Egy bűnös város

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Egy bűnös város

Budapest tele volt ellentmondással: nyomortelep a Mária-Valérián és csillogó kis Broadway a Nagymező utcában

A két világháború között hat megmaradt országos büntetőintézet folytatta munkáját a trianoni Magyarországon: a Kozma utcai Gyűjtőfogház, a váci fegyintézet, a soproni országos fegyintézet és szigorított dologház, Harta, a nagy rabgazdasággal, a nosztrai női fegyintézet és szigorított női dologház, és végül a szegedi kerületi börtön és államfogház. Befogadóképességük elérte a négyezret, a huszonnégy törvényszéki és kilencven járásbírósági fogházé pedig a hatezret, a fogvatartotti létszám hét- és kilencezer között mozgott.

Kilencvennégy fő volt az 1930-31–es kimutatás szerint a főállású börtönügyi tisztviselők - igazgatók, titkárok, főtisztek, orvosok, lelkészek, tanítók, őrparancsnokok, fogalmazók és fogházgondnokok - létszáma, a tiszteletdíjas alkalmazottaké - papok, tanítók, részfoglalkozású orvosok - nyolcvannyolc, az őrszemélyzet pedig ezernégyszázhatvan főből állt. Csak összehasonlításul: az első világháborút megelőző húsz évben a börtönnépesség száma a három és félszer nagyobb, birodalomnyi országban tizennégy-tizenhatezer főt tett ki.

Bűnös város volt-e Budapest? Megoszlanak a vélemények: idegenforgalma a legnagyobbak közt volt az európai városok között, és paradoxon, de épp az erkölcsrendészetnek helyt adó Ó utcában lelhetett a női húsra vágyakozó turista a legszebb prostituáltakra. Tele volt a város ellentmondással: nyomortelep a Mária-Valérián, és kis Broadway a Nagymező utcában. A nemzetközi gyorsokon tolvajbandák működtek, és a kasszafúrás is amolyan közép-európai teammunka volt. A nemrég befutott „történelmikrimi-író”, Kondor Vilmos Budapest Noirja és más írásai azt sugallják, hogy aki ebbe a városba csöppent, mintha egy balkáni kis New Yorkba tévedt volna, s a nyugdíjba vonult detektív-főfelügyelő, Nemes Sándor pedig - akinek Gyakorlati nyomozás című munkája 1944-ben jelent meg - mintha egyenesen egy Chandler-krimiből lépett volna elő.

Morfium és kokain

Bár 1926-ban bezáratták a bordélyokat, a nők kriminalitása egyértelműen rosszabb képet mutatott, mint a dualizmus korában. S ha ópiumbarlangok nem is voltak, különösen elterjedt a morfium és a kokain élvezete. A mind jobban elharapódzó szenvedély elleni küzdelemben 1935-ben kezdte meg működését a Kábítószereket Ellenőrző Központi Szerv, amelynek feladatai közé tartozott a csempészet és zugforgalom megakadályozása, valamint a kábítószerüzérek és -élvezők nyilvántartása. A kifinomult szex gyakran kokainmámorral párosult. S amíg a munkások nyolcvannégy százaléka egy szoba-konyhás lakásokban élt, a Rózsadombon és az Újlipótvárosban gyönyörű házak és villák épültek a módosabb középosztály számára a kor, a Bauhaus stílusában. A módosabb középosztály több mint fele zsidó volt.

A jósnők és kuruzslók száma meghaladta a kétszázat a fővárosban. Bár vitéz Czát detektívfelügyelő és csoportja állandó razziákkal próbált véget vetni üzelmeiknek, a jövendőmondók egyre szaporodtak. A kültelkek olcsó jósnői a cigányasszonyok közül kerültek ki, és nagyon is evilági örömöket ígértek. Szerelmi varázslással szerelmet, ráolvasással egészséget, rejtett kincsek megtalálásával gazdagságot. Az ördögűzéses, ürgelábas cigánykomédiák a bűnügyi rovatok kedvelt témái voltak, olyan szenzációhajhász címekkel, mint Meztelenül a keresztúton, Mit mond az öreg vajda?, Ördög a tojásban, A jósdaüzemek babonái és titkai.

„Az ördögűzés mestersége is nagyon jövedelmező – olvashatjuk a Nemzeti Újság egy 1931-es riportjában. A cigányasszony-jósnő amikor már rávette áldozatát, hogy jósoltasson, megdöbbenve néz az illetőre és kétségbeesett hangon jelenti ki, hogy az illetőt az ördögök szállták meg. Majd nyomban hozzáteszi, hogy az ördögök a ruhában tanyáznak, és azt el kell vinni a keresztúthoz, hogy az ördögök eltávozzanak. Mondanunk sem kell, hogy sem a ruha, sem az ördöngös cigányasszony nem kerül többé elő.”

