Gyertyafényben

A Magyar Nemzet című lap Poszt-trauma című rovatában közli Szabó Palócz Attila írását.

*

Gyertyafényben

Alig néhány napja történt, hogy egy barátom meghívott, lépjek be a Budapest régi képeken nevű Facebook-csoportba. Nem kellett nagyon győzködni, rábeszélni vagy biztatni, mert mindig is fogékony voltam az ilyesmire. Csatlakozásom után pedig első lépésben csak görgettem a képeket, s időnként megállva alaposabban is megnéztem egyik-másik régi felvételt. Van itt minden, mint az Ecseri piacon: a fürdőzőkkel teli Római-part a hetvenes évekből, a brit Iron Maiden heavy metal zenekar tagjai egy, a Halász bástyán pózoló beállításban 1986-ból, meg persze az Erzsébet híd közelében, a pesti Duna-part lépcsőin hűsölő csodaszép lányok 1969-ből… Minden. meg minden is, ahogy mondani szokták.
Mégis egy 1956-os fényképnél állapodtam meg végül, amikor visszagörgetve azokat a fotókat keresgéltem ki újra, amelyek valamiért felkeltették az érdeklődésemet. Erich Lessing felvételén esik a hó, csak annyit tudhatunk róla, hogy valamikor decemberben készült, pontos dátumot nem írt mellé a kép feltöltője. Valaki azonban digitálisan máris kiszínezte az eredetiben természetesen fekete-fehér felvételt. Érdekesek lettek a színhatások, amelyek így talán egy kicsit ki is emelik a fotográfia szereplőinek arcvonásait, elmélyítik a ráncokat, kivehetőbbé teszik az érzéseket. Mindig olyan érzést keltenek bennem ezek a kiszínezett felvételek, mint a hasonlóképp kiszínezett, fokozatosan egyre tarkábbá és izgalmasabbá, fordulatosabbá, furfangosabbá váló történetek: minél több mesélik el őket, annál inkább münchhauseniekké válnak. Elmentettem gyorsan a felvételt, s így aztán ez a fénykép is mindig egyre többet mond el, akárhányszor megnézem újra.
A fotó a mai Fővám téren készült, amely akkor már és akkor még Georgi Dimitrov bolgár kommunista vezető nevét viselte. Egy idős nő karácsonyfára való gyertyákat árul a járókelőknek, de nem ám amolyan díszeseket, tarkákat-csicsásakat, nem: ezek egyszerűek, fehérek, manapság talán nem is mondanánk többnek az úgynevezett háztartási gyertyáknál, amelyek lassan már egyébként is kivesznek a köztudatból, de legfőképp a boltok, üzletek, bevásárlóközpontok, nagyáruházak kínálatából. Ha nem gyújtanánk gyertyát ilyenkor az adventi koszorún, és nem díszítenénk így a karácsonyfát, a mai tizenévesek vélhetően már azt sem tudnák, hogy mire jó és mi is az a gyertya.
Ünnepre készülődtek hát ezek az emberek ezen a kiszínezett felvételen, karácsonyra, alig másfél hónappal a forradalom és szabadságharc vérbefojtása, a megszálló szovjet tankok diadala után, de gyertya abban a helyzetben is jutott a fenyőre. Néhányan talán az ünnep más kellékeit is elő tudták teremteni, másoknál ott hevertek még a nagyszülőktől örökölt díszek a szekrény alá tolt cipős dobozokban. Hazudhat bárki, ezen ne lepődjünk meg, megszokhattuk, de egy dolog van, amiről ez nehezen feltételezhető: a néplélek nem hazudik. A felvétel szereplőinek ugyanis mindenek ellenére is igényük volt a karácsonyra, a megszokott ünnep megtartására. A szovjet tankok talán meghatásozhatták a körülményeket, szétlőhettek épületeket, átgázolhattak utcákon és tereken, beleszólhattak a hétköznapokba, de a néplélek igénye kívül esett a hatáskörükön: abba a szférába már nem juthattak el. Még ha ez történetesen egy olyan ünnep is volt, amelyik különösen irritálta a rezsimet.
Ezek az emberek pedig akkor már akár szabadságban is ünnepelhettek volna, ha a szovjet birodalom tiszteletben tartja az ország és népének önrendelkezési jogait, talán szabadságban is ünnepelhettek volna, ha a nagyhatalmakat csak egy csekélykét is érdekli, mi történik a kicsi Magyarországon, talán szabadságban is ünnepelhettek volna, ha egy kicsit is más erőviszonyok és érdekérvényesítési mechanizmusok működnek akkortájt a nemzetközi nagypolitikában.
De ezek az emberek vert helyzetben is tudtak ünnepelni. Megalázottan és véres körülmények között megfogyatkozottan is. Mint a romok az utcákon, a keserűség is ott volt még ugyan az arcukon – szép színesben is –, mégis megadták a tiszteletet a piros betűs napnak, a családjuknak és a szeretteiknek. Kitartásuk és hitük mindenképp az utókor elismerésére és tiszteletére érdemesíti őket.
Évtizedek múltak el azóta. Szinte minden megváltozott időközben a nemzetközi nagypolitikában. S mégis, a megszokottnál az idén is óvatosabbaknak kell lennünk karácsonykor, de ez mit sem változtat majd az ünnep fennköltségén és meghittségén.

