A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jókai_mór. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jókai_mór. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. április 24., szerda

Kalandozás régi képeslapok nyomán

Az Irodalmi Jelen című folyóirat közzéteszi honlapján Muth Ágota Gizella kritikáját Szabó Palócz Attila Utazások apósommal című regényéről.

*

Kalandozás régi képeslapok nyomán

Szabó Palócz Attila sokoldalú személyiségét és munkásságát már megismerhették az Irodalmi Jelen olvasói. Utazások apósommal című, 2023-ban megjelent könyve súlyánál és méreténél fogva is páratlan alkotás. Nem kis vállalkozás a Felvidék és a „déli végek” részletes, szerteágazó bemutatása, pontosabban „kalandozás” ezeken a tájakon, túlnyomórészt a történelmi Magyarország területén. A könyv alapötletét egy nagy csomag régi levelezőlap adta az írónak, amely elmondása szerint apósa újvidéki szülői házának padlásáról került elő. A történelem viharai és egy számunkra fájdalmas békeszerződés miatt a tárgyalt magyar területek a szomszédos államokhoz kerültek ugyan, de magyar lakóik lelki rokonaink maradnak.
A szerző egy új irodalmi kategóriát vezet be, amikor „térregénynek” nevezi könyvét. Ezzel az összetett fogalommal talán azt szeretné jelezni, hogy egy adott terület, tájegység, város élete miképp változik, formálódik a történelem folyamán, a nagypolitika hogyan alakítja kedve szerint az ott élő emberek sorsát:”… a kisemberek… feje felett határok tolódnak el (át…), s gyakran meg sem lehet mondani, hogy ugyanabban az országban ébrednek-e fel, amelyikben előző este még aludni tértek.” Eredeti ötlet egy már nem élő kísérőt, „megboldogult apósát” választani útitársnak, akit a kötetben következetesen így szólít meg. Ő volt az, aki gyerekkora óta gyűjtögette a családnak küldött képeslapokat, amelyekből az író válogat. A képek többsége különböző földrajzi helyszíneket ábrázol a második világháború utáni időkből, de akadnak ennél korábbiak is a gyűjteményben. A könyv elbeszélésmodellje egy fiktív autós utazás valós tájakon, ami alkalmat ad az írónak apósával történő „beszélgetések” keretében régi családtagok, rokonok, ismerősök, emlékek és helyszínek felidézésére, s közben saját történelemszemléletének kifejtésére is. A képzeletbeli utazás a vajdasági Újvidékről, az író szülőhelyéről indul, majd nagyjából északról déli irányban bejárva a többnyire történelmi magyar tájakat, városokat a mai Szlovénia területén ér véget.
Az útleírás, útirajz mai is közkedvelt műfaj, de Szabó Palócz Attila tovább lép ennél, kiszélesíti a fogalmat azáltal, hogy egy-egy régió történelméből is bőségesen közöl adatokat, legendákat elevenít fel, irodalmi részletekkel színesíti a tájak, városok bemutatását, saját interjúkat közöl, egyes eseményekhez dokumentumokat mellékel. Igyekszik egy települést a maga teljességében, múltjával, jelenével együtt elénk tárni. Néha „betér” egy-egy kávézóba, étterembe, beszélget az ottani emberekkel. Itt-ott „belekóstolhatunk” a helyi gasztronómiába is, megtudjuk, hogyan készül az igazi török kávé Montenegróban, a macedón „Tavcse na gavcse” nevű babétel, az isztriai halászlé és még néhány különlegesség. Hatalmas anyagot vonultat fel, nem csoda, hogy bevallása