Nevelés szalonázással az alagsorban

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Nevelés szalonázással az alagsorban

A nyolcvanas években finomodott a végrehajtás feladata, a kitűzött cél onnantól a társadalomba való visszailleszkedés elérése volt

A proletárdiktatúra nyílt formái után a párt abszolutizmusa a hatvanas évek végétől egyfajta jovialitásba ment át. A kulturális életben a humorérzék mérsékelte a Központi Bizottság és a PB döntéseit, a mindennapokban pedig a törvény betűjéhez való formális ragaszkodás és a rend egyfajta jogi átszabása. A változások, természetüknél fogva, a konzervatív és totalitá­rius börtönvilágot is elérték.

Az új, 1978-as IV. büntetőtörvény a szabadságvesztés három fokozatát vezette be a fegyház, a börtön és a fogház rendszerével. „Szinte párhuzamos jogalkotással az 1979. jú­lius 1-jén hatályba lépő, a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. sz. törvényerejű rendelet. E jogszabály már az európai börtönhumanizá­ciós mozgalomhoz közelítő elveket is figye­lembe vette, különösen a szabadságvesztés végrehajtásának alapelveit illetően. A végrehajtás feladata is finomodott, mert célként már csak a társadalomba való beilleszkedést és az újabb bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodást tűzte ki célul” – olvashatjuk a büntetés-végrehajtás 2015-ös útmutatójában, amely egyben történeti áttekintést is ad a dualizmustól napjainkig tartó trendekről.

Kettős irányítás

A jog elkezdte a maga képére alakítani a börtönt. A változásra jellemző, hogy míg 1972-ben a tiszteknek mindössze tizenhat százaléka rendelkezett „egyetemi vagy főiskolai végzettséggel, addig 1982-re – rendkívüli erőfeszítések árán – már csaknem minden tiszt felsőfokú végzettségű volt.

A tisztek speciális pedagógiai felkészítése 1972-ben kezdődött, három főiskola (a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, a Rendőrtiszti Főiskola és a Számviteli Főiskola) kebelében. Jelentős korszerűsítések történtek a tiszthelyettesi állomány alap- és középfokú szakmai képzése területén is. E generáció felkészültsége már lehetővé tette, hogy a hazai börtönügy fokozatosan megszabaduljon ideológiai terheitől, és figyelmét a reálisan megoldandó ellentmondások, problémák felé irányítsa.”

Csakhogy a nyolcvanas években elkezdődött depriváció, a tartós elszegényedés, a gazdasági nehézségek és a börtönnépesség szakadatlan növekedése gátat szabott sok mindennek. A jövő bizonytalanná vált, és néha úgy tűnt, hogy teljesen reménytelen.

A nevelés és az őrzés biztonságának elsődlegessége körül felcsaptak a szenvedélyek, és tudatalatti mélységeket érintettek.

Így volt ez a Markóban és a Gyorskocsiban is.

Rissay Nándor ezredest 1984-ben nevezték ki parancsnoknak, őt követte Németh Gyula ezredes, aki 1993-ig, tehát a rendszerváltás után is igazgatta az intézetet. Elkezdődött a börtönvilágban az a kísérlet, amelyben az akkori belső őrség – ma körletfelügyelet – kettős irányítás alá került.

A nevelés differenciálása

A hét évre elnyúlt próbálkozások eredményeképp 1986-ban – az előzetesházak és öt letöltőház kivételével – a kettős irányítású körletélet átkerült a nevelési szolgálathoz. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben – mint az ország legnagyobb letöltőházában – tehát látszólag a belső őrség kompetenciája győzedelmeskedett, de az országos parancsnokságnál kialakult nevelési központú lobbinak köszönhetően, az állomány feje fölött továbbra is Damoklész kardjaként függött, hogy miként foglal állást abban a kérdésben, hogy a nevelés vagy a biztonság a fontosabb.

A büntetés-végrehajtási nevelés fejlesztési koncepciója a parancsnokság által kiadott Módszertani füzetekben jelent meg. Hangsúlyos elem volt a koncepcióban – mint Forgács Judit nemrég elemezte – a differenciá­lás, a személyre szabott bánásmód, „amelynek alapját az elkövetett bűncselekmény és annak körülményei, a visszaesés foka, a szabadságvesztés időtartama és a fogvatartott személyisége” adta.

A Markóban és a Gyorskocsiban is megfordultak rövid tartamú, egy évet meg nem haladó büntetésre ítéltek, fia­talkorúak és fiatal felnőttek, akárcsak az első szabadságvesztésüket töltők, tehát a koncepció irányelvei nagyon is vonatkoztak az intézet személyi állományára, még ha a belső őrség primátusa meg is maradt.