Az 1930-as népszámlálás csak anyanyelv szerint tartotta nyilván a magyarországi cigányságot. Ez meglehetősen félrevezető, hiszen a hétezer-nyolcszáznegyvenegy főre rúgó cigány nyelvű népesség tizede sem volt a magyarországi roma etnikumnak, de a kriminalitást a statisztikusok csak ezen a kis töredéken mérték. Mivel ezekből semmilyen komolyabb következtetést nem tudunk levonni, maradnak a sztorik és a becslések. Mint Finta Imre csendőr századosnak a cigányok életéről írott, nem túl szellemdús brosúrájában: „A 87 baltacsapás megtette hatását.” Vagy: „Nagy a család, már a kicsiknek is van hamis nevük.” A nyolcvan-százezerre becsült cigány etnikumra vonatkozóan ugyanakkor Hacker Ervin, a neves kriminológus megállapította, hogy a lopás terén nem ők vezettek, ugyanis a társadalmi piramis alján a napszámosok körében volt a legtöbb bűnelkövető, és bűnözési arányuk négyszerese volt a többi foglakozási csoporténak. Nagy keletjük volt az „angyalcsinálóknak”, a magzatelhajtóknak, és szomorú, de a Pestvidékiben a fiatalkorú leányosztályra is többször ki lehetett írni a megtelt táblát.

Amikor a név nem kötelez

Ibolya Tibor az 1907-es dánosi rablógyilkosságban bűnös Sztojka Párnóról írott tanulmányának egyik lábjegyzete érdekes fényt vet a cigány mentalitásra a névváltoztatás könnyedségét illetően: „Sztojka Párnó nevelt fiát a Csendőrségi Lapokban, a cigány bűnözők személyazonosításának nehézségeit taglaló cikkben iskolapéldaként emlegették. Eszerint 1940. október 9-én a nagymágocsi őrsön Sárközi István névre szóló munkakönyvvel igazolta magát. A csendőrök nem elégedtek meg, ujjlenyomatot vettek róla, és megküldték az országos nyilvántartónak. Kiderült, hogy azonos Herceg, Orbán, Kovács, Sárközi István, Véső, Kolompár, Lakatos, Herceg, Sztojka János, Ajtai Sándor Máté (Fakatona) nevű cigánnyal, aki a következő születési helyeket használta: Kecskemét, Nyíregyháza, Kistelek, Battonya, Biri, Vecsés. Körözte a budapesti rendőr-főkapitányság, a miskolci és a szentesi rendőrkapitányság, a cinkotai, pestszentimrei, érdi, biai, budaörsi, alagi, budakeszi, szegvári, abonyi, enyickei, nagyidai, hejőcsabai, hernádzsadányi csendőrőrsök és a pécsi csendőrnyomozó alosztály. A körözések alapjául szolgáló bűncselekményeket hét hónap alatt követte el.”

A harmincas évek végére a társadalmi elégedetlenség tömegesen a jobboldalról jelentkezett. Háromszor is be kellett vetni 1938-ban a Mosonyi utcai rendőr karhatalmi zászlóaljat a szélsőjobb tüntetői ellen, már­cius 15-én a Vigadó előtt, decemberben az Andrássy út és a Nagykörút környékén. A Hungarista Párt 1939. február 1-jén bombamerényletet követett el a Dohány utcai nagyzsinagóga ellen, a tetteseket egy kivételével elfogták, és százával internálták a nyilasokat mint a nagybirtok és a banktőke ellen ágáló kaszáskereszteseket. Szálasi Ferencet - akinek hungarista pártja az 1939-es választások előtt igen népszerű lett - bíróság elé állították, és a Markóból Málnási Ödön paptanár, a párt akkori főideológusa mellé került a szegedi Csillagban. Málnási jobbról hasonlóan lesújtó kritikát adott a Magyar nemzet őszinte története című, 1937-ben kiadott vaskos könyvében a Dózsa óta eltelt évszázadokról, mint Rákosi.

Demény Pál rabságai

A kommunista mozgalomban Rákosinál több követővel rendelkező Demény Pál - aki 1938–39-ben megjárta a Markót, a Pestvidékit, újra a Markót, majd a Gyűjtőt - végleges ítélettel ugyancsak a szegedi Csillag foglya lett, ahol kommunisták és hungaristák külön-külön szőtték a hatalomra jutás terveit. (Kegyelmi pillanat volt ez: Rákosi és Szálasi együtt ült az ország legkeményebb fegyházában, s a parlamenti kormányzási forma megmaradt.) „A hungarista alvezérek egyike - írta Rabságaim című visszaemlékezéseiben Demény – a rücskös arcú, göthös testű Sallmayer - Kassainak nevezte magát, Göbbelst mímelte - az egyik augusztusi napon kinyújtott kézzel, vigyorogva elém állt, színpadiasan deklamált: mostantól együtt harcolunk a nemzetközi plutokrácia ellen, Berlinben megkötötték a német-szovjet megnemtámadási szerződést. Nem tenyereltem vele, aminthogy akkor sem, amikor hat évvel később, az akasztás előtti órákban, a Markó utcai fogházban utolsó kívánságát közölte velem. Feleletem is kitérő volt, azt mondtam, hogy ez bonyolult kérdés, meglátjuk, mit hoz a jövő.” (Kassai a nyilas kormányban megkapta, amit akart: övé lett a tájékoztatási tárca.) A kommunisták közt ritka tisztességes Deménynek - akit 1945-től 1957-ig saját elvtársai tartottak börtönben - igaza volt. A színpadot mindig átrendezték, és a szövegkönyvet a szereplők még súgó segítségével is nehezen tudták felmondani. Csak a jövő volt kész, hogy felgördüljön.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)

Akkor is úrnak szólították őket, amikor másoknak az elvtárs dukált