szerint tíz évig dolgozott rajta. Állításait történészek munkáiból vett idézetekkel is igazolja. Mindeközben némi családtörténet is kibontakozik a lapokon, ahogy haladunk generációkon át nagyszüleitől saját személyes gyerek- és felnőttkori élményei felé. A képeslapok, családi és baráti üdvözletek is utalnak néhol a változó történelmi-politikai helyzetre. A bélyegzőkön látszó évszámokból, utcanevek változásaiból az egykori magyar területek politikai hovatartozásának alakulásából, a néhol óvatos pársoros megfogalmazásokból az emberek közérzetére is következtethetünk.
A mű valójában egy hosszú, összehangolt földrajzi-történelmi túra, amelyben szerepet kap a szociográfia, az irodalom és a művelődéstörténet is. Mindez egy nagy vonalakban felvázolt családtörténettel egészül ki „megboldogult apósa” képeslapjait illusztrációként követve régi és mai országhatárokon át. Néhol a bőség zavarával küzdünk a színhelyekhez kapcsolódó történetek, legendák, kellemes vagy elborzasztó események olvasásakor. Szabó Palócz Attila közvetlen, csevegő, sajátosan ironikus stílusában mesél, anekdotázik, néhol mélyen és őszintén felháborodik az esztelen műemlékrombolásokon, a kegyetlen vérengzéseken és az embertelen, háborús gaztetteken. A könnyed előadásmód mögött sokszor nosztalgiába hajló szomorúságot érzünk, főleg akkor, amikor szülőföldjéről beszél. Hangsúlyozza is, hogy noha már Budapesten él, mégis „vajdasági író” maradt.
A könyv a Prológgal indul, amelyben a szerző szűkebb pátriáját négy vajdasági várost mutat be, majd két nagy részre tagolódik, a Felvidék (Szlovákia, Csehország, Lengyelország) és „A déli végek” régióinak és országainak (Vajdaság, Szerbia, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szlovénia) ismertebb egykori magyar területein való kalandozásra (pár „nem magyar” délszláv régió az egykori Jugoszlávia, Lengyelország a régmúltba visszanyúló lengyel-magyar kapcsolatok révén került a képbe).
A szerző végig szerepelteti az ismertetett városokat magyar nevükön is. Érdekességként a belső borítón egy különös földrajzi játék, a „Vajdasági kalandtúra” apró képein a tájegység városai láthatók. A játékhoz részletes leírást is kapunk a későbbiekben. A kötetet Surján László előszava és a függelékben a Charta XXI Megbékélési Mozgalom szakaszai foglalják keretbe. A könyv lényegét remekül kifejezi a szerző által a felvidéki kalandozások elején idézett Jókai-műrészlet bevezető gondolata: „Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít, s hagyományos befolyását nem szűnteti meg, s mint egy örökké tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe.”
Kár, hogy azokra nem gondolt a szerző, akik nem otthonról, a fotelből, térképet nézegetve utaznának vele, hanem kedvet kapnának a valóságban is követni, mert nekik elég körülményes lenne e képzőművészeti albumokkal vetekedő hatalmas könyvet magukkal cipelni. Előnyösebb és kezelhetőbb lett volna talán két kötetben gondolkodni, esetleg néhány túlcsorduló történelmi kitekintés lerövidítésével.
Szabó Palócz Attila könyvét mindazoknak ajánlom, akik emberközelből szeretnének ízelítőt kapni hazánk régi és közeli múltjából, különösen osztálykirándulást tervező középiskolai tanároknak kedvcsináló, színvonalas, előtanulmányként.

