Kárpátaljai riporttal jelentkezik a HVG.
*
„Hosszú távon a magyarságnak Kárpátalján reszeltek”
Kárpátalján készült riportunkból kiderül, hogyan látják a saját helyzetüket azok, akikre a magyar hatalom sokszor politikai eszközként, az ukrán szélsőségek pedig pofozózsákként tekintenek. Kárpátalja magyar kormányzóját pedig kérdeztük arról is, mi lesz azokkal a magyar katonakorú férfiakkal, akik nem várták meg, amíg behívják őket, hanem elhagyták az országot. Riport Kárpátaljáról.
2017 szeptemberében a kárpátaljai magyarok megmaradásának esélyeit tovább szűkítő ukrán nyelvtörvényről jöttünk Kárpátaljára riportot készíteni. Beregszász főterén gond nélkül találtunk magyar interjúalanyokat, szinte mindenhol magyar szó fogadott. Kevesebb, mint 5 évvel, súlyos gazdasági problémákkal, erősödő kivándorlással, majd egy Európában évtizedek óta példátlan háborús támadással később már egészen más a helyzet. Beregszász legpatinásabb szállodájában, a Pávában most is kifogástalan az ellátás, de az 5 évvel ezelőtti magyar étlapok eltűntek, a szálloda személyzete pedig már egy-két kivételtől eltekintve nem beszél magyarul. Ahogyan eltűnt a magyar zsibongás az utcákról is.
Munkácson, a város legforgalmasabb sétálóutcáján évekkel ezelőtt még nem kellett 10 percnél tovább keresgélni, hogy magyarajkú beszélgetőtársat találjon az ember. Ma már az egyetlen magyar szó, ami a napsütéses, a háború sújtotta országtól teljesen szokatlan nyugalomban sétálgató tömeg felett elszáll, egy utcai énekestől származik, aki három nyelven énekel felváltva, többek között magyarul is.
Kárpátaljai körutunk során persze sok kárpátaljai magyarral beszéltünk, de a legtöbbjüket már nem itt kell keresnünk. Aki maradt, az sem kerget ábrándokat, csak keserűen kapaszkodik szülőföldjébe.
„Akármi lesz a vége, rossz lesz itt magyarnak lenni”
Molnár Adrienn mosolyogva integet Ungvár belvárosában lévő házuk előtt, ahová a találkozónkat megbeszéltük, azután bevezet otthonukba. A lakásban annak a Balla Pál kárpátaljai festőnek képei függnek a falon, aki az ukrán, a magyar és szlovák művészettörténetnek egyszerre volt jeles alakja. Személye és művei önmagukban is kifejezik ennek a térségnek sokszínűségét. Testvérének unokája, Balla Kolos, Adrienn párja is befut hamarosan. Együtt boncolgatjuk tovább a kárpátaljai magyarság jövőjét, vagy ha pesszimistábban fogalmazunk, akkor inkább csak a jelenét.
„Sajnos akármi lesz is ennek a háborúnak a végén, nagyon rossz lesz itt ezután magyarnak lenni. Amúgy is, Kárpátalján a magyarságnak hosszú távon reszeltek” – mondja Balla Kolos. És ennek a legfőbb oka még csak nem is a háború, bár a mértéktelen pusztítás kétségtelenül feltette az i-re a pontot. Az elmúlt évek tömeges kivándorlásáért viszont sokkal inkább Ukrajna rossz gazdasági helyzete és a Magyarországon, vagy nyugatabbra adódó kedvező lehetőségek adta kontraszt felelős.
„Senki nem akar itt dolgozni 50 ezer forintért, ha Magyarországon megkeresheti az ötszörösét is, Csehországban pedig akár a tízszeresét is. És ez már jóval korábban elkezdődött, mint akár a nyelvtörvény. Igazán az állampolgárság könnyített megszerzésének bevezetése után gyorsult fel az elvándorlás. Persze a donbaszi háború kezdete, az amiatt következő válság is jókora löketet adott ennek” – mondja Balla Kolos.
A Magyarországon kimondott szó Kárpátalján üt vissza
Nem segít az, hogy ha a magyar nagypolitikában valaki negatívan nyilatkozik az ukránokról, vagy akár az ukrán vezetésről, az az itt élő magyarok hátán csattan. „Sokan írják, hogy itt a magyarokat üldözték. Ez hülyeség. Volt egy csomó dolog, ami hátrányosan érintett minket, mint természetesen a nyelvtörvény, de az üldözés azért messze nem ez. Kárpátalján már régóta itt él mindenki együtt. Hülyék mindig is voltak, de nem zavartak túl sok vizet” – értékeli a kárpátaljai valóságot Kolos. Most viszont háború van és ez sok mindent megváltoztatott. „Idáig sem rajongott azért itt értünk senki, a két ország politikusai pedig már régóta csak az asztalt verik, ha felmerül valami közös probléma. Ez korábban is lecsapódott itt, de ezt már nem intézik el az emberek egy vállrándítással” – mondja Kolos. Hiába érzik egyébként Ukrajnában is, hogy Magyarország most rengeteget segít – és nem csak a magyarokon –, nagyon nehéz kiegyensúlyozni a negatív narratívát. „A magyar segélyekről, segítségről megjelenik egy kishír valahol elrejtve, a legújabb Orbán- vagy Szijjártó-megszólalást pedig megtalálod a címlapon” – fejti ki Kolos.
Adrienn egy kis faluban született, Ungvártól 7 kilométerre. Zeneiskolát végzett, most is a zeneiparban dolgozik. Azt mondja, korábban is tervezték már, hogy Magyarországra költöznek, mostanra viszont szinte létkérdés lett: „A háború most megindít mindannyiunkat. Eddig is nagyon kevés magyar volt már itt. Az ismerőseink, a barátaink, szinte mindenki elment már. Azok is, akik esküdöztek, hogy innen soha.” „Akkor hogyhogy ti még mindig itt?” – adja magát a kérdés. „Itt vannak a szüleink, ők maradósabbak” – vázolja a generációs perspektívákat Adrienn.
Pedig alapesetben átköltözni Magyarországra békeidőben nem túl bonyolult procedúra, mióta a kettős állampolgárság intézménye létezik és már kialakult intézményrendszer és háttér áll rendelkezésre a külhoni magyarok számára. „Albérletet, számlákat ott is kell fizetni, meg itt is. Csak ott sokkal könnyebb munkát találni” – teszi hozzá Adrienn. Most viszont természetesen nincs békeidő, az itteni ingatlanok, kertesházak, belvárosi lakások szinte eladhatatlanok. „Ha el tudnám adni, már holnap elindulnék. Most már nem szeretnék itt maradni” – teszi hozzá keserű mosollyal Adrienn. A katonakorú férfiak, mint Kolos, viszont el sem hagyhatják az országot. Őt még ugyan nem hívták be, de ennek is fennáll a veszélye.
Kinek a háborúja?
„Egyelőre nem tartok tőle, hogy behívnak, nem voltam katona. Rengeteg az önkéntes és egyébként is azokat veszik előre, akik szolgáltak korábban. Egy ismerősünkről tudunk eddig, akit behívtak, de ő volt katona. De tudok több olyan magyarról is, aki tudta, hogy már nem fog tudni kilépni az országból, mégis hazajött, akár a világ másik végéből is, és bevonult harcolni. Több olyan magyart ismerek, aki harcol ebben a háborúban, vagy ha még nem, akkor is közös ügynek tekinti” – meséli Kolos. Az országot mindenesetre nem hagyhatja el. Sokan mások viszont ezt megtették, szinte megbecsülhetetlen, hogy a háború kezdete óta hányan.
Számos olyan kárpátaljai család tagjaival beszéltünk, ahol a férfiak Magyarországra, vagy még távolabb mentek a háború kitörése után. Ez azonban az általános hadkötelezettség bevezetése után már nem volt legális. Arról, hogy mi vár rájuk, mikor (és ha) visszatérnek, már Viktor Mikitát, a Kárpátaljai Megyei Katonai Adminisztráció vezetőjét kell megkérdeznünk. Már az ungvári városháza épületébe lépve is egyértelmű, hogy az ország nyugati sarkában is él a háborús készültség. Hiába veszik körül védőfalként ezt a területet a Kárpátok hegyláncai, többször volt már légiriadó az elmúlt hetekben, és orosz diverzáns csoportokat is fogtak. A lépcsőfordulókban homokzsákokból épített lőállásokban posztolnak a katonák. Maga a régió kormányzójaként is emlegetett vezető is Zelenszkij elnökéhez hasonló katonai viseletben jelenik meg, oldalán kézifegyverével.
„Ukrajnai szlovákok, románok és ukránok is ugyanúgy elmentek, mint a magyarok. Ellenben sok magyar harcol most is az ukrán hadsereg soraiban Donbaszban és az ország más területein. Ők igazi patrióták” – kezd bele, amikor arról kérdezzük, mi lesz azokkal, akik elmentek az országból. Aztán kifejti, hogy egy törvénytervezet szerint viszont büntetőjogi felelősséggel tartoznak azok a katonaköteles férfiak, akik a háború idején elhagyták Ukrajnát és nem tértek vissza. Ezt a törvényt ugyan még nem fogadták el, de büntetés mindenképpen lesz, csak még nem dőlt el, hogy pénzbeli, vagy ennél súlyosabb retorziókkal kell szembenézniük.
Jelentős magyar segítség, újabb menekülthullám
A térség problémáira kitérve a kormányzó hangsúlyozza, hogy most legfontosabb újraéleszteni a gazdaságot, fejlesztésekre, a vállalkozók ösztönzésére van szükség. „Sok be nem fejezett kórházunk is van. Rengeteg menekült érkezett, jelentősen megnőtt a létszáma a lakosságnak, ezért az egészségügyi szféra túl van terhelve. Beregszászon is van egy kórház, ami 90 százalékban van kész, 30 millió hrivnya hiányzik az induláshoz” – számol be a legnagyobb nehézségekről Viktor Mikita.
Amikor szembesítjük azzal, hogy sokan a segélyszállítmányokban érkező áruk egy részét a boltok polcain vélték felismerni, úgy reagál, ez csak az orosz információs háború része. „Tudják, hogy ez a régió kapta először a legtöbb segítséget az első napokban, Magyarországról, Szlovákiából és Romániából rengeteg segély érkezett. Sok magyar nagy segélyszervezet vesz ebben részt, de magánakciókból is sok segítség érkezik. Még itt sincs azonban elég tartalék ahhoz, hogy mindenkit ellássunk. Ennek a 400 ezer embernek is joga van ahhoz, hogy ingyen kapjon élelmet, akik itt élnek és rászorulnak. Arról nem is beszélve, hogy kevesen vannak azok is, akik ezeket az élelmiszereket meg tudnák vásárolni. A szállítmányokat azonnal átpakolják vasúti vagonokba, a folyamatot videókamerákkal is rögzítik és több ország tagjai is részt vettek benne, tehát volt rálátásuk arra, hogyan zajlik” – cáfolja a híreket a katonai adminisztráció vezetője. Hozzáteszi viszont, hogy valóban létezik a jelenség azon a szinten, hogy most vám nélkül lehet behozni a termékeket, ezért sokan átmennek a határon bevásárolni, utána ezeket eladják a piacon. „Ez seftelés, de nincs köze a segélyszállítmányokhoz” – állítja.
