A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés
előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.
*
Az etnikum
A történelemnek vannak anonim tényei és egyedei, többnyire
múlók, meg sem jegyezzük őket. De vannak köztük olyanok, amelyek egy tömeges
társadalmi mozgás egyedeiként egyszer csak a látókörünkbe kerülnek, és hirtelen
kitörölhetetlenné válnak. Ilyen tömeges mozgás végeredménye a cigányság nagykorúvá,
„etnikummá” válása.
A kelet-közép-európai cigányság demográfiai robbanása
hazánkat sem kerülte el. S mindez a bűn nagy színjátékán keresztül akkor vált a
közbeszéd részévé, amikor a média kezdett félrebeszélni, és a politika
tabutilalmakat állított fel. Az, hogy a cigányokat mintegy szépítve romának
illett nevezni, rossz érzéseket keltett az idősebb korosztályokban, akik
számára keserű tapasztalat volt, hogy az oláh, a rác vagy a tót románná,
szerbbé és szlovákká előléptetése a gyakorlatban mindig magával hozta a magyar
élettér szűkülését.
Az etnikumról szokásos őszinteségével a Kádár-korszak végén
Moldova György kezdett beszélni. A Bűn az élet című könyvében leírta, hogy a
régi, a külvárosi fiatalok szubkultúráját őrző galerik helyébe a
bűncselekmények széles skáláján mozgó „csoportok” jelentek meg, amelyek jó
részével a BRFK vegyes csoportja foglakozott, feladatai közé tartozott a cigány
bűnözők által elkövetett bűncselekmények felderítése.
A „cigánycsoport” vezetője, Borgulya Gyula és Tonhauser
László őrnagy kalauzolta az írót a Józsefváros, a „Nyócker” rejtelmeiben, amely
még Schwajda Györgyöt is úgy megragadta, hogy a Szabadságszobor című
színművében a húsvér nővé változott vasszüzet is ide küldte strichelni.
Tonhauser számításai szerint 1981 és 1988 között háromszorosára nőtt a cigány
bűnelkövetők száma, az órázók pedig úgy felosztották maguk közt a placcot, mint
a kurvák a Rákóczi téri sarkokat. Az „arany” Omega órákat, ha a rezet jól
aranyozták, még a királyvíz sem mutatja ki - magyarázta Tonhauser, és kivitte
Moldovát Érdre, a zsebtolvajok fővárosába, meg a csatkai búcsúba is.
Az őrnagy mint egy panoptikum figuráit mutatta be delikvenseit:
Moldova szeme megakadt egy fiatal páron, amely még reggel öltözött át hófehér
ruhába. Tonhauser intette őt: A férfi tolvaj, a nő besurranó. (Az eszdéeszesek
lapja, a Beszélő pedig Solt Ottiliával az élen belügyi romantikáért támadta az
írót, aki úgy érezte, hogy élete legjobb munkáját írta meg.) Három évvel később
a Pesti Hírlap készített riportot a témáról zsaruszemmel. A riportalany
Borgulya Gyula volt, akinek „cigánycsoportját” megszüntették, és a zseblopási
alosztályt bízták rá. A divatcselekményektől a képlopásig című rész kor- és
kórlelet: „Cigánybűnözők előszeretettel tesznek kísérleteket arra, hogy az
ügyeikben eljáró hivatalos személyeket megvesztegessék… Az ügyek sértettjeit
megfenyegetik, megfélemlítik. Elözönlik a bíróságot, az egyetlen szál tanú
magában, segítség nélkül van ott, mindene reszket, amikor látja a rengeteg
cigányt, akik ott hangoskodnak, követelőznek, fenyegetőznek. Jelenlétükkel, a
viselkedésükkel keltenek félelmet (…) Mindenféle divatbűncselekménybe azonnal
bekapcsolódnak: óraárusítás, videofilmek hamisítása, pulóverekkel való
üzletelés, valutaváltás, ékszerfelvásárlás. Ma nincs óra-ékszer bolt a
fővárosban, ahol ne ólálkodna két-három cigány, és ne szólítaná le az oda
betérni szándékozót, mondván, még többet is ad érte, mint az állami
felvevőhelyek, vagy bármelyik bizományos (…) Több autós kft.,
zug-autókereskedés van a birtokukban, a ló helyett ugyanis belépett a gépkocsi.
Ma leginkább a régiségekkel, műkincs-kereskedelemmel foglakoznak.
Ebben a tevékenységben fonódnak össze a cigány bűnözők a
hazai és a külföldi szervezett bűnözéssel. Jó példa erre a Jónás család, amely
a Nemzeti Múzeumból lopott el képeket. Itt megemlíthetem a Magyarországról
külföldre szakadt cigány hazánkfiait, akik Ausztriában, Németországban és Olaszországban
bekapcsolódtak a nemzetközi bűnözésbe, óriási betöréseket és balhékat hajtottak
végre. Klasszikus esetnek meg itt a házalás. Végigmennek egy-egy településen,
körülnéznek, felmérik a terepet, és adják a tippeket, hová érdemes betörni.”
A romakérdés kádári örökség. Ami pedig a börtönőröket
illeti, tudathasadásos állapotba kerültek. A kérdés, amellyel nap mint nap
találkoztak, tabutilalmak alá került. Hajnal László Gábor szavaival: nehezen
fogadták el azt is, hogy más szövegű esküvel kellett tovább szolgálniuk az
államot. S „elsorvadtak a bévéseknél is a korábbi anyagi-erkölcsi kiváltságok,
már nem lehetett kis növésű, »térdzoknis« fegyőröknek üvöltözve terelgetni az
egyébként megérdemelt büntetésüket töltőket. Hovatovább csak arra emlékezhettek
büszkén a régi dicsőségből: akkor is úrnak szólították őket, amikor másoknak az
elvtárs dukált.”
(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése