausztriában: magyar zsírt és szalonnát adott a nyugati megszállók által ott kiselejtezett kocsikért.) Az „R” csoportot 1946 januárjában hozták létre, s ez aztán valóban félelmet keltett a felfegyverzett alvilágban. A csoport tizenkét fős járőrökkel portyázott a fővárosban, kettő mozgott Pesten, egy Budán.

A korabeli lapok öles címekkel adták tudomásul a gazdasági rendészeti osztály (GRO) sikereit: „Razzia a Garai téren”, „Feketézők tömege került hurokra”, „Riadó a lóversenypályán”, „Lisztfeketézők fekete szombatja”, „Razzia tíz bezárt lokálban”. Vidéken is lecsaptak: a GRO harminc nyomozója mellett a karhatalmi század harminc rendőre és határvadászok is részt vettek a Csengeren és környékén, az illegális bor- és pálinkakereskedők monopóliumának megtörésére szervezett razzián. A börtönökre, a Markóra és a Pestvidékire ki lehetett tenni a táblát: „Megtelt.”

Hekus Dönci és társai

A koalíciós idők divatos bűnözési formája a vetkőztetés volt. Ez – lévén a ruha ezen idők egyik legnagyobb értéke – a szervezett rablóbandák privilégiuma volt, amelyek lőfegyvert használtak, s nemegyszer autóval menekültek el a tett helyszínéről. Nudistatelepek létesültek, és fellendült a „szerelem piaca”. A Régiposta utcában tűzharcban vágták ki magukat a bankrablók, és csak 1947 márciusában hetvenhét erőszakos haláleset történt. Lebukott Jovanovics Milán nemzetközi autótolvaj bandája, Aszódon három halottal és öt sebesülttel két család vendettát vívott, és az egyetemi hallgatók közül néhányan a középkori vagánsok módjára próbáltak élni, és Faludy Villonját szavalták: későbbi Sztálin-díjas írónk, Aczél Tamás is róluk formázta regényének negatív hősét. A Markó és a Pestvidéki, a két nagy előzetes ház állandó vendégei voltak a bulvárlapok riporterei, hogy az alvilág izgalmas figuráiról a nagyközönségnek hírt adjanak. A Markó legrettegettebb alakjának az alvilágban magát nyomozónak kiadó Hekus Dönci néven ismert Mészáros Istvánt, az egykori makói borbélysegédet kiáltották ki, aki a Párizsi Nagyáruház alagsorában megerőszakolt egy fiatal lányt, téglával szétverte a fejét, és pisztollyal a zsebében elmenekült. Őt mondták a Csaba utcai rendőrgyilkosság tettesének, és az újságok még arról is írtak, hogy nyilas lett volna, s mint „M32”, a régi rend kémelhárításának is dolgozott.

Fegyencnőből igazgató

A vizsgálat során Hekus Dönci az ügyész szobájából megszökött – őrei ezért fegyelmit kaptak –, de a magas ablakból való leugrásakor a lábát törte, és a detektívek gyorsan elfogták. „A halálra ítélt Mészáros István, mint ismeretes, a Csaba utcai rendőrgyilkosságot tagadta, s bizonyítékok hiányában a statáriális bíróság ebben a bűncselekményben fel is mentette”- írta a Szabad Szó, hírül adva, hogy Makó mellett elfogták alvilági társát, Kokit, majd harmadik társukat is: Koki és Hekus Dönci egymásra fogták a rendőr megölését. A bíróság nem húzta az időt hosszas vizsgálódással: Hekus Döncit a lány megöléséért begipszelt lábbal is nagy érdeklődés mellett akasztotta fel Bogár mester a Markó udvarán.

