László Lívia a Facebookon teszi közzé jegyzetét.
*
Kedves barátaim és ismerőseim!
Tudjátok jól, hogy én tiszteletben tartom mindenki véleményét,
a sajátomat pedig szeretem megtartani magamnak. De az elmúlt időszakban
ismételten sikerült felháborodnom a kultúra hiányán (már sokadszorra, de most
ki is eresztem a felgyülemlett elégedetlenséget a közösségi háló segítségével).
Ma volt a harmadik olyan hangverseny – csak decemberben –
ahol, mint már sokszor, megtapasztaltam a kultúra teljes hiányát és annak elsajátítására
és gyakorlására való maximális érdektelenséget szép városunk lakossága körében
(tisztelet a kivételnek, akinek nem inge, ne vegye magára – természetesen). Két
éve már háborogtam azon, hogy a zeneiskolás hangversenyeken a műsor végére
szinte kiürül a terem. Ez nem csak visszatetsző, de sértő is azoknak a
gyerekeknek és szüleiknek, akik már csak néhány embernek tudják bemutatni a
tanultakat. Arról nem is beszélve, hogy így a fiatalabb generációknak nincs alkalma
meghallani, milyen is lesz majd, ha ők is nagyobbak lesznek, és komolyabb darabokat
játszanak.
DE, most az igénytelenség tovább növekedett! Már nem elég,
hogy kiürül a nézőtér, de a folyamatos beszélgetés, telefoncsörgés, a fellépő
gyerekekre tett sértő megjegyzések nálam is kiverték a biztosítékot. Kérem, ne
tessék hangversenyre járni, ha nem tanúsítanak érdeklődést és tiszteletet a
fellépők és a figyelni vágyó közönség iránt!
Amikor két éve ebben a témában háborogtam, kaptam olyan
üzeneteket, hogy – a gyerek kicsi, unja a programot, stb. OK, már akkor az is
jobb, ha kiürül a nézőtér, mint hallgatni a folyamatos beszélgetést és a
fellépők becsmérlését. Erről el szeretnék mondani egy tanulságos, igaz
történetet.
Az én fiam 3 éves volt, amikor a húgom zeneiskolás volt. Akkor
kezdtem magammal vinni a hangversenyekre. Minden fellépésén ott voltunk, az
elsőtől az utolsó fellépőig végighallgattuk őket CSENDBEN. Mert a nevelés
otthon kezdődik. Megmagyaráztam a fiamnak, hogy hová megyünk, hogy kell viselkedi,
és láss csodát, bevált. Ott voltunk minden hangversenyen, akkor is, ha nem a
zeneiskolások léptek fel, hanem más, érdekes zenét tudtunk meghallgatni CSENDBEN,
VÉGIG. Amikor a fiam is elkezdett hegedülni, mindig velünk végigvárta a hangversenyeket
– mert azt úgy illik. Most középiskolás. Szabadkán, középzeneiskolában, komolyzenei
előadói szakon hegedűt tanul. Ennek eredményeképpen volt alkalmam több ottani
hangversenyen is részt venni. Kedves zentaiak, meglepődnének! Ott bizony nem egyszer,
az alapfokú és a középzeneiskolásoknak egyszerre van koncertje, és a kicsik
szüleikkel együtt kulturáltan végigvárják az egészet, inspirálódva a nagyoktól,
akiknek nyomdokaiba szeretnének majd néhányan közülük lépni. Úgy vettem észre,
ez a dolog nem esik sem a gyerek, sem a szülő nehezére. Érdekes, nem?
Ezenkívül, ma mellettem ült a barátnőm kislánya, megjegyzem, elsős zeneiskolás,
és az ő fellépése után csendben és érdeklődve hallgatta végig a többieket.
Valószínűleg azért, mert ezt tanulta otthon. Szóval az én fiam (és a barátnőm
kislánya, meg néhány más ismerős gyerek) nem szent, csak, kérem szépen, nevelve
lett. Ha a szülő nem képes végighallgatni egy hangversenyt, hogyan tegye ezt meg
a csemetéje??? És mik ezek a beszólások, hogy – Na, ez meg már mit fog
klimpírozni? – vagy – Jaj, már megint ez? És hasonlók? Kultúra, emberek!!! De,
ha nincs rá igény, nem is lehet tanítani....
Végezetül csak annyit, hogy ha a fellépő gyerekek megtisztelnek
bennünket azzal, hogy fáradságos és sok munka árán megtanulják és előadják a
darabokat, tiszteljük meg mi is őket azzal, hogy csendben, kommentár nélkül
végighallgassuk.
(Facebook, 2016. december 21.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése