Rabok sorsa a népbírósági börtönben

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Rabok sorsa a népbírósági börtönben
„Az emberek tíz százaléka hajlandó az elveiért lógni” – A halálos ítéletek végrehajtására a Markó utcai intézet udvarát jelölték ki

Az ötvenmillió emberéletbe került háború után a világ felelősségre vonást követelt. Indokolt kívánság volt, de csak a vesztes országok politikusaira, tisztségviselőire és fegyveres testületeik tagjaira terjedt ki. Magyarországon sem merülhetett fel, hogy az ország 1944-ben nemcsak a zsidók deportálásában és a nyilasterrorban volt bűnös, de kényszerhelyzetben is volt: szuverenitása a német megszállással megszűnt.

Az, hogy a Vörös Hadsereg ellen honvédő háborút folytatottunk, és hogy a győztesek civil magyarok százezreit deportálták a Gulagra, megítélésünk enyhítésekor szóba sem jöhetett, és a magyar zsidóság pusztulásának méretei láttán a háborús bűnösökkel és a megalapozatlanul annak tekintett politikusokkal szembeni bírói méltánytalanságok és igazságtalanságok méltányosnak és igazságosnak tűntek az új hatalom embereinek szemében. (Sokan a szovjet szakértők által készített listák alapján kerültek be a nemzetgyűlésbe.) A kommunisták a fehérterrorért és az államrendőrség politikai nyomozói által elkövetett kegyetlenkedésekért is kiélték bosszúvágyukat, és a Klár Zoltán által megszervezett zsidó munkaszolgálatosok – akikből sokan beálltak a Péter Gábor vezette politikai rendőrség soraiba, majd döntő súllyal szerepeltek az ÁVH tiszti karában is –, nos, ők sem voltak mentesek a többségi, a keresztény társadalom iránti gyűlölettől.

Feudális Magyarország
Az új bírói szervezet, a népbíróság munkájára és a népbírósági perekre a kommunisták történelemszemlélete, a „félfeudális Magyarország” elítélő címkéje – amelyet még a börtönben fogalmazott meg Rákosi – nyomta rá a bélyegét. Ennek jellemzője a „horthysta múlt” elítélése és a magyarsággal szemben az utódállami népek történelmének a partizánkultusz jegyében fogant felmagasztalása volt. Moszkvai utazásán, 1945 júniusában a bolgár párt főtitkára, Georgi Dimitrov kritikájára – több háborús főbűnös elleni per kellene nálunk – egy interjúban a magyar pártfőtitkár perverz vigyorral úgy reagált, hogy „amikor olvastam, Bulgáriában minden fasiszta minisztert sikerült elfogni, csorgott a nyálam”.
A népbíróságok – amelyekbe a népbírákat saját soraikból jelölték ki a koa- líciós pártok – 1949. január 31-ig 20 380 esetben hoztak elmarasztaló ítéletet, négyszáztizennégy embert ítéltek halálra és száznyolcvankilenc főt végeztek ki.

