Rabok sorsa a népbírósági börtönben

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Rabok sorsa a népbírósági börtönben
„Az emberek tíz százaléka hajlandó az elveiért lógni” – A halálos ítéletek végrehajtására a Markó utcai intézet udvarát jelölték ki

Az ötvenmillió emberéletbe került háború után a világ felelősségre vonást követelt. Indokolt kívánság volt, de csak a vesztes országok politikusaira, tisztségviselőire és fegyveres testületeik tagjaira terjedt ki. Magyarországon sem merülhetett fel, hogy az ország 1944-ben nemcsak a zsidók deportálásában és a nyilasterrorban volt bűnös, de kényszerhelyzetben is volt: szuverenitása a német megszállással megszűnt.

Az, hogy a Vörös Hadsereg ellen honvédő háborút folytatottunk, és hogy a győztesek civil magyarok százezreit deportálták a Gulagra, megítélésünk enyhítésekor szóba sem jöhetett, és a magyar zsidóság pusztulásának méretei láttán a háborús bűnösökkel és a megalapozatlanul annak tekintett politikusokkal szembeni bírói méltánytalanságok és igazságtalanságok méltányosnak és igazságosnak tűntek az új hatalom embereinek szemében. (Sokan a szovjet szakértők által készített listák alapján kerültek be a nemzetgyűlésbe.) A kommunisták a fehérterrorért és az államrendőrség politikai nyomozói által elkövetett kegyetlenkedésekért is kiélték bosszúvágyukat, és a Klár Zoltán által megszervezett zsidó munkaszolgálatosok – akikből sokan beálltak a Péter Gábor vezette politikai rendőrség soraiba, majd döntő súllyal szerepeltek az ÁVH tiszti karában is –, nos, ők sem voltak mentesek a többségi, a keresztény társadalom iránti gyűlölettől.

Feudális Magyarország
Az új bírói szervezet, a népbíróság munkájára és a népbírósági perekre a kommunisták történelemszemlélete, a „félfeudális Magyarország” elítélő címkéje – amelyet még a börtönben fogalmazott meg Rákosi – nyomta rá a bélyegét. Ennek jellemzője a „horthysta múlt” elítélése és a magyarsággal szemben az utódállami népek történelmének a partizánkultusz jegyében fogant felmagasztalása volt. Moszkvai utazásán, 1945 júniusában a bolgár párt főtitkára, Georgi Dimitrov kritikájára – több háborús főbűnös elleni per kellene nálunk – egy interjúban a magyar pártfőtitkár perverz vigyorral úgy reagált, hogy „amikor olvastam, Bulgáriában minden fasiszta minisztert sikerült elfogni, csorgott a nyálam”.
A népbíróságok – amelyekbe a népbírákat saját soraikból jelölték ki a koa- líciós pártok – 1949. január 31-ig 20 380 esetben hoztak elmarasztaló ítéletet, négyszáztizennégy embert ítéltek halálra és száznyolcvankilenc főt végeztek ki.

