Udvarolni felesleges!

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Udvarolni felesleges! címmel.

*

Udvarolni felesleges!

Összefutó szálak közé gabalyodva, avagy hogyan találkozik vitéz Hajnal Alajos vezérőrnagy életútja, miközben lakáshoz segíti a harcteret megjárt honvédtisztet, a hitehagyott római császár történetével, aki emberáldozatot mutatott be a fertőrákosi kőbányában

„Férfiruhát, fehérneműt, bútort ma Molnár vesz a legmagasabb napi áron” – így hirdette magát a fővárosban, a Népszínház utca 20. alatt működő kereskedő a Pest című politikai napilap 1944. augusztus 4-i számában. Felelős szerkesztő: Bakos Ákos. Felelős kiadó: vitéz Horváth János. „Az Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat nyomása.” Felelős: Kárpáti Antal igazgató. A háborús tudósítások, harctéri jelentések mellett ebben a lapszámban a külpolitikai témák közül a török döntés, a Németországgal fenntartott diplomáciai kapcsolatok megszakítása szerepelt a legnagyobb súllyal és persze a legnagyobb terjedelemben. „A Németországgal való kapcsolatok megszítására vonatkozó határozat előtt Szaradzsoglu miniszterelnök a nagy nemzetgyűlésen mondott beszédében többek között kijelentette, hogy a török külpolitika mindig békés irányú volt. Törökországnak az volt a felfogása, hogy békés megértéssel mindent el lehet érni. A világesemények ezt azonban megváltoztatták” – vehették kezükbe a tudósítást a korabeli olvasók.

Péntek volt a háborús nyárban, és 1944-ben Budapesten már augusztus elején lehetett szőlőt kapni, még ha – a szokatlan időpontnak megfelelően – szokatlanul drágán is, tizennégy pengőért és nyolcvan fillérért mérték kilóját: „Majdnem párnázott kis faládában mosolyog a csodálkozva járó nézőkre sárgára érett, duzzadt szemeivel. Olyan csábító, hogy alig lehet neki ellenállni.” A párnázott faláda mellett pedig ott díszelgett az ugyanolyan drágán mért gellérthegyi őszibarack is… Csak összehasonlításként mondom, hogy akkoriban a Pest című újság egy-egy példánya húsz fillérbe került, könnyen kiszámíthatjuk hát, hogy mennyit lehetett volna vásárolni belőle egy kiló korai szőlő vagy gellérthegyi őszibarack árán. Aznap délután két órakor kezdődtek az ügetőversenyek, az Uraniában pedig már javában a Titanic című „grandiózus német filmalkotás” másnapi bemutatójára készülődtek „különösképp nagy érdeklődés” mellett, „mert a cenzúra a filmet hónapokkal ezelőtt betiltotta. A történet ugyanis eredeti módon világít rá a békebeli nagy katasztrófa okaira és még a film megalkotása előtt azt is felkutatták, majd vászonra vitték a forgatáskor, hogy kiket terhel tulajdonképpen a Titanic elsüllyedéséért a felelősség.” A film főszerepeit Sibill Schmitz, Hans Nielsen és Karl Schönböck tolmácsolta. Azt pedig már csak a szerkesztői figyelmetlenség számlájára írhatjuk, hogy a lapszámban kétszer is felhívták a figyelmet a filmbemutatóra, a névsor megismétlésével együtt, de egyik esetben sem fizetett hirdetésként.

A harmadik oldalra lapozva képes tudósítást láthatunk arról, hogyan vizsgálja meg vitéz Hajnal Alajos vezérőrnagy, a lakáshivatal kormánybiztosa (képünk jobb szélén) egy, a harcteret megjárt honvédtiszt lakáskérelmét. Ebben az időszakban már nemcsak rendszeresek, de egyre gyakrabban előforduló alkalmak voltak az ilyenek, egyáltalán nem véletlen hát, hogy a lap meg nem nevezett fotóriportere is érdemesnek tartotta megörökíteni a jelenetet. Ugyanitt olvashatunk egy soproni tudósítást arról, hogy a győri püspökség birtokában lévő fertőrákosi kőbányát báró Apor Vilmos győri megyéspüspök rendeletére rendbe hozták: „Ez a kőbánya, amelyet már a rómaiak is használtak, ritka történelmi nevezetességű. Dr. Masalszky Miklós herceg archeológus tudományosan beigazolta, hogy Julianus Apostata római császár K. u. 361. szeptember 28-án a kőbányában, melyet Mithrasz barlangnak is neveznek, emberáldozatot mutatott be.” A római császár nevét persze ma már inkább Iulianus formában használjuk.