A bitók már készen álltak
A fővárosi börtönök közül a Markót jelölték ki népbírósági börtönnek, és hogy a kivégzések iránt oly szenvedélyesen érdeklődő pestiek kíváncsiságának is eleget tegyenek, ezek végrehajtására ott helyben, a börtön udvarát jelölték ki.
„Amit velem művelnek (1946) március 1. óta, tehát ítélethirdetés óta, már tényleg vicclapba való” – jegyezte be börtönnaplójába a volt nemzetvezető, a halálra ítélt Szálasi, akinek elmagyarázták, mit jelentett a tanácselnök bejelentése, hogy a nemzetközi szerződésre való tekintettel felfüggeszti az ítélet végrehajtását. Csak a háborús főbűnösök felett ítélkező nürnbergi főtörvényszék jóváhagyására várnak: ez előírás.
S mintha egy színielőadás próbájára készülnének, az érdeklődők rájöttek, hogy a Markó népbírósági részének egyik emeletéről be lehetett látni Szálasi zárkájába. Miután „ezt felfedezték, azóta sűrűn látogatott ez az ablak. Engem meg azzal gyanúsítanak – a változatosság kedvéért, hogy beszélgetek a kíváncsiskodókkal. Mennyi félelem, beteges gyanakvás és még betegebb gyanúsítgatás van ebben a rendszerben.”
Március 6-án Szálasi ezt írta: „Merészelik végrendeletemet visszautasítani. Ez az igazi demokrata jogrend. Heteken át a legmocskosabb jelzőkkel illettek egy főtárgyalás keretében, amely örök szégyen marad a magyar történelemnek… Idő enyhe, felhős, napsütés, száraz.”
Március 12: „Délelőtt Alföldi alez. kérte, hogy adjam írásban, amit arról a levélről tudok, amit Feketehalmy-Czeydner kapott Horthy Miklóstól… Máskülönben Czeydnernél van, mire kijelentette, hogy lehet az is, hogy az amerikaiak birtokában van. Megmondtam Alföldinek, hogy tudomásom szerint abban a levélben megdicsérte Horthy Miklós Czeydnert, hogy a rendet kíméletlenül helyreállította a Délvidéken.”
Az új hatalom még az utolsó pillanatban is szeretett volna egy, a volt kormányzó elleni dokumentumhoz hozzájutni, de sem az alezredes, sem a börtönorvos nem közölte Szálasival, hogy a bitók a kivégzésre már készen álltak a fogház udvarán. A Markó orvosa, Kerekes doktor egy üres papírt nyújtott át neki, hogy írjon rá valamit, de nem tette hozzá, hogy búcsúzóul. „Megtettem. Szt. János evangéliumának 17. fejezetéből az 1. és a 4. vers sorainak kezdőrészét írtam le, írtam alá és adtam oda neki.”
S aztán az állami ítélet-végrehajtó a nyilas éra kulcsemberei, Gera, Beregfy és Vajna után népes közönség előtt még aznap délután tizenöt óra huszonnégy perckor Szálasit is felakasztotta. (Beregfy, a nyilas kormány hadügyminisztere 1919-ben a Vörös Hadsereg tisztje volt.)

Praktikus gondolkodás
Az emberek tíz százaléka hajlandó elveiért lógni” – írja Hendrik van Loon 1948-ban megjelent munkájában, az Amerika regényében a forradalmak lélektanán tűnődve. (Műveit nagy kedvvel olvasta a magyar keresztény és zsidó középosztály, de nem tanultak belőle. Már csak azért sem, mert akkor látniuk kellett volna, hogy Szálasi sokkal inkább ilyen, az elveiért lógni vágyó ember volt, mint Rákosi.) S mivel hazánkban 1945-től kezdve egy felülről irányított forradalom ment végbe a tulajdon központosítására, kevesen vették észre, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonása csak nyitánya volt egy egész ország megtörésének. A looni első tíz százalék ráadásul korántsem volt elvhű, de orosz szuronyokon biztosan ült.
„További tíz százalék is hajlandó magát felakasztatni – folytatta Loon –, de ezért a gondolatért nem lelkesedik túlságosan. A többi negyven százalék praktikus gondolkodású embernek nevezi magát (félrevonul elefántcsonttornyába), s ha már látja, melyik fél győz, nagy buzgalommal a győző seregéhez csatlakozik. Ez összesen hatvan százalékot tesz ki. A többi negyven százalék mindenáron hisz az »alkotmányos rendben«. Ezek vagy kivégzik fent említett felebarátaikat, ha azok véletlenül nem érnek el sikert, vagy őket akasztják fel, ha bebizonyosodik, hogy rosszul választottak.”
Nálunk az ezeréves királyság felszámolásával (1946) az „alkotmányos rendhez” ragaszkodó negyven százalék volt az, amely vesztett, és majd húsz évig a Közel-Keletre vagy a Maghreb országaira jellemző állami terror lett úrrá hazánkban.
A kommunista diktátorok szemében a fél ország, minden második magyar potenciális ellenzéki volt, és minden kezdeményezésre csírájában lecsaptak. „Joggal merülhet fel a kérdés – veti fel Pritz Pál a Rubicon hasábjain –, miért nem került népbíróság elé Horthy Miklós, miért Bárdossy Lászlóval vette kezdetét a volt elit megbüntetése? A volt államfő lejáratása a perek fontos mozzanata, az majd évtizedeken át tart tovább, egyes körökben ma is fellelhető, ám perbe fogása… nem volt lehetséges. Nem azért, mert az USA nem adta volna ki. Sokkal inkább azért, mert sem Sztálin, sem Rákosi Mátyás nem akarta. Az idők során ugyanis a volt államfő a magyarság szimbólumává vált”, és nem akarták a hatalom helyzetét egy Horthy-perrel megnehezíteni.
A „praktikus gondolkodású emberek” gyorsan tudomásul vették, hogy a zord idők a kormányzó helyett csak a háborús idők három miniszterelnökének életét követelik. Bárdossy, Imrédy és Sztójay a Markó kivégzőudvarán fejezte be életét, és közjogilag nézve, mivel Szálasi egyben a miniszterelnöki szék birtokosa is volt, ő lett a negyedik.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 16.)

Szögesdrót és komor falak. A börtönlét kötelező „külsőségei”

Művi idill: a zárkaélet sohasem volt olyan „romantikus”, ahogyan azt szerették volna bemutatni

Mosakodás a felkelők laktanyájának udvarán

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Mosakodás a felkelők laktanyájának udvarán címmel.

*

Mosakodás a felkelők laktanyájának udvarán

A Magyar Iliász, avagy a nyugat-magyarországi harcok és az egyetlen olyan komolyabb területi revízió, amelyet a nagyhatalmak is tartósan elfogadtak

Nagyjából másfél hónapig tartott kilencvenöt esztendővel ezelőtt – 1921. augusztus 28. és október 13. között – az eseménysor, amit ma már a nyugat-magyarországi felkelés néven tartanak számon a történelemkönyvek, s amely a trianoni békeszerződés egyetlen olyan komolyabb területi revízióját eredményezte (kivívta!), amelyet a nagyhatalmak is tartósan elfogadtak. A korabeli magyar sajtóban egyáltalán nem volt szokatlan, csak mai szemmel nézzük kicsit csodálkozva a Vasárnapi Ujság megoldását, ahogyan ezt a témát is feldolgozta. A lap hatvannyolcadik évfolyamának „deczember” 25-i számában több oldalon át közölte Rákosi Viktor regényének, a Magyar Iliásznak a befejező részét, s mintegy a szépirodalmi szöveget illusztrálva, képes tudósítást publikált az előző lapszám megjelenése óta történt legfontosabb eseményekről, így az év végén egy kicsit visszatekintve a korábbi történésekre is. S ne feledjük, akkoriban a távolabbi területekről jelentős – olykor több hetes – késéssel érkeztek meg nemcsak a hírek, de legfőképp a hozzájuk illusztrációként felhasználható felvételek is. A fényképezés a mai viszonyainkhoz képest gyerekcipőben járt még akkoriban…

Itt láthatjuk tehát gróf Bethlen István miniszterelnököt, ahogy kormányának új tagjait – Térfy Bélát (közélelmezés), gróf Klebelsberg Kunót (belügy), Kállay Tibort (pénzügy) és Mayer Jánost (földmívelésügy) – az eskütételre kíséri; a felvétel, mintegy fehér háttér előtt, a havas utcán készült. Ha lapozunk egyet, Horthy Paulette-t láthatjuk vőlegényével, Fáji Fáy Lászlóval. Ők is havas háttér előtt fényképezkedtek, a budai várkertben egy erkélyen. Horthy Miklós és Purgly Magdolna leánya igen fiatalon, harminchét esztendősen hunyt el tüdőbetegségben, 1940-ben. Még ugyanezen az oldalon, de kicsit lentebb gyermekjátékokat láthatunk, amelyeket a Vagyonmentő karácsonyi kiállításán kapott lencsevégre a fotográfus. S mindez még mindig Rákosi Viktor regényének illusztrációjaként: „Az autó a főlépcső elé ért. Egyszerre Hektor egy velőthasító vonítással kiszökik a kocsiból, orrát a levegőbe tartja és kegyetlenül tutulni kezd.

Erre a hangra Sámson báró, a ki már az autó egyik lépcsőjén állt, merev tartással, mint egy darab fa, lezuhant onnan a földre. Azaz csak félig, mert a két Uzonyi erős karja az utolsó percben felfogta. Minden oldalról férfikarok ragadták meg és fölvitték hálószobájába. Mögötte ment Klárika görcsösen zokogva, a misz vezetésével. A mint ágyába fektették, elvesztette eszméletét.

Patak Sámsont is levették az autóról és a kastély nagy előcsarnokában kiterítették. Az udvar és az utcza tele volt néppel, mely levett kalappal, komor arczczal defilirozott a remete előtt.

– Nézzétek ennek az embernek az arczát – figyelmeztette Barna a barátait –, látjátok rajta az idvezültek mosolyát? Ez azt jelenti, hogy ez az ember boldog volt, mert megadatott néki, hogy végig élhesse a maga életét. És halálában még boldogabb lőn, mert a hogy élt, a szerint is halhatott meg. Minden reménye bevált, semmiféle hitében sem szenvedett hajótörést” – írta Rákosi Viktor a regényében, amelynek ugyan semmilyen szinten semmi köze sem volt a szövéshez és a hasonló mesterségekhez, mégis kettő darab – egy szövőműhelyt más és más perspektívából ábrázoló – felvétel jelent meg cselekménye mellett illusztrációként, a lap alján pedig egy kettős szövőszék képe; mellette a már elkészült, felhalmozott szőnyegek egy felvételen. Jöhet értük a szállító! A szemközti oldalon Balázsfy Rezső ihletett rajzainak köszönhetően a tőzsde világába is belekóstolhatott a korabeli olvasó: a brókereket mutatta be az első grafika ADOK! – VESZEK! felirattal, alatta pedig a Budapesti Értéktőzsde nagytermét láthatták a kíváncsiskodók, akiknek többsége vélhetően sohasem járt a képzőművész által megörökített falak között.

A Vasárnapi Ujság 1921. december 25-i számának második oldalán kezdődött hát Rákosi Viktor regényrészlete, s miután láthattuk a leendő minisztereit eskütételre kísérő gróf Bethlen István kormányfőt, a vőlegényével pózoló Horthy Paulette-t, a Vagyonmentő gyermekjátékait, bepillantást nyerhettünk a szövőnők munkájába és megismerkedhettünk a munkaeszközeikkel, majd pedig a Budapesti Értéktőzsde világának hangulatába is belekóstolhattunk, így érkeztünk el a nyolcadik oldalra, ahol a szépirodalmi alkotás illusztrációjaként immár a nyugat-magyarországi felkelés hangulatképei jelentek meg. S elképzelem, igencsak merész megoldás lenne manapság akármelyik hetilapunktól is így, ebben a formában és ilyen módszerekkel nyomon követni a napi/heti/havi eseményeket. Itt láthatjuk az újságban a felkelők nagymartoni „tanyája” előtt felsorakozott embereket, majd egy másik képen ugyanott azokat, akik utazási igazolványért álltak sorba. Egy másik fotográfia Fraknó várában készült, az egyik felkelőcsapat büszke tagjai pózolnak rajta. Mellette pedig fiatalemberek mosakodnak a kútnál egy, a laktanya udvarán készült felvételen (képünkön). „Felkelők előrenyomulása Nagymarton környékén” – olvashatjuk a szemközti oldalon. Gazdagon illusztrált lapszám volt ez – főleg a korabeli viszonyokhoz képest –, hiszen csak ezen a két oldalon nyolc fotográfia jelent meg Rákosi Viktor regénye mellett. Az osztrák államtanács 1918. november 17-i nyilatkozatában, etnikai elvekre hivatkozva bejelentette területi igényét a többségében németek lakta, de jelentős horvát és magyar kisebbséggel rendelkező Nyugat-Magyarországra, így Sopronra is. Az antant az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződésben jóváhagyta az osztrák kérelmet és Ausztriának ítélte a területet, majd 1920. június 4-én a trianoni békeszerződésben ezt meg is erősítette. Amikor 1921. augusztus 28-án az osztrák csendőrök átlépték a határt, hogy birtokukba vegyék a nekik ítélt területet, Ágfalvánál a Francia Kiss Mihály és Kaszala Károly vezette felkelők szembeszálltak a csendőrökkel és visszaverték őket. Ezzel kezdődött a nyugat-magyarországi felkelés, amelynek szerencsére ma ismerjük a végkifejletét.

„– Isten veletek, jó sztregovaiak! Most pedig indíts Cim és repülj, a hogy csak tudsz, hogy a fö’d egy formátlan feketeséggé olvadjon össze alattunk. Előre!

A motor berregni és kattogni, a gép gurulni kezdett. Egyszerre csak egy nagy szökkenéssel fönn termett a magasban és beleröpült a végtelenségbe… Nagy szomorúsággal néztem utána, de szinte röstellem bevallani, hogy bizonyos megelégedettség fogta el a szivemet… és ennek nyomán hálát adtam a jó Istennek, hogy engem közönséges földi halandónak, tuczatembernek teremtett, a kinek létezését a Balsors észre sem veszi… és a mint a távolban még látszó fekete pontra meredtem, az a kegyetlen érzésem támadt, hogy ott egy szerencsétlen ember viszi összetört szivét egyenesen az Isten trónja elé, hogy ott panaszt tegyen szétdúlt életéért…

És ekkor két puha kar fonódott a nyakam köré, az én édes asszonykám hozzám simult és lassú léptekkel megindultunk a mi kedves fészkünk felé” – Rákosi Viktor regényének záró sorai ezek, amelyek a Vasárnapi Ujságban már átcsúsztak a tizedik oldalra, ahol Egan Imre volt főispán arcképe jelent meg a szöveg mellett, akit a nyugat-magyarországi harcok alkalmával az osztrákok elhurcoltak, s csak ekkor, az év decemberében engedték szabadon.

(Magyar Hírlap, 2016. december 10.)

Kibombázottak

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kibombázottak címmel.

*

Kibombázottak

Az életről beszélni háborús időkben, avagy Baráth Ferenc hírlapíró elveszett aktatáskája és a becsületes megtaláló esete a „másra nézve érdektelen apróságokkal”

Bretagne felé igyekszik egy amerikai rohamcsapat – írta hetvenkét esztendővel ezelőtt, az 1944. augusztus 4-i számának címlapján a Pest című lap, nagy, szemet szúró gyászfekete betűkkel, mintha szalagcím lenne. De igazából jóval több volt ez annál! Horthy Miklós kormányzó ekkor már a kiugrás lehetőségét mérlegelte, fontolgatta, tervezgette, hiszen számoljunk csak utána: tizenkilenc nappal az itt idézett lapszám megjelenése után történt a román kiugrás, huszonöt nappal az újság utcára kerülése után pedig a kormányzó lemondatta Sztójay Dömét, akinek a helyét Lakatos Géza vette át a miniszterelnöki székben. Mindez már a kiugrási kísérlet előkészítésének folyamatába tartozott…