Szabó Palócz Attila: Utazások apósommal: A Felvidéken * A déli végeken. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2023.

Muth Ágota Gizella
(Irodalmi Jelen, 2024. április 24.)

2016. november 7., hétfő

Politikai foglyok a dualizmus idején

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Politikai foglyok a dualizmus idején
A szegedi fogház első lakói közt volt Gárdonyi, akit kétheti elzárásra ítéltek

A dualizmus lelkisége megengedő volt, s talán épp a „státusfoglyokkal” való bánásmód volt az, ami a kor liberális szokásait a 20. század ideologikus államainak barbárságától a legszemléletesebben megkülönböztette. Az államfogház tündérkert, ahová még a vadlibák hangja is elér, ahogy ezt az egykor státusfogolyként Vácott raboskodó Krúdy Gyulánál olvashatjuk.
A Csemegi kódexben rögzített könnyített rezsim eleinte Vácott és az erdélyi Naszódon működött, aztán Szegeden létesítettek államfogházat.
A váci intézet 1894-ben egy bérelt házból költözött át egy, a fegyházzal szemben lévő földszintes épületbe, a szegedit pedig 1890-ben a Vasas Szent Péter utcában nyitották meg a Csillagbörtön közelében, ahol húsz szoba lett kialakítva a távlatban is alig két tucatnyira tervezett „státusfoglyoknak”. Két látogatószoba és két fürdőszoba is volt, meg egy pihenőhelység jutott az őröknek. A szobákat cserépkályha fűtötte és gázlámpa világította, a főfelvigyázó pedig családostul egy kétszobás, földszintes házat kapott a fogház mellett. A kőbányai Gyűjtőfogházban is őriztek 1896-tól államfoglyokat „párviadal vétsége”, „sajtó útján elkövetett becsületsértés”, „királysértés”, „izgatás” és „nyomtatvány útján elkövetett nemzetiség ellenei gyűlölet” bűntette miatt, akiket külön törzskönyvben tartottak nyilván.
A Szegedi Napló 1890. május 1-jei számában tudósított az első státusfoglyok megérkezéséről, akiket a váci államfogház ellenőre kísért. Az urak a pályaudvarról a Tisza Szállóba mentek, hogy megebédeljenek, majd tiszteletüket tették Hatzinger Sándornál, a Csillagbörtön igazgatójánál: a Vasas Szent Péter utcai ház ugyanis az ő fennhatósága alá tartozott. Az első három „vendég” közül kettő párbajhős és egy nemzetiségi izgató volt: a híres Barczián János – Ion Bratianu –, aki a Limminatorin hasábjain hirdette a román irredentizmust.
Nem sokkal utánuk vonult be kétheti elzárásra Gárdonyi Géza, aki a Szegedi Híradóban kifigurázta Szeged egyik mulatós, nagyhangú bankárját. A bankár ügyvédje a tárgyaláson becsmérelni kezdte az író lapját, aminek párbaj és mindkettejükre kirótt tizennégy-tizennégy nap államfogház lett a vége. (Gárdonyi rossz vívó volt: a fején sérült meg a Sörház utcai kaszárnya vívótermében az első vérig menő küzdelemben.) A Vasas Szent Péter utcai házban és a Csillagban szerzett élményeiből, Az állami emberszelídítőben címmel, riportsorozatot írt, amelyben a rabmiséről is beszámolt. Az Egri Csillagok későbbi szerzőjének ez az eset sem vette el a kedvét a nyelveléstől és a párbajozástól: 1891 áprilisában kezdte meg újabb büntetését az államfogházban.
Két évvel később – huszonkilenc évesen – Bródy Sándor került ide – egy párbaj miatt. Neki már volt börtönélménye, hiszen alig hogy besorozták, tömlöcbe került, mert katonai feljebbvalóját pofon ütötte. Az észak-csehországi Josephstadt (Jozefov) várbörtönébe – amelyet még 1968 után is használtak elzárásra a szovjet csapatok – kerülve tüdővészt kapott. Nem volt mit tenni, pártfogói – Bródy akkor már megírta a Nyomor című regényét – Jókai Mórhoz fordultak. Ő meleg hangú levelet írt báró Edelsheim-Gyulai tábornokhoz, aki kegyelemben részesítette a fiatal írót, és örökre kidobatta a katonaságtól. Jókai szenvedélyesen érdeklődött a bűn és bűnhődés kisebb-nagyobb dolgai iránt, és többször megfordult témát és ihletet keresve a börtöneinkben. Végigjárta 1891-ben a Csillagot – egyik kísérője az ifjú Gárdonyi volt –, majd a Tisza Szállóban adott díszvacsorán a kor liberális felfogásának megfelelően a tósztnál a következőket mondta: „Ma tisztelt barátaimnak szíves kalauzolásával két intézetet néztem meg: a kisdedóvót és a Csillagbörtönt. A Csillagbörtönnek nyolcszáz tanítványa van, a kisdedóvónak nyolcvan… Ha a kisdedóvóba többen járnának, kevesebben kerülnének börtönbe…”
A Pesti Hírlapban is megemlékezett Jókai a Csillagról, mondván, hogy ott „mindenről gondoskodva van. Légfűtés a zárkákban, fekvőhely, rendes öltözet, meleg étel. Itt van az a paradicsom, ahol csak Ádám lakik, Éva nélkül, kígyó nélkül.”

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből

(Magyar Hírlap, 2016. november 7.)

 
Rákosi cellája