(Magyar Nemzet, 2020. december 23.)

Rabok sorsa a népbírósági börtönben

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Rabok sorsa a népbírósági börtönben
„Az emberek tíz százaléka hajlandó az elveiért lógni” – A halálos ítéletek végrehajtására a Markó utcai intézet udvarát jelölték ki

Az ötvenmillió emberéletbe került háború után a világ felelősségre vonást követelt. Indokolt kívánság volt, de csak a vesztes országok politikusaira, tisztségviselőire és fegyveres testületeik tagjaira terjedt ki. Magyarországon sem merülhetett fel, hogy az ország 1944-ben nemcsak a zsidók deportálásában és a nyilasterrorban volt bűnös, de kényszerhelyzetben is volt: szuverenitása a német megszállással megszűnt.

Az, hogy a Vörös Hadsereg ellen honvédő háborút folytatottunk, és hogy a győztesek civil magyarok százezreit deportálták a Gulagra, megítélésünk enyhítésekor szóba sem jöhetett, és a magyar zsidóság pusztulásának méretei láttán a háborús bűnösökkel és a megalapozatlanul annak tekintett politikusokkal szembeni bírói méltánytalanságok és igazságtalanságok méltányosnak és igazságosnak tűntek az új hatalom embereinek szemében. (Sokan a szovjet szakértők által készített listák alapján kerültek be a nemzetgyűlésbe.) A kommunisták a fehérterrorért és az államrendőrség politikai nyomozói által elkövetett kegyetlenkedésekért is kiélték bosszúvágyukat, és a Klár Zoltán által megszervezett zsidó munkaszolgálatosok – akikből sokan beálltak a Péter Gábor vezette politikai rendőrség soraiba, majd döntő súllyal szerepeltek az ÁVH tiszti karában is –, nos, ők sem voltak mentesek a többségi, a keresztény társadalom iránti gyűlölettől.

Feudális Magyarország
Az új bírói szervezet, a népbíróság munkájára és a népbírósági perekre a kommunisták történelemszemlélete, a „félfeudális Magyarország” elítélő címkéje – amelyet még a börtönben fogalmazott meg Rákosi – nyomta rá a bélyegét. Ennek jellemzője a „horthysta múlt” elítélése és a magyarsággal szemben az utódállami népek történelmének a partizánkultusz jegyében fogant felmagasztalása volt. Moszkvai utazásán, 1945 júniusában a bolgár párt főtitkára, Georgi Dimitrov kritikájára – több háborús főbűnös elleni per kellene nálunk – egy interjúban a magyar pártfőtitkár perverz vigyorral úgy reagált, hogy „amikor olvastam, Bulgáriában minden fasiszta minisztert sikerült elfogni, csorgott a nyálam”.
A népbíróságok – amelyekbe a népbírákat saját soraikból jelölték ki a koa- líciós pártok – 1949. január 31-ig 20 380 esetben hoztak elmarasztaló ítéletet, négyszáztizennégy embert ítéltek halálra és száznyolcvankilenc főt végeztek ki.

