Tuzson Bence: Ez nem pozíció, hanem feladat – exkluzív interjú Magyarország leendő igazságügyi miniszterével

A Magyar Nemzet interjút közöl Tuzson Bence államtitkárral, leendő igazságügyi miniszterrel.

*

Tuzson Bence: Ez nem pozíció, hanem feladat – exkluzív interjú Magyarország leendő igazságügyi miniszterével

Hogyan érintette az, hogy a miniszterelnök felkérte az Igazságügyi Minisztérium vezetésére? Milyen eszközrendszere lesz a minisztériumnak az uniós támadások kivédésére? Hogyan alakítaná át a tárcát? – többek között ezeket kérdeztük Tusnádfürdőn Tuzson Bencétől, Magyarország leendő igazságügyi miniszterétől.

– Hogyan érintette önt személyesen az, hogy a miniszterelnök felkérte az Igazságügyi Minisztérium vezetésére?
– Ez egy különös megtiszteltetés. Nem is lehet szavakba foglalni, hogy mit érez az ember, amikor ilyen felkérést kap. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy ez nem egy pozíció, hanem egy feladat. A miniszterelnök egy komoly feladatra kért fel, ez felelősséggel jár.

– Trócsányi László korábbi minisztert Orbán Viktor 2019-ben EU-biztosnak jelölte, így távozott a kormányból. Akkoriban arról szóltak a hírek, hogy a miniszterelnök önt kérte fel a pozícióra. Ezt meg tudja erősíteni?
– Ebben az időszakban nem volt ilyen felkérés. Akkoriban egy nagyon fontos feladatom volt, mégpedig a közigazgatás irányítása. Úgy gondolom, hogy azt a munkát jól elvégeztük, így talán ez az oka annak, hogy a miniszterelnök úr alkalmasnak talált az igazságügyi tárca vezetésére.

– Arra kérte a miniszterelnököt, hogy az európai uniós ügyek kerüljenek el a tárcától, amely tiszta, hagyományos igazságügyi minisztériumi struktúrában működne. Miért tartja fontosnak ezt az átalakítást?
– A következő időszak technikai értelemben sok szempontból az Európai Unióról fog szólni, az uniós soros elnökség időszaka következik most. Ez egy felkészülési időszak. Úgy gondolom, hogy az a feladat teljes értékű embert kíván. Nem szeretnénk elhanyagolni az igazságügyi területet, így az a helyes és felelős döntés, ha a két területet különválasztjuk, és egy hagyományos igazságügyi terület jön létre, a maga uniós vonatkozásaival. A jognak mindig van európai uniós vonatkozása. Nagyon sok szabály közvetlenül érvényesül, és a harc is tulajdonképpen jogi területen zajlik. Ám van egy uniós elnökségi felkészülés, amelynek számtalan dimenziója van.
Különböző szakterületektől az európai vélemények szintetizálásán át egy csapatépítési felkészítői munkát is el kell végezni. A mögöttünk hagyott időszakban indokolt volt, hogy ez a két terület egy tárca alá tartozzon, hiszen az uniós jog szerves része a magyar jognak is, és a csata ezen a területen zajlott. Bóka János lesz az európai uniós ügyekért felelős miniszter a kormányban.
Neki kell majd összefognia a kormányzat különböző területein megjelenő uniós kérdéseket. A legfontosabb feladata pedig az lesz, hogy a leendő magyar elnökség fel tudjon készülni a feladatára. Magyarország fogja vezetni ugyanis az uniós döntéshozatal jelentős részét. Nagyon komoly hatást tudunk kifejteni az Európai Unió működésére, akár rövid, vagy akár hosszú távon is.

– Megtörténhet, hogy az európai parlamenti választások közeledtével fokozódik a harc ezen a csatatéren?
– Elképzelhető, ugyanis az Európai Unión belül egy ideológiai harc is elkezdődött az európai liberális mainstream részéről. Attól félnek, hogy nem nyerik meg az uniós választásokat, s megpróbálnak most mindent lenyomni a nemzetállamok torkán. A jogállamisági jelentések, az uniós döntések, a különböző ideológiai eszmék belopózása az uniós jogalkotásba, az isztambuli egyezmény aláírása mind azt jelzik, hogy ez a harc erősödni fog a választásokig. Ezek lesznek a fő kérdései az uniós választásnak.

– Milyen eszközrendszere lesz az Igazságügyi Minisztériumnak mindezek kivédésére?
– Nagyon kell figyelnünk arra, hogy az unió milyen döntéseket hoz. Figyelnünk kell, hogy a brüsszeli bürokraták hogyan próbálnak lopakodó jogalkotással beavatkozni a nemzeti jogba, és ezt a nemzeti jog eszközeivel folyamatosan ki kell védenünk. Olyan jogszabályokat kell hozni, amelyek nem engedélyezik ezeket a törekvéseket. Feladata van az Alkotmánybíróságnak is ezzel kapcsolatban, természetesen független módon. Fontos megjegyezni, hogy az Alkotmánybíróság jól végzi ezt a feladatot. Többször is láttuk már, hogy megálljt parancsolt az uniós jogalkotásnak. Az Alkotmánybíróság meghatározza azokat a határokat, amelyeken túl már nem tud átlépni az európai uniós jog. Ezek a törekvések mindig a jogalkotásban jelennek meg, de a valóságban hatalmi, ideológiai törekvésekről van szó.

– Az ideológiai kérdések mellett említhetjük a migrációt is, ugyanis az Európai Unió belügyminisztereinek tanácsa néhány héttel ezelőtt megszavazta a migrációs paktumot…
– Szakpolitikailag ezek a kérdések nem az Igazságügyi Minisztériumhoz tartoznak, de minden jogalkotási kérdésre oda kell figyelni. Semmiképpen sem támogatjuk azt, hogy az unió a normális jogalkotási rendtől eltérően átminősíthet egy kérdést, s az átminősített kérdés alatt betolják a migráció kérdéskörét. Az uniós állásfoglalás alapján ezt nem lehetett volna így megtenni korábban. Rá akarnak erőltetni bizonyos intézkedéseket egyes országokra, ám ez így semmiképp nem működhet. A birodalmi logikának teljes egészében ellenállunk. A birodalmi logika önmagában indok lenne arra egyébként, hogy nemzeti ellenállás legyen. Szétfeszíti az Európai Uniót, ha Brüsszel diktálni próbál a jogalkotás terén, mert ez a folyamat oda fog vezetni, hogy a tagállamok nem tartják be az uniós döntéseket.

– Nemrégiben az uniós feltételek miatt át kellett alakítani az igazságszolgáltatást. Ön ezt az átalakítást megfelelőnek találja?
– Ez az átalakítás az igazságszolgáltatás működését tulajdonképpen nem érinti, hiszen az emberek elmennek a bíróságra, ott az igazságot keresik, ahol kapnak egyfajta jogszolgáltatást a végén. Az igazságszolgáltatás és a jogszolgáltatás nem feltétlenül ugyanaz, ennek korrigálásáért tenni fogunk a következő időszakban. Az igazgatási kéréseket tudjuk fogadni, az igazságszolgáltatást azonban át kell alakítani. Nagyon fontos kérdés, hogy a jogkereső polgár megtalálja az igazságot a bíróságon. A jogalkotó szándékának érvényesülnie kell a bírósági ítéletekben. Nem véletlenül alkotnak rendeleteket, törvényeket az Országgyűlésben. Ezeknek mindig van indoka. Érdemes megvizsgálni, hogy az ítéleteknél ez a szándék tükröződik-e. Az átalakítás nem érinti a bíróság függetlenségét, ahogyan azt sem, hogy a bíróság döntését tiszteletben kell tartani. Ám ha a gyakorlat olyan irányba megy el, amely ellentétes a jogalkotói szándékkal, akkor szükség van jogalkotói beavatkozásra.

Ternovácz Áron

(Magyar Nemzet, 2023. július 21.)

Magyarország leendő igazságügyi minisztere szerint  az Európai Unión belül egy ideológiai harc vette kezdetét az európai liberális mainstream részéről. Fotó: Bach Máté

58 év után lemond a veresegyházi polgármester

A 24.hu tudósít Pásztor Béla veresegyházi polgármester lemondásáról.

*

58 év után lemond a veresegyházi polgármester

58 év után lemond Veresegyház független polgármestere, Pásztor Béla, erősítette meg a Telexnek a Magyar Nemzet értesülését a településvezető. Pásztor elmondta: tisztségéről február végével mond le, a döntést pedig a jövő hét keddi képviselő-testületi ülésen jelenti be.

A polgármester döntése okairól azt mondta, új emberre van szükség a település élén, és már tudja is, ki lehet az utódja, szeretné, ha a jelenlegi alpolgármester, Cserháti Ferenc venné át a posztját. A helyiek legkorábban májusban dönthetnek az új vezető személyéről.

Lemondásával kapcsolatban megjegyezte, „nem könnyű elválni”, de az önkormányzattól nem akar eltávolodni, „kéznél lesz”, ha kikérik a tanácsát.

(24.hu, 2023. február 17.)

Győzelem egy reménytelennek látszó körzetben

A Magyar Nemzet interjút közöl Tuzson Bencével, a Pest megyei 5-ös számú választókerület újraválasztott országgyűlési képviselőjével.

*

„AZ ELVÉGZETT MUNKÁT LÁTJÁK, ÉRZÉKELIK AZ EMBEREK, ÉS SOKAN EZ ALAPJÁN SZAVAZTAK”
Győzelem egy reménytelennek látszó körzetben

Azokon a településeken, ahol a városvezetés az együttműködést, a fejlődés lehetőségét és a helyiek érdekeit helyezi előtérbe a politikai acsarkodással szemben, nagy eredményeket tudunk elérni – jelentette ki a szavazáson a dunakeszi központú választókerületben győztes Fidesz–KDNP-s országgyűlési képviselő. Tuzson Bence kiemelte, hogy bár a választások előtt a legtöbben leírták a dunakeszi körzetet, ők hatalmas munkával megfordították az eredményt. Nagy győzelmet arattak.

– Az előzetes becslések, a Taktikaiszavazás.hu oldal szerint dunakeszi volt az egyik olyan körzet, ahol a baloldal joggal számíthatott mandátumra. Aztán, mint a legtöbb helyen, ebben a választókerületben is elmaradt a szivárványkoalíció győzelme. Az ön körzete az egyik legnehezebb agglomerációs választókerületnek számított, mégis több mint háromezer vokssal kapott többet, mint a baloldali riválisa. Számított ilyen erőteljes fölényre?
– Valóban, nagyon nagy dolog volt az, amit véghez vittünk. Mindenek előtt, a térség lakóinak szeretném megköszönni azt a bizalmat, amit belém fektettek és azoknak az embereknek, akik a kampány során végig támogattak a munkájukkal. A céljaink továbbra is közösek, minden nap azon dolgozunk az itt élőkkel, hogy ezeket megvalósítsuk.

– A választás előtt nem sok esély mutatkozott a folytatásra.
– A kampányt megelőzően a felméréseket figyelembe véve, a legesélytelenebb körzetek egyike volt a miénk. De ezúttal is bebizonyosodott, hogy a mérkőzés a pályán dől el, és eszünk ágában nem volt egy pillanatig sem feladni a harcot, minden egyes plusz szavazatért keményen megküzdöttünk. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy az embereket nem lehet átverni.

Ha valaki egymás mellé teszi az elmúlt években megvalósított fejlesztéseket és a közösen elvégzett munkát, valamint azt a céltalanságot, amit ellenfeleink kínáltak, egyértelmű volt a hatalmas különbség. Egy messziről jött ember mondhat bármit, de amikor az emberek szavaznak, ott bizony a valóság közbeszól. Az itt élő emberek ezt átlátták, és ennek megfelelően döntöttek.

– Ha összevetjük az előző és a mostani országgyűlési választás eredményét, akkor azt látjuk, hogy 2018-hoz képest csaknem négyezer vokssal szerzett többet. Kiket tudott ezúttal mozgósítani?
– 2014 óta eddig minden országgyűlési választás során sikerült egyéni és pártlistás szinten is gyarapítani a szavazataink számát. A választási eredményeket elemezve azt is láthatjuk, hogy több mint ezren döntöttek úgy, hogy támogatnak a szavazatukkal olyanok, akik egyébként nem a Fidesz–KDNP támogatói. Ez egy nagyon jó visszajelzés számomra, ami azt mutatja, hogy még ha bizonyos témákban nem is értünk egyet, az elvégzett munkát látják, érzékelik az emberek, és sokan ez alapján szavaztak.

– Mit jelent ez a számok nyelvén?
– Több mint 3200 szavazattal kaptam többet az ellenfelemnél, ez összesen plusz 4,35 százalékot jelentett. A pártlisták közötti versenyben is szép sikert értünk el, itt is két százalék fölötti volt a különbség. 

Ahogy már említettem, mindezt egy olyan körzetben értük el, amit előzetesen leírtak, és rajtunk kívül mindenki baloldali győzelemre számított. Nagyon büszkék vagyunk erre az eredményre.

– A legtöbb magyarországi választókerületben kevesebben szavaztak most, mint négy éve. Nem úgy a dunakeszi körzetben, ahol 2018-hoz képest csaknem négyezer fővel többen voksolhattak. Még mindig folytatódik a kiáramlás Budapestről az agglomerációba?
– Bizony, amióta 2014-ben először indultam képviselőjelöltként, azóta csaknem tízezer fővel nőtt a szavazásra jogosultak száma, az pedig a választókerület egyik sajátossága, hogy jóval az országos átlag fölött szokott lenni a részvételi arány. Nagyon népszerű ez a térség, jó itt élni, a legtöbben családalapítás céljából költöznek ide. Éppen ezért, megnőtt az igény arra is, hogy új iskolákat építsünk, vagy a már meglévőket kibővítsük, felújítsuk. A térségben az elmúlt években tizenhét iskolafejlesztési program már lezárult, hat folyamatban van. És ne feledkezzünk meg a legkisebbekről sem, 2014 óta összesen huszonöt bölcsőde és óvodafejlesztést valósítottunk meg, ami több mint ezer új férőhelyet biztosított. Nagy segítség ez az itt élő családoknak.

– Országszerte sokfelé panaszkodtak arra, hogy a választási küzdelemben a baloldal nemtelen eszközöket engedett meg magának, aljas támadásokat indított és plakátokat rongált meg. Tisztességes volt a dunakeszi körzetben a választási kampány?
– Országosan is kiemelkedő szabálysértésekre szerencsére nem volt példa a kampány során, a szavazás pedig békében zajlott. Az én plakátjaimat is többször megrongálták vagy eltávolították, ezeket pótoltuk, köszönhetően az aktivistáink munkájának. Valamint ezúton is szeretném megköszönni a szavazatszámlálóink kitartását és töretlen figyelmét, akiknek talán még soha nem volt ilyen nehéz dolguk, hiszen nemcsak az országgyűlési választások, de a népszavazás szavazólapjait is külön meg kellett számlálniuk.

– Azzal, hogy megvédte mandátumát, eldőlt, hogy újabb négy évig Fidesz–KDNP-s parlamenti képviselője lesz a körzetnek, miközben legalább 2024 őszéig Dunakeszit is a nemzeti oldal színeiben győztes polgármester vezeti Dióssi Csaba személyében. Milyen kettejük munkakapcsolata?
– Polgármester úrral nagyon jó, baráti kapcsolatot ápolunk. Egészen biztosan állíthatom, hogy az a munka, amit Dióssi Csaba és csapata Dunakeszin elvégez, az országosan is párját ritkítja. A 2019-es önkormányzati választásokon a település méretéhez képest az egyik legjobb eredményt érték el. Ez egyértelmű visszajelzése volt annak, hogy az önkormányzat munkájával elégedettek a dunakesziek.

– Ez a választáson is megmutatkozott?

– Dunakeszi a kampány szempontjából is egy nagyon érdekes terep volt. A város bebizonyította, hogy az emberek igenis értékelik az elvégzett munkát, még akkor is, ha bizonyos dolgokban nem értünk egyet. A végeredményt figyelembe véve, itt a pártlistás versenyt ugyan elveszítettük, egyéniben viszont három százalékkal több szavazatot kaptam, mint az ellenfelem, és az ellenzéki pártlistát is sikerült a voksok számában megelőznöm. 

Óriási eredmény ez, ami jól mutatja, hogy ott, ahol az önkormányzati munka kiváló és jó az együttműködés, hatékonyan lehet dolgozni, elég csak a Diáknegyedet megemlíteni. Míg máshol, ahol a felajánlott segítséget is elutasítják, partner nélkül nehéz az együttműködés.

– Mi adja majd önnek a legtöbb feladatot a dunakeszi körzetben a következő időszakban?
– Megszámolni is nehéz a feladatokat. Több folyamatban lévő nagy fejlesztésünk van, ilyen a Fótot, Veresegyházat, Erdőkertest és Csomádot is érintő, 71-es vasútvonal fejlesztése vagy az M2-est az M3-as autópályával összekötő út megépítése, ami segíteni fogja az itt élők közlekedését. Ide tartozik a Csömöri HÉV fejlesztése és a már említett Dunakeszi Diáknegyed is. De megemlíteném a gödi Huzella kert fejlesztését is, aminek köszönhetően a városban ismét egyetemi oktatás zajlik majd.

– Hol tart a Diáknegyed fejlesztés előkészülete Dunakeszin?
– Az előkészületek már lezárultak, leraktuk az alapkövet, megindultak a terepmunkálatok, és a már jól látható alapozási és szerkezeti munkálatok is elkezdődtek. Amikor csak tehetem, a helyszínen vagyok, egyeztetek a szakemberekkel, folyamatosan figyelem az építkezést. A fejlesztés jó ütemben halad, az a célunk, hogy annak az ezerötszáz gyermeknek, akik 2025-től itt tanulhatnak, a legjobb körülményeket biztosítsuk.

– Milyen az együttműködése a többi település vezetésével, az ott működő civil szervezetekkel?
– Azokon a településeken, ahol a városvezetés az együttműködést, a fejlődés lehetőségét és a helyiek érdekeit helyezi előtérbe a politikai acsarkodással szemben, nagy eredményeket tudunk elérni. Vannak olyan települések ahol a polgármesterekkel ugyan nem azonos világnézetet képviselünk, mégis kiváló az együttműködés. De sajnos van olyan példa is, ahol a városvezetés az országos politikát helyezi előtérbe a helyiek és a város érdekeivel szemben. Remélem, hogy ezt a káoszt végre sikerül felszámolni, és a széthúzást a munka veszi át. A valós civil szervezetekkel kiváló az együttműködés. Hacsak a méretben legnagyobb szervezeteket említem, a polgárőröket vagy az önkéntes tűzoltókat, akkor csakis a legnagyobb tisztelettel beszélhetünk ezekről az önkéntesekről. De szeretném megemlíteni a Máltai Szeretetszolgálatot is, amellyel a térségben már szintén nagy dolgokat vihettünk véghez a Kilincs programon keresztül. Számos kisebb, helyi szervezettel is kapcsolatban vagyok, akik a térség mindennapjait teszik jobbá. Amikor csak tehetem, részt veszek ezeknek a helyi közösségeknek a munkájában, ez egy nagyon fontos téma számomra. 

Személy szerint minden olyan ügy mellé odaállok, ami a helyi emberek érdekeit képviseli, és minden tőlem telhető támogatást megadok ezeknek a szervezeteknek.

– Milyen fontosabb fejlesztések folynak ezekben a községekben, városokban?
– Körzetünkben több nagy iskolafejlesztési programot is megvalósítottunk, és van, ami jelenleg is zajlik. Tervben van egy 24 tantermes iskola kialakítása is, ezen már dolgozunk. Csomádon hamarosan véget ér a sporttelep fejlesztése, és egy új bicikli úton dolgozunk. Csömörön új református templomot építettünk, emellett a közlekedők biztonsága érdekében hamarosan új körforgalom épül a Laky út végén, és itt is tervben van egy új iskola megépítése. Fóton megépült a Gondviselés Katolikus Óvoda, új helyre költözhetett a Waldorf Általános iskola, vagy említhetnénk az új bringaparkot is. Bővítjük a Garay János Általános Iskolát, pár hete pedig aláírtuk azt a szándéknyilatkozatot, ami az egészségház megépülésének egyik kiindulópontja. Gödön megépítettük az M2-est a 2-es úttal összekötő utat, új KISS emeletes motorvonatok közlekednek, megépült az új egészségház, a Kincsem Óvoda, bővítettük a Németh László iskolát. Megkezdődött a már említett Huzella kert felújítása, ami egy országosan is kiemelkedő beruházás. Erdőkertesen energetikailag felújítottuk a polgármesteri hivatalt, járdát, sportparkot építettünk, és hamarosan új bölcsőde várja a legkisebbeket. Ebből is látszik, rengeteg a teendő.

Borsodi Attila

(Magyar Nemzet, 2022.április 30.)

Tuzson Bence (Fotó: Mirkó István)

Magyar fiúk koporsóban

A Magyar Nemezt című napilap interjút közöl Dupka Györggyel.

*

Magyar fiúk koporsóban

Az Ungváron élő Dupka György történész addig nem hagyja el hazáját, ameddig Kárpátalja hadszíntérré nem válik. Családjával részt vállal a menekültek ellátásában. Középső fia az egyik ungvári gimnáziumban kialakított segélyhelyen önkénteskedik, miközben a város megtelt kelet-­ukrajnai menekültekkel.

– Tizenkét napja tart az Ukrajna elleni orosz invázió. Ungvári magyarként milyennek látja a helyzetet?

– Már a támadás másnapján megjelentek az első menekültek Donyeck és Harkov térségéből. Feleségem rokonai is Herszonból jöttek át igen kalandosan, Kijevet megkerülve, Moldávián keresztül. Anyósoméknál lakhatnak, ameddig haza nem térhetnek, ellátjuk őket. Arról számoltak be, hogy a Kárpátok hágóinál borzalmas a helyzet, ők is hat-hét órát várakoztak az ellenőrzőpontnál. Tudniillik az ukránok mindenkit átvizsgálnak, mert attól félnek, hogy diverziós elemek szivárognak át Kárpátaljára.