A bitók már készen álltak
A fővárosi börtönök közül a Markót jelölték ki népbírósági börtönnek, és hogy a kivégzések iránt oly szenvedélyesen érdeklődő pestiek kíváncsiságának is eleget tegyenek, ezek végrehajtására ott helyben, a börtön udvarát jelölték ki.
„Amit velem művelnek (1946) március 1. óta, tehát ítélethirdetés óta, már tényleg vicclapba való” – jegyezte be börtönnaplójába a volt nemzetvezető, a halálra ítélt Szálasi, akinek elmagyarázták, mit jelentett a tanácselnök bejelentése, hogy a nemzetközi szerződésre való tekintettel felfüggeszti az ítélet végrehajtását. Csak a háborús főbűnösök felett ítélkező nürnbergi főtörvényszék jóváhagyására várnak: ez előírás.
S mintha egy színielőadás próbájára készülnének, az érdeklődők rájöttek, hogy a Markó népbírósági részének egyik emeletéről be lehetett látni Szálasi zárkájába. Miután „ezt felfedezték, azóta sűrűn látogatott ez az ablak. Engem meg azzal gyanúsítanak – a változatosság kedvéért, hogy beszélgetek a kíváncsiskodókkal. Mennyi félelem, beteges gyanakvás és még betegebb gyanúsítgatás van ebben a rendszerben.”
Március 6-án Szálasi ezt írta: „Merészelik végrendeletemet visszautasítani. Ez az igazi demokrata jogrend. Heteken át a legmocskosabb jelzőkkel illettek egy főtárgyalás keretében, amely örök szégyen marad a magyar történelemnek… Idő enyhe, felhős, napsütés, száraz.”
Március 12: „Délelőtt Alföldi alez. kérte, hogy adjam írásban, amit arról a levélről tudok, amit Feketehalmy-Czeydner kapott Horthy Miklóstól… Máskülönben Czeydnernél van, mire kijelentette, hogy lehet az is, hogy az amerikaiak birtokában van. Megmondtam Alföldinek, hogy tudomásom szerint abban a levélben megdicsérte Horthy Miklós Czeydnert, hogy a rendet kíméletlenül helyreállította a Délvidéken.”
Az új hatalom még az utolsó pillanatban is szeretett volna egy, a volt kormányzó elleni dokumentumhoz hozzájutni, de sem az alezredes, sem a börtönorvos nem közölte Szálasival, hogy a bitók a kivégzésre már készen álltak a fogház udvarán. A Markó orvosa, Kerekes doktor egy üres papírt nyújtott át neki, hogy írjon rá valamit, de nem tette hozzá, hogy búcsúzóul. „Megtettem. Szt. János evangéliumának 17. fejezetéből az 1. és a 4. vers sorainak kezdőrészét írtam le, írtam alá és adtam oda neki.”
S aztán az állami ítélet-végrehajtó a nyilas éra kulcsemberei, Gera, Beregfy és Vajna után népes közönség előtt még aznap délután tizenöt óra huszonnégy perckor Szálasit is felakasztotta. (Beregfy, a nyilas kormány hadügyminisztere 1919-ben a Vörös Hadsereg tisztje volt.)

Praktikus gondolkodás
Az emberek tíz százaléka hajlandó elveiért lógni” – írja Hendrik van Loon 1948-ban megjelent munkájában, az Amerika regényében a forradalmak lélektanán tűnődve. (Műveit nagy kedvvel olvasta a magyar keresztény és zsidó középosztály, de nem tanultak belőle. Már csak azért sem, mert akkor látniuk kellett volna, hogy Szálasi sokkal inkább ilyen, az elveiért lógni vágyó ember volt, mint Rákosi.) S mivel hazánkban 1945-től kezdve egy felülről irányított forradalom ment végbe a tulajdon központosítására, kevesen vették észre, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonása csak nyitánya volt egy egész ország megtörésének. A looni első tíz százalék ráadásul korántsem volt elvhű, de orosz szuronyokon biztosan ült.
„További tíz százalék is hajlandó magát felakasztatni – folytatta Loon –, de ezért a gondolatért nem lelkesedik túlságosan. A többi negyven százalék praktikus gondolkodású embernek nevezi magát (félrevonul elefántcsonttornyába), s ha már látja, melyik fél győz, nagy buzgalommal a győző seregéhez csatlakozik. Ez összesen hatvan százalékot tesz ki. A többi negyven százalék mindenáron hisz az »alkotmányos rendben«. Ezek vagy kivégzik fent említett felebarátaikat, ha azok véletlenül nem érnek el sikert, vagy őket akasztják fel, ha bebizonyosodik, hogy rosszul választottak.”
Nálunk az ezeréves királyság felszámolásával (1946) az „alkotmányos rendhez” ragaszkodó negyven százalék volt az, amely vesztett, és majd húsz évig a Közel-Keletre vagy a Maghreb országaira jellemző állami terror lett úrrá hazánkban.
A kommunista diktátorok szemében a fél ország, minden második magyar potenciális ellenzéki volt, és minden kezdeményezésre csírájában lecsaptak. „Joggal merülhet fel a kérdés – veti fel Pritz Pál a Rubicon hasábjain –, miért nem került népbíróság elé Horthy Miklós, miért Bárdossy Lászlóval vette kezdetét a volt elit megbüntetése? A volt államfő lejáratása a perek fontos mozzanata, az majd évtizedeken át tart tovább, egyes körökben ma is fellelhető, ám perbe fogása… nem volt lehetséges. Nem azért, mert az USA nem adta volna ki. Sokkal inkább azért, mert sem Sztálin, sem Rákosi Mátyás nem akarta. Az idők során ugyanis a volt államfő a magyarság szimbólumává vált”, és nem akarták a hatalom helyzetét egy Horthy-perrel megnehezíteni.
A „praktikus gondolkodású emberek” gyorsan tudomásul vették, hogy a zord idők a kormányzó helyett csak a háborús idők három miniszterelnökének életét követelik. Bárdossy, Imrédy és Sztójay a Markó kivégzőudvarán fejezte be életét, és közjogilag nézve, mivel Szálasi egyben a miniszterelnöki szék birtokosa is volt, ő lett a negyedik.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 16.)

