A delpoi jósda hitele

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját A delpoi jósda hitele címmel.

*

A delpoi jósda hitele

Sokszor teszem fel a kérdést: vajon emlékszik még valaki Boszniára? Mert persze a válasz egy határozott igen, csak hát az a kérdés legfontosabb része, hogy épp az említése miatt jut-e eszünkbe valami, vagy jelen van-e egyébként is a gondolkodásunkban, az értékrendünkben. S erre viszont az igenlő válasz már távolról sem annyira egyértelmű.

Tény, hogy Bosznia a legfurcsább, legkülönlegesebb államalakulat a környéken, ilyenre sikerült ugyanis összetákolni a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúi után. Srebrenica nevét pedig az egész világ megtanulta. Ennek a boszniai városnak a nevét tudja az a közepesen művelt tengerentúli választópolgár is, aki Budapestet könnyűszerrel összetéveszti Bukaresttel, s az a megválasztott amerikai elnök is, aki Belgiumot egy szép kisvárosnak tartja. De utóbbinak legalább van némi helyismerete a régiónkban: vele nem történhet meg, hogy összetévessze Szlovéniát Szlovákiával. Nincs persze ebben semmi elégtétel, simán csak egy kis életrajzi adalék: benősült Közép-Kelet-Európába,  s annak is inkább már a Dél felé eső részébe.

De Srebrenica nevét egyaránt ismerik az államisággal ugyan nem rendelkező, de önmagát mégis Iszlám Állam néven hirdető terrorszervezet központjában, Rakkában is, és a „művelt” Nyugaton, vagy éppenséggel a Gulag-vidéken, a fagyos Szibériában, s a nem kevésbé hűvös – egykor olcsó pénzen elherdált – Alaszkában is. Meg az Antillákon, Barbadoson, Madagaszkáron meg Sideyben, a híres operaház tőszomszédságában élők, Kubában, a Fidel Castrót hősként gyászoló tömegek, s Észak-Koreában a Rákosi Mátyás állami kórház igencsak korlátozott túlélési esélyekkel beszállított betegei is. S igen, Srebrenica nevét egyaránt ismerik a Bakáts tér hajléktalanjai és közterület-felügyelői is.

Bosznia azonban sokkal több, mint egy háborús emlék vagy egy mementó, több mint Srebrenica és Szarajevó tragédiája. S nem is csak azért, mert úgy van itt ez a felettébb szerencsétlen módon összetákolt ország a közvetlen közelünkben, kőhajításnyiva, hogy közben mégsem szomszédos Magyarországgal. Közelebb van persze, mint néhány szomszédos ország fővárosa – Bosznia túlsó vége is közelebb esik hozzánk, mint például Kijev –, csak hát egyfajta optikai csalódás teszi, Horvátország közbeékelődése miatt, hogy mégis távolinak tűnhet.

Ha Kijevet említjük, akkor természetesen Kárpátalja jut eszembe: „Hatvan évet kellett várnunk arra, hogy Beregszászon is megszülessen az az emlékhely, amelynél méltó módon tudunk emlékezni az ötvenhatos magyar forradalomra és szabadságharcra” – mondta még november közepén Bocskor Andrea, a Fidesz kárpátaljai európai parlamenti képviselője a beregszászi ötvenhatos emlékmű avatásán. Ez egy olyan szimbólum, amely a Kárpát-medencei magyarság egységét, összetartozását jelképezi – idézte szavait a távirati iroda. Mihajlo Kolodko ungvári szobrászművész alkotása egy talapzaton álló két fém kopjafából áll: egy derékba tört rozsdásból, amely az ötvenhatos forradalom brutális leverésével szembesít, és az ennek tövéből kinövő rozsdamentesből, amely az 1989-1990-es rendszerváltoztatást, a hatvan évvel ezelőtti követelések teljesülését jelképezi - mondta beszédében Szalipszki Endre, az emlékműállításban kulcsszerepet játszó beregszászi magyar főkonzul.

Miért is fontos ez most? Éppen most! Azért, mert ami a kilencvenes években a ma már jelképes jelentőségű Srebrenica és Szarajevó volt a napi tudósításokban és a közéletben, az mára Kelet-Ukrajna lett, s hogy még egy kicsit a párhuzamoknál maradjunk, ahogyan akkoriban a milosevici jugoszláv katonai vezetés mozgósította a vajdasági magyarokat, ugyanúgy most az egykori, szovjet minta szerint szerveződő ukrán honvédségi vezérkar szólítja egyenruhába a kárpátaljai magyar férfiakat. Donyeck és Luhanszk pedig messzebb van tőlünk, mintha Boszniát oda-vissza akár kétszer is megjárnánk, menettérti jeggyel, s mégis egy szomszédos ország áll lángokban – és végzi majd romokban – miattuk. Úgy tűnik, a földrajztudomány sem lehet teljesen mentes az abszurditásoktól. Ötvenhatra pedig éppen azért is fontos most (és Kárpátalján is...) emlékezni, mert az áldozatok, akiket értelmetlenül fegyverbe szólítanak a pöffeszkedő hadurak, ugyanolyan ártatlanok, mint hatvan vagy húsz-huszonöt évvel ezelőtt a hozzánk sokkal közelebb eső térségekben, vagy épp itthon, a Corvin közben és a Széna téren.

A berlini, zürichi és ankarai terrortámadások miatt tegnap az egész országra kiterjedő fokozott készültségi szintet rendeltek el Boszniában. Aminek a pikantériája éppen abban van, hogy Bosznia – horvát entitás és Szerb Köztársaság ide vagy oda – mégis az első európai iszlám állam (azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben kis kezdőbetűkkel írjuk). Jó, persze csak akkor, ha nem számítjuk az évszázadokkal korábbi mór hódításokat, amelyeknek Martell Károly vetett véget 732-ben. A mai Boszniában az utak mentén folyamatosan nőnek ki a földből a mecsetek, a jellegzetes keleties öltözködés keveredik a modern, európai divattal az utcákon.

Ahhoz, hogy a bosnyákok meg tudják védeni magukat a szerb agresszióval szemben, és elhárítsák a horvát támadásokat (még ha sokan hajlamosak is ma már megfeledkezni arról, hogy a kilencvenes évek délszláv háborúiban a bosnyákok és horvátok között is komoly összetűzések voltak, s így például, ezek részeként épp egy horvát tábornok lövette a folyóba a mostari hidat is), sok-sok iszlám ország nyújtott segítséget. Akkoriban még mudzsahedineknek mondtuk a legvérszomjasabb, Afganisztánból és térségéből a balkáni hegyvidékre érkezett iszlám harcosokat. Akik (hit)testvéries szolgálataikért cserébe, bosnyák állampolgárságot kaptak, és a háborúk végeztével helyben maradtak, letelepedtek. Mivel azonban sok minden máshoz nem is nagyon értenek, továbbra is kiképzőtáborokat működtetnek, gyilkolásra, háborúzásra oktatják a felnövekvő nemzedékeket. Egész falvak vannak ma is a kezükön, amelyekbe a hatóságok sem merészkednek be... Olyanok ezek a települések, mint egy-egy benzinkútra telepített dohányzóhely.

Az összefüggések nyilvánvalóak. Csak annyi bizonyos, hogy az áldozatok most is – Berlinben, Zürichben és Ankarában is – ugyanolyan ártatlanok, mint hatvan vagy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Emlékművek tehát állhatnak ugyan szerte a világban, ahol megismerik Srebrenica nevét, de a delphoi jósda illetékesei is nagyon jól tudják, a hitelükkel játszanak, ha meg merik jövendölni – tippelni! –, hogy az értelmetlen öldöklésnek mikor szakad egyszer majd vége.

Szóval, emlékszik még valaki Boszniára?

Pedig fontos lenne, hiszen közelebb van, mint gondolnánk.

(Magyar Hírlap, 2016. december 23.)