– Találtak már ilyeneket?

– A hírek szerint néhányat igen, eljárás alá vonták őket. Az adatok szerint eddig több mint egymillióan hagyták el az országot. Többségük Lengyelország, százötvenezren Magyarország felé menekültek, de sokan Szlovákia és Csehország felé tartanak. Vannak, akik autóval, mások a Kijevből és Lembergből indított evakuációs vonatokon érkeznek. A csapi állomás fontos csomóponttá vált, mert Prágából és Pozsonyból is küldenek vonatokat, hogy átszállhassanak rájuk azok, akik szeretnének. De az ukrán–magyar határon is folyamatosan üzemelnek az átkelőhelyek. Kárpátalja jelenleg a béke szigete, innen nincs igazi ok a menekülésre. Huszonötezer magyar ennek ellenére már odaát van. Az az érzésem, hogy sokakat hatalmába kerített a pánik a rájuk ömlő információáradat hatására.

– A hatvan év alatti férfiakkal, akiket nem engednek át, mi a helyzet?

– A tiszaújlaki határnál a kocsisorban sok férfit láttam. Helyben azt beszélik, hogy megkörnyékezik a határőröket, akik két-háromezer dollárért átengedik őket. Persze, hangsúlyozom, ez csak szóbeszéd, mint ahogy az is, hogy akiknek nem sikerült levajazni a dolgot a határon, azok a cigarettacsempészekkel veszik fel a kapcsolatot, hogy a zöldhatár rejtett ösvényein keljenek át. A falvakban élő, gazdálkodó férfiak ilyesmivel nem próbálkoznak. A végsőkig kitartanak odahaza, mert valakinek etetni kell a jószágot. Meg is szervezték már a településőrségeket, igyekeznek lefülelni a zabrálókat.

– Ezek szerint máris fosztogatják az elhagyott otthonokat?

– Kárpátalján ez még nem jellemző, de Nyugat-Ukrajnából már vannak hírek. Arrafelé, ha tetten érik a fosztogatókat, fához kötözik őket.

– A napokban egy férfit a felesége a csomagtartóban próbált átszöktetni a határon. Mi lesz azzal, aki lebukik?

– Öt-tíz évet kaphat, de nemrégiben emelték a dezertálásra vonatkozó büntetési tételeket. Ha behívója volt, az tíz-tizenöt évet is jelenthet, de ha ráfogják, hogy hazaáruló, akkor akár életfogytiglant is kaphat.

– Kiket hívnak be most?

– Elsősorban a katonaviselt tartalékosokat, és majd csak az utolsó körben fogják behívni a katonailag képzetleneket. A minap jártam az ungvári hadkiegészítő parancsnokságon, ahol nagyon sok ukrán hazafi áll sorba, hogy bevonulhasson. A hivatalos adatok szerint eddig hatvanezren kifejezetten azért tértek haza külföldről, hogy harcolhassanak.

– Az itteni magyarok hogyan viszonyulnak Ukrajna küzdelméhez? Valóban oroszbarátok, ahogy azt Márki-Zay Péter állítja?

– Ez szemenszedett rágalom! Számunkra nincs rémesebb forgatókönyv, mint egy esetleges orosz megszállás! Kárpátalján nincs olyan magyar család, amelyik ne vesztette volna el valakijét a szovjet Gulágon. Mi, magyarok mindenekelőtt békepártiak vagyunk! Egyben ukrán állampolgárok, akik teszik a kötelességüket. Számos kárpátaljai magyar fiúról tudok, akiket az elmúlt nyolc évben koporsóban hoztak haza a Donbasz vidéki hadszíntérről. Amilyen bonyolult a helyzetünk, ugyanolyan sokrétegű az, amit legbelül érzünk. Ahogy nem tudjuk elfelejteni az oroszoknak, hogy mit tettek velünk a szovjet világban, hasonlóképpen nehéz figyelmen kívül hagynunk azokat a sérelmeket, amelyeket az ukrán államtól szenvedtünk el az utóbbi években. Hogyan szeresd azt, aki gyűlöl és rettegésben tart? A humanitárius segítség egyértelműen kifejezi Magyarország, a magyarok jó szándékát Ukrajna felé, amit a józan ukránok meg is értenek.

A Kárpátaljai Megyei Katonai Közigazgatási Hivatal vezetője, Viktor Mikita fel is szólította az ukrán nacionalistákat: „Fejezzék be Magyarország lejáratását! Magyarország rengeteg humanitárius segélyt irányít az országba, üzemanyagtól kezdve az alapvető cikkekig.”

– Az ön családja meddig marad Ungváron?

– Amíg a Kárpátokon innen nem lőnek. Én próbálom vigasztalni az itthon maradottakat.

A legfontosabb a méltóság, amelyet megőriztek őseink, amikor a csehszlovák impérium uralma alá kerültünk, amikor szovjet, majd amikor ukrán állampolgárokká lettünk. Egyiket se mi kértük, de méltósággal viseltük. Csak azért imádkozom, nehogy ismét orosz állampolgárrá váljunk, mert legrosszabb mind közül a szovjet-orosz világ volt.

Bertók T. László

(Magyar Nemzet, 2022. március 12.)

Dupka György (Fotó: Mirkó István)

Nők, akik megtanultak könny nélkül sírni

Az Irodalmi Jelen közli Varga Melinda írását.

*

Nők, akik megtanultak könny nélkül sírni

Arcokra, illatokra vágyom. Maszk nélküli arcokra, fertőtlenítőszermentes illatokra. A sör sárga habjára, a bor fanyar ízére, a kávégép zajára, a versfelolvasás közben tálcával egyensúlyozó, kezdő pincérnőre, aki eltöri a poharakat, és elillan a lírai csönd, a fennkölten felolvasó költő megszomjazik, a közönség nevet. Az élet napfényes mólóján szeretnék sütkérezni, ahol nem kell félni az érintéstől, rettegni az emberek közelségétől, és kellemetlen teszteknek alávetni magunkat, ha kapar a torkunk. Jó volna végre addig ülni a kávéházban, ameddig az este úgy kívánja, és nem addig, ameddig a törvény kegyesen megengedi. Olyan kávéházban kéne ülni, amely az időn kívül helyezkedik el, de már az is szép lenne, ha csak 2019 telét élnénk most meg. Az időn kívüli kávéházakban nincs zöldigazolvány, tíz órás záróra, a maszk pedig csak a farsangi mulatságokban, a karneválon kötelező viselet.
No, de ne szaladjunk ilyen messzire!
2022. január végét írjuk – amelyről az utókor bizonyára úgy fog megemlékezni, hogy Kr.u., az Omikron éve – egy online eseményt szeretnék követni a számítógépen, amelyet Budapestről közvetítenek. Derekasan bevallom, tiszta szívemből gyűlölöm az online eseményeket és a sápadt, szürke kameraarcokat. Az ilyen estekről képernyőfotót megosztó ismerőseimet virtuális karanténba zárom, leállítom a követésüket, és csak egy kattintásra vannak attól, hogy a delete-gombot megnyomjam! Aztán mégsem teszem, nem ők tehetnek róla, hogy a világ gyökerestől kifordult magából.
Annyira viszolygok egy ideje az online tértől, hogy egész biztos, nem hallgatnám meg a budapesti kötetbemutatót, ha nem ismerném a szerzőt és a szóban forgó kötetet.
Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című könyvében olyan novellákkal találkozunk, amelyeknek a főhősei kivétel nélkül nők, tragikus sorsú lányok vagy asszonyok. Szerencsésnek érzem magam a kis kipárnázott életemmel, amelyben voltak ugyan kisebb-nagyobb tragédiák, de hála az égnek, nem ismerem a szenvedés és a nyomor szélsőségesebb formáját.
Vannak olyan életesemények, amelyek kővé dermesztik a könnyet, amikor nincs idő és alkalom sírni, nem marad csak a szenvtelen tekintet, a malaszt, a részvét, a kegyelem. Erről szólnak dióhéjban Lőrincz P. Gabriella Könnytelen madonnák című, egyik legújabb kötetének írásai.
Az online esemény moderátora Juhász Kristóf, aki erősen szellemes, ugyanakkor értő kérdező. Az estre Bonczidai Éva szerkesztőasszonyt is meghívták, aki sose beszél butaságokat, akkor hallgat, amikor kell, és akkor szólal meg, amikor súlyosat kell mondani.
Már az első néhány pillanatban eloszlattam az előítéletemet az online módon követhető események kapcsán, ez is lehet izgalmas, ha hozzáértő kezekbe kerül. A könyvet bemutatni legalább akkora művészet, mint megírni azt, egy rossz moderátor vagy szerkesztő a legprofibb irodalmi művet is lékre viheti.
Az estet a Háló – Találkozás, Kapcsolat, Közösség nevű térben tartották meg, amelynek az a különlegessége, hogy többféle művészeti tevékenységet felkarol, így kiállításoknak is teret ad, illetve különféle közösségépítő eseményeknek. Meglátásom szerint egy könyvbemutató is az, jó alkalom arra, hogy rég nem látott ismerősökkel találkozzunk, olvasókkal ismerkedjünk meg. Az eseményt Móritz László nyitotta meg, hangsúlyozva méltató szövegében, hogy a jelenleg Nógrád megyében, Szandán élő költő Beregszászon született, ahol nemcsak költőnek, magyarnak is nehéz lenni, és hogy Gabriella írásaiban központi szerepet kap a család, a nemzet, a hit, az embertársi szeretet.
„Az egyik láthatatlan főszereplő mindig a szeretet” – írja a kötetről a Magyar Nemzetben megjelent kritikájában Juhász Kristóf, aki, úgy gondolom, rátapintott a lényegre, ugyanis ezeknek a történeteknek és verseknek leginkább azért van akkora erejük, mert mindvégig ott érezzük benne a krisztusi értelemben vett szeretetet, az isteni kegyelmet, ami felemel, lenyúl értünk a legmélyebb gödörbe is.
A moderátor kérdései elé mindig szúr egy kis interpretációt is, felhívja a figyelmet a kötet sarkalatos pontjaira, de nem túl tolakodó, okoskodó, túlmagyarázó, ezért a beszélgetés élvezetessé, izgalmassá és nem irodalomtudományos diskurzussá alakul, úgy érezzük, nem is kötetbemutató ez, inkább baráti eszmecsere.
A legtöbb olvasó nem él át ilyen történeteket, még csak nem is találkozik hasonló, tragikus sorsú nőkkel, hisz nem leszünk elmegyógyintézetben öngyilkosak, és nem megyünk el kilátástalanság okán prostituáltnak, és az sem jellemző, hogy annyira szegények legyünk, hogy ne legyen sóra pénzünk. A tragikus sorsú nők, azaz a könnytelen madonnák az illegalitás határán mozognak, szélsőséges élethelyzeteket élnek meg, és ilyen történeteket minden valószínűséggel nem fikció vagy nemcsak a képzelet teremt, hanem szükséges hozzá valóságos elem, amelyből a történet, a karakter kinövi magát.
A szerző, elmondása szerint, kapott egyszer egy olyan negatív kritikát, amelyben azt rótták fel neki, hogy túl emberközeli dolgokról ír, és mindez nem elég művészies. Hálás utólag ezért, hisz nem az a célja, hogy művészies legyen, hanem hiteles. Élettapasztalat, mások és a saját életének szövevényei alakítják ezeket az írásokat, egyik sem történt meg úgy, ahogy a könyvben le van írva, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy az olvasó úgy érezze, megtörténhetett volna.
Bonczidai Éva, a kötet szerkesztője jó érzékkel alakította ki a könyv ívét, egy-egy nehéz novellát vers old fel, kapcsolódnak tematikailag egymáshoz az írások. A könyv keretes szerkezetű, a Ribancok című írás nyitja, és a Só című mű zárja, mindkettőben kulcsmotívum a pénz. Izgalmas megfigyelni, milyen témák nőnek verssé, illetve melyek azok, amelyek prózában bontakoznak ki. A kötetben gyakori „szereplő” az Isten, leginkább a versekben kap helyet, de a novellákban is végig ott érezzük a jelenlétét. Az igazság sokfélesége bontakozik ki az ő segítségével a történetekből. Bár szörnyű dolgokról olvasunk, még gyilkosságról is, érdekes módon nem jelenik meg a bűn, a hősök nem erkölcstelenek, az olvasó inkább szánalmat érez irántuk, mintsem megvetést. Kiemelhető itt a Hinta című írás, amelyről nekem egyből beugrott Szilágyi István Kő hull apadó kútban című regénye. Ha elolvassák, önök is felfedezhetik a párhuzamot: https://irodalmijelen.hu/2019-mar-05-1212/hinta
„Anyakönyv” kulcsszóval is jellemezhető a Könnytelen madonnák, az anyaságról, a test romlásáról, a kiszolgáltatottságról, a beteg, sérült gyermek és édesanya viszonyáról tanulságos dolgokat tudunk meg.
Lőrincz P. Gabriella úgy gondolja, csak akkor tud hiteleset írni, ha igazat ír. Írásaiban végig jelen van a hite, a szoros kapcsolata az Istenével, ennek hiányában nem tudna alkotni.
Bonczidai Éva szerint, akivel én is mélyen egyetértek, bátorság ma a hitről írni, a világ tele van harsánysággal, keresni kell, ami nem hivalkodó, a szerző egyik erénye abban rejlik, hogy azokról a csendekről is tud újat mondani, amelyekben ott lakik a Fennvaló.
A szerző kiemelte a képzőművész, Móritz Lívia munkáit is, akinek a grafikáját láthattuk a borítón, és a könyv illusztrátora is ő. Az író többször hangsúlyozta, milyen sokat köszönhet azoknak a szerkesztőknek és lapoknak, akik a verseit és a rövidprózáit gondozták, illetve amelyek megjelenési felületet biztosítottak – az Irodalmi Jelen, az Előretolt Helyőrség fontos szerepet játszott az alkotói életútjában, és ez ma sincs másképp.
Az esten meghallgathattunk néhány megható anyaverset és nőiségről szóló költeményt Deák Alexandra előadásban, akit a szerző kislánykora óta ismer, valamit Tóth Péter Lóránt előadásában többek között a Kegyelem és a Rész című verseket, mindkettő a Trianon-évfordulóra jelent meg, a Kegyelem az Irodalmi Jelen Trianon 100 különszámában.
Zárjuk akkor ezekkel a sorokkal virtuális tudósításunkat:

Kegyelmezz, Úristen, kegyelmezz,
Más szavunk nem marad.
Beláthatatlan, drága otthon,
Sebeid krisztusi sebhelyek.
Isten előtt száz év csupán egyetlen pillanat,
S ha elfogynak majd a földi határok,
Csak a kegyelem, csupán az marad.

Varga Melinda

(Irodalmi jelen, 2022. február 1.)

Óriási állami iskolafejlesztés Dunakeszin

Tuzson Bence államtitkár nyilatkozik a Magyar Nemzetnek.

*

KÉT KÖZÉPFOKÚ INTÉZMÉNY ÉPÜL A VÁROS HATÁRÁBAN, A KOMPLEXUMBAN SPORTCSARNOK ÉS USZODA IS HELYET KAP
Óriási állami iskolafejlesztés Dunakeszin

Negyvenmilliárd forintból hatalmas zöldmezős oktatási beruházás kezdődik még az idén Dunakeszin, a várostól északra. A központi forrásból megvalósuló programban épül egy több tanítási nyelvű gimnázium és egy technikum, az oktatási beruházásokat jelentős sportcélú fejlesztések egészítik ki. Az új iskolákban 1500 gyermek tanulhat majd, várhatóan 2025-től.

Dunakeszi és a környező települések az ország egyik leggyorsabban fejlődő térségét alkotják, és ez a megállapítás sok szempontból megállja a helyét – bocsátotta előre Tuzson Bence. A dunakeszi központú választókerület Fidesz–KDNP-s országgyűlési képviselője, a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati államtitkára kiemelte, hogy az elmúlt 25-30 évben igen erőteljesen növekedett a térségben a lakosságszám, erre az utóbbi évtizedben jelentős fejlesztésekkel reagáltak. – Bölcsődék, óvodák és iskolák újultak meg, illetve épültek, továbbá jelentősen fejlődött az úthálózat, az M2-es gyorsforgalmi út egészen Vácig kétszer két sávos lett. Megújult Dunakeszi úthálózata is, komoly sportfejlesztéseket hajtottunk végre, és már FLIRT- és emeletes KISS-vonatokon lehet beutazni Budapestre és onnan vissza a körzet településeire. Sőt a fejlesztési tervekben szerepel, hogy összekötjük az M2-es gyorsforgalmi utat és az M3-as autópályát – sorolta az elkészült és tervbe vett beruházásokat a kormánypárti politikus.

Egyre több gyermek születik

Tuzson Bence rámutatott arra: egyedi a választókerületben, hogy nagyon sok a család és a fiatal, ez a legnagyobb tankerület az országban, ahol a legtöbb gyermek van. Szavai szerint ez rendkívül nagy öröm a számukra, hiszen nem mindenhol mondhatják el azt, hogy a sok gyermeknek köszönhetően oktatási fejlesztésekre van szükség. – A mi agglomerációs térségünkben Csomádon, Csömörön, Gödön, Dunakeszin, Erdőkertesen, Fóton és Veresegyházon jelentős igény mutatkozott az oktatás további fejlesztésére.
Éppen ezért a térségben tizenöt iskolaberuházás már befejeződött, nyolc pedig folyamatban van. Gödön, Veresegyházon és Csömörön szintén új iskola épül. Minden, amit teszünk, azt a célt szolgálja, hogy a családokat támogassuk és megteremtsük gyermekeink biztonságát – fogalmazott a politikus.
Tuzson Bence kitért arra, hogy nemcsak az alap-, hanem a középfokú oktatásnál is fejlesztésre van szükség, és erre most nyílik lehetőség. Szavai szerint Dunakeszin most olyan középiskolai beruházás indul majd, amely talán az országban is egyedülálló, és a város legnagyobb fejlesztése lesz. 

A magyarok erejéből

– Negyvenmilliárd forintos, zöldmezős beruházásban, a 2-es út és az M2-es gyorsforgalmi út között, a várostól északra két középiskola épül, egy technikum és egy több tanítási nyelvű gimnázium. A két intézménybe összesen 1500 gyermek járhat. A nyelvoktatásra azért is koncentrálnak majd fokozottan, mert olyan nagy cégek vannak a térségben, ahol szükség van a nyelvtudásra, de ezt az igényt az itt élők is megfogalmazták. Az oktatási program összeállítása azonban csak most kezdődik, így a részletekről csak később tudunk beszámolni – fejtette ki az országgyűlési képviselő. Hozzátette: a technikumot pedig azért indítják el, mert a városban és a térségben működő ipar megkívánja a szakemberek képzését is.
Tuzson Bence azt mondta, hogy a két iskolafejlesztéshez jelentős infrastrukturális beruházás kapcsolódik, épülnek sportcsarnokok és -pályák, továbbá egy 33 méter hosszú és 25 méter széles uszoda is. – Ez tulajdonképpen egy pilot program, mert nem tudok arról, hogy bárhol az országban ilyen léptékű és összetett oktatási beruházás valósulna meg – hívta fel a figyelmet a kormánypárti politikus.
Az országgyűlési képviselő nagyon komoly dolognak tartja, hogy az ország képes ilyen hatalmas oktatási fejlesztéseket támogatni. Úgy véli, a magyar emberek teljesítményének köszönhető, hogy hazánkban már nemcsak toldozgatásra-foltozgatásra van lehetőség, hanem jövőbe mutató nagy beruházások finanszírozására is.

Erre nem ad pénzt az EU

– A koronavírus-járvány ellenére mi, magyar emberek képesek voltunk arra, hogy összefogással megerősítsük az országot, és így ilyen remek fejlesztések születhetnek meg – közölte a Fidesz–KDNP-s parlamenti képviselő. Kérdésre Tuzson Bence jelezte: egyelőre nem gondolkodnak abban, hogy kollégiumot építenek, mert a térségben éppen elég gyermek és fiatal van, és így nincs szükség a diákok elszállásolására. Ám ha mutatkozik erre igény, akkor később épülhet akár kollégium is. Beszélt arról is, hogy a sportolási lehetőségeket elsősorban a diákoknak alakítják ki, hiszen a városban nagy hagyománya van az utánpótlásképzésnek, de a szolgáltatásokat a lakosság is igénybe veheti majd. A városban egyébként máshol is voltak és vannak sportberuházások. A Magyarság pályán, az ottani sporttelepen is éppen sportcsarnok épül, akárcsak Fóton, Veresegyházon pedig augusztusban adtak át egy új csarnokot.
A negyvenmilliárdos oktatási beruházásról a politikus kifejtette, a munkálatok még idén megkezdődnek, és várhatóan három évig tartanak. 

– A döntés megszületett, a tervek elkészültek, a közbeszerzésen túl vagyunk, így jöhet a gyakorlati megvalósítás. A fejlesztést precízen végig is kell majd vinni – fogalmazott Tuzson Bence. 

A beruházás teljes egészében központi támogatásból valósul meg, erre a célra ugyanis az Európai Unió nem ad forrást.

Borsodi Attila

(Magyar Nemzet, 2022. január 31.)

Gödi életérzés

A gödi TüKörkép című lap Így éltek nagyszüleink című rovatában részletet közöl Tóth Ádám huszonöt évvel korábbi cikkéből.

*

EMLÉKMORZSÁK VÁROSUNK TÖRTÉNETÉBŐL
Gödi életérzés

„Régi képeslapokat nézegetek apám féltve őrzött családi gyűjteményéből, sok közülük Alsógöd, e kis Duna menti község színhelyeiről tudósít. Nem véletlenül: itt volt hosszú ideig atyai rokonságunk több nemzedékének egykori »rezidenciája«, apám itt és a Dunán töltötte fiatalkorának legszebb nyarait. Kies kis liget szélén, néhány fával és bokorral körülvéve állt a földszintes, oszlopos tomácú, tiszta és egyszerű alsógödi állomásépület, a jobb oldalán a síneken átvezető kecses gyalogátkelővel. Apám történelmi hitelességű adatai szerint az itteni magas rangú köztisztviselők, tudós professzorok és egyéb értelmiségiek kedvéért a gyorsított személyvonat is hosszú ideig megállt ezen az állomáson. Kisgöd – ahogy korábban Alsógödöt hívták – volt az egyik állomása az itt áthaladó »királyvonatnak« is: őfelsége Ferenc József vonata ugyanis Pozsonyból jövet, vagy oda utaztában ezen a Pest és Vác közötti – 1846. július 15-én megnyitott – Első Magyar Vasútvonalon közlekedett. A községben egyébként sokáig nem volt posta, ezért az állomás fontos helyszín volt az itt áthaladó és megálló postavonat miatt is.
Az állomás melletti elárusítóbódéban hírlapok, könyvek is kaphatók voltak: a kor és a hely szellemét jól tükrözi a kirakatban felfedezhető Új Nemzedék, Az Est, a 8 órai újság, és mellettük egy Benito Mussoliniról szóló mű is… A bódéban elárusító kisasszony, kívül pedig elegáns, nyári egyenruhájában: sötét nadrágban, fényesre suvickolt cipőben, fehér zubbonyban, csákóval, nagy bajusszal ékítve, a kis gödi társadalomban köztiszteletnek örvendő Heiteier (»Hejtejjer«) állomásfőnök úr néz szembe a kamerával. Apám még élénken emlékszik rá: amikor gyerek volt, néhányszor körbemutatta neki – máskülönben idegenek elől szigorúan elzárt – állomásfőnöki birodalmát.”
(Tóth Ádám: Azok a régi állomások…, Magyar Nemzet, 1996. november 30.)

(TüKörkép, 2021. június)

A kettősségek csapdájában

 A Magyar Nemzet közli Szabó Palócz Attila tárcáját.

*

A kettősségek csapdájában

Jól van, mit bánom én, nyissanak ki a kocsmák, színházak, stadionok, de ne már a munkahelyek is – méltatlankodott mellettem a metrón hétfőn reggel egy nagyjából ötvenes férfi (bár nem szeretném ezúton sem öregíteni…), aki szemmel láthatóan munkába igyekezett. Bár ez az igyekezett azért a szavai nyomán némileg mégiscsak kétségbe vonható, és akár túlzásnak is tűnhet…
A joviális úriember nyilván kényelemesen érezte magát a hómofiszban, jól hozzászokott az otthoni munkavégzéshez – mint ahogy oly sokan mások is a járványidőszakban –, de hétfőn reggel vélhetően már a védettségi igazolványa is ott lapult a farzsebében, mindkét védőoltását megkapta, főnökei pedig éheztek már a személyes találkozásra.
A véletlenül kihallgatott idegen férfi szavai azért is keltették fel a figyelmemet, mert a maguk módján szimptomatikusak, és szépen jellemzik azt a helyzetet – azt a kettősséget –, amibe a járványidőszak alatt valahogy mindannyian belekényelmesedtünk: nagyon vártuk már a védőoltást, s igen sokan voltunk, akik már az elsők között regisztráltunk, amint lehetőség nyílt erre; nagyon vártuk már a tavaszt, és azzal együtt a kiülős vendéglői teraszok megnyitását; nagyon szerettünk volna már beülni egy étterembe, egy cukrászdába, egy halászcsárdába, hogy kényelmesen elfogyasszunk a barátainkkal, rokonainkkal, szeretteinkkel egy finom ebédet-vacsorát. Igen, hiányoztak ezek a dolgok az elmúlt hónapokban az életünkből.
Most, hogy a beoltott honfitársaink száma Magyarországon már nemcsak elérte, de meg is haladta a négymilliót, lassan kezdjük visszakapni korábbi életünk apró-cseprőnek tűnő, mégis jelentős kis darabkáit, elemeit, szilánkjait, csak hát időközben megtanultunk élni azokkal az előnyökkel is, amelyeket a kényszerű korlátozások tettek lehetővé a számunkra. Most, a fokozatos nyitás egymást követő lépéseivel, az enyhítésekkel egyidejűleg tehát meg kell majd tanulnunk össze is egyeztetni ezt a kettőt: a régi és az új életünket.
A nagyvállalati beruházási támogatási program keretében a napokban három, összesen 3,5 milliárd forint értékű fejlesztés valósult meg hazánkban, amiből az állami támogatás mértéke 1,2 milliárd forintot tett ki – olvastam aztán már a mozgólépcsőn a hírekben Varga Mihály pénzügyminiszter szavait. S nem mellékes persze az sem, hogy ezeknek a beruházásoknak köszönhetően több mint ezer munkahely megtartása vált biztossá. Arra persze nem tért ki a hírügynökségi jelentés, hogy a metrón méltatlankodó úriember munkahelyét is beleszámította-e a miniszter ezekbe az adatokba, azt azonban remélem, hogy az irodájába érkezve ez a számomra idegen férfi is örömét lelte abban, hogy találkozhatott a rég nem látott munkatársaival, kollégáival, akikkel az elmúlt időszakban csak a virtuális térben tarthatta a kapcsolatot. Mert, ha igen, s ha csak egy kellemes perce is volt a munkahelyén, akkor nem is mondhatunk mást: Egészségére!

(Magyar Nemzet, 20121. május 3.)

És mit tud Ön Koneszkiről?

 A Magyar Nemzet című napilap közli Szabó Palócz Attila írását Blazse Koneszkiről.

*

És mit tud Ön Koneszkiről?

Történetünk most több szálon fut. Kezdjük talán azzal, hogy Észak-Macedóniában, attól függetlenül, hogy az ország nemrég megváltoztatta a nevét, és fölvette önmeghatározásába az égtájat jelző előtagot – voltak is emiatt napokig tartó heves tiltakozások, tüntetések, demonstrációk a fővárosban, Szkopjéban – továbbra is macedónok élnek. Ugyanis nincs észak-macedón vagy dél-macedón, esetleg kelet-macedón nemzet. Az ország neve az valami más… Akikre tévesen a görögök gondolnak – és emiatt évtizedeken át még az ENSZ-ben is megakadályozták ezen a néven az ex-jugoszláv utódállam elismertetését és felvételét a díszes tagságba –, nos, ők a makedónok. Nagy Sándor makedónjai. Ők hellének voltak, valamikor, anno, a régmúlt történelmi időkben, de legfőképp az időszámításunk előtti korokban és évszázadokban, amikor meghódították az akkor ismert világot és kiszélesítették látókörünket, s akiknek a nyomdokaiban Görögországnak azóta is van egy nagy kiterjedésű, több közigazgatási egységet is magába foglaló, Makedónia nevű régiója. De ne vesszünk el a részletekben…
Mindennek a lényeg csupán csak annyi, hogy Macedóniát és Makedóniát, ahogy a macedónokat és a makedónokat sem kell összetéveszteni.
A történetük második, s ettől bizony teljességgel független szála – ami már egy teljesen szubjektív kérdés, és a személyes érdeklődésen túl nem is nagyon vezethető vissza másra –, hogy nagyon szeretem, eredetiben olvasom, sőt, olykor még fordítom is a kortárs macedón irodalmat. Márpedig Blazse Koneszkit (1921–1993), az írót, költőt, esszéistát, irodalomtörténészt, filológust, egyetemi tanárt, fordítót tartják a modern, s azon belül tehát a kortárs macedón irodalmi nyelv megteremtőjének. Az idén decemberben lesz születésének századik évfordulója, így hát nem véletlen az sem, hogy nagy kiállításokkal és egyéb rendezvényekkel készülnek a jubileumra, már amennyire, ugye, a járványhelyzet, amely őket is igen hátrányosan érinti ott a messzi délen, megengedi. Decemberig persze van még idő, akár arra is, hogy jobbra forduljon a helyzet, legyünk hát optimisták, a védőoltások beadása, a vakcináció a tomboló harmadik hullám ellenére is jól halad a régióban.
A szkopjei nagy jubileumi kiállítás egyik szervezője küldte át nekem néhány nappal ezelőtt Koneszki egyik kevéssé ismert, eredetiben először 1945-ben megjelent poémáját. A címe egyszerűen csak ennyi: A híd (Mosztot). Barátom okostelefonnal fényképezte a régi kiadású kötet oldalait, nem túlzottan értékelhető felvételek hát ezek. De nem is ez a lényeg. A szöveg olvasható volt, és nekem ennyi már elég is.
A százesztendős jubileum talán jó alkalom arra, hogy figyelmünknek egy picinyke szegletét, töredékét az alig kétmilliós lélekszámú déli állam felé fordítsuk. Már csak azért is, mert Blazse Koneszki életműve van olyan jelentős, hogy azt mi is megismerjük és a méltó helyén kezeljük, másfelől pedig azért is, mert ő egy európai léptékű alkotó volt. S a Macedón Tudományos Akadémia alapítójaként bekapcsolta hazáját a nemzetközi folyamatokba, amelyek immár bennünket is érintenek.
A történet sokadik szála, hogy éppen ennek a munkálkodásának köszönhetően, Paszkal Gilevszki személyében a magyar irodalomnak is van egy elkötelezett és elhivatott macedón fordítója, aki még itt él közöttünk, s nagyon remélem, hogy megkapta már a védőoltást. Hiszen ha egyszer végre lesz neki is egy világútlevéllel felérő vakcinaigazolványa, mindenképpen itt lenne a helye egy decemberi, budapesti Koneszki-megemlékezésen.

(Magyar Nemzet, 2021. március 12.)

Blazse Koneszki decemberben lenne százéves (Fotó: Wikipedia)

Paszkal Gilevszki macedón költő, műfordító, miután átvette a Balassi Bálint-emlékkardot (Fotó: MTI)

Hómofiszra, magyar!

 A Magyar Nemzet című napilap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját.

*

Hómofiszra, magyar!

Nagyot változott – már megint! – hétfő óta az életünk: engem például határozottan meglepett, hogy milyen kevesen voltunk reggel a villamoson, a 37-sen, csúcsidőben, amikor pedig mindig mindenki munkába igyekszik, egymás lábára tapos, egymás maszkjába liheg, most meg hát alig lézengtünk néhányan a szerelvényen; átszállás után pedig, a Blahánál a metrón még ülőhelyem is akadt, különösebben keresgélnem sem kellett, pedig arra számítottam, hogy alig férek majd fel a kocsira, akkora lesz a tumultus. Az újabb járványügyi szigorítások első körben tehát nyilvánvalóan meghozták az eredményüket – vagyis megtizedelték az utazógárdát, hiszen aki csak tehette, otthon maradt, hómofiszra magyar! –, ehhez nem kellenek különféle felmérések, módszertani leírások meg kontroll csoportok, elég csak kimenni az utcára.
Persze felmérések most is, s egészen biztosan erről is készülnek majd – utólag is. Meg statisztikák! Csak hát én meg összefüggést látok aközött, hogy mennyire megváltozott a fővárosi tömegközlekedés képe – s ha közbe is iktattunk egy hétvégét, mégiscsak egyik napról a másikra –, hogy milyen „lazán” jutottam be a munkahelyemre, és aközött, hogy Magyarország az elsők között tette lehetővé egy meghatározott összegig a hómofisz adómentes támogatását. A távirati iroda ismertette ugyanis a Niveus Consulting Group – illetve az itt megnevezett üzleti tanácsadó cég nemzetközi hálózatának – régiós összehasonlítását, amelyből kiderült, hogy a jelenlegi járványügyi helyzetben az otthonról való munkavégzés szabályozása és az ehhez kapcsolódó támogatási programok kidolgozása különösen nagy figyelmet kapott több országban, így tehát hazánkban is. Hát persze, hiszen különben nem is lehetett volna ülőhelyem a metrón, ha nem maradnak otthon oly sokan ezen a reggelen…
Az üzleti tanácsadó cég szerint a juttatások tekintetében rendkívül vegyes a kép: egyes országokban komoly támogatási programokat dolgoztak ki a koronavírus-járvány hatására, máshol azonban semmi nem történt ezzel kapcsolatosan. Most mondjam? Persze, mint mindig… C’est la vie! Számított tán valaki bármi másra?
S éppen ezért (mert nálunk idejében ébredtek…) fontos az is, hogy november óta – egyelőre csak a veszélyhelyzet végéig – a magyar kormány lehetővé tette a cégeknek a hómofisz adómentes támogatását havonta a minimálbér tíz százalékának megfelelő összegig, ami jelenleg 16740 forintot jelent. A rendelet szerint kinek-kinek a munkaszerződésében foglaltaknak megfelelően, de a távmunkában dolgozó alkalmazottnak nyújtható az ilyen adómentes támogatás. Nagyon remélem, hogy ténylegesen meg is kapják majd ezt a pénzt mindazok, akiknek most a helyére ülhettem a villamoson és a metrón. Van, aki megteheti, hogy otthon marad, és ehhez én csak gratulálni tudok neki is, a munkaadójának is, minden elismerésemről biztosítva őket. Hómofiszra magyar!
Más kérdés, hogy nem teheti meg mindenki, hogy otthonról dolgozik, hiszen azt a metró kocsit vagy villamost is, amelyen én is munkába zötykölődöm, vezetnie kell valakinek, távirányítással ez ma még nehezen lenne megoldható; egy, a közeljövőnkben játszódó sci-fiben talán már igen. Bírjuk ki még ezt a néhány napot, egy-két hetet, vegyük fel mindannyian a védőoltást, hogy aztán túltömött strandokon és más szórakozóhelyeken, fesztiválokon és táncházakban ünnepeljük meg a pandémia végét. Úgy tűnik nekem, mai szemmel nézve, hogy olyan lesz, mint egy igazi felszabadulás! Mert hát hétfő óta megint egy kicsit más lett minden. De mindennek elsősorban az adhat értelmet – nekünk pedig kitartást –, ami majd utána következik.

(Magyar Nemzet, 2021. március 8.)

Buszállomás-sorsok

 A Magyar Nemzet című napilap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját.

*

Buszállomás-sorsok

A koronavírus-járvány is közrejátszott abban, hogy már hónapok óta nem járhattam szülővárosomban, Zentán, ami persze továbbra sem jelenti azt, hogy ne követném napi szinten az ott zajló eseményeket. Sőt, nemcsak követem – mintegy külső szemlélőként –, de a magam módján részben szervezem is a család otthoni ügyes-bajos dolgait. Tehát, ha a távolból is, de manapság is részt veszek Zenta hétköznapi életében. Még mindig ott él például hetvennyolc éves édesapám, aki a minap vette fel a második védőoltást, igen, a kínai vakcinából, és remekül érzi magát. Nagyon irigykedem rá, mint ahogy mindenkire, aki már átesett az oltáson. Mivel ő nem e-mailezik és nem használ mobiltelefont sem – fogjuk rá ezeket az életkorára, bár az internet világában meg valóban otthonosan mozog, így például napi szinten Facebookozik, és a Nemzeti Sport honlapjáról tájékozódik a meccsekről, mindent követ, amit labdával játszanak, csak a Forama-1-et és a küzdősportokat nem szereti –, az én e-mail címemet adtuk meg a szerbiai kormányzati portálon a vakcinára való regisztrálásnál, és a Zentán élő unokatestvérem mobilszámát írtuk be az sms-ben történő értesítésekhez. Mert ott még ezt az adatot is elkérték, és láss csodát, senkinek semmi baja nem lett belőle.
Arról tehát, hogy édesapám másnap már mehet is felvenni a védőoltást – az elsők között –, én kaptam meg az értesítést e-mailben. Budapestről kellett hát megszerveznem, hogy a csatolt QR-kódott otthon kinyomtassa valaki és be is adja neki az ablakon, hogy nála legyen, amikor a rendelőbe megy. Nem is ez a lényeg, vannak még jó emberek, akikre számítani lehet szükség esetén, mindent megoldottunk, megszerveztünk hát. És nagyon örülök annak, hogy hetvennyolc éves édesapám megkapta a védőoltást. A kínait. Endrének, Csillának, de még Flórának is nagyon köszönöm a segítséget!
Mondom, az ilyen hirtelen jött akcióktól (és attrakcióktól…) eltekintve is napi szinten követem, hogy mi történik szülővárosomban, hiszen az internet korában ennek már nincs semmi akadálya, akkor sem, ha nem is tud átjutni az ember a határon. Így hát a döbbenettel ért fel, amikor megláttam, hogy bontják Zenta buszállomását. Miért?! – merült fel bennem az első kérdés. Nem lehetett volna felújítani, rendbe szedni a kilencvenes évek milosevici jugoszláv gazdasági összeomlása óta valóban csak alig-alig kihasznált, s éppen ezért menet közben igencsak leromlott állapotúvá vált épületet? Miért kell mindig csak pusztítani, rombolni, dózerolni?
Gyerek voltam még, amikor ez a buszállomás 1977-ben felépült, a távolsági járatok addig a vasútállomás előtti parkolóból indultak. Később – elsősorban egyetemistaként – vált életem egyik kulcspontjává ez az épület, hiszen a heti, hétvégi hazautazások péntekenként rendszeresen, ciklikusan ismétlődő célállomása volt. A zentai buszállomás pedig pontosan olyan volt, mint akármelyik másik hasonló vidéki „műintézmény”. Voltam tehát késelés szemtanúja is a szemközti kocsmában, ahova általában beültem egy kávét elfogyasztani, amíg a járatomra vártam, meg persze láttam a váróterem padjain alvó részeg tinédzsereket is, akik ide húzódtak be az eső vagy télen a hideg elől. Hogy is mondjam hát? Nem volt ez itt, kérem tisztelettel, a vidéki elit gyülekezőhelye. A korabeli sajtóból látom azonban, hogy tulajdonképpen ez az épület kapcsolta be az egykori Jugoszlávia közlekedési vérkeringésébe a szülővárosomat, akárhova jegyet lehetett váltani, Ljubljanától Szkopjéig, vagy éppenséggel Szarajevóig.
Most meg majd épül a helyén egy nagy bevásárlóközpont, ahogy az egykori ország területén is ma már hét független állam kelt zavart a tájékozódásban.

(Magyar Nemzet, 2021. február 17.)

Búcsú Kikitől

 A Magyar Nemzet című napilap kultúra rovatában közli Szabó Palócz Attila nekrológját Maletaški Krisztináról.

*

Búcsú Kikitől

Azt hiszem, megint egy kicsivel rosszabb lett a világ… A múlt héten, egy mindaddig még viszonylag kellemesnek, vagy tulajdonképpen csak átlagosnak mondható hétköznap délután érkezett a hír, hogy négy nappal a huszonnyolcadik születésnapja előtt Újvidéken elhunyt Maletaški Krisztina, a Vajdasági Rádió és Televízió fiatal munkatársa. Halálával nemcsak a délvidéki újságírás és a magyar sajtó lett szegényebb, de a közélet egésze is. Meg hát persze nehéz ilyen pillanatokban úgy megszólalni, hogy az ember ne essen a pátosz, a patetikusság bűnébe.
Nem szégyen bevallani: ültem a monitor előtt, a számítógép billentyűzete felett, és sírtam.
Pedig Kikivel – merthogy ez volt a beceneve – a köztünk lévő földrajzi távolság miatt tulajdonképpen csak nagyon ritkán találkoztam, évente egyszer-kétszer, ha összefutottunk, szinte a véletlennek tulajdonítható alkalmakkal, különböző városokban, különböző rendezvényeken, s néha még más-más országokban is. Egy lelkes, kedves, mindig mosolygós és nagyokat nevető, hangosan kacagó fiatal lányként emlékszem rá. S gondolom, nemcsak én… Mindig olyan energiákat sugárzott magából, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy ez az ember imádja az életet.
Tévés volt, immár évek óta a Vajdasági Rádió és Televíziónál dogozott, rákerestem hát a régebbi anyagaira, műsoraira a YouTube-on, az Újvidéki Színház jubileumáról tudósított – élőben jelentkezett be az esti híradóban –, feltűnt egy, a nyelvtanulásról szóló riportban, de a legfontosabb találat talán mégis az volt, amikor „előkerült” a saját műsora, a Kávé Kikivel. Afféle portréműsor-sorozat volt ez – adásonként félórás –, amelyben színészekkel, írókkal, költőkkel, zenészekkel, fotósokkal, alkotókkal, kreatív személyiségekkel beszélgetett, de bemutatott olyan izgalmas, érdekes fiatalokat is, akik valamilyen oknál fogva számíthattak a közönség érdekélődésére, s akiket ilyen-olyan okok miatt a délvidéki magyarság – s azon belül is immár egy új, fiatal és tehetséges nemzedék – kiemelkedő, várhatóan hamarosan meghatározóvá érő egyéniségeinek tekinthetünk.  Érdekes gondolatok, izgalmas kalandok sorjáznak hát itt egymás után ezekben a műsorokban, a világra nyitott tekintettel, kíváncsi érdeklődéssel párosulva, s kicsit vélhetően bizarrnak is mondható, hogy mennyire inspiráló tud lenni egyik-másik jól megválasztott kérdés a válaszadókra. Olyan történetek bontakoznak itt ki ezekben a beszélgetésekben, amelyeket az elmondásuk olykor közvetlen, olykor meg inkább távolságtartóbb, másszor pedig elemző hangvételű elmondása emel ki a hétköznapiságból. Ahogyan tulajdonképpen csak egy igazán kíváncsi, egy őszintén érdeklődő ember tudja faggatóra fogni és beszéltetni a partnerét, aki vagy meg akar nyílni a kamerák előtt, vagy nem. Miközben pedig minden esetben kötelezően ott gőzölög az asztalon egy-egy csésze ínycsiklandó kávé…
Ez volt Kiki. Emlékét őrzi nekünk egy ideig még egészen biztosan a videomegosztó. Nekünk pedig maradnak a fokozatosan ködösülő személyes emlékek, s az a néhány élmény, amire így már talán nincs is, aki rákérdezzen. Egy kicsivel megint rosszabb lett a világ. A tényt el kell fogadnunk, az űrt azonban már sokkal nehezebb.

(Magyar Nemzet, 2021. február 9.)

Hitelességi kullogóversenyben

 A Magyar Nemzet közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Hitelességi kullogóversenyben

Boross Péter, volt magyar miniszterelnök egykor rég – ma már a rendszerváltoztatás történelmi korának a közelmúltunk homályába vesző idején – elhangzott szavai jutottak eszembe a minap az egyik ellenzéki párt közleményét olvasva. Mert Boross fogalmazott egy alkalommal úgy, hogy politikai szempontból sokkal jobb hatással van egy párt vagy egy politikus népszerűségére, ha fejet hajtva beismeri tévedését és bocsánatot kér, mintha konokul kitartana az igaza mellett, s egyúttal tovább halmozná a tévedéseket. Mert ez utóbbi a legnagyobb tévedés…
Olvastam hát ennek az ellenzéki közleménynek a nemzettragédiát vizionáló műkedvelő bölcselkedését, és jutott eszembe, hogy ha csak egy fikarcnyival is alaposabban megnézzünk a tavalyi adatokat – amit a közleményt kiadó szervezet ugyan „elfelejtett” megtenni –, akkor azt kell látnunk, hogy nemzetgazdasági szinten a bruttó és a nettó keresetek 9,7 százalékkal növekedtek a januártól október végéig számított időszakban. A koronavírus-járvány legnehezebb esztendejében is az októberi növekedés 8,8 százalékos volt. A fogyasztói árak átlagosan 3,5 százalékos növekedését figyelembe véve ez a reálkeresetek hat százalékos emelkedését eredményezte az előző év azonos időszakához képest.
Mindezt csak így, kapásból, a számok és a közgazdaság nyelvezetével.
A múlt héten nyilvánosságra hozott statisztikák szerint ugyanis 2013 eleje óta, vagyis nem kevesebb, mint kilencvennégy hónapja töretlen a reálkeresetek emelkedése Magyarországon. Hogy micsoda?! – vonják fel szemöldöküket Gyurcsány Ferenc követői. Hát csak annyi, hogy tavaly október végéig a tíz évvel korábbihoz viszonyítva a bruttó keresetek kilencvenhét százalékkal, a nettó keresetek kedvezmények nélkül 99,7 százalékkal, a családi kedvezménnyel számolt nettó keresetek pedig 106,4 százalékkal emelkedtek. Nem vagyok statisztikus, s nem is szeretnék ilyen színben tündökölni; nem hivalkodnék azzal sem, hogy ilyesmit én ki tudnék számolni. Az adatok viszont nyilvánosak, bárki számára elérhetőek. S mégis…
Egyszerűbbnek tűnik holmiféle hazugságokkal takarózni, gazdasági összeomlást és végzetes recessziót vizionálni, riogatni a potenciális szavazókat, persze, meg egyszerűbb csak úgy hányaveti módon belekeseregni a kamerákba, mikrofonokba, billentyűzetekbe, ahelyett, hogy egy kicsit utána olvasnának. Például talán annak is, hogy a bérek az elmúlt évtized eleje óta megkétszereződtek hazánkban, a foglalkoztatás folyamatos bővülésével együtt pedig ez így jelentősen javította a magyar családok életminőségét. Ezt mondják a statisztikusok. S ennek ellenkezőjét állítja a fent hivatkozott ellenzéki közlemény.
Ezért jutottak hát eszembe Boross Péter szavai: mert a történetnek ez a része már nem is csak a siránkozásról és nem is az ellenzéki politizálásról szól. Ez utóbbit leginkább csak minősíti…
Mert vannak bukott politikusok, akiknek nem számít, hogy hányszor buknak el, a megszokott módszereikkel halmozzák tovább a tévedéseket. Ebben az egy dologban következetesek. A népszerűségük pedig ott kullog valahol a hitelességük szintjén, csak a hangjuk dübörög, de az aztán maximális hangerővel.
Fejet hajtani vagy a tévedésüket beismerni képtelenek, bocsánatot kérni pedig már az óvodában sem tudtak.

(Magyar Nemzet, 2021. január 18.)

Gyertyafényben

A Magyar Nemzet című lap Poszt-trauma című rovatában közli Szabó Palócz Attila írását.

*

Gyertyafényben

Alig néhány napja történt, hogy egy barátom meghívott, lépjek be a Budapest régi képeken nevű Facebook-csoportba. Nem kellett nagyon győzködni, rábeszélni vagy biztatni, mert mindig is fogékony voltam az ilyesmire. Csatlakozásom után pedig első lépésben csak görgettem a képeket, s időnként megállva alaposabban is megnéztem egyik-másik régi felvételt. Van itt minden, mint az Ecseri piacon: a fürdőzőkkel teli Római-part a hetvenes évekből, a brit Iron Maiden heavy metal zenekar tagjai egy, a Halász bástyán pózoló beállításban 1986-ból, meg persze az Erzsébet híd közelében, a pesti Duna-part lépcsőin hűsölő csodaszép lányok 1969-ből… Minden. meg minden is, ahogy mondani szokták.
Mégis egy 1956-os fényképnél állapodtam meg végül, amikor visszagörgetve azokat a fotókat keresgéltem ki újra, amelyek valamiért felkeltették az érdeklődésemet. Erich Lessing felvételén esik a hó, csak annyit tudhatunk róla, hogy valamikor decemberben készült, pontos dátumot nem írt mellé a kép feltöltője. Valaki azonban digitálisan máris kiszínezte az eredetiben természetesen fekete-fehér felvételt. Érdekesek lettek a színhatások, amelyek így talán egy kicsit ki is emelik a fotográfia szereplőinek arcvonásait, elmélyítik a ráncokat, kivehetőbbé teszik az érzéseket. Mindig olyan érzést keltenek bennem ezek a kiszínezett felvételek, mint a hasonlóképp kiszínezett, fokozatosan egyre tarkábbá és izgalmasabbá, fordulatosabbá, furfangosabbá váló történetek: minél több mesélik el őket, annál inkább münchhauseniekké válnak. Elmentettem gyorsan a felvételt, s így aztán ez a fénykép is mindig egyre többet mond el, akárhányszor megnézem újra.
A fotó a mai Fővám téren készült, amely akkor már és akkor még Georgi Dimitrov bolgár kommunista vezető nevét viselte. Egy idős nő karácsonyfára való gyertyákat árul a járókelőknek, de nem ám amolyan díszeseket, tarkákat-csicsásakat, nem: ezek egyszerűek, fehérek, manapság talán nem is mondanánk többnek az úgynevezett háztartási gyertyáknál, amelyek lassan már egyébként is kivesznek a köztudatból, de legfőképp a boltok, üzletek, bevásárlóközpontok, nagyáruházak kínálatából. Ha nem gyújtanánk gyertyát ilyenkor az adventi koszorún, és nem díszítenénk így a karácsonyfát, a mai tizenévesek vélhetően már azt sem tudnák, hogy mire jó és mi is az a gyertya.
Ünnepre készülődtek hát ezek az emberek ezen a kiszínezett felvételen, karácsonyra, alig másfél hónappal a forradalom és szabadságharc vérbefojtása, a megszálló szovjet tankok diadala után, de gyertya abban a helyzetben is jutott a fenyőre. Néhányan talán az ünnep más kellékeit is elő tudták teremteni, másoknál ott hevertek még a nagyszülőktől örökölt díszek a szekrény alá tolt cipős dobozokban. Hazudhat bárki, ezen ne lepődjünk meg, megszokhattuk, de egy dolog van, amiről ez nehezen feltételezhető: a néplélek nem hazudik. A felvétel szereplőinek ugyanis mindenek ellenére is igényük volt a karácsonyra, a megszokott ünnep megtartására. A szovjet tankok talán meghatásozhatták a körülményeket, szétlőhettek épületeket, átgázolhattak utcákon és tereken, beleszólhattak a hétköznapokba, de a néplélek igénye kívül esett a hatáskörükön: abba a szférába már nem juthattak el. Még ha ez történetesen egy olyan ünnep is volt, amelyik különösen irritálta a rezsimet.
Ezek az emberek pedig akkor már akár szabadságban is ünnepelhettek volna, ha a szovjet birodalom tiszteletben tartja az ország és népének önrendelkezési jogait, talán szabadságban is ünnepelhettek volna, ha a nagyhatalmakat csak egy csekélykét is érdekli, mi történik a kicsi Magyarországon, talán szabadságban is ünnepelhettek volna, ha egy kicsit is más erőviszonyok és érdekérvényesítési mechanizmusok működnek akkortájt a nemzetközi nagypolitikában.
De ezek az emberek vert helyzetben is tudtak ünnepelni. Megalázottan és véres körülmények között megfogyatkozottan is. Mint a romok az utcákon, a keserűség is ott volt még ugyan az arcukon – szép színesben is –, mégis megadták a tiszteletet a piros betűs napnak, a családjuknak és a szeretteiknek. Kitartásuk és hitük mindenképp az utókor elismerésére és tiszteletére érdemesíti őket.
Évtizedek múltak el azóta. Szinte minden megváltozott időközben a nemzetközi nagypolitikában. S mégis, a megszokottnál az idén is óvatosabbaknak kell lennünk karácsonykor, de ez mit sem változtat majd az ünnep fennköltségén és meghittségén.

(Magyar Nemzet, 2020. december 23.)

Vírustagadók és jehovások

 A Magyar Nemzet című lap Poszt-trauma című rovatában közli Szabó Palócz Attila írását.

*

Vírustagadók és jehovások

A legnépszerűbb internetes közösségi portálon tudatta a nyilvánossággal a magyar nyelvterület egyik legemblematikusabb vírustagadójának, Gődény Györgynek a felesége, hogy férjét – az otthonukban megtartott házkutatás után – a rendőrség előállította. Elvitték az egyenruhások… Végre! – sóhajtottam fel. „Biztos tudtok róla, hogy már jó ideje aljas támadásoknak vagyunk kitéve. De a mai nap ennél tovább mentek, és a családunk életébe már közvetlenül is beavatkozva, hajnalban megszálltak bennünket, majd házkutatás és lefoglalás után Gyurit elvitték a magukat »nemzetinek« mondó nyomozóiroda emberei…” – írta hát a Facebookon Gődényné asszony, s bejegyzése nyomán egynémely harcias vírustagadók már azonnal utcai demonstrációkat akartak szervezni, tiltakozni az önkény ellen.
Szerintem meg már rég ki kellett volna vonni a forgalomból ezt az embert és a fanatizált közönségét, minden elismerésem a nyomozóké, hogy végre léptek ebben az ügyben. Mert nem az a legnagyobb probléma ezzel a vírustagadónak mondott embercsoporttal, hogy megtéveszti, hazugságaival és az agyrém kategóriáját bőven kimerítő torzításaival tévútra tereli az egyébként sokkal jobb sorsra érdemes emberek gondolkodását, de meggyőződésem, hogy egyenesen közveszélyes is. S attól válik közveszélyessé, hogy valamiféle megszállott térítőként a fanatizmusig hergeli mindazokat, akik bedőlnek a vírusellenes dumáknak, s akik fogékonyak az ilyen átverésekre.
Intő példaként láthatom magam előtt szomszédomat, a Vírustagadó Józsit, a nyugdíjas sörfőzőmestert, akinek kőbányai főztjét évtizedeken át vedelte itt egy egész ország apraja-nagyja, no meg persze lázadó tinédzsere. Szegény Józsira én nem haragszom, ő áldozat ebben a történetben, tény azonban, hogy az elsők között dőlt be a Gődény-féle álnokságnak, még a maszkellenes tüntetésre is elment a nyáron a Szabadság térre, pedig manapság már elég nehezen jár. És szegény Józsit teljesen fanatizálták ezek a közveszélyes őrültek, oly annyira, hogy ma már nem lehet vele két értelmes szót sem váltani, mert azonmód a vírusügyi nemzetközi összeesküvésnél lyukadunk ki. Nem eshet köztünk szó ma már sem a régi sörfőző élményeiről – amelyeket afféle Hrabal-utóérzésként mindig is szívesen hallgattam –, sem bármi másról, akár az időjárásról. Ma már pont úgy viselkedik, mint a Jehova tanúi, akik merev meggyőződéssel csakis egy témát ismernek, és csakis egy választ fogadnak el.
Józsi persze sörfőzőmester – és a legjobbak egyike –, tehát az egészségügyről nagyjából annyi ismerettel rendelkezik, amennyit az a néhány, kötelezően előírt munkaegészségügyi vizsgálat alkalmával szerzett; és nem áll közelebbi kapcsolatban sem a biológiával, élettannal, vegytannal, fizikával, a virológiával meg pláne nem. Józsi a vírussal kapcsolatos ismereteit, amelyeket ellentmondást nem tűrően rázúdít a környezetére, internetes mémekből gyűjti. És megismétlem: Józsi áldozat ebben a történetben. Az egyetlen bűne, hogy fogékony a marhaságokra.
Nem a szólásszabadság része az – akármennyire is kardoskodjanak mellette az ATV meghívott stúdióvendégei –, hogy embereket a megtévesztésük révén hajszolnak bele az óvatlanságba és ezáltal sodorják (élet)veszélybe, ez már kőkemény bűncselekmény, amit a törvény szigorával kell büntetni. Én elsősorban ezért haragszom Gődény „doktorra” – meg persze azért az agymosásért is, amit Józsi szomszéddal tett –, és kérdés nélkül bevarrnám minimum tíz évre a rácsok mögé. Mert megérdemli! De egyelőre ezt, sajnos, a vágyálmaim kategóriájába kell átsorolnom, ugyanis még ugyanaznap este szabadon engedték, az éjszakát már otthon tölthette. Pedig az első tízévnyi börtönpriccs után, törvényes tárgyaláson további tíz évet rá mérnék, akkor már csak azért, hogy szokja a törődést…
S Józsit tenném meg Iustitia mérlegének nyelvévé: Gődényt és társait majd csak azután engedném ki, amikor már az ő fejéből is kitisztulnak ezek a közveszélyes gondolatok, és a védőoltást megkapva immár sör- vagy borgőzös fejjel tudok vele beszélgetni újra, akár az időjárásról, akár a régi sörfőző élményeiről, a sörfőzés apró kis konyhatitkairól.

(Magyar Nemzet, 2020. december 18.)

Forradalom és sajtószabadság

Budapesten a Magyar Nemzet című napilap közli Hegyi Gyula írását Forradalom és sajtószabadság címmel.

*

Forradalom és sajtószabadság
Jó lenne abban konszenzus, hogy 1956 legfőbb eszménye a szabadság volt

Francia kifejezéssel action gratuite-nek nevezik azt a váratlan, logikailag nehezen érthető cselekedetet, amelyet az egzisztencialista regényirodalom tett ismertté. Első látásra ilyen action gratuite volt Angyal István és a Tűzoltó utcai forradalmárok részéről az a gesztus, amellyel 1956. november 7-én megemlékeztek az 1917-es orosz forradalom kitöréséről. Nagy Imre már a jugoszláv, Mindszenty József az amerikai követségre menekült, sok tízezren a nyugati határ felé igyekeztek, s az országban csak néhány helyen folyt fegyveres ellenállás. De a Tűzoltó utcai felkelők még tartották az állásaikat és a fegyvereiket, s az ünnep alkalmából a vörös zászlót is kitűzték az állásaikra. Ezzel azt jelezték, hogy – röplapjuk szövegét idézve – „nemcsak '48 és '19 magyar forradalmainak, de 1917 orosz forradalmárainak” is utódjai. S nem a Szovjetunió tankjai, hanem az ötvenhatos magyar forradalmárok képviselik a bolsevik forradalom szellemiségét.
Mai eszünkkel ezt alighanem másképp gondoljuk, de ott és akkor, 1956 novemberében még sokan így értelmezték a történelmet. A vörös zászlós epizód önmagában is cáfolja azt az ismét felmelegített hazugságot, amely szerint az ötvenhatos felkelők valójában amerikai ügynökök, nyilasok és mindenféle fasiszta bűnözök voltak. Azt sem lehet mondani, hogy a Tűzoltó utcaiak elszigetelt zárványt alkottak volna a forradalmárok között. Angyal István szorosan együttműködött Tóth Ilonával, 1956 egyik leginkább ikonná vált hősnőjével. Stencilezett röpcéduláikat is egymással egyetértve, hasonló szellemben készítették el a Péterfy Sándor utcában. Sőt, korabeli források szerint Tóth Ilona jobban bízott Nagy Imrében, mint a politikailag nála érdeklődőbb és gyanakvóbb Angyal István. Mindez persze nemcsak az ötvenhatot fasisztának bélyegző mai rágalmakat cáfolja, hanem azt az egyoldalú interpretációt is, amely szerint mindenestül antikommunista forradalom volt. Nemcsak Nagy Imréék környezetében, hanem a „pesti srácok”, azaz a fegyveres felkelők között is voltak magukat szocialistának tartó harcosok.
Tegyük hozzá: a szocializmuson az emberek jelentős része akkor még egészen mást értett, mint napjainkban. Sokan azok közül, akik 1945-ben hittek egy új világ ígéretében és aztán keserűen csalódtak a sztálinizmus rémségeiben, 1956-ban még hajlandók voltak egy újabb esélyt adni a szocializmusnak. Ne felejtsük el azt sem, hogy az akkori fiatalok a külvilágtól elzárva, jórészt a hivatalos propagandán nőttek fel. A szovjet partizánfilmek romantikáját fordították vissza a rákosisták és a szovjet megszállók ellen. Tizenegy évvel a második világháború után még nem dőlt el végérvényesen a Szovjetunió és a Nyugat gazdasági, politikai és katonai versenye sem. Az „önigazgató” Jugoszlávia a kor sajátos fénytörésében messze jelentősebbnek és pozitívabbnak látszott a valóságnál, és a Horthy-rendszert nagyon kevesen kívánták vissza. A közös szándék, az önkényuralom elsöprése mögött sokféle, olykor egymással ellentétes, az utókor által ideológiai címkékkel illetett érzés, indíték, ösztön élt a javarészt tizen- és huszonéves résztvevőkben. Az túlzás lenne, hogy a „szocializmus megjavításáért” küzdöttek. Nem akarták a zsarnokságot, a bezártságot és a nyomort, s amit akartak, az sokkal töredezettebb cél volt. Valamilyen szociális, jóléti rendszer, amelyben a szabadság utáni ösztönös vágy volt a legerősebb.
A fegyveres ellenállás leverése után a munkástanácsok viszont valóban egy idealizált, önigazgató szocializmusért küzdöttek, amelynek dokumentumait ma el lehet hallgatni, de még habonyi ügyességgel sem lehetne antiszocialistának nevezni. „Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből meghatározott részesedést fizetnek”, szögezte le a munkástanácsok első kiáltványa. És természetesen maguk akarták megválasztani az üzem vezetőit is. Ez valóban baloldali követelés, de a mai baloldalnak kevés köze van hozzá. Hiszen a munkástanácsok állami tulajdonban gondolkodtak, amelyet nem privatizálni kívántak, hanem dolgozói tulajdonba akartak adni. Ez nemcsak a kádári államszocializmussal, hanem a nyugati szociáldemokráciával is ellentétes elképzelés. És bár a hetvenes–nyolcvanas évek hazai reformmozgalmai fű alatt rokonszenveztek 1956 eszméivel, gazdasági kérdésekben a kapitalizmus irányába tájékozódtak.
Keveset beszélünk arról a sokszínűségről is, amely a forradalom nyomtatott sajtóját jellemezte. A „szabad sajtó” kifejezés ezekben a napokban minden cenzúra, öncenzúra és megfelelési vágy nélküli, valóban szabad sajtót jelentett. Biztosan voltak sztálinisták, akik csak megjátszották magukat, és talán fasiszták is, akik alig várták, hogy másféle tekintélyuralom következzen. De az újságírók nagy többsége örült a szabadságnak, és életében először – többségük utoljára is – kiélvezte annak semmi máshoz sem hasonlítható örömét. Politikai pártállásától függetlenül ugyanis minden újságíró, minden író, minden publicista örül annak, ha szabadon írhat. Ez különbözteti meg a sajtómunkástól, a propagandistától, a bértollnoktól. Nem véletlen, hogy még a felkelőtársai által kalandornak, szélsőséges embernek tartott, a Szabad Nép székházát elfoglaló Dudás József is természetesnek tartotta, hogy politikai ellenfeleinek felajánljon egy újságot. Fiatal újságíróként a nyolcvanas években apránként jöttem rá, hogy idősebb kollégáim közül sokan – köztük párttagok, középvezetők is – „megégették” magukat 1956-ban. S ezt egyszerre próbálták a rendszerhez való lojalitással kompenzálni, ugyanakkor apró gesztusokkal magukban megőrizni. A magyar sajtó a nyolcvanas évek második felében lassan, 1989-től aztán gyors ütemben ismét szabad lett. Visszatért 1956 szellemiségéhez, amelynek egyik alappillére a sajtó teljes szabadsága lett.
Nemzeti ünnepeink alkalmából mindig elhangzik, hogy milyen jó lenne, ha mindannyian ugyanazt gondolnánk az ünnepről. Ez bizonyos fokig naivitás. Egy szocialista, egy antikommunista, egy milliárdos és egy munkanélküli mást tart belőle fontosnak, más hősöket tisztel a forradalomból. Abban azonban valóban jó lenne konszenzusra jutnunk, hogy 1956 legfőbb eszménye a szabadság volt: a sokféle gondolat, vélemény, meggyőződés szabadsága. S ennek akkor és napjainkban is egy sokszínű, független média volt a biztosítéka. Aki ma a sajtó sokszínűségét, függetlenségét, szabadságát támadja, politikai vagy gazdasági ügyeskedéssel aláássa, attól álságos minden ötvenhatos megemlékezés.

(Magyar Nemzet, 2016. november 8.)