Szögesdrót és komor falak. A börtönlét kötelező „külsőségei”

Művi idill: a zárkaélet sohasem volt olyan „romantikus”, ahogyan azt szerették volna bemutatni

Egy bűnös város

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Egy bűnös város

Budapest tele volt ellentmondással: nyomortelep a Mária-Valérián és csillogó kis Broadway a Nagymező utcában

A két világháború között hat megmaradt országos büntetőintézet folytatta munkáját a trianoni Magyarországon: a Kozma utcai Gyűjtőfogház, a váci fegyintézet, a soproni országos fegyintézet és szigorított dologház, Harta, a nagy rabgazdasággal, a nosztrai női fegyintézet és szigorított női dologház, és végül a szegedi kerületi börtön és államfogház. Befogadóképességük elérte a négyezret, a huszonnégy törvényszéki és kilencven járásbírósági fogházé pedig a hatezret, a fogvatartotti létszám hét- és kilencezer között mozgott.

Kilencvennégy fő volt az 1930-31–es kimutatás szerint a főállású börtönügyi tisztviselők - igazgatók, titkárok, főtisztek, orvosok, lelkészek, tanítók, őrparancsnokok, fogalmazók és fogházgondnokok - létszáma, a tiszteletdíjas alkalmazottaké - papok, tanítók, részfoglalkozású orvosok - nyolcvannyolc, az őrszemélyzet pedig ezernégyszázhatvan főből állt. Csak összehasonlításul: az első világháborút megelőző húsz évben a börtönnépesség száma a három és félszer nagyobb, birodalomnyi országban tizennégy-tizenhatezer főt tett ki.

Bűnös város volt-e Budapest? Megoszlanak a vélemények: idegenforgalma a legnagyobbak közt volt az európai városok között, és paradoxon, de épp az erkölcsrendészetnek helyt adó Ó utcában lelhetett a női húsra vágyakozó turista a legszebb prostituáltakra. Tele volt a város ellentmondással: nyomortelep a Mária-Valérián, és kis Broadway a Nagymező utcában. A nemzetközi gyorsokon tolvajbandák működtek, és a kasszafúrás is amolyan közép-európai teammunka volt. A nemrég befutott „történelmikrimi-író”, Kondor Vilmos Budapest Noirja és más írásai azt sugallják, hogy aki ebbe a városba csöppent, mintha egy balkáni kis New Yorkba tévedt volna, s a nyugdíjba vonult detektív-főfelügyelő, Nemes Sándor pedig - akinek Gyakorlati nyomozás című munkája 1944-ben jelent meg - mintha egyenesen egy Chandler-krimiből lépett volna elő.

Morfium és kokain

Bár 1926-ban bezáratták a bordélyokat, a nők kriminalitása egyértelműen rosszabb képet mutatott, mint a dualizmus korában. S ha ópiumbarlangok nem is voltak, különösen elterjedt a morfium és a kokain élvezete. A mind jobban elharapódzó szenvedély elleni küzdelemben 1935-ben kezdte meg működését a Kábítószereket Ellenőrző Központi Szerv, amelynek feladatai közé tartozott a csempészet és zugforgalom megakadályozása, valamint a kábítószerüzérek és -élvezők nyilvántartása. A kifinomult szex gyakran kokainmámorral párosult. S amíg a munkások nyolcvannégy százaléka egy szoba-konyhás lakásokban élt, a Rózsadombon és az Újlipótvárosban gyönyörű házak és villák épültek a módosabb középosztály számára a kor, a Bauhaus stílusában. A módosabb középosztály több mint fele zsidó volt.

A jósnők és kuruzslók száma meghaladta a kétszázat a fővárosban. Bár vitéz Czát detektívfelügyelő és csoportja állandó razziákkal próbált véget vetni üzelmeiknek, a jövendőmondók egyre szaporodtak. A kültelkek olcsó jósnői a cigányasszonyok közül kerültek ki, és nagyon is evilági örömöket ígértek. Szerelmi varázslással szerelmet, ráolvasással egészséget, rejtett kincsek megtalálásával gazdagságot. Az ördögűzéses, ürgelábas cigánykomédiák a bűnügyi rovatok kedvelt témái voltak, olyan szenzációhajhász címekkel, mint Meztelenül a keresztúton, Mit mond az öreg vajda?, Ördög a tojásban, A jósdaüzemek babonái és titkai.