A bitók már készen álltak
A fővárosi börtönök közül a Markót jelölték ki népbírósági börtönnek, és hogy a kivégzések iránt oly szenvedélyesen érdeklődő pestiek kíváncsiságának is eleget tegyenek, ezek végrehajtására ott helyben, a börtön udvarát jelölték ki.
„Amit velem művelnek (1946) március 1. óta, tehát ítélethirdetés óta, már tényleg vicclapba való” – jegyezte be börtönnaplójába a volt nemzetvezető, a halálra ítélt Szálasi, akinek elmagyarázták, mit jelentett a tanácselnök bejelentése, hogy a nemzetközi szerződésre való tekintettel felfüggeszti az ítélet végrehajtását. Csak a háborús főbűnösök felett ítélkező nürnbergi főtörvényszék jóváhagyására várnak: ez előírás.
S mintha egy színielőadás próbájára készülnének, az érdeklődők rájöttek, hogy a Markó népbírósági részének egyik emeletéről be lehetett látni Szálasi zárkájába. Miután „ezt felfedezték, azóta sűrűn látogatott ez az ablak. Engem meg azzal gyanúsítanak – a változatosság kedvéért, hogy beszélgetek a kíváncsiskodókkal. Mennyi félelem, beteges gyanakvás és még betegebb gyanúsítgatás van ebben a rendszerben.”
Március 6-án Szálasi ezt írta: „Merészelik végrendeletemet visszautasítani. Ez az igazi demokrata jogrend. Heteken át a legmocskosabb jelzőkkel illettek egy főtárgyalás keretében, amely örök szégyen marad a magyar történelemnek… Idő enyhe, felhős, napsütés, száraz.”
Március 12: „Délelőtt Alföldi alez. kérte, hogy adjam írásban, amit arról a levélről tudok, amit Feketehalmy-Czeydner kapott Horthy Miklóstól… Máskülönben Czeydnernél van, mire kijelentette, hogy lehet az is, hogy az amerikaiak birtokában van. Megmondtam Alföldinek, hogy tudomásom szerint abban a levélben megdicsérte Horthy Miklós Czeydnert, hogy a rendet kíméletlenül helyreállította a Délvidéken.”
Az új hatalom még az utolsó pillanatban is szeretett volna egy, a volt kormányzó elleni dokumentumhoz hozzájutni, de sem az alezredes, sem a börtönorvos nem közölte Szálasival, hogy a bitók a kivégzésre már készen álltak a fogház udvarán. A Markó orvosa, Kerekes doktor egy üres papírt nyújtott át neki, hogy írjon rá valamit, de nem tette hozzá, hogy búcsúzóul. „Megtettem. Szt. János evangéliumának 17. fejezetéből az 1. és a 4. vers sorainak kezdőrészét írtam le, írtam alá és adtam oda neki.”
S aztán az állami ítélet-végrehajtó a nyilas éra kulcsemberei, Gera, Beregfy és Vajna után népes közönség előtt még aznap délután tizenöt óra huszonnégy perckor Szálasit is felakasztotta. (Beregfy, a nyilas kormány hadügyminisztere 1919-ben a Vörös Hadsereg tisztje volt.)

Praktikus gondolkodás
Az emberek tíz százaléka hajlandó elveiért lógni” – írja Hendrik van Loon 1948-ban megjelent munkájában, az Amerika regényében a forradalmak lélektanán tűnődve. (Műveit nagy kedvvel olvasta a magyar keresztény és zsidó középosztály, de nem tanultak belőle. Már csak azért sem, mert akkor látniuk kellett volna, hogy Szálasi sokkal inkább ilyen, az elveiért lógni vágyó ember volt, mint Rákosi.) S mivel hazánkban 1945-től kezdve egy felülről irányított forradalom ment végbe a tulajdon központosítására, kevesen vették észre, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonása csak nyitánya volt egy egész ország megtörésének. A looni első tíz százalék ráadásul korántsem volt elvhű, de orosz szuronyokon biztosan ült.
„További tíz százalék is hajlandó magát felakasztatni – folytatta Loon –, de ezért a gondolatért nem lelkesedik túlságosan. A többi negyven százalék praktikus gondolkodású embernek nevezi magát (félrevonul elefántcsonttornyába), s ha már látja, melyik fél győz, nagy buzgalommal a győző seregéhez csatlakozik. Ez összesen hatvan százalékot tesz ki. A többi negyven százalék mindenáron hisz az »alkotmányos rendben«. Ezek vagy kivégzik fent említett felebarátaikat, ha azok véletlenül nem érnek el sikert, vagy őket akasztják fel, ha bebizonyosodik, hogy rosszul választottak.”
Nálunk az ezeréves királyság felszámolásával (1946) az „alkotmányos rendhez” ragaszkodó negyven százalék volt az, amely vesztett, és majd húsz évig a Közel-Keletre vagy a Maghreb országaira jellemző állami terror lett úrrá hazánkban.
A kommunista diktátorok szemében a fél ország, minden második magyar potenciális ellenzéki volt, és minden kezdeményezésre csírájában lecsaptak. „Joggal merülhet fel a kérdés – veti fel Pritz Pál a Rubicon hasábjain –, miért nem került népbíróság elé Horthy Miklós, miért Bárdossy Lászlóval vette kezdetét a volt elit megbüntetése? A volt államfő lejáratása a perek fontos mozzanata, az majd évtizedeken át tart tovább, egyes körökben ma is fellelhető, ám perbe fogása… nem volt lehetséges. Nem azért, mert az USA nem adta volna ki. Sokkal inkább azért, mert sem Sztálin, sem Rákosi Mátyás nem akarta. Az idők során ugyanis a volt államfő a magyarság szimbólumává vált”, és nem akarták a hatalom helyzetét egy Horthy-perrel megnehezíteni.
A „praktikus gondolkodású emberek” gyorsan tudomásul vették, hogy a zord idők a kormányzó helyett csak a háborús idők három miniszterelnökének életét követelik. Bárdossy, Imrédy és Sztójay a Markó kivégzőudvarán fejezte be életét, és közjogilag nézve, mivel Szálasi egyben a miniszterelnöki szék birtokosa is volt, ő lett a negyedik.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 16.)

Szögesdrót és komor falak. A börtönlét kötelező „külsőségei”

Művi idill: a zárkaélet sohasem volt olyan „romantikus”, ahogyan azt szerették volna bemutatni