„A Markó utcai fogházban leleplezték a női köpenicki kapitányt” – adta hírül Palásti László, a kor híres bűnügyi riportere. Amikor az oroszok elfoglalták Márianosztrát, a vincés apácák visszatértéig a kiszabadult fegyencnő, Králné igazgatóként tevékenykedett, majd több minisztériumban a fiatalkorúak missziója vezetőjének adta ki magát. Katona Lászlóként megjelent a földművelésügyi tárca hivatalnokainak perén, és a feleségektől pénzt vett fel férjeik kiszabadítására, bejáratos lett a Markóba és a Pestvidékibe, és az „inspiciálás” végén több fogházőrnek megígérte, hogy előlépteti, sőt egyiküket egyenesen őrmesterré tette volna. Rizsszállítással is szélhámoskodott, és amikor gyanúsítottként a Markó utcai fogházba bevitték, s az ügyész utasítására a IV. emeleten helyezték el, a női körlet egyik lakója felkiáltott, hogy hiszen Nosztráról, a Markóból és a Gyűjtőből is jól ismerik egymást. (Több száz nem létező disznót adott el, és a híres orosz táncosnő, Nizsinszkij Tamara lányának adta ki magát.) „Ne vágjon fel, Králné, hiszen olyan priusza van – süvöltötte a sétaudvaron –, mint a Hekus Döncinek!”

A legnagyobb rablóbanda vezére egy fiatal, huszonhárom éves varrónő volt. Amikor ifj. Tildy Zoltánnak, a köztársasági elnök fiának lakását is kirabolták, külön detektívcsoport jött létre a kézre kerítésükre. A mai krimik szexuálisan vonzó és kegyetlen hősnőit idéző Bódi Irma kettős életet élt, és állandó látogatója volt az éjszakai lokáloknak és a lóversenyeknek, sőt Láng Gyula textilkereskedőn keresztül az óriási vagyonokat felhalmozó textilmaffiával és az MTK Baráti Körével is szoros kapcsolatba került. (S közben egy olyan kishalat, mint a Teleki téren nagy tömegben spulnicérnát árusító cigányt, a detektívek boldogan a Markóba vittek, mondván, hogy gyanús városházi kapcsolatokkal rendelkezik.) Bódi Irma három-négy huszonéves férfi bűnöző teljhatalmú úrnőjeként több száz betörést szervezett meg, nemegyszer azokhoz, akikkel éjfél felé együtt pezsgőzött és táncolt.

A bűnöző nő képrejtvénye

Noha a nyomozás szálai nem értek el hozzá, az egyik – amerikai katonák is látogatta – bárban a különleges csoport ott időző nyomozójának feltűnt, hogy Bódi egyik ismerősétől nagyobb összeget vesz át, amelynek eredetét az igazoltatás során nem tudta tisztázni. Letartóztatásával – a lakásán elrendelt házkutatás során egy egész perzsaszőnyegraktárra bukkantak – a legveszedelmesebb pesti gengszterbanda bukott le, és csak az orgazdáknál több százezer forint értékű vagyontárgy került elő.

A szovjet szuronyok árnyékában – miközben a szövetséges ellenőrző bizottság amerikai, francia és angol katonái bárokban szórták el a magyar költségvetésből nekik kiutalt pénzeket – kis, amerikanizált NEP-korszak képe rajzolódik ki: elég ehhez a Markó krónikája. Pár nappal Bódi Irmáék letartóztatása után került hurokra egy nagy nemzetközi zsebmetsző és vasúti tolvajbanda is, élén ugyancsak egy kíméletlen nővel, Podeszer Pálnéval. A szőregi arzénes gyilkosok – akiknek története számos vonatkozásban rokon Pipás Pistáéval – megrendelésre férjet öltek. Vezetőjüket, Angyal Tóth Rozáliát társai boszorkánynak nevezték, és tanúsították, hogy férjét mágikus erővel kényszerítette a gyilkosságokban való részvételre. A női fenevadnak nevezett Patkó-Gerber Istvánné férjével négy rablást és két gyilkosságot hajtott végre: egyik áldozatát, egy huszonhárom éves leány-t azért tette el láb alól, mert parancsára nem volt halandó lopni.

A második világháborút követően a bűnöző nő képrejtvénye további elemekkel bővült. S a pesti nép arról is suttogott, hogy a háborúban nemcsak nőket erőszakoltak meg a megszállók, de az orosz katonalányok sem riadtak vissza férfiak rafinált és nagy kínnal járó megerőszakolásától.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő Egy világváros három börtöne című kötetéből

(Magyar Hírlap, 2016. november 4.)

Hekus Dönci a Budapesti Népbíróság előtt 1947. november 10-én

Rabok a börtönkönyvtárban. Ha a kép idillinek is tűnhet, a korabeli helyzet és a körülmények távolról sem voltak azok

A szigor jelképe: a magánzárka-folyosó

Népbírósági, avagy koalíciós idők

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Népbírósági, avagy koalíciós idők

A koalíciós idők felszínen könnyednek tűnő életstílusára és nyelvi fordulataira jellemző a Képes Figyelő egy 1946-ban készült riportja Halassy Jucival, az Aszfaltvirág szerzőjével.

„ – Kamelós?

– Az annyi, mint fülig szerelmesnek lenni. Ez a szívügyem még ma is sokszor megríkat, mert hiába próbáltam bujtatni, szerelmem tárgyát megölték a nyilasok. Egyébként amikor a drágámat elvitték, sokáig bőgtem utána a Franzstadtban. De élni kellett. Az Erzsébet körúti Star eszpresszóban lettem kiszolgálólány Fogoly Margit barátnőm jóvoltából. Mikor barátnőm eladta a Star eszpresszót, visszavonultam anyámhoz és fiamhoz a Franzstadtba a megspórolt levessel együtt. Rém örültek, hogy spisz házinő lettem … Rengeteget flamóztunk, a felszabadulás után Debrecenbe rohantam át kajáért, mert megszasszeroltam, hogy ott habos kávé és sok finom kaja van. Akkor csak ez izgatta a fantáziámat, különben is azt hittem, hogy mint országos hírű írónő leimra lehet majd kajálni. …. Nehezen jöttem vissza Debrecenből, mert drukkoltam: felplankolták, hogy átejtettem a fél várost. Azért vártam, hogy új könyvet rendeljenek meg nálam az Aszfaltvirág nagy sikere alapján, sajnos, nem tudtam a dörgést, és elmulasztottam levágni a kiadót előlegre új könyvemre, amiért utólag nagyon zabos vagyok magamra. A felszabadulás után sok pali balhézott velem, miért nem írok most már? Erre azt a süket dumát adtam le nekik, hogy úgy sincs papír, minek melózzak.”

A bulvárújságok tele voltak az amerikai hírességek és sztárok képeivel: a város a szovjet megszállás ellenére egy Amerika ihlette illuzórikus jövőben élt, s mint a riport sugallta, „Halassy Juci vídám regényének folytatása van”.

(Magyar Hírlap, 2016. október 31.)

Fogolyzendülés a Markóban

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A szocialista nevelés csődjét még nem ismerték el

Fogolyzendülés a Markóban

A szökések és egyéb rendkívüli események tárát lapozgatva 1969. október 26. nevezetes nap volt a Markóban. A fiatalkorúak körletén nyolcan elhatározták, hogy kitörnek az intézetből. „Tervük – mint a bévé belső kiadványában olvashatjuk – az volt, hogy leütik az őröket, elveszik tőlük a zárkaajtókulcsot és kiengedik a fogvatartottakat. Megtámadják a fegyverszobát, ahonnan fegyvereket szereznek, és kitörnek az intézetből. Ezt követően elfoglalják a rádió épületét, és rádión közlik, hogy kitörtek a börtönből, s felhívást intéznek a lakossághoz.

A kitörést 1969. október 26-án (vasárnap) a 12.00 órai őrségváltásra tervezték, amikor is a szolgálatba lépő őr ellenőrzi a zárkában lévő letartóztatottak létszámát. Megbeszélték, hogyan fogják leütni az őröket. A zárkában szándékosan nem csináltak rendet, a csajkákat nem mosták el, az ágyat rendetlenül hagyták, hogy az őrök figyelmét ezekkel lekössék … A zárkába belépő átvevő őr a rendetlenséget látva utasítást adott a rend helyreállítására, majd megfordult, hogy kilépjen a folyosóra. Ekkor lépett elő Gáspár Ferenc előzetesen letartóztatott; a kezében lévő széttört ülőkelábbal hátulról fejbe vágta az őrt és zubbonyánál fogva visszahúzta a zárkába. Az ajtóban álló átadó őr azonban társa segítségére sietett, kirántotta őt a zárkából a folyosóra.”