„Az ördögűzés mestersége is nagyon jövedelmező – olvashatjuk a Nemzeti Újság egy 1931-es riportjában. A cigányasszony-jósnő amikor már rávette áldozatát, hogy jósoltasson, megdöbbenve néz az illetőre és kétségbeesett hangon jelenti ki, hogy az illetőt az ördögök szállták meg. Majd nyomban hozzáteszi, hogy az ördögök a ruhában tanyáznak, és azt el kell vinni a keresztúthoz, hogy az ördögök eltávozzanak. Mondanunk sem kell, hogy sem a ruha, sem az ördöngös cigányasszony nem kerül többé elő.”

Az 1930-as népszámlálás csak anyanyelv szerint tartotta nyilván a magyarországi cigányságot. Ez meglehetősen félrevezető, hiszen a hétezer-nyolcszáznegyvenegy főre rúgó cigány nyelvű népesség tizede sem volt a magyarországi roma etnikumnak, de a kriminalitást a statisztikusok csak ezen a kis töredéken mérték. Mivel ezekből semmilyen komolyabb következtetést nem tudunk levonni, maradnak a sztorik és a becslések. Mint Finta Imre csendőr századosnak a cigányok életéről írott, nem túl szellemdús brosúrájában: „A 87 baltacsapás megtette hatását.” Vagy: „Nagy a család, már a kicsiknek is van hamis nevük.” A nyolcvan-százezerre becsült cigány etnikumra vonatkozóan ugyanakkor Hacker Ervin, a neves kriminológus megállapította, hogy a lopás terén nem ők vezettek, ugyanis a társadalmi piramis alján a napszámosok körében volt a legtöbb bűnelkövető, és bűnözési arányuk négyszerese volt a többi foglakozási csoporténak. Nagy keletjük volt az „angyalcsinálóknak”, a magzatelhajtóknak, és szomorú, de a Pestvidékiben a fiatalkorú leányosztályra is többször ki lehetett írni a megtelt táblát.

Amikor a név nem kötelez

Ibolya Tibor az 1907-es dánosi rablógyilkosságban bűnös Sztojka Párnóról írott tanulmányának egyik lábjegyzete érdekes fényt vet a cigány mentalitásra a névváltoztatás könnyedségét illetően: „Sztojka Párnó nevelt fiát a Csendőrségi Lapokban, a cigány bűnözők személyazonosításának nehézségeit taglaló cikkben iskolapéldaként emlegették. Eszerint 1940. október 9-én a nagymágocsi őrsön Sárközi István névre szóló munkakönyvvel igazolta magát. A csendőrök nem elégedtek meg, ujjlenyomatot vettek róla, és megküldték az országos nyilvántartónak. Kiderült, hogy azonos Herceg, Orbán, Kovács, Sárközi István, Véső, Kolompár, Lakatos, Herceg, Sztojka János, Ajtai Sándor Máté (Fakatona) nevű cigánnyal, aki a következő születési helyeket használta: Kecskemét, Nyíregyháza, Kistelek, Battonya, Biri, Vecsés. Körözte a budapesti rendőr-főkapitányság, a miskolci és a szentesi rendőrkapitányság, a cinkotai, pestszentimrei, érdi, biai, budaörsi, alagi, budakeszi, szegvári, abonyi, enyickei, nagyidai, hejőcsabai, hernádzsadányi csendőrőrsök és a pécsi csendőrnyomozó alosztály. A körözések alapjául szolgáló bűncselekményeket hét hónap alatt követte el.”

A harmincas évek végére a társadalmi elégedetlenség tömegesen a jobboldalról jelentkezett. Háromszor is be kellett vetni 1938-ban a Mosonyi utcai rendőr karhatalmi zászlóaljat a szélsőjobb tüntetői ellen, már­cius 15-én a Vigadó előtt, decemberben az Andrássy út és a Nagykörút környékén. A Hungarista Párt 1939. február 1-jén bombamerényletet követett el a Dohány utcai nagyzsinagóga ellen, a tetteseket egy kivételével elfogták, és százával internálták a nyilasokat mint a nagybirtok és a banktőke ellen ágáló kaszáskereszteseket. Szálasi Ferencet - akinek hungarista pártja az 1939-es választások előtt igen népszerű lett - bíróság elé állították, és a Markóból Málnási Ödön paptanár, a párt akkori főideológusa mellé került a szegedi Csillagban. Málnási jobbról hasonlóan lesújtó kritikát adott a Magyar nemzet őszinte története című, 1937-ben kiadott vaskos könyvében a Dózsa óta eltelt évszázadokról, mint Rákosi.

