2016. december 5., hétfő

Az etnikum

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Az etnikum

A történelemnek vannak anonim tényei és egyedei, többnyire múlók, meg sem jegyezzük őket. De vannak köztük olyanok, amelyek egy tömeges társadalmi mozgás egyedeiként egyszer csak a látókörünkbe kerülnek, és hirtelen kitörölhetetlenné válnak. Ilyen tömeges mozgás végeredménye a cigányság nagykorúvá, „etnikummá” válása.
A kelet-közép-európai cigányság demográfiai robbanása hazánkat sem kerülte el. S mindez a bűn nagy színjátékán keresztül akkor vált a közbeszéd részévé, amikor a média kezdett félrebeszélni, és a politika tabutilalmakat állított fel. Az, hogy a cigányokat mintegy szépítve romának illett nevezni, rossz érzéseket keltett az idősebb korosztályokban, akik számára keserű tapasztalat volt, hogy az oláh, a rác vagy a tót románná, szerbbé és szlovákká előléptetése a gyakorlatban mindig magával hozta a magyar élettér szűkülését.
Az etnikumról szokásos őszinteségével a Kádár-korszak végén Moldova György kezdett beszélni. A Bűn az élet című könyvében leírta, hogy a régi, a külvárosi fiatalok szubkultúráját őrző galerik helyébe a bűncselekmények széles skáláján mozgó „csoportok” jelentek meg, amelyek jó részével a BRFK vegyes csoportja foglakozott, feladatai közé tartozott a cigány bűnözők által elkövetett bűncselekmények felderítése.
A „cigánycsoport” vezetője, Borgulya Gyula és Tonhauser László őrnagy kalauzolta az írót a Józsefváros, a „Nyócker” rejtelmeiben, amely még Schwajda Györgyöt is úgy megragadta, hogy a Szabadságszobor című színművében a húsvér nővé változott vasszüzet is ide küldte strichelni. Tonhauser számításai szerint 1981 és 1988 között háromszorosára nőtt a cigány bűnelkövetők száma, az órázók pedig úgy felosztották maguk közt a placcot, mint a kurvák a Rákóczi téri sarkokat. Az „arany” Omega órákat, ha a rezet jól aranyozták, még a királyvíz sem mutatja ki - magyarázta Tonhauser, és kivitte Moldovát Érdre, a zsebtolvajok fővárosába, meg a csatkai búcsúba is.
Az őrnagy mint egy panoptikum figuráit mutatta be delikvenseit: Moldova szeme megakadt egy fiatal páron, amely még reggel öltözött át hófehér ruhába. Tonhauser intette őt: A férfi tolvaj, a nő besurranó. (Az eszdéeszesek lapja, a Beszélő pedig Solt Ottiliával az élen belügyi romantikáért támadta az írót, aki úgy érezte, hogy élete legjobb munkáját írta meg.) Három évvel később a Pesti Hírlap készített riportot a témáról zsaruszemmel. A riportalany Borgulya Gyula volt, akinek „cigánycsoportját” megszüntették, és a zseblopási alosztályt bízták rá. A divatcselekményektől a képlopásig című rész kor- és kórlelet: „Cigánybűnözők előszeretettel tesznek kísérleteket arra, hogy az ügyeikben eljáró hivatalos személyeket megvesztegessék… Az ügyek sértettjeit megfenyegetik, megfélemlítik. Elözönlik a bíróságot, az egyetlen szál tanú magában, segítség nélkül van ott, mindene reszket, amikor látja a rengeteg cigányt, akik ott hangoskodnak, követelőznek, fenyegetőznek. Jelenlétükkel, a viselkedésükkel keltenek félelmet (…) Mindenféle divatbűncselekménybe azonnal bekapcsolódnak: óraárusítás, videofilmek hamisítása, pulóverekkel való üzletelés, valutaváltás, ékszerfelvásárlás. Ma nincs óra-ékszer bolt a fővárosban, ahol ne ólálkodna két-három cigány, és ne szólítaná le az oda betérni szándékozót, mondván, még többet is ad érte, mint az állami felvevőhelyek, vagy bármelyik bizományos (…) Több autós kft., zug-autókereskedés van a birtokukban, a ló helyett ugyanis belépett a gépkocsi. Ma leginkább a régiségekkel, műkincs-kereskedelemmel foglakoznak.
Ebben a tevékenységben fonódnak össze a cigány bűnözők a hazai és a külföldi szervezett bűnözéssel. Jó példa erre a Jónás család, amely a Nemzeti Múzeumból lopott el képeket. Itt megemlíthetem a Magyarországról külföldre szakadt cigány hazánkfiait, akik Ausztriában, Németországban és Olaszországban bekapcsolódtak a nemzetközi bűnözésbe, óriási betöréseket és balhékat hajtottak végre. Klasszikus esetnek meg itt a házalás. Végigmennek egy-egy településen, körülnéznek, felmérik a terepet, és adják a tippeket, hová érdemes betörni.”
A romakérdés kádári örökség. Ami pedig a börtönőröket illeti, tudathasadásos állapotba kerültek. A kérdés, amellyel nap mint nap találkoztak, tabutilalmak alá került. Hajnal László Gábor szavaival: nehezen fogadták el azt is, hogy más szövegű esküvel kellett tovább szolgálniuk az államot. S „elsorvadtak a bévéseknél is a korábbi anyagi-erkölcsi kiváltságok, már nem lehetett kis növésű, »térdzoknis« fegyőröknek üvöltözve terelgetni az egyébként megérdemelt büntetésüket töltőket. Hovatovább csak arra emlékezhettek büszkén a régi dicsőségből: akkor is úrnak szólították őket, amikor másoknak az elvtárs dukált.”

(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése