Politikai foglyok a dualizmus idején

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Politikai foglyok a dualizmus idején

A szegedi fogház első lakói közt volt Gárdonyi, akit kétheti elzárásra ítéltek

A dualizmus lelkisége megengedő volt, s talán épp a „státusfoglyokkal” való bánásmód volt az, ami a kor liberális szokásait a 20. század ideologikus államainak barbárságától a legszemléletesebben megkülönböztette. Az államfogház tündérkert, ahová még a vadlibák hangja is elér, ahogy ezt az egykor státusfogolyként Vácott raboskodó Krúdy Gyulánál olvashatjuk.

A Csemegi kódexben rögzített könnyített rezsim eleinte Vácott és az erdélyi Naszódon működött, aztán Szegeden létesítettek államfogházat.

A váci intézet 1894-ben egy bérelt házból költözött át egy, a fegyházzal szemben lévő földszintes épületbe, a szegedit pedig 1890-ben a Vasas Szent Péter utcában nyitották meg a Csillagbörtön közelében, ahol húsz szoba lett kialakítva a távlatban is alig két tucatnyira tervezett „státusfoglyoknak”. Két látogatószoba és két fürdőszoba is volt, meg egy pihenőhelység jutott az őröknek. A szobákat cserépkályha fűtötte és gázlámpa világította, a főfelvigyázó pedig családostul egy kétszobás, földszintes házat kapott a fogház mellett. A kőbányai Gyűjtőfogházban is őriztek 1896-tól államfoglyokat „párviadal vétsége”, „sajtó útján elkövetett becsületsértés”, „királysértés”, „izgatás” és „nyomtatvány útján elkövetett nemzetiség ellenei gyűlölet” bűntette miatt, akiket külön törzskönyvben tartottak nyilván.

A Szegedi Napló 1890. május 1-jei számában tudósított az első státusfoglyok megérkezéséről, akiket a váci államfogház ellenőre kísért. Az urak a pályaudvarról a Tisza Szállóba mentek, hogy megebédeljenek, majd tiszteletüket tették Hatzinger Sándornál, a Csillagbörtön igazgatójánál: a Vasas Szent Péter utcai ház ugyanis az ő fennhatósága alá tartozott. Az első három „vendég” közül kettő párbajhős és egy nemzetiségi izgató volt: a híres Barczián János – Ion Bratianu –, aki a Limminatorin hasábjain hirdette a román irredentizmust.

Nem sokkal utánuk vonult be kétheti elzárásra Gárdonyi Géza, aki a Szegedi Híradóban kifigurázta Szeged egyik mulatós, nagyhangú bankárját. A bankár ügyvédje a tárgyaláson becsmérelni kezdte az író lapját, aminek párbaj és mindkettejükre kirótt tizennégy-tizennégy nap államfogház lett a vége. (Gárdonyi rossz vívó volt: a fején sérült meg a Sörház utcai kaszárnya vívótermében az első vérig menő küzdelemben.) A Vasas Szent Péter utcai házban és a Csillagban szerzett élményeiből, Az állami emberszelídítőben címmel, riportsorozatot írt, amelyben a rabmiséről is beszámolt. Az Egri Csillagok későbbi szerzőjének ez az eset sem vette el a kedvét a nyelveléstől és a párbajozástól: 1891 áprilisában kezdte meg újabb büntetését az államfogházban.

Két évvel később – huszonkilenc évesen – Bródy Sándor került ide – egy párbaj miatt. Neki már volt börtönélménye, hiszen alig hogy besorozták, tömlöcbe került, mert katonai feljebbvalóját pofon ütötte. Az észak-csehországi Josephstadt (Jozefov) várbörtönébe – amelyet még 1968 után is használtak elzárásra a szovjet csapatok – kerülve tüdővészt kapott. Nem volt mit tenni, pártfogói – Bródy akkor már megírta a Nyomor című regényét – Jókai Mórhoz fordultak. Ő meleg hangú levelet írt báró Edelsheim-Gyulai tábornokhoz, aki kegyelemben részesítette a fiatal írót, és örökre kidobatta a katonaságtól. Jókai szenvedélyesen érdeklődött a bűn és bűnhődés kisebb-nagyobb dolgai iránt, és többször megfordult témát és ihletet keresve a börtöneinkben. Végigjárta 1891-ben a Csillagot – egyik kísérője az ifjú Gárdonyi volt –, majd a Tisza Szállóban adott díszvacsorán a kor liberális felfogásának megfelelően a tósztnál a következőket mondta: „Ma tisztelt barátaimnak szíves kalauzolásával két intézetet néztem meg: a kisdedóvót és a Csillagbörtönt. A Csillagbörtönnek nyolcszáz tanítványa van, a kisdedóvónak nyolcvan… Ha a kisdedóvóba többen járnának, kevesebben kerülnének börtönbe…”

A Pesti Hírlapban is megemlékezett Jókai a Csillagról, mondván, hogy ott „mindenről gondoskodva van. Légfűtés a zárkákban, fekvőhely, rendes öltözet, meleg étel. Itt van az a paradicsom, ahol csak Ádám lakik, Éva nélkül, kígyó nélkül.”

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből

(Magyar Hírlap, 2016. november 7.)

 

Rákosi cellája

Egy csodálatos női arc Ali rózsakertjében

Budapesten a Magyar Hírlap című napilap közli Szabó Palócz Attila írását Egy csodálatos női arc Ali rózsakertjében címmel.

*

Egy csodálatos női arc Ali rózsakertjében

Retteghy Margit szeméből nem közönséges intelligencia csillog, sima homloka pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy a tiszta és fehér homlok mögött van valami szokatlan és érdekes

Szokatlan, furcsa, egymáshoz nehezen illeszthető embereket kötnek össze olykor az apró kis rejtett történetek. Sokszor nem is gondolnánk, hogy a bennük feltűnő nevek akár egy lapon – egymás mellé sorakoztatva a rovátkákban – említhetőek lennének. Egy kicsit ilyen a mára felettébb sajnálatos módon a köztudatunkból is jószerivel kikopott, elfelejtett színésznő – akinek nevét a Magyar Színházművészeti Lexikon sem jegyzi, de nem említi a Wikipédia sem az interneten –, Retteghy Margit története is. „Téli éj. A sötétségben hull a hó. Hullong nagy pelyhekben, némán, szünetlenül. Két lépésnyire nem látni.

És a sötét havazásban egy ember botorkál. A feje a nyaka közé van húzva. Se kalap, se süveg rajta, se télikabát. Megy-megy, mint a részeg. A hó a hajára hull és olvadoz rajta. Rogyadozó inakkal botorkál a hóesésben, az útrejtő éji világban.

De im megdöbbenve áll meg: a sötét magasban, a hullongó pelyheken át, öles nagyságu, kékesfehér kereszt világlik feléj” – Gárdonyi Géza (1863–1922) nyitó sorai ezek az Ali rózsás-kertje című elbeszéléséből, amely a Messze van odáig című kötetében jelent meg. A történetet Damó Oszkár (1886–1927) dolgozta át dialógusokra, és írt belőle izgalmas forgatókönyvet. S ugyancsak ő volt az, aki 1913-ban – immár a film rendezőjeként – Kunduradsi varga feleségének szerpét Retteghy Margitra osztotta. Ez még csak a második filmje volt az akkor huszonhét éves rendezőnek, aki az előző esztendőben lett a az Astra Filmgyár főrendezője. Habár 1914–től haditudósítóként dolgozott, túl sokat mégsem utazgatott a kontinens harcterein, ugyanis 1915-ből két alkotást is találhatunk a filmográfiájában: a Göre Marcsa lakodalmát és a Barlanglakókat. Tehát, ha ezeket is volt ideje rendezőként leforgatni, vágni és pátyolgatni, akkor túl sokat harcközelben, frontközelben nem nagyon lehetett. Pályafutásnak is szokatlan volt ugyanebben az időszakban Retteghy Margité, akit száz évvel ezelőtt, az 1916. május 25- i számához választott címlaplánynak (lásd fenti képünket) a Színházi Élet című lap. A huszonkettes számozású kiadvány tulajdonképpen egy tematikus szám volt, amelyben a Buda-temesvári társulat kapott bemutatkozási lehetőséget. Ennek volt kiemelkedő, megbecsült tagja Retteghy Margit. Első helyen említette őt a lap szerzője is a hevenyészett, ötletszerű felsorolásában: „...a népoperai esték megmutatták és most már néhány budai este is meg-mutatta, hogy milyen társulata van az idén Budának és Temesvárnak. A legjobb és legtehetségesebb nevek sorakoznak itt egymás mellé. Ötletszerűen, ahogy eszünkbe jutnak, soroljuk fel őket röviden. Retteghy Margitról e számunk más helyén esik szó...” Ezen a bizonyos más helyen pedig ezt olvashatjuk a művésznőről: „E héten a címoldalon egy feltűnően érdekes és intelligens női arcot lát az olvasó. A legtöbb ugynevezet beauté-arcnak az a hibája, hogy nem mond semmit. Ez a bájos és finom arc sokat mond. Szép szeméből nem közönséges intelligencia csillog, sima homloka pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy a tiszta és fehér homlok mögött van valami szokatlan és érdekes.

Pályafutásnak valóban szokatlan és érdekes a Retteghy Margit pályafutása. Regénynek is romantikus az ősi famíliából származó erdélyi gentry-leány története, aki serdülő bakfis korában figyelemreméltó novellákat irt a kolozsvári és fővárosi lapokba. Aki ezeket az írásokat olvasta, figyelni kezdett: itt egy érdekes egyéniség indul.

Most Sebestyén Géza buda-temesvári színtársulatnak a tagja. Néhány alakítása sokáig emlékezetes lesz Temesváron. Az »Egy test, egy lélek«-ben, a Táncosnő címszerepében, a Tájfun Kerner Ilonájában, a Boszorkányban, mint Zoraya pompás alakításokat adott. Most a budai közönség előtt fogja megmutatni, mit tud. De tudomásunk szerint ősszel már nem megy vissza Temesvárra. Egy pesti színház itt fogja marasztani.” Retteghy Margit a kor körülrajongott színésznője volt Budapesten is, arcképét képes levelezőlapokra nyomtatták, amelyek némelyike még ma is rendszeresen feltűnik internetes aukciókon. Írt, játszott színpadon és filmen egyaránt, sokoldalú tehetségként ismerte meg őt a publikum, távolról sem meglepő hát, hogy olyan nevekkel hozta össze a sors életében, akikről így, száz esztendő távlatából talán nem is gondolnánk, hogy valaha is találkozhattak vele, vagy keresztezte volna egymást az életútjuk. Az első világégés, vagyis a Nagy Háború időszaka volt azonban 1916, amikor az őt ábrázoló fotográfia megjelent a Színházi Élet címlapján, szinte természetesnek mondhatjuk tehát, hogy az újság hetedik oldalán így kesergett – panaszát mégis humorba ojtva – rímbe szedett kis szösszenetében egy meg nem nevezett szerző: „Egy táncosnőtől ilyen / Levelet kapok: / Szövet, posztó, selyemhiányról / Írnak a lapok. / További anyagpótlásra / Nincsenek alapok. / Ezen alap-ok / Miatt azon nézeten vagyok, / Hogy hetente kétszer / Legyenek ruhamentes napok”.

(Magyar Hírlap, 2016. október 22.)