Demény Pál rabságai

A kommunista mozgalomban Rákosinál több követővel rendelkező Demény Pál - aki 1938–39-ben megjárta a Markót, a Pestvidékit, újra a Markót, majd a Gyűjtőt - végleges ítélettel ugyancsak a szegedi Csillag foglya lett, ahol kommunisták és hungaristák külön-külön szőtték a hatalomra jutás terveit. (Kegyelmi pillanat volt ez: Rákosi és Szálasi együtt ült az ország legkeményebb fegyházában, s a parlamenti kormányzási forma megmaradt.) „A hungarista alvezérek egyike - írta Rabságaim című visszaemlékezéseiben Demény – a rücskös arcú, göthös testű Sallmayer - Kassainak nevezte magát, Göbbelst mímelte - az egyik augusztusi napon kinyújtott kézzel, vigyorogva elém állt, színpadiasan deklamált: mostantól együtt harcolunk a nemzetközi plutokrácia ellen, Berlinben megkötötték a német-szovjet megnemtámadási szerződést. Nem tenyereltem vele, aminthogy akkor sem, amikor hat évvel később, az akasztás előtti órákban, a Markó utcai fogházban utolsó kívánságát közölte velem. Feleletem is kitérő volt, azt mondtam, hogy ez bonyolult kérdés, meglátjuk, mit hoz a jövő.” (Kassai a nyilas kormányban megkapta, amit akart: övé lett a tájékoztatási tárca.) A kommunisták közt ritka tisztességes Deménynek - akit 1945-től 1957-ig saját elvtársai tartottak börtönben - igaza volt. A színpadot mindig átrendezték, és a szövegkönyvet a szereplők még súgó segítségével is nehezen tudták felmondani. Csak a jövő volt kész, hogy felgördüljön.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)

Akkor is úrnak szólították őket, amikor másoknak az elvtárs dukált

Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A kegyelmi pillanat 1940-ben érkezett el, amikor két paranoid ember, Rákosi Mátyás és Szálasi Ferenc együtt ült a Csillagban

Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében

Budapest előzetes házainak százhuszonöt éves történetében az első volt a Markó utcai, a Budapesti Királyi Törvényszék Nagy Ignác utcai fogháza a Belváros szívében, amelyet 1892-ben adtak át, a második a Pestmegyei Királyi Törvényszék börtönépülete 1921-től a Gyorskocsi utcában, a harmadik pedig a kőbányai, Venyige utcai munkásszállásokból kialakított modern börtönkomplexum, amely 2000-ben nyílt meg.

A Markó utcai fogház ma az 1974-ben létrejött Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. objektuma, ahol az intézet parancsnoksága működik. A II. objektum, a Gyorskocsi utcai börtön bejárata a Nagy Imre tér sarkához van közel, és sokan összetévesztik a budapesti rendőr-főkapitányság vizsgálati fogdájával, amelynek kapuja a Kacsa utcai sarok mellett nyílik. A Markó jelenlegi befogadóképessége százötvenhárom fő, a Gyorskocsié – ahol a nők vannak – kétszázkilencvennyolc, és a legnagyobb, a Maglódi utcai, nyolcszáz főre tervezett III. objektum, amelyet a köznyelv Venyigeként emleget, és előtte kontraszként ott nyüzsög a migráció minden rasszát felvonultató kőbányai piac. A Markót, a hirtelen nagyra nőtt főváros „előzetes házát” 1892. augusztus 1-jén adták át, így a ma már három börtönből álló Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet 2017-ben ünnepli fennállása százhuszonötödik évfordulóját.

Kis magyar börtönológia

Az Egy világváros három börtöne című kötet a Nemzeti Kulturális Alap és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) támogatásának köszönhetően született meg, s mint pályázati munka, a történelmi ismeretterjesztés műfajába tartozik. A közérthetőség szempontjából végig vigyáztam arra, hogy a Markó története ne csak a büntetés-végrehajtás honi történetébe, de a tágabb értelemben vett magyar történelembe is bele legyen ágyazva. Korszakolásom szokatlannak tűnhet. A boldog békeidők és a forradalmak után a Horthy-korszakot lényegében Károly király budaörsi csatavesztésével kezdem, és a magam „börtönológiai” szempontjából a német megszállás és a nyilas puccs közti időszakkal – a kormányzó bukásával – be is fejezem.

