A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját Kopár méltóságok címmel.
Kopár méltóságok
„A világ fagyott / Látom az Istent is / ...hogy vacog // Lehelettel melegítik / Törött szárnyú angyalok” – Lőrincz L. Gabriella, a Beregszászban élő kárpátaljai magyar költő verseit olvasgatom, a szerző különös, korunkban, napjainkban szokatlan hangulatú, úgynevezett istenes versekkel teli Fény-hiány című kötete néhány éve, 2012-ben jelent meg a kettős identitású, ungvári-budapesti Intermix kiadónál. A fenti idézet a Nyomor című költeményéből való. Esik címmel pedig így versel: „ólomsúlyos eső zuhog / hogy szakad szét belé / a gát // ne sírj Istenem tovább”.
Sok más településhez hasonlóan néhány napja immár a költőnő szülővárosa, a kárpátaljai Beregszász is emlékművel tiszteleg az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt. A most csütörtökön, a vasútállomás előtti téren leleplezett emlékmű magyarországi támogatással jött létre. A kommunista elnyomás és a kisebbségi lét kettős szorításában élő kárpátaljai magyarok lélegzetvisszafojtva követték figyelemmel a fejlemények alakulását, és saját sorsuk jobbra fordulását remélték az anyaország forradalmának a győzelmétől – így fogalmazott avatóbeszédében Markó György történész, a budapesti Kommunizmuskutató Intézet igazgatója, akinek szavait idézte a távirati iroda. Ők voltak az elsők, akik látták a forradalom eltiprására érkező újabb és újabb szovjet csapatokat, a vereség után pedig a deportáltakat szállító vonatszerelvényeket – tette hozzá a szakember.
Azokban a tragikus hónapokban Magyarország területéről több ezer felkelőt hurcoltak el a szovjet államvédelmi szervek Ungvárra, és a környező településeken lévő más börtönökbe. De a megtorlás lesújtott azokra is, akik ott helyben, Kárpátalján – látva, hogy mi történik körülöttük, és hogyan foszlanak köddé, semmivé a forradalom eszméi, amelyekben olyan jó volt hinni abban az alig két ábrándos hétben – akármilyen, akár csak a legcsekélyebb módon is szimpátiájukat fejeztek ki a felkelőkkel szemben.
Nemcsak Kárpátalján kellett évtizedeket várni arra, hogy mindezekről a dolgokról nyíltan beszélni lehessen. Meg arra is, hogy most már – hat évtizeddel a forradalom után –, ahogy Markó fogalmazott: históriájukról végre a magyar és az ukrán történészek közös munkájának jóvoltából igaz és pontos adatokat kaphassunk.
A beregszászi emlékműavatás több szempontból is pikáns téma ötvenhattal kapcsolatban. Elsősorban persze azért, mert közigazgatásilag Kárpátalja akkoriban a magyar szabadságharcot eltipró szovjet birodalomhoz tartozott, a Szovjetunió része volt. Így hát felvonulási területként valójában onnan érkeztek a Magyarországot lerohanó tankok, amelyekkel csapataink, ha csak rövid ideig is, de harcban álltak. Azokban a sorsfordító pillanatokban tehát vélhetően senki sem merte volna azt remélni, hogy az öröknek és megmásíthatatlannak, megdönthetetlennek hitt bolsevik rémálom egyszer még majd véget érhet, s azokon a településeken, amelyeken akkor a rabokat keresztülhurcolták, miközben szétszórták őket a régió börtöneiben, egyszer még emléktáblák, emlékművek örökítik meg – nem, nem az engesztelhetetlen hatalmat kiszolgálók (!), hanem – az áldozatok nevét, emlékét, szellemiségét.
Hatvan év alatt tehát ilyen szempontból is nagyot változott a világ. Kárpátaljának a mai Ukrajna területén belül már egészen más problémákkal kell szembesülnie. Igen, olykor talán szemlesütnie is.
A problémák közismertek, ezért most eltekintenék a részletezésüktől; ha azt mondom, hogy Krím, Kelet-Ukrajna, Donyeck, Luhanszk, úgyis mindenki kapásból tudja, mire gondolok, miről beszélek, sőt, akár könnyűszerrel folytatni is tudja bárki a felsorolást: színes forradalmak, Majdan, korrupció, orosz–ukrán gázvita, IMF-hitel, aludj el szépen, kis Balázs.
Böngészem most az egykorú adatokat. Miután a 2014. március 17-én – az előző nap megtartott, továbbra is vitatott hitelességű népszavazás eredményeire hivatkozva – Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök Moszkvában, a Kreml György-termében elmondott soron kívüli beszédében bejelentette a Krím orosz annektálását, hamarosan gyakorlatilag a kelet-ukrajnai polgárháború is elkezdődött a két, egyoldalúan kikiáltott, úgynevezett népköztársaság birtoklásáért.
