Mosakodás a felkelők laktanyájának udvarán

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Mosakodás a felkelők laktanyájának udvarán címmel.

*

Mosakodás a felkelők laktanyájának udvarán

A Magyar Iliász, avagy a nyugat-magyarországi harcok és az egyetlen olyan komolyabb területi revízió, amelyet a nagyhatalmak is tartósan elfogadtak

Nagyjából másfél hónapig tartott kilencvenöt esztendővel ezelőtt – 1921. augusztus 28. és október 13. között – az eseménysor, amit ma már a nyugat-magyarországi felkelés néven tartanak számon a történelemkönyvek, s amely a trianoni békeszerződés egyetlen olyan komolyabb területi revízióját eredményezte (kivívta!), amelyet a nagyhatalmak is tartósan elfogadtak. A korabeli magyar sajtóban egyáltalán nem volt szokatlan, csak mai szemmel nézzük kicsit csodálkozva a Vasárnapi Ujság megoldását, ahogyan ezt a témát is feldolgozta. A lap hatvannyolcadik évfolyamának „deczember” 25-i számában több oldalon át közölte Rákosi Viktor regényének, a Magyar Iliásznak a befejező részét, s mintegy a szépirodalmi szöveget illusztrálva, képes tudósítást publikált az előző lapszám megjelenése óta történt legfontosabb eseményekről, így az év végén egy kicsit visszatekintve a korábbi történésekre is. S ne feledjük, akkoriban a távolabbi területekről jelentős – olykor több hetes – késéssel érkeztek meg nemcsak a hírek, de legfőképp a hozzájuk illusztrációként felhasználható felvételek is. A fényképezés a mai viszonyainkhoz képest gyerekcipőben járt még akkoriban…

Itt láthatjuk tehát gróf Bethlen István miniszterelnököt, ahogy kormányának új tagjait – Térfy Bélát (közélelmezés), gróf Klebelsberg Kunót (belügy), Kállay Tibort (pénzügy) és Mayer Jánost (földmívelésügy) – az eskütételre kíséri; a felvétel, mintegy fehér háttér előtt, a havas utcán készült. Ha lapozunk egyet, Horthy Paulette-t láthatjuk vőlegényével, Fáji Fáy Lászlóval. Ők is havas háttér előtt fényképezkedtek, a budai várkertben egy erkélyen. Horthy Miklós és Purgly Magdolna leánya igen fiatalon, harminchét esztendősen hunyt el tüdőbetegségben, 1940-ben. Még ugyanezen az oldalon, de kicsit lentebb gyermekjátékokat láthatunk, amelyeket a Vagyonmentő karácsonyi kiállításán kapott lencsevégre a fotográfus. S mindez még mindig Rákosi Viktor regényének illusztrációjaként: „Az autó a főlépcső elé ért. Egyszerre Hektor egy velőthasító vonítással kiszökik a kocsiból, orrát a levegőbe tartja és kegyetlenül tutulni kezd.

Erre a hangra Sámson báró, a ki már az autó egyik lépcsőjén állt, merev tartással, mint egy darab fa, lezuhant onnan a földre. Azaz csak félig, mert a két Uzonyi erős karja az utolsó percben felfogta. Minden oldalról férfikarok ragadták meg és fölvitték hálószobájába. Mögötte ment Klárika görcsösen zokogva, a misz vezetésével. A mint ágyába fektették, elvesztette eszméletét.

Patak Sámsont is levették az autóról és a kastély nagy előcsarnokában kiterítették. Az udvar és az utcza tele volt néppel, mely levett kalappal, komor arczczal defilirozott a remete előtt.

– Nézzétek ennek az embernek az arczát – figyelmeztette Barna a barátait –, látjátok rajta az idvezültek mosolyát? Ez azt jelenti, hogy ez az ember boldog volt, mert megadatott néki, hogy végig élhesse a maga életét. És halálában még boldogabb lőn, mert a hogy élt, a szerint is halhatott meg. Minden reménye bevált, semmiféle hitében sem szenvedett hajótörést” – írta Rákosi Viktor a regényében, amelynek ugyan semmilyen szinten semmi köze sem volt a szövéshez és a hasonló mesterségekhez, mégis kettő darab – egy szövőműhelyt más és más perspektívából ábrázoló – felvétel jelent meg cselekménye mellett illusztrációként, a lap alján pedig egy kettős szövőszék képe; mellette a már elkészült, felhalmozott szőnyegek egy felvételen. Jöhet értük a szállító! A szemközti oldalon Balázsfy Rezső ihletett rajzainak köszönhetően a tőzsde világába is belekóstolhatott a korabeli olvasó: a brókereket mutatta be az első grafika ADOK! – VESZEK! felirattal, alatta pedig a Budapesti Értéktőzsde nagytermét láthatták a kíváncsiskodók, akiknek többsége vélhetően sohasem járt a képzőművész által megörökített falak között.

A Vasárnapi Ujság 1921. december 25-i számának második oldalán kezdődött hát Rákosi Viktor regényrészlete, s miután láthattuk a leendő minisztereit eskütételre kísérő gróf Bethlen István kormányfőt, a vőlegényével pózoló Horthy Paulette-t, a Vagyonmentő gyermekjátékait, bepillantást nyerhettünk a szövőnők munkájába és megismerkedhettünk a munkaeszközeikkel, majd pedig a Budapesti Értéktőzsde világának hangulatába is belekóstolhattunk, így érkeztünk el a nyolcadik oldalra, ahol a szépirodalmi alkotás illusztrációjaként immár a nyugat-magyarországi felkelés hangulatképei jelentek meg. S elképzelem, igencsak merész megoldás lenne manapság akármelyik hetilapunktól is így, ebben a formában és ilyen módszerekkel nyomon követni a napi/heti/havi eseményeket. Itt láthatjuk az újságban a felkelők nagymartoni „tanyája” előtt felsorakozott embereket, majd egy másik képen ugyanott azokat, akik utazási igazolványért álltak sorba. Egy másik fotográfia Fraknó várában készült, az egyik felkelőcsapat büszke tagjai pózolnak rajta. Mellette pedig fiatalemberek mosakodnak a kútnál egy, a laktanya udvarán készült felvételen (képünkön). „Felkelők előrenyomulása Nagymarton környékén” – olvashatjuk a szemközti oldalon. Gazdagon illusztrált lapszám volt ez – főleg a korabeli viszonyokhoz képest –, hiszen csak ezen a két oldalon nyolc fotográfia jelent meg Rákosi Viktor regénye mellett. Az osztrák államtanács 1918. november 17-i nyilatkozatában, etnikai elvekre hivatkozva bejelentette területi igényét a többségében németek lakta, de jelentős horvát és magyar kisebbséggel rendelkező Nyugat-Magyarországra, így Sopronra is. Az antant az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződésben jóváhagyta az osztrák kérelmet és Ausztriának ítélte a területet, majd 1920. június 4-én a trianoni békeszerződésben ezt meg is erősítette. Amikor 1921. augusztus 28-án az osztrák csendőrök átlépték a határt, hogy birtokukba vegyék a nekik ítélt területet, Ágfalvánál a Francia Kiss Mihály és Kaszala Károly vezette felkelők szembeszálltak a csendőrökkel és visszaverték őket. Ezzel kezdődött a nyugat-magyarországi felkelés, amelynek szerencsére ma ismerjük a végkifejletét.

„– Isten veletek, jó sztregovaiak! Most pedig indíts Cim és repülj, a hogy csak tudsz, hogy a fö’d egy formátlan feketeséggé olvadjon össze alattunk. Előre!

A motor berregni és kattogni, a gép gurulni kezdett. Egyszerre csak egy nagy szökkenéssel fönn termett a magasban és beleröpült a végtelenségbe… Nagy szomorúsággal néztem utána, de szinte röstellem bevallani, hogy bizonyos megelégedettség fogta el a szivemet… és ennek nyomán hálát adtam a jó Istennek, hogy engem közönséges földi halandónak, tuczatembernek teremtett, a kinek létezését a Balsors észre sem veszi… és a mint a távolban még látszó fekete pontra meredtem, az a kegyetlen érzésem támadt, hogy ott egy szerencsétlen ember viszi összetört szivét egyenesen az Isten trónja elé, hogy ott panaszt tegyen szétdúlt életéért…

És ekkor két puha kar fonódott a nyakam köré, az én édes asszonykám hozzám simult és lassú léptekkel megindultunk a mi kedves fészkünk felé” – Rákosi Viktor regényének záró sorai ezek, amelyek a Vasárnapi Ujságban már átcsúsztak a tizedik oldalra, ahol Egan Imre volt főispán arcképe jelent meg a szöveg mellett, akit a nyugat-magyarországi harcok alkalmával az osztrákok elhurcoltak, s csak ekkor, az év decemberében engedték szabadon.

(Magyar Hírlap, 2016. december 10.)