Ideológiai kötőanyag nélkül

A kegyelmi pillanat 1940-ben volt: két paranoid, Rákosi és Szálasi együtt ült a szegedi Csillagban. A koalíciós időszakkal és a népbírósággal visszatért a már elfeledett feudális vérpadkorszak – az elítélt testének és lelkének megtörése –, amelyre a koronát a nyílt, oroszos proletárdiktatúra fogja feltenni egészen 1963-ig. A „kádári békeidők” – majd harminc év – végül a semmibe futnak. A rendszerváltást követő negyedszázad hármas börtönéről megpróbáltam tárgyilagosan tényeket közölni, és lehetőleg nem ítélkezni. Egy kor ideológiai kötőanyag nélkül: szinte csak tévedéseket lehetne megfogalmazni. A kádárizmus és 2016 börtönvilága – elég elővenni a korabeli és a mai fotókat – mellbevágóan különbözik egymástól.

Apropó, börtön. Hivatalosan a börtön a szabadságvesztés-büntetés egyik fokozata – a középső –, amelyet a bíróság mond ki. A börtönnél szigorúbb fokozat a fegyház, az enyhébb a fogház büntetés, a köznyelv viszont mindhármat egyformán börtönnek nevezi. S bár a Markó és a Gyorskocsi is fogházként létesült, főként előzetesben lévő letartóztatottaknak, működésükre kezdettől fogva a szigorúbb, a börtönrezsim volt a jellemző. Nevük a királyság megszűnésével az egyesítésükig sokszor változott. A Markó volt Népbírósági Börtön, Budapesti Körzeti Börtön, és 1967-től Budapesti Büntetés-végrehajtási Intézet, a Gyorskocsi pedig Pestvidéki Fogház, Pestvidéki Börtön és Pestmegyei Büntetés-végrehajtási Intézet is.

Lelki apartheid

Hogy miért érdemes – mondhatni „hely- és üzemtörténeti”, pontosabban „börtönológiai” szempontokon túl – a börtönök történetével szélesebb, kortörténeti keretbe ágyazva is foglalatoskodni? Merő „rasszizmusból” Nelson Mandela, Dél-Afrika legismertebb hőse jut eszembe. Mandela huszonhét évet töltött börtönben, mert kiállt az emberi jogokért és azért, hogy Dél-Afrika ne posztgyarmati államalakulat, hanem szabad köztársaság legyen. „Azt mondják, addig nem ismerhetsz teljességében egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében” – jelentette ki.

A Markó, a Gyorskocsi és a Venyige történetei közbűntényesekkel, politikaiakkal és a börtönök személyzetével, az őrökkel – velük, az alvilágtól elválasztó belső limes gyakran lenézett védőivel – bepillantást adhatnak számunkra is, hogy milyenek egy nemzeti lélek sötét bugyrai. Sötétek, mint Dél-Afrikáé, csakhogy itt nálunk a faji elkülönülést, az apartheidet sokáig az osztályharc véres lelki és testi mechanizmusai jelentették.

S így jön a gonosz megtestesítőjeként a képbe Rákosi Mátyás is, aki – mindkét börtönünket megjárván – a magyar királyi bíróság előtt mondott védőbeszédében máig ható történeti narratívákat fogalmazott meg. Rákosi dagályos volt, de hipnotizált is, és külön nyelvezetet használt, de micsoda nyelvet! Narratívái a Dózsa-lázadásról, a történelmi középosztály és az arisztokrácia mulasztásairól, a Habsburgokkal folytatott több évszázados perünkről, Trianonról és a bethleni konszolidációról újra és újra felbukkannak történeti vitáinkban és a közvélekedésben. Csak épp a szerzőre nem emlékezünk, akinek osztályharcos szemlélete már nem is annyira kellemetlen a számunkra, mint inkább unalmas. Ezért aztán próbáltam kicsit utánozni kedvenc krónikásomat, „a magyarok országának pusztulásáról” író Szerémi Györgyöt, Szapolyai János káplánját, akinek köszönhetően az ország 16. századi vergődésének és bűneinek láncolatából annyi minden tanúságul fennmaradt. Ezt a krónikás hangot könyvemben a politikai foglyok történetei adják.

(Magyar Hírlap, 2016. november 7.)

A börtönfalak csak kívülről ilyen izgalmasak, a rácsokon belüli világ mindig sokkal sivárabb volt