Németh maga is sokat foglalkozott elméleti dolgokkal: 1986-ban például Az őrzés és felügyelet differenciálása címmel jelent meg írása a parancsnokság belső használatra kiadott folyóiratában, a Módszertani füzetekben. Olyan kulcsszó lett a differenciálás, a delikvensek közti különbségtétel a végrehajtás során, mint az ötvenes években az osztályszempont érvényesítése. Az országos parancsnoknak, a politika területéről jött Nagy Tibornak ez éppúgy a vesszőparipája volt, mint Borics Gyulának, az igazságügyi tárca börtönügyet felügyelő államtitkárának. („Nagyon érdekes kérdés, hogy eleve rossz-e az ember, vagy csupán a körülmények, társadalmi hatások eredményeként válik azzá. Én e téren eretnek nézeteket vallok” – mondta egy, a Rendőrtiszti Főiskolán rendezett konferencián. Valószínűleg arra utalt ezzel, hogy hivatalból optimistának kell lennie akkor is, ha az embert jogos kételyek gyötrik a nevelés hasznát illetően.) A patriarchális tekintélyt az ezredes megpróbálta összekötni a „szeresd a rabot” újszerű, a reformerek szorgalmazta elképzeléssel.

Az „éceszgéber”

Az ezredes beült a negyvenfős alagsori zárkába, hogy ott szalonnázás közben beszélgessen el a rabokkal: volt, aki ezt merő képmutatásnak tekintette, és volt, aki biztonsági okokból hivatalból rosszallotta. A jogi és biztonsági tárgyak hegemóniája tükrözte változatlanul az intézetek elvárá­sait, a Steindl utcai parancsnokság pedig – főképp Tari Ferenc révén, aki a nevelési osztályról, főhadnagyi státusból emelkedett fel a legmagasabb posztig, az országos parancsnoki tisztségig – ügyesen lavírozott a nevelés és a biztonság mindkét fél részéről szenvedélyes hívei között.

Még Rissay ezredes parancsnoksága alatt – ő később a váci fegyházat igazgatta – volt a nevezetes hatos szökés.

Az „éceszgéber” egy Dusa András nevű elítélt volt. A huszonnyolcas zárka mellett a felújítási munkák során meglazult falon keresztül jutottak el az ügyészi vécébe, és onnan már szabad volt az útjuk. Egy hét múlva mind a hatan visszakerültek, de Dusa újabb hőstettet hajtott végre: sikerült kibontania a női körlet alatti plafont és a paradicsomba jutott. Pár napig minden éjszaka feltornászta magát a női zárkába, amelynek lakói mindent megtettek azért, hogy a női test élvezetének útjára visszavezessék.

A legnagyobb médiaszenzációt keltő szökés azonban a rendszerváltás után játszódott le, amikor az alagsorból az ott szerelést végző rabok a Bihari utcai raktárrészen kimásztak, és akciójukat egy szemben lakó amatőr filmes felvette. Bevitte a filmet a közeli MTV-székházba, és a tévében aztán az egész ország élvezhette a maga nemében egyedülálló „egyenes” közvetítést.

A rendszerváltással fölcsuszamlás következett be. A közveszélyes munkakerülés büntethetőségét 1989-ben eltörölték, a szigorított őrizet, majd a munkaterápiás kényszergyógykezelés és a szigorított nevelőmunka is megszűnt. Az 1989-es XVI. törvény kimondta, hogy a halálbüntetés nem lehet a politikai leszámolás eszköze, majd 1990 októberében az Alkotmánybíróság a halálbüntetést alkotmányellenesnek minősítette.

Az 1990 májusában létrejött új polgári kormány igazságügyi minisztere és az ideiglenes köztársasági elnök közti kisebb viták után került sor 1990 júniusában az amnesztiára, amelynek során mintegy háromezren szabadultak. Az igen magas 1987. december 31-i, 22 543 fős fogvatartotti létszám 1990 közepére 12 319 főre csökkent. A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetet a változások rövid időre tehermentesítették, hiszen az 1987-es büntetőeljárási törvénynek és az amnesztiának köszönhetően az előzetes letartóztatottak száma már az amnesztia előtt is alaposan megcsappant.

A hazai börtönügyben nagy „építészeti” hagyományokkal rendelkező magánzárkás rendszer feltámasztása azonban – amelyért néhány „börtönológus” harcba szállt – megvalósíthatatlannak bizonyult.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 19.)

Őrzés és felügyelet. Amikor az elvek is rácsokba ütköztek

Olyan kulcsszó lett a rabok közti különbségtétel, mint az ötvenes években az osztályszempont érvényesítése. Rabok sétája a börtönudvaron