Hárman az őrök után nyomultak a folyosóra és megtámadták őket. „Fejbe vágták a társa segítségére siető őrt is, aki megszédült, a zárkakulcsot azonban le tudta dobni a földszintre.

Dulakodás kezdődött az őrök és a három letartóztatott között, akik az őröket derékszíjuknál fogva be akarták húzni a zárkába. A dulakodás zajára felfigyeltek a többi szinten szolgálatot teljesítő őrök és a körletparancsnokok. A megtámadott őrök segítségére siettek. Erre a letartóztatottak beugrottak a zárkába, eltorlaszolták az ajtót, lepedőket, matracaikat és törülközőket gyújtottak meg.” A torlaszt az őrök felszámolták, a tüzet eloltották, és a kor erkölcseinek megfelelően alaposan helybenhagyták a zendülő fiatalokat. (Ezekről az „erkölcsökről” rántotta le a leplet a nyolcvanas évek második felében a sajtó előtt Mikus Gyula, a Bokréta utcai, fiatalkorú bűnözőknek létesült zárt intézet igazgatója. Az őket felügyelő rendőr ezredes elvből a verés mellett volt, mondván, ezzel emberei megkönnyítik a pedagógus munkáját.) A szocialista nevelés csődjét ekkor még senki sem ismerte el, pedig soha nem látott mértékben nőtt a fiatal bűnözők száma.

A nyolcvanas években már az összes elkövető négy százaléka gyerekkorú, azaz tizennégy éven aluli volt, tizenkét százaléka tizennyolc év alatti fiatalkorú, és majd harminc százalékuk tizennyolc és huszonhat év közötti, lényegében katonakorú fiatal volt. Az állami gondozottak száma elérte vagy meghaladta a néphadsereg sorozott állományának szintjét. Technocol Rapiddal szipóztak, részegre itták magukat, erkölcsileg károsult családokból származtak, és a kedélyesnek mutatott országkép eleven cáfolataiként mind a szocializmusban születtek. A hetvenes éveket a társadalomtudósok még az „üvegbúra” évtizedeként értékelték, hiszen az 1956 utáni nemzedék látszólag konfliktusmentesen növekedett fel. Ezt a manipulált generációt – a galerik nyolcosztályos lázadóinak megtörése után – egy évtizeddel később olyan kamaszok ezrei követték, akik mindenből kiábrándultak, s nem tudtak különbséget tenni szocializmus és kapitalizmus között. De Fradi-meccsek után hajlandók voltak némi zendülésre.

(Magyar Hírlap, 2016. október 31.)

Obersovszky Gyula, a mesehős hazafi

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A téren gyászruhás asszonyok és lányok álltak némán, szemben a lövésre kész szovjet páncélosokkal, mint akik temetésre jöttek

Obersovszky Gyula, a mesehős hazafi

„Mesehős volt Obersovszky, kicsit más, mint a többi” – írták egy nekrológban a halálakor, 2001-ben. Az Igazság, majd az Élünk című lapot szerkesztette Gáli Józseffel, a legjobb barátjával, és hozzájuk csatlakozott a cinikus idealista Eörsi is. Fő bűnük talán az volt, hogy a szovjet invázió dacára sem akarták abbahagyni a forradalmat.

Tőlük indult ki a nőtüntetés szervezése, amely érzékenyen, ingatag morális alapon támadta azt a „forradalmi munkás-paraszt” hatalmat, amelynek politikai rendőrségét a forradalom napjaiban a parlament picéjében megbúvó, gyáváságát kegyetlenséggel palástoló Hollós Ervin, a bukott Farkas Mihály egykori jobbkeze vezette. (Eörsi tanúja volt állati rettegésének, amint elkoszosodva, bűzlőn várta a végzetet a parlament egyik alagsori helyiségében.) A nőtüntetés híre bejárta a világot: gyászruhás asszonyok és lányok álltak szemben, mint akik temetésre jöttek, némán a lövésre kész szovjet páncélosokkal. Első fokon a két fiatal írót, Obersovszkyt három, Gálit egy évre ítélték, másodfokon pedig halálra, és kegyelmi kérvényüket elutasították. Önnön ártatlanságuk kába tudatában álltak a népbíróság előtt, és megpróbálták elképzelni, milyen is egy akasztófa.