Persze minderről vélhetően még mit sem tudhatott a Pest című lap szerkesztője, aki a címlapon augusztus elején még így foglalta össze a harsányan hivalkodó betűkkel szedett hírügynökségi jelentéseket: „A Rennes és Dinan német helyőrsége ellen indított amerikai páncélostámadások meghiúsultak”. Aztán meg: „Makacs küzdelem Vire városáért”. Egy sorral lejjebb pedig: „Sorozatos hajóelsüllyesztések a Szajna-öbölben”. Háborús esztendő volt 1944, s nyáron bizony már egyre többen érezték – s belátták olyanok is, akik korábban még hevesen tiltakoztak volna ennek még csak a gondolata ellen is –, hogy ebből immár nem lehet győztesen, emelt fővel kijönni. Ekkor már egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a szovjet előrenyomulást nem lehet feltartóztatni, s hogy fegyverszünetről – akármennyire is szeretnék magukat inkább a briteknek megadni – csak Moszkvával érdemes tárgyalni.

A Pest című lap, bár címoldalán legfelül a külföldi haditudósításokkal nyitott, következő sorában máris áttért a hazai vonatkozásokra: „A Keleti-Kárpátok hágói irányában nem csökkenő erővel tart a bolsevista nyomás” – írták. Alatta pedig igyekeztek egy kicsit még felcsillantani a reményt: „A Kárpátok előterében a németek több helységet visszafoglaltak.” Ha fellapozzuk az újságot, a második oldalon Z. Szabó Béla írását olvashatjuk Az életről beszél Zoltán, a tizenhat éves kis öreg címmel: „Hajnalkora az életnek az, amikor valaki azt mondja magáról: tizenhat éves. Villámlás az emberöltő horizontján. Színe, illata van ennek a szónak, a zsenge termés üdítő íze érzik belőle. Nincs felelősség mögötte, csak ábrándok, tervek, csodálatos képzelések” – írta átszellemülten.

Budapest második világháborús bombázása 1944 áprilisában kezdődött, s habár az ellenséges légierő elsődleges célpontjai az ipari létesítmények voltak, a legkevesebb, hogy a polgári lakosság sem érezhette biztonságban magát, hiszen lakóházakat is rendszeresen ért találat, a halálos áldozatok száma a légoltalmi intézkedések ellenére is egyre csak növekedett. Augusztusra tehát nagyon sokan maradtak fedél nélkül, sokan elmenekültek a fővárosból vidékre, de szép számmal voltak olyanok is, akiknek ott sem volt, ott sem lett volna hová menniük. A lapszám szemközti oldalán (fenti képünkön) közülük mutatott be néhányat – a korabeli hivatalos szóhasználattal: „kibombázottakat” –, amint a lakáshivatalban intézték ügyes-bajos dolgaikat, de ez csak egy képes tudósítás volt, nem tartozott hozzá szöveges tartalom.

Hátul viszont, az utolsó előtti oldalon, az apróhirdetések között egy izgalmas hirdetményt találunk: „Baráth Ferenc hírlapíró csütörtök este az Újpest felé haladó 90-es villamoson felejtette barna bőröndöcskéjét. Kéri az iratokkal, kéziratokkal és másra nézve érdektelen apróságokkal teli bőrönd megtalálóját, hogy magas jutalom ellenében juttassa el Rákóczi út 54. sz. alá.” Arról nincs információnk, hogy a becsületes megtaláló utóbb jelentkezett-e, s arról sem, hogy háborús időkben mik is lehettek vajon ezek az itt említett, „másra nézve érdektelen apróságok”, arról azonban viszonylag pontos ismeretekkel rendelkezünk, hogy milyen nyomot hagytak az akkor tizenhat éves fiatalok – akiket életük hajnalkorán ért a világégés – lelkében a bombázások napjai, hónapjai, a háborús megpróbáltatások. Megkeseredve, sokan talán soha többé nem tudtak a szájukra venni olyan szavakat, amelyekből a zsenge termés üdítő íze érződött volna ki. Még ha a kibombázottak előbb-utóbb új otthonhoz is jutottak. Az emberöltő villámlásokkal tarkított horizontján.

(Magyar Hírlap, 2016. november 26.)