Csak a tényt rögzítem, hogy elkezdődtek a harcok, s az egyidejű adatok fényében, amelyeket a polgárháború első napjaiban tettek közzé a hatóságok, csak a válsághelyzet első huszonnégy órájában egészen pontosan 3321 menekült érkezett a kárpátaljai régióba. Köztük 1196 gyermeket vettek nyilvántartásba, valamint négyszázötvenhat rokkant és idős személyt. Sokkal magasabb számokat láthatunk azonban, ha az úgynevezett „ideiglenes szálláshelyen elhelyezettekre” vonatkozó adatokat elemezzük. A hatóságok 119 507 áttelepülőt helyeztek el, ahová csak értek (39 884 gyereket és 15 934 rokkant és idős személyt). Ugyancsak egyidejű közlés volt akkoriban, hogy az áttelepülők elhelyezésében a legbonyolultabb helyzet fővárosban, Kijevben alakult ki, ott 21 292 embert helyeztek el. A más megyék számszerűsített, személytelen adatai között pedig ezt találjuk: Dnyipropetrovszk (14 236 személy), Zaporizsja (14 364), Harkov (13 775), Odessza (7973), Poltava (6680), Kijev (5460) és Lemberg (4578). Szóval csak huszonnégy óra alatt, az első puska- és ágyúlövések hangjára ezrek és tízezrek érkeztek – Kárpátaljára is.
A helyzet azóta sem fordult jobbra, sőt! A számadatokat az idő múlásával arányosan emelkedő egyre nagyobb szorzóval tekinthetjük csak hitelesnek. Az ideiglenes szálláshelyek pedig egyre inkább állandósulnak, állandókká válnak...
Ott áll tehát Beregszászban, az ötvenhatos emlékmű előtt a krími, kelet-ukrajnai menekült, ideiglenesen áttelepített személy, aki élő magyar embert talán még soha életében nem látott, s azt sem érti hát, hogy miről beszélnek az avatáson. Miért fontos ez? No jó, a rend kedvéért elmondják ukránul is, így már változik a helyzet. S nem értheti Lőrincz L. Gabriella verseit, költészetét sem, például akkor sem, amikor így ír az Október című versében: „október – szél / süvít a ráncos bőrű / fák között / Istent éhezik a kopár / méltóságok”.
Igazi változást is csak az hozhat majd, ha egyszer az ideiglenesen áttelepített személyek is felfogják és átérzik, hogy – nekünk! – miért fontos mindez. A válság mindaddig nem oldódhat meg...
*
Kopár méltóságok
„A világ fagyott / Látom az Istent is / ...hogy vacog // Lehelettel melegítik / Törött szárnyú angyalok” – Lőrincz L. Gabriella, a Beregszászban élő kárpátaljai magyar költő verseit olvasgatom, a szerző különös, korunkban, napjainkban szokatlan hangulatú, úgynevezett istenes versekkel teli Fény-hiány című kötete néhány éve, 2012-ben jelent meg a kettős identitású, ungvári-budapesti Intermix kiadónál. A fenti idézet a Nyomor című költeményéből való. Esik címmel pedig így versel: „ólomsúlyos eső zuhog / hogy szakad szét belé / a gát // ne sírj Istenem tovább”.
Sok más településhez hasonlóan néhány napja immár a költőnő szülővárosa, a kárpátaljai Beregszász is emlékművel tiszteleg az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt. A most csütörtökön, a vasútállomás előtti téren leleplezett emlékmű magyarországi támogatással jött létre. A kommunista elnyomás és a kisebbségi lét kettős szorításában élő kárpátaljai magyarok lélegzetvisszafojtva követték figyelemmel a fejlemények alakulását, és saját sorsuk jobbra fordulását remélték az anyaország forradalmának a győzelmétől – így fogalmazott avatóbeszédében Markó György történész, a budapesti Kommunizmuskutató Intézet igazgatója, akinek szavait idézte a távirati iroda. Ők voltak az elsők, akik látták a forradalom eltiprására érkező újabb és újabb szovjet csapatokat, a vereség után pedig a deportáltakat szállító vonatszerelvényeket – tette hozzá a szakember.
Azokban a tragikus hónapokban Magyarország területéről több ezer felkelőt hurcoltak el a szovjet államvédelmi szervek Ungvárra, és a környező településeken lévő más börtönökbe. De a megtorlás lesújtott azokra is, akik ott helyben, Kárpátalján – látva, hogy mi történik körülöttük, és hogyan foszlanak köddé, semmivé a forradalom eszméi, amelyekben olyan jó volt hinni abban az alig két ábrándos hétben – akármilyen, akár csak a legcsekélyebb módon is szimpátiájukat fejeztek ki a felkelőkkel szemben.
Nemcsak Kárpátalján kellett évtizedeket várni arra, hogy mindezekről a dolgokról nyíltan beszélni lehessen. Meg arra is, hogy most már – hat évtizeddel a forradalom után –, ahogy Markó fogalmazott: históriájukról végre a magyar és az ukrán történészek közös munkájának jóvoltából igaz és pontos adatokat kaphassunk.
