Egy korszak szimbólumává vált

A Magyar Hírlap közli Schwarzwölder Ádám írását Egy korszak szimbólumává vált címmel.

*

Száz éve halt meg Ferenc József, aki a magyarok által gyűlölt zsarnokból mindenki Ferenc Jóskája lett

Egy korszak szimbólumává vált

Az utolsó előtti magyar király, I. Ferenc József 1916. november 21-én hunyt el Schönbrunnban. Hosszú, 68 évet felölelő uralkodása – különösen nekünk magyaroknak – ellentmondásokkal terhelt, hiszen a szabadságharcot kegyetlenül eltipró „trónbitorló”, valamint a kiegyezést követően a boldog békeidők gazdasági és kulturális virágkorát élő Magyarország alkotmányos királya egy és ugyanazon személy.

I. Ferenc osztrák császárnak, magyar királynak (1792–1835) két fia is született, Ferdinánd és Ferenc Károly főhercegek azonban – enyhén szólva – nem voltak uralkodásra termett személyiségek. Ferenc Károly felesége, a bajor királyi családból származó Zsófia viszont felettébb céltudatos és határozott egyéniség volt, amikor tehát elsőszülött fiuk, Ferenc József 1830. augusztus 18-án, Schönbrunnban a világra jött, lehetett számítani arra, hogy az újszülöttnek nem feltétlenül kell kivárnia az örökösödési sorrendet a trón elfoglalásához.

Uralkodóváltás Olmützben

Bár 1835-től Ferdinánd uralkodott, a beteg, a világot maga körül felfogni képtelen császár-király 1848 viharaival végképp nem tudott megbirkózni, így 1848. december 2-án, Olmützben (ahová az udvar a bécsi forradalmak elől menekült) Ferdinánd és Ferenc Károly is lemondtak trónigényükről, ezzel az akkor 18 esztendős Ferenc József kezébe adva a Habsburg-birodalom sorsát.

A ifjú főherceget a magyarok is reménykedve figyelték, és első nyilvános magyarországi szereplései nem is sikerültek rosszul, 1848–49 azonban mindent felülírt. A magyar országgyűlés a jóváhagyása nélküli uralkodóváltást természetesen nem ismerte el, Ferenc Józsefet kvázi trónbitorlónak tekintette. A Magyarországot teljesen a birodalomba olvasztani szándékozó olmützi alkotmány (1849. március), a debreceni trónfosztás (1849. április), majd a világosi fegyverletétel után meginduló megtorlás és az aradi vértanúk kivégzése következtében Ferenc József és a magyarság viszonya hamar mélypontra zuhant. Ma már egyértelműen tudjuk, hogy nem pusztán csak aláírta az elé rakott kivégzési parancsokat, hanem ő maga is a minél keményebb megtorlás híve volt. Bár a kortársak nem láthattak bele az akkori minisztertanácsi jegyzőkönyvekbe, ezt nagyjából ők is így érezték. Haynau uralma és a halálos ítéletek sora olyan trauma volt, amit – legalábbis szívük mélyén – nagyon sokan életük végéig sem tudtak Ferenc Józsefnek megbocsátani.

Az éremnek persze ezúttal is van másik oldala: a trónfosztás és a Miklós cár előtti kénytelen megalázkodás a segítségkérés alkalmával, az ifjú Ferenc Józsefnek jelenthetett olyan megrázkódtatást, amely végigkísérte hosszú életén.

A megbékélés felé

A makroszintű történelmi folyamatok azonban 1849 és 1867 között szükségszerűen egyre közelebb sodorták egymáshoz a császárt és a magyarokat. Ausztria semleges maradt a krími háborúban (1853–1856), ezzel elvesztette Oroszország szövetségét. Észak-Itáliában 1859-ben súlyos vereséget szenvedett a szárd–francia csapatoktól, ami Ferenc József számára személyes kudarc is volt, mert ő maga irányította seregeit, 1866-ban pedig a poroszokkal szemben vívott háborút veszítette el, és Ausztria így kimaradt az egységesülő Németországból. Emellett a birodalom pénzügyi helyzete is katasztrofális volt. Ferenc József számára egyértelművé vált, hogy a gyakorlatilag megszállva tartott, rezisztens Magyarország nélkül birodalma csak félkarú óriás. Bár majdnem két évtizedig tartott, végül belátta, hogy fel kell adnia addig folytatott politikáját, új működési keretek közé kell helyeznie birodalmát. Miután számos, sajnálatos ellenpéldát látott már a történelem, a gyökeres változtatás szükségének felismerését, majd meglépését, véleményem szerint államférfiúi erénynek lehet tekinteni.

