Odavetett elvtársak

A Magyar Hírlap olvasói rovatában közli Kiss István Béla írását Odavetett elvtársak címmel.

*

Odavetett elvtársak

Gyakran panaszkodunk, mi, hajdani „sötétben bujkáló ellenforradalmárok”, de mindazok, akik szívből és nem színből emlékeznek, emlékeztetnek a hatvan évvel ezelőtti, történelemformáló eseményekre, hogy az ifjúság, egyáltalán azok a nemzedékek, amelyeknek ez valóban már csak történelem és nem személyes élmény, nem érzik át, nem fogják fel, hogy mi is történt ötvenhatban valójában, miért kezdhették ezekben a napokban az óráikat bátrabb tanáraink azzal, hogy „történelmi időket élünk”.

Többen persze ennél is jóval tovább mentek, de a Kádár-időkben születetteknek már végképp nem adatott meg, hogy az iskolában igazat halljanak, tanuljanak a magyarság 20. századi forradalmáról és szabadságharcáról. Sőt, magunkat is hibáztathatjuk, ha „szájzáras nemzedékként”, megfélemlítve vagy óvatosságból, „az ő érdekükben” kevesebbet vagy jóval kevesebbet mondtunk el gyermekeinknek a magyarság csodálatos helytállásáról és ennek a barbár, brutális megtorlásáról, mint amit tudtunk. Arról meg már nem is beszélve, hogy a Kádár-rendszerben (vagy még korábban, a „szabadfeldúlás” után) diplomát szerzett, jelentős százalékban átmosott agyú történelemtanáraink körében sem történt meg a rendszerváltás, és többen elszabotálták, hogy ötvenhatot tanítsák (akkor is, amikor ez már a hazugságoktól megtisztított tananyag volt), vagy pedig egyenesen továbbra is „ellenforradalomként” tanították.

Így aztán nincs miért csodálkoznunk azon, ha az ifjúság értetlenségének vagy közömbösségének olyan kirívó példái is előfordulnak, amilyet egyik jeles írónőnk (Vathy Zsuzsa) is szóvá tett egyik napilapunkban. Hogy egy húsz év körüli fiatalember, az október 22-i műegyetemi ünnepség után a Gellért térről induló „korhű” villamos utasaként ilyen szárnyas szavakat szólt: „micsoda f...ság, hogy 57-es villamos, még jegyet is kell venni rá”. De ettől eltekintve is föl van nekünk adva a lecke, előttünk áll a „kihívás” (divatszóval), hogy miképp lehetne az ifjabb generációk érdeklődését fölkelteni, figyelmét ráirányítani azokra a hatvan évvel ezelőtti eseményekre, amelyekből a saját korukat, sőt a saját helyzetüket is jobban megérthetnék, világosabban láthatnák.

Valószínű, hogy ezek a nemzedékek nem túlzottan fogékonyak, nem „vevők” a forradalmi romantikára, ami talán nem is baj, hiszen fennáll a veszélye annak, hogy ez a szemlélet vagy megközelítés nem mindig, nem feltétlenül ad reális képet a történtekről. Némelyek szerint egyenesen kompromittálódott, devalválódott. De a rejtélyek, a felkutatni való témák, amelyekről még mindig kevés szó esik (vagy semennyi), talán nagyobb vonzóerőt jelenthetnek számukra.

Nagy Imre 1989-es újratemetésen, a Hősök terén, amikor a fiatal Orbán Viktor feledhetetlen beszéde is elhangzott, beszéltem egy idős munkásemberrel (rendezők voltunk mindketten az MDF színeiben), aki jelen volt a pártház ostrománál. Azt állította: onnan olyan tűzerővel lőttek kifelé, hogy kizárt dolog, hogy csak annyi védője lett volna, amennyi végül előjött és megadta magát. Különös, hogy ezek között, akiket alighanem odavetettek elvtársaik az ostromlók dühének és bosszújának, Mező Imre is ott volt, aki tudvalevőleg jó kapcsolatot ápolt Nagy Imrével, vagy legalábbis nem volt ellenséges érzületű vele szemben. Egybehangzó emlékezések szerint (még Mécs Imre szerint is!) ezt az embert hátulról lőtték le. Csak nem éppen a saját elvtársai, akik aztán elmenekültek?

(Magyar Hírlap, 2016. november 25.)