A beregszászi emlékműavatás több szempontból is pikáns téma ötvenhattal kapcsolatban. Elsősorban persze azért, mert közigazgatásilag Kárpátalja akkoriban a magyar szabadságharcot eltipró szovjet birodalomhoz tartozott, a Szovjetunió része volt. Így hát felvonulási területként valójában onnan érkeztek a Magyarországot lerohanó tankok, amelyekkel csapataink, ha csak rövid ideig is, de harcban álltak. Azokban a sorsfordító pillanatokban tehát vélhetően senki sem merte volna azt remélni, hogy az öröknek és megmásíthatatlannak, megdönthetetlennek hitt bolsevik rémálom egyszer még majd véget érhet, s azokon a településeken, amelyeken akkor a rabokat keresztülhurcolták, miközben szétszórták őket a régió börtöneiben, egyszer még emléktáblák, emlékművek örökítik meg – nem, nem az engesztelhetetlen hatalmat kiszolgálók (!), hanem – az áldozatok nevét, emlékét, szellemiségét.
Hatvan év alatt tehát ilyen szempontból is nagyot változott a világ. Kárpátaljának a mai Ukrajna területén belül már egészen más problémákkal kell szembesülnie. Igen, olykor talán szemlesütnie is.
A problémák közismertek, ezért most eltekintenék a részletezésüktől; ha azt mondom, hogy Krím, Kelet-Ukrajna, Donyeck, Luhanszk, úgyis mindenki kapásból tudja, mire gondolok, miről beszélek, sőt, akár könnyűszerrel folytatni is tudja bárki a felsorolást: színes forradalmak, Majdan, korrupció, orosz–ukrán gázvita, IMF-hitel, aludj el szépen, kis Balázs.
Böngészem most az egykorú adatokat. Miután a 2014. március 17-én – az előző nap megtartott, továbbra is vitatott hitelességű népszavazás eredményeire hivatkozva – Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök Moszkvában, a Kreml György-termében elmondott soron kívüli beszédében bejelentette a Krím orosz annektálását, hamarosan gyakorlatilag a kelet-ukrajnai polgárháború is elkezdődött a két, egyoldalúan kikiáltott, úgynevezett népköztársaság birtoklásáért.
Csak a tényt rögzítem, hogy elkezdődtek a harcok, s az egyidejű adatok fényében, amelyeket a polgárháború első napjaiban tettek közzé a hatóságok, csak a válsághelyzet első huszonnégy órájában egészen pontosan 3321 menekült érkezett a kárpátaljai régióba. Köztük 1196 gyermeket vettek nyilvántartásba, valamint négyszázötvenhat rokkant és idős személyt. Sokkal magasabb számokat láthatunk azonban, ha az úgynevezett „ideiglenes szálláshelyen elhelyezettekre” vonatkozó adatokat elemezzük. A hatóságok 119 507 áttelepülőt helyeztek el, ahová csak értek (39 884 gyereket és 15 934 rokkant és idős személyt). Ugyancsak egyidejű közlés volt akkoriban, hogy az áttelepülők elhelyezésében a legbonyolultabb helyzet fővárosban, Kijevben alakult ki, ott 21 292 embert helyeztek el. A más megyék számszerűsített, személytelen adatai között pedig ezt találjuk: Dnyipropetrovszk (14 236 személy), Zaporizsja (14 364), Harkov (13 775), Odessza (7973), Poltava (6680), Kijev (5460) és Lemberg (4578). Szóval csak huszonnégy óra alatt, az első puska- és ágyúlövések hangjára ezrek és tízezrek érkeztek – Kárpátaljára is.
A helyzet azóta sem fordult jobbra, sőt! A számadatokat az idő múlásával arányosan emelkedő egyre nagyobb szorzóval tekinthetjük csak hitelesnek. Az ideiglenes szálláshelyek pedig egyre inkább állandósulnak, állandókká válnak...
Ott áll tehát Beregszászban, az ötvenhatos emlékmű előtt a krími, kelet-ukrajnai menekült, ideiglenesen áttelepített személy, aki élő magyar embert talán még soha életében nem látott, s azt sem érti hát, hogy miről beszélnek az avatáson. Miért fontos ez? No jó, a rend kedvéért elmondják ukránul is, így már változik a helyzet. S nem értheti Lőrincz L. Gabriella verseit, költészetét sem, például akkor sem, amikor így ír az Október című versében: „október – szél / süvít a ráncos bőrű / fák között / Istent éhezik a kopár / méltóságok”.
Igazi változást is csak az hozhat majd, ha egyszer az ideiglenesen áttelepített személyek is felfogják és átérzik, hogy – nekünk! – miért fontos mindez. A válság mindaddig nem oldódhat meg...
(Magyar Hírlap, 2016. november 19.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése