Permanens forradalomban

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila újabb sajtótörténeti sorozatának első részét.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Permanens forradalomban

Egy évvel ezelőtt indult a Szabad Magyar Szó

„A helyzettel való közvetlen megismerkedés során kiderült, hogy mind a szovjet katonai parancsnokság, mind a magyar fegyveres erők parancsnokságának előzetes jelentései némiképp – negatív irányban – túlzónak bizonyultak; a katonákkal folytatott megbeszélés után átmentünk az MDP KV-be, ahol megbeszélést folytattunk Gerővel, Nagy Imrével, Kádárral, Szántó Zoltánnal, Hegedűssel, akik tájékoztattak bennünket a városban kialakult helyzetről és az általuk foganatosított intézkedésekről a rendzavarások felszámolása érdekében” – Anasztasz Ivanovics Mikojan (1895–1978) és Mihail Andrejevics Szuszlov (1902–1982) fogalmazott így az 1956. október 24-én Budapestről Moszkvába küldött, közösen jegyzett rejtjeltáviratában. Hozzátették még: „Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erőiket.”

„Moszkvai idő szerint 5 órakor a városban a helyzet ténylegesen a következő:

A felkelők valamennyi tűzfészkét felszámolták, most a legnagyobb, a rádiónál lévő tűzfészek felszámolása folyik, ahol körülbelül négyezer ember gyűlt össze. Kitettették a fehér zászlót ugyan, ám amikor a magyar hatóságok képviselői megjelentek, a kapituláció feltételeként Gerő elmozdítását jelölték meg, mely természetesen elutasíttatott. A mi parancsnokságunk azt a feladatot tűzi ki, hogy ezt a tűzfészket ma éjszaka meg kell semmisíteni. Jellemző, hogy itt a magyar munkatársak, de mindenekelőtt az államvédelmi munkatársak elkeseredett ellenállást tanúsítottak a felkelőkkel szemben, és itt csupán amiatt szenvedtek vereséget, hogy a hadianyagból kifogytak, és támadta őket egy, az engedelmességet megtagadó, pihent magyar zászlóalj is.”

A hiányzó lapok nyomában

Ennyit tudtak hát Moszkvában az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc második napján, a Budapesten zajló eseményekről. Mikojan és Szuszlov aznap érkezett a magyar fővárosba és 31-éig tartózkodott Budapesten. Aznapi operatív jelentésük, amelyet úgynevezett rejtjeltáviratban küldtek meg a forradalmi események helyszínéről a szovjet birodalom központjába, mintegy három és fél évtizeddel később, 1993-ban jelent meg nyomtatásban magyar nyelven. A Móra Ferenc Könyvkiadó ugyanis akkor adta ki a Hiányzó lapok 1956 történetéből című kötetét a Zenit könyvek sorozatában. Válogatta, az előszót és az utószót írta: Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin. Fordította Bazsó Tibor, Bazsó Márton, Kádas Géza és Soproni András.

Forradalmi pillanatok, amelyekről a két szovjet vezető magatartása és véleménye szinte mindent elárult.

Alternatívák nélkül

S immár hatvanegy esztendő távlatából visszaolvasva Mikojan és Szuszlov sorait, felettébb sajnálatos módon azt kell látnunk, hogy hiába telt el időközben ez a bizonyos hatvanegy esztendő, hiába volt időközben egy rendszerváltoztatás Magyarországon (az egykori Jugoszláviát pedig röviddel a többpártrendszer bevezetése után nyomban szétdúlták a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúi…), hiába omlott össze a szovjet birodalom, s hiába éltünk korábban mi, vajdasági magyarok (no jó, én persze még csak gyerekfejjel…) egy mindettől a maga viszonylag elegáns módján elhatárolódó titói, önigazgatású, jugoszláv rendszerben… Mindhiába! Mert hat évtized múltán is azt kell látnunk, hogy ugyanezek a berögződések, ugyanazok a diktatórikus normák működnek a társadalom vezető struktúráiban, mint akkoriban. A „tűzfészkek felszámolása” napi szinten folyamatban van, mert ez a hatalom célja, és semmi más; s hiába tűzik ki esetenként a fehér zászlót némely ellenállók, kívánságaik, elvárásaik nem találnak meghallgattatásra.

Most nem Mikojan és Szuszlov írja a jelentéseket, nem Moszkva diktál, de a mozgástér nem kevésbé behatárolt.

Pedig – gondoljunk csak bele –, ha a vezető politikai erők csak fele annyi energiát fektetnének a saját munkájukba (s ha így valóban el is végeznék a dolgukat…), mint amennyit az ellenvélemények, a kritikák, a másként gondolkodók elhallgattatásába fektetnek, hol is tarthatnánk ma már…

Ma már piros betűs nemzeti ünnepünk az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc kitörésének emléknapja; a leverésére, brutális elfojtására pedig gyásznapként emlékezünk. A forradalmak tehát nem múlnak el észrevétlenül…

Akármennyire szeretné is ezt a szabadságharcok leverése után felálló új hatalom.

Márpedig hat évtizeddel ezelőtt Vajdaságunk szerepe épp a forradalom szovjet leverése után, a megtorlások és a vérbosszú elől menekülő százezrek befogadása – és későbbi továbbküldése – révén értékelődött fel. Mi töltöttük be a kapu szerepét nemcsak a nyugati… de a szabad világ felé is! Hatvan évvel később azonban most szinte minden másképp van: a sajtó- és szólásszabadságunkért most – akárcsak egy évvel ezelőtt is! – nekünk, vajdasági magyaroknak kell kiállnunk. Ugyanolyan nyílt, ámde eltökélt naivitással, ahogyan egykor a szovjet tankokkal, páncélosokkal néztek farkasszemet a pesti srácok. Tisztelet emléküknek! Mert – s idézzük csak ismét Mikojan és Szuszlov rejtjeltáviratának szövegét: „Az elvtársak azon a véleményen vannak, hogy a magyar hadsereg rosszul viselkedett, bár a debreceni hadosztály derekasan helytállt. A magyar matrózok, akik a Duna rakpartjain járőröztek, és különösen, mint ezt már említettük, az államvédelem katonái és munkatársai jól helytálltak.” S a titkosított és szigorúan bizalmas, a levéltárak és archívumok rejtett zugaiban, porosodó sötét mélységeiben évtizedeken át karhatalmisták által őrzött soraikat persze a történelem már rég megcáfolta.

Egy évvel ezelőtt, 2016. október 23-án, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján indult a Szabad Magyar Szó – tisztelegve ezzel az áldozatok emléke előtt is –, hiszen az elnyomással, elhallgattatással szembeni küzdelemnek nincs alternatívája… A hat évtizeddel későbbi szellemi elnyomás, ha eszközeiben és módszereiben különbözik is, semmivel sem különbözik elődjétől, s jól példázzák ezt a mai, vajdasági magyar politikai viszonyaink is. Azzal pedig, hogy az egyensúly helyreállításán ügyködünk, így kerülünk automatikusan, szándékainkon kívül is egy permanens forradalomba. S ez tulajdonképpen még csak nem is a mi megfogalmazásunk vagy a hitvallásunk, még ha vállaljuk is, hanem – mint összeállításunkból majd kiderül – tevékenységünket értékelve mások fogalmazták meg.

Ezúton is, egy év távlatából is köszönjük!

Az elkendőzés helyett

Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján indult hát a Szabad Magyar Szó című független vajdasági magyar közéleti portál, s mint már mondtuk is, ezzel is tisztelegett a hősök és áldozatok emléke előtt. Példaképeket persze mindenfelé találhat magának az ember, ehhez bizony bőséges a történelmi kínálat, a forradalmi szellemet azonban mindig kiérleli valami – leggyakrabban az elnyomás. Az tehát, hogy milyen példaképet választunk magunknak, kiket, milyen események részeseit, nagyban összefügg azzal is, hogy a döntés pillanatában milyen élethelyzetben találjuk magunkat, milyen társadalmi-politikai viszonyok formálják sorsunkat. S milyen erőkkel, hatásokkal, milyen kaliberű elnyomókkal szemben vívjuk meg hétköznapi kis forradalmainkat, a családi tűzhelytől a munkahelyig, és igen, természetesen a közéleti szerepvállalásig is. Az ötvenhatos események hősei előtt tisztelgünk tehát – a kegyelet főhajtásával –, akkor is, amikor a nyílt szókimondásra, az őszinte párbeszédre, a dolgok megvitatására (az elkendőzésük helyett), egymás véleményének kölcsönös tiszteletben tartására, szabad levegővételre buzdítunk azáltal is, hogy Szabad Magyar Szó néven egy független közéleti fórumon biztosítunk teret és helyet immár egy esztendeje mindazoknak, akik hozzánk hasonlóan ugyancsak ki vannak éhezve minderre.

A jövő héten, sorozatunk második részében azokat az írásokat és publikációkat olvassuk majd újra – együtt! – egy év távlatából, amelyek a független közéleti fórum indulására reflektáltak, s elvitték hírünket a nagyvilágba. Nem riadunk meg a bírálatoktól sem, az építő jellegű kritikát pedig nem sértésnek, hanem segítségnek tekintjük, s ugyanúgy megköszönjük, mint a támogatást.

Miért kell a Szabad Magyar Szó?
„1. Mert alapvető emberi jog a szabad véleménynyilvánítás.

2. Mert a nemzeti kisebbséget is megilleti a sokszínűség, a pluralista társadalmi lét szabadsága.

3. Mert a kisebbségi sajtó közösségteremtő ereje nem az egyengondolkodásban, hanem az együtt gondolkodásban rejlik.

4. Mert mégoly totális politikai meg anyagi hatalom, túlerő és támogatottság birtokában sincs joga senkinek elhallgattatni a másként gondolkodókat.

5. Mert szükséges és lehetséges a tiszta és tisztességes közéleti vita, a nyílt eszmecsere.

6. Mert minden konstruktív véleménynek helye van.

7. Mert műveljük a jobbító szándékú, pallérozott kritikát, és vállaljuk a jó szándékú bírálatot.

8. Mert gátat kell szabni a populista demagógiának.

9. Mert megálljt kell parancsolni a félelemkeltésre alapozó politikának.

10. Mert elutasítjuk a gyűlölködést és a karaktergyilkosságot.

11. Mert a szétszóródó, a háborúk, a megfélemlítés és kisemmizettség elől külföldre távozó, elsősorban az interneten kommunikáló vajdasági magyaroknak is joguk van a valós otthoni helyzet megismerésére és a beleszólásra.

12. Mert szükséges és lehetséges a politikai és pénzhatalmi gócoktól független, szakmai értékek mentén szerveződő médiacsalád.”

(Purger Tibor: Miért – és miért nem, Szabad Magyar Szó, 2016. október 23.)

A szakma becsülete

„Mi, alulírottak, akik a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának együttesen tízéves időszakát jegyeztük, úgy érezzük, hogy napjaink Magyar Szója mára teljesen elvesztette az irányérzékét, és letért arról az útról, ami az eredeti küldetése.

Úgy gondoljuk, ez az újság ma már a saját alapítója, a Magyar Nemzeti Tanács által meghatározott irányelveket sem tartja tiszteletben, amelyek szerint »a gyors, időszerű, pontos, alapos, tárgyilagos, sokoldalú, kiegyensúlyozott, megbízható és felelős hírszolgáltatás és tájékoztatás alapvető követelmény…« (Vajdasági magyar médiastratégia 2011–2016).

Úgy véljük, a felsorolt követelmények szinte mindegyikével baj van, de elsősorban a minőségi elvárások csoportjával: a tárgyilagossággal, a sokoldalúsággal, a kiegyensúlyozottsággal, a megbízhatósággal és a felelősséggel. Ezért minden olyan kezdeményezést támogatunk, amely az újságírói szakma becsületének visszaállítására törekszik közösségünkben. Lehetőségeinkhez mérten minden olyan eszközt latba kell vetnünk, amellyel az olvasó megingott bizalmát visszaszerezhetjük. Ezt diktálja az újságírói etika és a szakmai felelősségérzet.”

(Kókai Péter – Pressburger Csaba: Ahol a hír szent és a vélemény szabad, Szabad Magyar Szó, 2016. október 22.)

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. október 19.)

A Magyar Rádió épülete az ötvenhatos események egyik kiemelt jelentőségű helyszíne volt

A Második Nyilvánosság című Facebook-csoport adminisztrátorai nevezték forradalminak a Szabad Magyar Szó indulását

Odavetett elvtársak

A Magyar Hírlap olvasói rovatában közli Kiss István Béla írását Odavetett elvtársak címmel.

*

Odavetett elvtársak

Gyakran panaszkodunk, mi, hajdani „sötétben bujkáló ellenforradalmárok”, de mindazok, akik szívből és nem színből emlékeznek, emlékeztetnek a hatvan évvel ezelőtti, történelemformáló eseményekre, hogy az ifjúság, egyáltalán azok a nemzedékek, amelyeknek ez valóban már csak történelem és nem személyes élmény, nem érzik át, nem fogják fel, hogy mi is történt ötvenhatban valójában, miért kezdhették ezekben a napokban az óráikat bátrabb tanáraink azzal, hogy „történelmi időket élünk”.

Többen persze ennél is jóval tovább mentek, de a Kádár-időkben születetteknek már végképp nem adatott meg, hogy az iskolában igazat halljanak, tanuljanak a magyarság 20. századi forradalmáról és szabadságharcáról. Sőt, magunkat is hibáztathatjuk, ha „szájzáras nemzedékként”, megfélemlítve vagy óvatosságból, „az ő érdekükben” kevesebbet vagy jóval kevesebbet mondtunk el gyermekeinknek a magyarság csodálatos helytállásáról és ennek a barbár, brutális megtorlásáról, mint amit tudtunk. Arról meg már nem is beszélve, hogy a Kádár-rendszerben (vagy még korábban, a „szabadfeldúlás” után) diplomát szerzett, jelentős százalékban átmosott agyú történelemtanáraink körében sem történt meg a rendszerváltás, és többen elszabotálták, hogy ötvenhatot tanítsák (akkor is, amikor ez már a hazugságoktól megtisztított tananyag volt), vagy pedig egyenesen továbbra is „ellenforradalomként” tanították.

Így aztán nincs miért csodálkoznunk azon, ha az ifjúság értetlenségének vagy közömbösségének olyan kirívó példái is előfordulnak, amilyet egyik jeles írónőnk (Vathy Zsuzsa) is szóvá tett egyik napilapunkban. Hogy egy húsz év körüli fiatalember, az október 22-i műegyetemi ünnepség után a Gellért térről induló „korhű” villamos utasaként ilyen szárnyas szavakat szólt: „micsoda f...ság, hogy 57-es villamos, még jegyet is kell venni rá”. De ettől eltekintve is föl van nekünk adva a lecke, előttünk áll a „kihívás” (divatszóval), hogy miképp lehetne az ifjabb generációk érdeklődését fölkelteni, figyelmét ráirányítani azokra a hatvan évvel ezelőtti eseményekre, amelyekből a saját korukat, sőt a saját helyzetüket is jobban megérthetnék, világosabban láthatnák.

Valószínű, hogy ezek a nemzedékek nem túlzottan fogékonyak, nem „vevők” a forradalmi romantikára, ami talán nem is baj, hiszen fennáll a veszélye annak, hogy ez a szemlélet vagy megközelítés nem mindig, nem feltétlenül ad reális képet a történtekről. Némelyek szerint egyenesen kompromittálódott, devalválódott. De a rejtélyek, a felkutatni való témák, amelyekről még mindig kevés szó esik (vagy semennyi), talán nagyobb vonzóerőt jelenthetnek számukra.

Nagy Imre 1989-es újratemetésen, a Hősök terén, amikor a fiatal Orbán Viktor feledhetetlen beszéde is elhangzott, beszéltem egy idős munkásemberrel (rendezők voltunk mindketten az MDF színeiben), aki jelen volt a pártház ostrománál. Azt állította: onnan olyan tűzerővel lőttek kifelé, hogy kizárt dolog, hogy csak annyi védője lett volna, amennyi végül előjött és megadta magát. Különös, hogy ezek között, akiket alighanem odavetettek elvtársaik az ostromlók dühének és bosszújának, Mező Imre is ott volt, aki tudvalevőleg jó kapcsolatot ápolt Nagy Imrével, vagy legalábbis nem volt ellenséges érzületű vele szemben. Egybehangzó emlékezések szerint (még Mécs Imre szerint is!) ezt az embert hátulról lőtték le. Csak nem éppen a saját elvtársai, akik aztán elmenekültek?

(Magyar Hírlap, 2016. november 25.)

Forradalom és sajtószabadság

Budapesten a Magyar Nemzet című napilap közli Hegyi Gyula írását Forradalom és sajtószabadság címmel.

*

Forradalom és sajtószabadság
Jó lenne abban konszenzus, hogy 1956 legfőbb eszménye a szabadság volt

Francia kifejezéssel action gratuite-nek nevezik azt a váratlan, logikailag nehezen érthető cselekedetet, amelyet az egzisztencialista regényirodalom tett ismertté. Első látásra ilyen action gratuite volt Angyal István és a Tűzoltó utcai forradalmárok részéről az a gesztus, amellyel 1956. november 7-én megemlékeztek az 1917-es orosz forradalom kitöréséről. Nagy Imre már a jugoszláv, Mindszenty József az amerikai követségre menekült, sok tízezren a nyugati határ felé igyekeztek, s az országban csak néhány helyen folyt fegyveres ellenállás. De a Tűzoltó utcai felkelők még tartották az állásaikat és a fegyvereiket, s az ünnep alkalmából a vörös zászlót is kitűzték az állásaikra. Ezzel azt jelezték, hogy – röplapjuk szövegét idézve – „nemcsak '48 és '19 magyar forradalmainak, de 1917 orosz forradalmárainak” is utódjai. S nem a Szovjetunió tankjai, hanem az ötvenhatos magyar forradalmárok képviselik a bolsevik forradalom szellemiségét.
Mai eszünkkel ezt alighanem másképp gondoljuk, de ott és akkor, 1956 novemberében még sokan így értelmezték a történelmet. A vörös zászlós epizód önmagában is cáfolja azt az ismét felmelegített hazugságot, amely szerint az ötvenhatos felkelők valójában amerikai ügynökök, nyilasok és mindenféle fasiszta bűnözök voltak. Azt sem lehet mondani, hogy a Tűzoltó utcaiak elszigetelt zárványt alkottak volna a forradalmárok között. Angyal István szorosan együttműködött Tóth Ilonával, 1956 egyik leginkább ikonná vált hősnőjével. Stencilezett röpcéduláikat is egymással egyetértve, hasonló szellemben készítették el a Péterfy Sándor utcában. Sőt, korabeli források szerint Tóth Ilona jobban bízott Nagy Imrében, mint a politikailag nála érdeklődőbb és gyanakvóbb Angyal István. Mindez persze nemcsak az ötvenhatot fasisztának bélyegző mai rágalmakat cáfolja, hanem azt az egyoldalú interpretációt is, amely szerint mindenestül antikommunista forradalom volt. Nemcsak Nagy Imréék környezetében, hanem a „pesti srácok”, azaz a fegyveres felkelők között is voltak magukat szocialistának tartó harcosok.
Tegyük hozzá: a szocializmuson az emberek jelentős része akkor még egészen mást értett, mint napjainkban. Sokan azok közül, akik 1945-ben hittek egy új világ ígéretében és aztán keserűen csalódtak a sztálinizmus rémségeiben, 1956-ban még hajlandók voltak egy újabb esélyt adni a szocializmusnak. Ne felejtsük el azt sem, hogy az akkori fiatalok a külvilágtól elzárva, jórészt a hivatalos propagandán nőttek fel. A szovjet partizánfilmek romantikáját fordították vissza a rákosisták és a szovjet megszállók ellen. Tizenegy évvel a második világháború után még nem dőlt el végérvényesen a Szovjetunió és a Nyugat gazdasági, politikai és katonai versenye sem. Az „önigazgató” Jugoszlávia a kor sajátos fénytörésében messze jelentősebbnek és pozitívabbnak látszott a valóságnál, és a Horthy-rendszert nagyon kevesen kívánták vissza. A közös szándék, az önkényuralom elsöprése mögött sokféle, olykor egymással ellentétes, az utókor által ideológiai címkékkel illetett érzés, indíték, ösztön élt a javarészt tizen- és huszonéves résztvevőkben. Az túlzás lenne, hogy a „szocializmus megjavításáért” küzdöttek. Nem akarták a zsarnokságot, a bezártságot és a nyomort, s amit akartak, az sokkal töredezettebb cél volt. Valamilyen szociális, jóléti rendszer, amelyben a szabadság utáni ösztönös vágy volt a legerősebb.
A fegyveres ellenállás leverése után a munkástanácsok viszont valóban egy idealizált, önigazgató szocializmusért küzdöttek, amelynek dokumentumait ma el lehet hallgatni, de még habonyi ügyességgel sem lehetne antiszocialistának nevezni. „Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből meghatározott részesedést fizetnek”, szögezte le a munkástanácsok első kiáltványa. És természetesen maguk akarták megválasztani az üzem vezetőit is. Ez valóban baloldali követelés, de a mai baloldalnak kevés köze van hozzá. Hiszen a munkástanácsok állami tulajdonban gondolkodtak, amelyet nem privatizálni kívántak, hanem dolgozói tulajdonba akartak adni. Ez nemcsak a kádári államszocializmussal, hanem a nyugati szociáldemokráciával is ellentétes elképzelés. És bár a hetvenes–nyolcvanas évek hazai reformmozgalmai fű alatt rokonszenveztek 1956 eszméivel, gazdasági kérdésekben a kapitalizmus irányába tájékozódtak.
Keveset beszélünk arról a sokszínűségről is, amely a forradalom nyomtatott sajtóját jellemezte. A „szabad sajtó” kifejezés ezekben a napokban minden cenzúra, öncenzúra és megfelelési vágy nélküli, valóban szabad sajtót jelentett. Biztosan voltak sztálinisták, akik csak megjátszották magukat, és talán fasiszták is, akik alig várták, hogy másféle tekintélyuralom következzen. De az újságírók nagy többsége örült a szabadságnak, és életében először – többségük utoljára is – kiélvezte annak semmi máshoz sem hasonlítható örömét. Politikai pártállásától függetlenül ugyanis minden újságíró, minden író, minden publicista örül annak, ha szabadon írhat. Ez különbözteti meg a sajtómunkástól, a propagandistától, a bértollnoktól. Nem véletlen, hogy még a felkelőtársai által kalandornak, szélsőséges embernek tartott, a Szabad Nép székházát elfoglaló Dudás József is természetesnek tartotta, hogy politikai ellenfeleinek felajánljon egy újságot. Fiatal újságíróként a nyolcvanas években apránként jöttem rá, hogy idősebb kollégáim közül sokan – köztük párttagok, középvezetők is – „megégették” magukat 1956-ban. S ezt egyszerre próbálták a rendszerhez való lojalitással kompenzálni, ugyanakkor apró gesztusokkal magukban megőrizni. A magyar sajtó a nyolcvanas évek második felében lassan, 1989-től aztán gyors ütemben ismét szabad lett. Visszatért 1956 szellemiségéhez, amelynek egyik alappillére a sajtó teljes szabadsága lett.
Nemzeti ünnepeink alkalmából mindig elhangzik, hogy milyen jó lenne, ha mindannyian ugyanazt gondolnánk az ünnepről. Ez bizonyos fokig naivitás. Egy szocialista, egy antikommunista, egy milliárdos és egy munkanélküli mást tart belőle fontosnak, más hősöket tisztel a forradalomból. Abban azonban valóban jó lenne konszenzusra jutnunk, hogy 1956 legfőbb eszménye a szabadság volt: a sokféle gondolat, vélemény, meggyőződés szabadsága. S ennek akkor és napjainkban is egy sokszínű, független média volt a biztosítéka. Aki ma a sajtó sokszínűségét, függetlenségét, szabadságát támadja, politikai vagy gazdasági ügyeskedéssel aláássa, attól álságos minden ötvenhatos megemlékezés.

(Magyar Nemzet, 2016. november 8.)

Az ’56-os népvezér halála

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Az ’56-os népvezér halála

A felkelők elfoglalták a Szabad Nép székházát, és ott Függetlenség címen készítettek lapot

Dudás József, a Marosvásárhelyen született ötvenhatos népvezér története a legfélelmetesebbek közül való. Recski rabként 1951-ben kiadták a Securitáténak, hogy „tárja fel ügynöki múltját”. A legkegyetlenebbnek mondott jilavai fegyházban tartották három éven át, és arra voltak kíváncsiak, hogy a királyi Románia egykori politikai foglyaként mit tud Anna Paukerről, a párt egyik vezetőjéről, az akkori román külügyminiszterről, aki ellen Georghiu Dej, a román pártfőtitkár Sztálinnal egyeztetve pert tervezett.

Sztálin halála után az anticionista pert lefújták, és szabadulása után Dudást itthon rehabilitálták, majd Budapesten, egy VIII. kerületi üzemben dolgozott. Előéletéhez tartozott, hogy részt vett Horthyék első, nem hivatalos, a kiugrást célzó moszkvai delegációjában, és a koalíciós időkben a munkásszövetkezet eszméjét és gyakorlatát állította szembe Gerő Ernőnek és Vas Zoltánnak a Gazdasági Főtanácson keresztül kialakított államkapitalista modelljével.

A forradalomban két, a Széna téren október 27-én és 28-án tartott nagy hatású beszédével lett ismertté. Október 29-én a városháza nagytermébe zsúfolódott mintegy ötszáz küldött a Nemzeti Bizottmány elnökének választotta, és amikor fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép székházát, Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen kiadott lapjával az utca népét szólította meg. „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt” – írta, mert nem más, mint a visszarendeződés kormánya. Amikor 30-án tárgyalt Nagy Imrével, figyelmezette, hogy az oroszokban nem lehet megbízni, és követelte, hogy a felkelők adhassanak kormánytagokat. A második szovjet beavatkozás után, amikor Kádá-rék cselből tárgyalni kezdtek a munkástanácsokkal, Varsányi József volt rendőrtiszt - akit csempészésért internáltak Kistarcsára, és így került a recskiek közé - közvetített Dudás és Kádár János között. A megadott időpontban érkeztek a Parlamenthez, ahol Varsányit és a második invázió során megsebesült Dudást kirángatták a kocsiból. A volt rendőrt három nap múlva elengedték, Dudást viszont a Fő utcai katonai ügyészségen szovjet tisztek hallgatták ki.

Eörsi és Obersovszky is említette az oroszok érezhető jelenlétét a Fő utcai épületben. Nyomoztak, kihallgattak: az első pillanatokban Szerov tábornok, a KGB főnöke személyesen irányította őket. Dudás rajta volt Szerovnak a letartóztatandókról összeállított listáján, és kihallgatója, Gneuser KGB rendőr ezredes december 1-jei feljegyzésében már úgy beszélt róla, mint „politikai kalandorról”. S amikor 1957. január 16-án Kádár és Csou En-laj kínai külügyminiszter tárgyalt a magyarországi helyzetről - a kínaiak kölcsönt adtak az ország rendbe tételéhez -, az erről készült feljegyzésben, a hetedik és nyolcadik oldalon Dudás halálra ítéléséről is szó esett. Január 20-án a Népszabadság közölte Dudás Józsefnek és a Széna tériek vezérének, Szabó Jánosnak a kivégzését azzal a megjegyzéssel, hogy Dudás sohasem volt kommunista.

A kínaiak által a „népen belüli ellentmondás” megoldásának ékes példáját  szerette volna Dudá-sék kivégzésével Mao elnöknek Kádár megmutatni? Nem tudjuk. Tamáska Lóránd, az 1961-ben disszidált neves kórboncnok az emigrációban azt állította, hogy Dudást élve nem akaszthatták fel, mert már előtte agyonverték. Az egykori rendőr alezredes, Varsányi  pedig - aki a nyugatiaknak is kémkedhetett - nem sokáig élvezhette a „bolse vita” gyönyöreit: Magyar utcai lakásán egy este agyonlőtték.

„Úri bűnöző” is akadt a jól működő ügynökök között. Őt még a Horthy-rendőrség fogta el négyrendbeli betöréses lopásért, ezért is kapta az „úri bűnöző” nevet. A BRFK betörési csoportja 1946-ban szervezte be, és tartótisztjei „Rónai” fedőnéven futtatták. Sikeresen leplezett le több kasszafúrót, és bár 1954-ben két volt rendőrtiszttel együtt zsarolási ügybe keveredett, egy-két bűnszövetkezet újabb lebuktatása révén szabadlábon maradhatott. Aztán 1955-ben átvette a BM II/5. hírszerző osztálya, és három hónapos kiképzés után Auszt-riában szerette volna bedobni. A BRFK Betörési Alosztály azonban 1956 júniusában tizennégy rendbeli lopás vádjával letartóztatta, és a bíróság hét évre ítélte. „Október 30-án forradalmárok szabadították ki többekkel a Markó utcai fogházból, s a forradalom leverése után ismét ügynöki munkára jelentkezett. A BV. Országos Parancsnoksága büntetésmegszakítást biztosított számára.”

„Rónai”, az örök börtöntöltelék hálátlan, ám de nem megvetendő szerepét játszotta hol kint, hol bent.

Volt, akit a vizsgálat során szerveztek be. V. E. október 24-től november 4-ig ápolónő volt a Corvin közben. Jelentéseit a dorogi és esztergomi rendőrségi fogdából, majd a Markó utcai fogházból írta. Amnesztiával szabadult 1959-ben, de ezután is a hálózat tagja maradt. Főleg Corvin közi elítéltekre, azok barátaira és családtagjaira állították rá, és a corvinisták első parancsnokának, a kivégzett Kovács Lászlónak a szüleiről is adott jelentést. Neve több dossziéban is szerepel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának átadott iratokban. Egyszerű, a civilizációhoz tartozik egy jó baráti beszélgetés és a cigaretta - biztatták tartói, s leszívták a füstöt rekeszizomig.

(Magyar Hírlap, 2016. október 24.) 

Dudás József

Dudás lapja, a Magyar Függetlenség 1956. november 1-i számának címlapja

Kádár, a gyilkos

A Magyar Hírlap közli Szajlai Csaba főmunkatárs írását Kádár, a gyilkos címmel, amelyben Lázár János ünnepi beszédére reflektál.

*

Kádár, a gyilkos

Sajnos, sokakban még mindig csontig hatolt a fájdalom, amikor Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter a hét végén ünnepi beszédében Kádár Jánost gyilkosnak, kollaboránsnak és hazaárulónak titulálta.

Tény, hogy a Kádár-rendszer iránt máig tetten érhető a nosztalgia, ami annak tudható be, hogy a rezsim második korszakában tényleg megengedőbb lett a hatalom. Sok csodálója ma sem képes elfogadni, hogy szó sem volt itt „reformer, haladó” baloldalról, hatékony gazdasági és nagypolitikai döntésekről, sokkal inkább a hitelekből fenntartott fogyasztásra – háromhatvanas kenyér, hétvégi telek és Trabant – helyeződött a hangsúly. Ez a „fogyasztási kultúra” omlott össze a rendszerváltoztatás után.

Kádár és vele együtt a róla neveztetett rendszer sokak körében a rendszerváltoztatás nagy ívű álmainak szertefoszlása után lett ismét népszerű. Az MSZP 1994-ben nem a programja miatt alakíthatott kormányt, hanem azért, mert a korábbi rezsim képviselőit látták benne a választók.

Évtizedeken keresztül hallhattunk arról, hogy Kádár a legvidámabb barakkot hozta létre Kelet-Európában, és mi, magyarok egy kvázi, szocialista mintaországban élhettünk. „Mintaország” egyféleképpen voltunk: a társadalom túlnyomó része passzivitásba süllyedt, és pont az 1956-os események utáni megtorlások miatt is depolitizálttá vált. Erre épült a kádárizmust éltető és átható cinkosság, az egymásra kacsintgató magyar társadalom, és végső soron ekkor jött létre a következmények nélküli ország képe.

Addig jó, amíg Kádár él! – az idősebb generációk valószínűleg emlékeznek még erre a „szlogenre” is, miután „népi vezetőnket” még életében úgy definiálták, hogy reálpolitikus, aki a nép jólétét tartotta szem előtt. Holott alattomos, gyáva áruló, embereket megnyomorító tömeggyilkos volt.

Ha sokan még ma sem tudnak vele, a történelmi hagyatékával mit kezdeni, álljon itt egy kis történelmi, gazdasági, kulturális összegzés. Tény, hogy az ötvenhatos forradalom leverése után a szovjet pártvezetés nem ragaszkodott Nagy Imréék kivégzéséhez, Kádár volt az, aki ezt végig akarta vinni. A megtorlásokat, a leszámolásokat még visszataszítóbbá teszi, hogy 1956. október 30. és november 4. között a Nagy Imre-kormány államminisztere volt.

A Kádár-rendszer feltétlen éltetői még ma is gyakran hivatkoznak arra, hogy gazdaságilag és az életszínvonal szempontjából Magyarország volt a legjobb a kelet-európai fertályban. Ezzel szemben nemhogy használt volna az országnak, hanem fél évszázadra parkolópályára tett bennünket. Amire ma nosztalgiával tekintenek, az a teljesítmény nélküli, (nemzetközi) hitelből finanszírozott relatív jólét volt. Kádár alatt az államadósság a korábbi szint harmincötszörösére nőtt, agrár- és feldolgozóipari európai államból pedig a „vas és acél országa” lettünk. A magyar gazdaság „felnemzárkózásának” nem pusztán a versenyképtelen infrastruktúra az oka, hanem az is, hogy a generációk is versenyképtelenné váltak a szocializmusban. A tévhittel szemben, a Kádár-rendszer nem volt annyira hatékony még a szocialista országok között sem, mint amennyire hirdette magát, és a reformok sem hoztak jelentősen nagyobb növekedést. Ragozni sem kell a kultúra, a történelmi örökségünk teljes szétverését, a kereszténység és erkölcsi normáink visszaszorítását, az építészet, a zene az irodalom leépítését.

Kádár félt a múlttól, és félt a jövőtől, a gyávaság és a félelem mozgatta. Bizonyítani akarta hűségét Moszkvának, ezért öletett meg annyi embert 1957–58-ban. Éppen ezért könnyű megítélni Kádár János teljes politikai művét: gyilkos, kollaboráns és hazaáruló. Kétségtelen, hogy új „kiegyezést” teremtett Magyarországon 1956 után, méghozzá a kölcsönös félelemre alapozott kiegyezést. Miután bebiztosította a saját vezérségét, már csak arra kellett vigyáznia, hogy mindenki azt mondja csupán, amit lehet, s amit szabad.

Kádár János és vele együtt a Kádár-rendszer mutatta meg azt, hogy nekünk, magyaroknak, még a kommunistából is a legalja jutott.

(Magyar Hírlap, 2016. október 24.)

Mikojan a Balatonon

A budapesti Magyar Hírlapban megjelenik Szabó Palócz Attila publicisztikája Mikojan a Balatonon címmel.

*

„Telefonálni Mikojannak, hogy menjen üdülni a Balatonhoz” – ilyen jelentős és fontos döntést hozott a szovjet pártelnökség Moszkvában, 1956. július 9-i ülésén. Ami egy kicsit meg is kérdőjelezi a testület komolyságát. Persze – szigorú megszorítással! –, csak az adott esetben, ugyanis a következő hónapok, és elsősorban az októberi– novemberi események bizony véresen komolyra fordították a történteket. Az úgynevezett Politbürót hívták elnökségnek 1952 és 1966 között ebben a kopogósan hangzó, a korszellemhez illően rövidítésektől agyonterhelt változatban: az SZKP KB Elnöksége. Az iratok kutatója és a magyar kiadásuk szerkesztője, Vjacseszlav Szereda jegyzi meg, hogy az írnok eredetileg úgy jegyezte fel a határozatot: Anasztasz Ivanovics Mikojan menjen csak szépen nyaralni a „Balatonba”. A párt élvonalából pontosan tucatnyian gyűltek össze aznap este, s köztük volt Kliment Jefremovics Vorosilov, Lazar Moiszejevics Kaganovics, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov, és természetesen Nyikita Szergejevics Hruscsov is.

Ez az ülés azonban nem Mikojan elvtárs balatoni nyaralása miatt érdekes most számunkra, hanem sokkal inkább azért, mert ekkor ismertették az SZKP KB Elnökségével Jurij Vlagyimirovics Andropov rejtjeltáviratát, amelyben a budapesti nagykövet a Gerő Ernővel 1956. július 6-án folytatott megbeszéléseiről tájékoztatta a szűk grémiumot: „Ma találkoztam Gerő elvtárssal, aki előzetesen jelezte, hogy szeretné megosztani velem aggodalmát a Magyarországon kialakult belpolitikai helyzettel kapcsolatban. Ahogy Gerő elvtárs elmondta, a magyarországi belpolitikai helyzetet »nagyon, de nagyon komolynak« ítéli. A munkások és a tsz-parasztság kedvezően fogadták az MDP KV ez évi, június 30-án született határozatát, amely elítélte a különböző gyűléseken az utóbbi időben tapasztalható pártellenes megnyilvánulásokat. Mégsem lehet szemet hunyni afölött, tette hozzá Gerő elvtárs, hogy az ellenzéki és ellenséges elemek nyílt harcot folytatnak az említett határozat ellen, arra törekedve, hogy úgy állítsák be, mint még egy lépést a magyar vezetőség részéről, amely a demokratikus kibontakozás, az SZKP XX. kongresszusának döntései ellen irányul. Figyelemre méltó ilyen szempontból a reakciós érzelmű értelmiség azon részének viselkedése, amelyik az említett KV-határozatok nyilvánosságra hozatala után nem éri be saját elégedetlenségének kifejezésre juttatásával, hanem aktívan próbál befolyást gyakorolni a dolgozók széles rétegeire is” – ennyit tudtak hát a nyár elején Moszkvában a magyarországi helyzetről, és ilyen körülmények között, Gerő elvtárs aggodalmai ellenére küldték megérdemelt pihenőre Mikojant. Bele a Balatonba.

Andropov jelentésének szövegét (a függelékben), illetve az SZKP KB Elnökségének üléseiről készült jegyzőkönyveket magyar változatban Vjacseszlav Szereda adta közre (Gál Éva fordításában) a budapesti 1956-os Intézet gondozásában 1996-ban megjelent kötetben. Ezzel a címmel: Döntés a Kremlben, 1956 – A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. S bizony a következő hetekben-hónapokban már nem is voltak ilyen kedélyesek ezek az ülésezések, hogy bárkinek a nyaralása, üdülése, pihenése „napirendre” kerülhetett volna. Október 23-án például Hruscsov már egyértelműen a katonai beavatkozás mellett volt. Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin – aki akkor épp a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke volt – támogatta őt ebben, Molotov pedig szorgalmazta ugyan, hogy Nagy Imrére támaszkodva állítsák helyre a nyugalmat, de ő is elkerülhetetlennek látta a bevonulást. Ezt az álláspontot képviselte Mihail Georgijevics Pervuhin, Georgij Konsztantyinovics Zsukov és Kaganovics is. „A helyzet különbözik a lengyelországitól” – jegyezte fel a moszkvai írnok Mihail Andrejevics Szuszlov akkor elhangzott szavait, aki ezzel ugyancsak a beavatkozás fontosságára igyekezett felhívni a figyelmet. Az SZKP KB Elnökségének másik tagja, az önmagát az ukrajnai vörös partizánmozgalom egyik szervezőjéből és vezetőjéből a második világháború után egy belügyminisztériumi főosztály vezetői pozíciójáig felküzdő Alekszandr Nyikolajevics Szaburov ugyancsak a katonai megoldást támogatta, akárcsak a türkmén származású Dmitrij Trofimovics Sepilov és A. I. Kiricsenko is. „Nagyot vonjuk be a politikai tevékenységbe. De egyelőre ne tegyük meg [miniszter]elnökké. Budapestre Mikojan és Szuszlov elvtárs repüljön” – összegezte végül a csaknem egyhangúlag meghozott döntést Hruscsov.

Érdemes azonban megfigyelnünk a neveket, az ülésen a jegyzőkönyvek alapján megszólalókét. A szovjet pártelnökség összejövetelén ugyanis ugyanaz a Mikojan volt az egyetlen, aki nem támogatta teljes mellszélességgel a katonai bevonulást, akinek a balatoni üdüléséről néhány hónappal ezelőtt még testületileg döntöttek ugyanitt. Ő így fogalmazott: „Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb.” Kifejezte kételyeit a csapatok bevonulásával kapcsolatban: „Mit veszíthetünk? Végezzék el a rendcsinálást maguk a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel, és csak azután vonultassuk be csapatainkat” – így érvelt Mikojan, de társait az elnökségben nem sikerült meggyőznie.

Talán tetszett neki a júniusi balatoni üdülés, talán jól érezte magát a tóparti strandok valamelyikén, s talán ezért is szerette volna rávenni a többieket, hogy békésen oldják meg a helyzetet.

Vele ellentétben Molotov nagyon is harcias álláspontot képviselt: „Nagy útján csak aláássuk Magyarországot” – mondta. S akkor még nem is sejthette, hogy hamarosan a róla elnevezett koktél válik majd az aznap elkezdődött események egyik legfontosabb kellékévé és eszközévé, egyszersmind az egyik legjellegzetesebb jelképévé.

(Magyar Hírlap, 2016. október 24.)

Megjelenik a HVG harmincnyolcadik évfolyamának negyvenharmadik száma

A lapszám tematikus ötvenhatos összeállítással jelentkezik, de interjút közöl Tarlós Istvánnal, Budapest főpolgármesterével is.