A segítségre pedig óriási szükség van, ezt bárki megnézheti a saját szemével, aki végigsétál Ungvár belvárosán. És itt megint tarkón veri az embert a háborús helyzet szürrealitása. Az Ung folyó egyik oldalán jól szituált középosztálybeliek kortyolgatják a laktózmentes lattét a kávézók teraszain, a másik parton ezalatt hosszú, kígyózó sorokban állnak egyébként sokszor hasonlóan jól szituált középosztálybeliek sorban alsóneműt keresgélve az ideérkező ruhaadományok között az ungvári színház épülete előtt, ahol még az előző évad bemutatóinak plakátjai borítják az üvegablakokat.
Körülbelül 100 méterrel arrébb, a Hotel Delfin épületében kialakított humanitárius központnál is hatalmas a sor. Itt először egy bilétát kell átvenni, amivel a másik bejáraton át feljutva az emeletre ingyen étkezés jár a menekülőknek. A hely tele van, de az itt dolgozó önkéntesek szerint az újabb hullám még csak most érkezik majd, amikor keleten igazán megindul az orosz offenzíva Donyeck és Luhanszk megyében. Egyelőre még főleg az ország déli és északi részéről érkezettek vannak itt Harkivból, Zsitomirból vagy Herszon megyéből.
A segítők között pedig akadnak Ungvár egyre kisebb magyar lakosságából is. Ők azt mondják, nem számít a nyelv, amikor segíteni kell. Ez a fajta érzékenység sem mindenhol érvényesül azonban.
A szájkarate egy háború közepén nem vicc
A magyar közmédia propagandáját erősen érezni a magyarlakta településeken is a helyiek szerint, elsősorban kisebb falvakban. „Ugyanazt fogja neked visszamondani, mintha Szabolcsban egy kis faluba bemégy” – mondták nekünk olyan magyarajkúak, akik más forrásokból tájékozódnak. A háború kérdésében viszont sokszor még a magyar kormány tevékenységét amúgy pozitívan megítélő kárpátaljaiak is sokszor eltérő véleményt, vagy legalábbis némileg megértőbb, vagy legalább a civilek helyzetét kiemelő álláspontot képviselnek.
Nem sokat segít a magyarok és ukránok között folyamatosan, mesterségesen szított hangulatkeltés, amiben mind a magyar, mind az ukrán vezetés jeleskedik. A legtöbben arról számolnak be, hogy valamilyen szolgáltató egységben, például a fodrásznál kezdik el a fülük hallatára szidni a magyarokat, vagy enyhébb esetben felteszik a mostanában leggyakoribb kérdést: „Te, mi van a magyarokkal?” – utalva ezzel a magyar kormány vezetőinek kijelentéseire, amelyek hangsebességgel járják be azonnal az ukrán sajtót is. A másik oldalon is megy a retorikai hadviselés, elöntik a kommentek az ukrán politikusok tulajdonképpen bármelyik megszólalásáról szóló cikkeket a közösségi oldalakon, a legcifrább kifejezésekkel illetve „a nacionalista, magyargyűlölő ukránokat”, akiket csak Amerika heccelt fel, sokszor szinte exkuzálva az orosz invázió tényét.
Az ukrán elnökök úgy általában nem örvendtek sosem nagy népszerűségnek a kárpátaljai magyarok körében (megjegyzendő, hogy általában az ukránok körében sem), de Zelenszkij némi ázsiót még így is össze tudott szedni köztük azzal, hogy Kijevben maradt, a legnehezebb időkben is.
Kárpátalján időtlen idők óta élnek magyarok. Ám 2022-ben nem kizárt, hogy először fog 100 ezer alá csökkeni a számuk. És kifakul ez a gazdag, színes történelmű és kultúrájú színfolt a Kárpát-medence keleti csücskén, mint Balla Pál komorabb korszakának borús üzenetű festményein.
(HVG, 2022. április 14.)
Molnár Adrienn és Balla Kolos
© Túry Gergely
Viktor Mikita
© Túry Gergely