Flavius Claudius Iulianus ugyanis, bár keresztény neveltetésben részesült, viszonylag rövid uralkodása idején mégis az ősi görög-római vallási hagyományokat ápolta, az úgynevezett újplatonizmus felé fordult, ezért már kortársai is a hitehagyott jelentésű görög szóból képzett Apostata néven illették. Hitehagyott Julianosz – az óegyház egyes forrásai szerint – rendeletbe adta azt is, hogy ássák fel Keresztelő Szent János sírját, a földi maradványait pedig keverjék össze mindenféle állati csontokkal, majd égessék el azokat. Így hát cseppet sem lenne meglepő tőle (mint a Római Birodalom utolsó olyan uralkodójától, aki a vallási restauráció részeként az ősi görög-római hitvilág követője lett, a kereszténységet pedig ateizmusnak tekintette, mert az tagadja a korábban tisztelt istenek létét), hogy emberáldozatot mutatott volna be.

Habár szemérmesen, név említése nélkül, de a Pest című lap 1944. augusztus 4-i lapszáma egy sorsszerű történetről is beszámolt: „A népi költőt utolérte a sorsharag: összekülönbözött a kiadójával, aki egyszerűen nem fizette ki neki azt az összeget, ami jogosan megillette volna. De hogy mégis kárpótolja az írót, 180 kötetét rendelkezésére bocsátotta, hogy a maga erejéből értékesítse azokat. A költő – lévén ez a faj minden üzleti érzék híján való – lemondott könyvei eladásáról és egy nemes gesztussal elhatározta, hogy a közel 200 verseskötetet a nagynevű kultuszminiszter szobra elé viteti és ott minden érdeklődő elvehet magának egy kötetet. A valószínűleg egy perc alatt lezajlott akciónak nevet is talált, mert egy tábla a következő szöveggel fogja hirdetni költőnk irodalomtörténeti elhatározását: Ingyen kultúraterjesztés.” Mai szemmel nézve persze nem tudhatom (s igazából egyfajta kultúrtörténeti kuriózum lenne kideríteni…), hogy ki lehetett az itt említett népi költő, a jelenség azonban, akárhogy vesszük is, évtizedekkel későbbi békés korok közállapotait jelezte előre. De nemcsak német filmeket játszottak a fővárosi mozik ezekben a napokban, a legfrissebb hazai siker volt Bánky Viktor alkotása, a Makkhetes, amelynek története egy vidéki kisvárosban játszódik, ahol épp a vendéglős ipartestület elnökének megválasztására készülődnek. A két rivális, Kövi Dénes, az elegáns Korona étterem vezetője és Bálint Antal, a szolid Makkhetes vendéglő tulajdonosa mindent elkövet a tisztség megszerzéséért. Ezt a helyzetet használja ki a nyomorgó festő barátja menedzserévé előlépő Balázs Pál, és portrét rendeltet Kövi Dénessel. „Végre filmgyártásunk is kezdi levetkőzni a vásári humort” – írt a Pest című lap szerzője arra hivatkozva, hogy az alkotás, amelynek forgatókönyvét Barabás Pál írta, „ezúttal a belső komikumra és az életízű történetre épít”.

Hogy a színház se maradjon ki a korszak sikerei közül, ezekben a napokban mutatta be a berlini Volksbühne a magyar drámaszerző, Vaszary János színművét – vagy ahogy a szerző nevezte: társadalmi vígjátékát – Udvarolni felesleges címmel, Paul Mundorf rendezésében. A politikai napilap közönségsikerről, ovációról tudósított, mondván, hogy ez lehet a német fővárosban a nyári színiévad legsikeresebb darabja. Úgy tűnhet tehát a mai olvasónak, aki kezébe veszi ezt a régi újságot, mintha háború ide vagy oda, de az emberek az ekkor már egyre rendszeresebbé váló légiriadók ellenére is, mégis igyekeztek a megszokott, hétköznapi, civil életüket élni. Mert ez bizony így emberi, csak így lehet életszerű.

(Magyar Hírlap, 2016. december 17.)