A másik oldalon a Deák Ferenc és köre fémjelezte magyar politikai elit is belátta, hogy a passzív ellenállás nem folytatható a végsőkig, a teljes nemzeti függetlenség pedig belátható időn belül több ok miatt sem valósítható meg. Ezért Deák jelezte, hogy az 1848-as jogfolytonosság helyreállítása esetén Magyarország hajlandó kompromisszumot, kiegyezést kötni Ausztriával és császárával. Ilyen előzmények és hosszas alkudozás után, 1867 májusára megszületett a kiegyezési törvény, Ferenc Józsefet pedig június 8-án a budavári Mátyás-templomban Magyarország és társországai királyává koronázták. Ez volt Ferenc József egyetlen koronázása. Trónra lépésekor nem volt mód osztrák császárrá koronázni, és erre később sem került sor. Aztán 1871-ben komolyan felmerült, hogy Csehországnak is Magyarországhoz hasonló státust ad és cseh királlyá koronáztatja magát. Már javában zajlottak az előkészületek, amikor a magyar kormány erőteljes közbelépésére Ferenc József visszahátrált a csehekkel kötendő alkutól.

Biztos pont a dualista rendszerben

A kiegyezéssel a Habsburg-birodalom a dualista Osztrák–Magyar Monarchiává vált, két független ország szövetségévé, amit a közös kül- és hadügyi politika kötött össze. Ezt a két ügyet leszámítva Ausztria és Magyarország is önállóságot élvezett, saját törvényhozással és felelős kormánnyal rendelkezett. A két ország vám- és kereskedelmi szövetséget is kötött egymással, és a számítások azt mutatják, hogy ez a gazdasági közösség Magyarország számára inkább előnyt, mintsem hátrányt jelentett.

Volt azonban egy tényező, amely a közös kül- és hadügynél, valamint a gazdasági közösségnél is erősebb kapcsot jelentett a Monarchia országai között: maga Ferenc József, a közös uralkodó személye. Ferenc József pedig – némi költői túlzással élve – maga volt az állandóság. Ha országlását 1848-tól számítjuk, akkor egyértelműen ő a leghosszabb ideig a trónon lévő magyar uralkodó, de 1867-es koronázása után is még negyvenkilenc és fél évig uralkodott, hajszál híján lemaradva Luxemburgi Zsigmond 1387–1437 közé eső fél évszázadnyi uralma mögött.

Az egyik osztrák minisztertanácson egy alkalommal Ferenc József kijelentette, miszerint nem feltétlenül alkotmányos uralkodó akar lenni, hanem olyan, aki megtartja az adott szavát. Ez pedig a dualista rendszerre is érvényes volt. Miután Ferenc József hitet tett az 1867-ben létrejött keretek mellett, minden azt megváltoztatni szándékozó törekvésnek ellenállt. A magyar ’48-as ellenzék szélesebb autonómiát kívánó programját is elvetette, de a dualizmust (és benne Magyarország helyét) fenyegető áramlatokkal akkor is szembeszállt, ha azok osztrák, cseh vagy netán családja részéről (Ferenc Ferdinánd) érkeztek, továbbá a magyar állameszmét a magyarországi nemzetiségekkel szemben is megvédte.

Mindezek alátámasztására számtalan esetet lehetne felsorolni, de talán álljon itt egy kevéssé ismert példa: 1889. június 6-án Ferenc József megbízásából Pápay István, az uralkodó kabinetirodájának magyar osztályfőnöke levelet intézett Szilágyi Dezső igazságügyi miniszterhez, miszerint „Újvidéken megjelenő némely szerb hírlapokban újabbi időben ismét közrebocsátott, a pánszlávizmust dicsőítő cikkek [...] felébresztették Ő felségének figyelmét ezen lapoknak a Monarchia és különösen a magyar állam érdekeivel ellenséges izgatásaira. [...] felséges Uram azon parancsával méltóztatott engem megtisztelni, hogy az említett lapok ezen újabbi, vagyis inkább folytonosan tartó botrányos kifakadásait, bizalmasan Excellentiádnak különös figyelmébe ajánljam, minthogy Ő felsége igen kívánatosnak tartaná, hogy amennyire csak lehetséges, ezen hazafiatlan [...] izgatások a törvény teljes szigorának alkalmazásával megfékeztessenek.”

A „boldog békeidők” uralkodója

Karl Straus osztrák költő a „középszerűség démonának” titulálta Ferenc Józsefet. Bár kétségkívül nem volt nagy formátumú államférfi, ez azért talán túlzás. Az egyes politikai kérdésekben általában voltak kialakult koncepciói, a tanácskozások alkalmával mindenkit meghallgatott, de a döntéseit – igaz, néha hosszas töprengés után – önállóan hozta. Képes volt kiválasztani a céljai eléréséhez szükséges eszközöket. A politikában pedig a rutin sem utolsó szempont, a századforduló környékén pedig az egyik legtapasztaltabb magyar politikus maga (az akkor már 70-es éveiben járó) király volt.

Fontos hangsúlyozni, hogy Ferenc Józsefnek a magyar és az osztrák politikai rendszerben is kiterjedt uralkodói felségjogai voltak, Ausztriát végső soron rendeleti úton is kormányozhatta, s erre kormányválságok idején többször sor is került. Magyarországon ezt elvileg nem tehette meg, de hatalmi pozíciói hazánkban is erősebbek voltak a törvényhozásnál. A józan belátáson kívül semmi sem kötelezte arra, hogy a többségi pártból nevezzen ki miniszterelnököt. A kabinetnek szinte minden ügyben szüksége volt az uralkodó jóváhagyására, így elmondható, hogy az egyes kormányok inkább függtek a királytól, mint a parlamenttől. Ferenc József pedig amúgy is szerette rajta tartani a szemét a dolgokon, biztosra vehetjük, hogy az elé terjesztett ügyeket (legyen szó bármilyen apró-cseprő dologról) tüzetesen áttanulmányozta – ezt sokszor az aktákra írt széljegyzeteiből is láthatjuk.

A „boldog békeidők” évtizedei alatt Ferenc József és a magyarság viszonya kedvező fordulatot vett. Ebben persze – legalábbis kezdetben – sok volt a felszínesség, de uralkodása vége felé egyre több magyarban alakult ki kedvező kép a királyról. Ebben több tényező is szerepet játszott. Ezek közül a legfontosabb talán az idő. Egyre kevesebben voltak azok, akik átélték 1848–49-et, míg egyre nagyobb lett a lakosság azon hányada, amelyik már Ferenc József uralmába „szocializálódott bele”, akik számára axióma volt, hogy ő a királyuk. Másrészt a dualizmust támogató, ’67-es kormányok már a korszak elejétől tudatosan igyekeztek építeni Ferenc József pozitív imázsát, ami hosszú távon egyre erősebben éreztette hatását. Harmadrészt ki kell emelni a dualista korszak impozáns gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődését, ami egyre több magyar lelkében legitimálta az adott politikai struktúrát és annak emblematikus alakját.

Ember az uniformisban

Ferenc József fiatalabb korában Sissi, a későbbi években lányai, unokái, és persze Schratt Katalin társaságában fel tudott oldódni, magánemberként viselkedett, de ezek voltak a ritka pillanatok, a többiben az uralkodói hivatástudat töltötte ki életét. Egyrészt ezzel, másrészt a katonaság iránt érzett vonzalommal magyarázható az is, hogy csak elvétve mutatkozott civil öltözetben, általában uniformist öltött. A külvilág felé mutatott arca pedig valóban feltűnő érzelmi sivárságot sugallt.

Rendkívüli aprólékosság jellemezte. Erre ismét következzék egy kevéssé ismert, nem igazán jelentős, de véleményem szerint annál jellemzőbb eset. Amikor 1899 októberében Gödöllőn egy tűzvész során több házban is kár keletkezett, Ferenc József éppen Gödöllőn tartózkodott, ő maga is látta a tüzet. A kabinetirodán keresztül a főszolgabírónál érdeklődött afelől, hogy kik a károsultak, mert szívesen segítene rajtuk magánvagyona terhére. A főszolgabíró elé is terjesztette a károsultak névsorát, valamint hogy mekkora összeget javasolna nekik adományozni. Összesen 275 forint, a király vagyonához képest jelentéktelen volt az összeg. Például egy özvegyasszony, Körösi Györgyné házának tetőzete is elégett, száz forint adományt javasolt a főszolgabíró. A lapon látható Ferenc József saját kezű megjegyzése: zu hoch, azaz túl sok. Csak nyolcvan forintot adott. De még mielőtt szociálisan teljesen érzéketlen embernek gondolnánk, álljon itt az is, hogy pár héttel később háromezer forintot utalt magánpénztárából a belügyminiszternek, hogy azt belátása szerint ossza szét a budapesti szegények között (egy miniszter éves fizetése 12000 forint volt). Ugyanez az aprólékosság jellemezte akkor is, amikor mondjuk a lovasság számára rendszeresítendő kengyelről volt szó.

Emellett legendás volt vallásosságáról, puritánságáról (a hadseregnél rendszeresített vaságyon aludt) és munkabírásáról is. Rendszerint hajnalban, fél négykor kelt, még élete utolsó napján, 1916. november 21-én is, pedig akkor már hetek óta tüdőgyulladásban szenvedett. Mielőtt este halálos álomra szenderült volna, meghagyta, holnap is ébresszék a szokott időben, mert sok az elmaradt munka.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos segédmunkatársa

(Magyar Hírlap, 2016. november 21.)

A Tolnai Világlapjának egész oldalas gyászjelentése