Életüket a nyugati értelmiség tiltakozása és Hruscsov telefonja mentette meg: Kádár egy különleges bírói tanács elé utalta az ügyet. Obersovszky élete mellett 5:4, Gálié mellett 7:2 arányban döntött a népbírák különtanácsa, amelyben ott volt Keresztes Sándor, a büntetés-végrehajtás ezredese, Rákosi kedvenc börtönőre is. (Neki is köszönhető, hogy „Oby” alig billent át az életet a haláltól elválasztó paragrafusokból ácsolt keskeny sávon.) „Koszmókságunk idején, mikor nem tudták, hova rakjanak bennünket, az élők vagy a holtak közé – az ultimátum kemény volt, nem érünk annyit, hogy az egész nyugatra kitolt keleti békekoncepció összeomoljon (a Béketanács) elnöke, Bertrand Russel lemondásával, melyet kilátásba helyezett –, a Markóban váratták velünk, hová alakulnak a dolgok. Annak is az első emeleti legszélső cellájában. Abban, amelyet az ügyészség épületétől mindössze egy fal választott el. Kiadós, vaskos, de mégiscsak egyetlen fal” – írta Tóth Ilona A magyar Jeanne D’Arc című könyvében Obersovszky.

„Ez a körülmény persze az eszünket nem járta meg, amíg hármasban laktuk a cellát nem a legmindennapibb összetételben: Franczia Kiss Mihály, akit akkor még csak első fokon ítéltek halálra, visszamenőleg, jó negyedszázaddal (közel negyven évvel) terrorcselekményeiért, ezen belül különösen a zsidók ellen elkövetett bűncselekményeiért, Gáli József másodfokon és jogerővel halálra ítélt zsidó származású katolikus magyar, akinek mindenkije Auschwitzban maradt, orvos szülei, nővére, bátyja – és hát harmadiknak ott voltam jómagam. … Így éltünk pár napig, aztán beraktak mellénk még három embert. Ugyancsak halálra ítélteket, természetesen.Vezetőjük, Sipos Zsigmond élettől edzett születése óta. Szüleit elvesztette, s két testvérével állami gondozásba került. Hamar felismerte a nagy lehetőséget. Nevezetesen, hogy az ügyészség a szomszédunk, tehát a falon túl már szabad a világ.”

Egy éjjel falat bontottak és megszöktek. „Már csak a Gyűjtőfogházban tudtuk meg, összeakadván hármójuk egyikével, akit nem akasztottak fel – mert két társával megtették –, hogy szökésük végül sikerült. Ám nem tartott sokáig, mert rövidesen – amint ezt rabnyelven mondják – begyűjtötték őket.” A fennmaradt iratok alátámasztják az író visszaemlékezését. „Sipos Zsigmond 1956 októberében szabadult a börtönből. Fegyveres csoportjával sorozatos rablásokat követett el. 1957 januárjában pisztolyával agyonlőtte Bojti Imre karhatalmi őrnagyot … Az általa vezetett fegyveres szervezkedés tagjai röpcédulákat készítettek és terjesztettek, fegyvert rejtegettek, diverziós cselekmények elkövetésére készültek. Egy illegális »Fekete Könyv« elkészítését tervezték. 1957. március 15-én tüntetést akartak kirobbantani. Sipos Zsigmondot, Bakosi Pált és Erdész Józsefet halálra ítélték. 1957 júliusában falbontás útján kiszöktek a Markó utcai börtönből. Sipost és Erdészt felakasztották.”

A lelke mélyén Oby, a fegyvertelen mesehős talán még irigyelte is őket.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből

(Magyar Hírlap, 2016. október 31.)

Obersovszky Gyula kézben tartotta az Igazságot

Az újság 1956. november 1-jei számának címlapja: a szerkesztők a szovjet invázió ellenére sem akarták abbahagyni a forradalmat

A budapesti nőtüntetés egyik szervezője is Obersovszky Gyula volt. Hősök tere, 1956. december 4. (Fotó: Fortepan)