Az idő érkezése

A Szabad Magyar Szó közli Mihájlovits Klára írását Az idő érkezése címmel.

*

Az idő érkezése

Na végre! Eljön a mi időnk! – gondolta elégedetten. S még olyat is gondolt, miközben elégedetten pörgette a honlapokat, hogy most aztán majd megtanulják ezek, meg bizony, most végre majd minden a helyére kerül, Fordul a kerék, aki eddig lenn volt, felkerül, aki meg fenn, az oda, ahova való, a mélybe, a posványba, a kilátástalan, mindennapi harcokba, ahol minden egyes új nap csak egy újabb kudarc reggele, ahol nem lehet egyről a kettőre jutni, ahol estére már csak a kéken villódzó vagy a gégét maróan égető gyógyír marad, levezetésképpen, hiszen valahogy túl kell élni, meg kell érni azt a másik reggelt, hátha az a reggel, éppen az hozza majd meg a megváltást, a változást, hiszen a változás az egyetlen, ami állandó.

Jaj, ez is milyen egy hülye gondolat, amonnan való, olyanok mondanak ilyet, a változásról meg az állandóságról, akiknek mindig csak a rózsa jut, tüske sosem, na, most majd ők is megtanulják, milyen szúrós az a tövis, milyen maró a szesz, ahogy átmossa magát a garaton, nyelőcsőn, hogy a gyomorban végre valami adjon egy kis melegséget. Érkezik a szép új világ!

Jó, persze, fennáll a lehetősége annak, hogy ez nem lesz annyira egyszerű. Amazok még erősek, a rohadékok foggal-körömmel kapaszkodnak a pozícióikhoz, a pozitúráikhoz, nem szokták meg, hogy ne ők diktálják a díszlépést, meg hát annyira beleették magukat már minden pórusába ennek a világnak… A fenemód szép beszédükkel, a hangzatos mondataikkal, a hazugságaikkal, hogy majd a tanulás, meg a munka meg az elfogadás…. Na, persze! Baromság! Tanult ő is, meg dolgozott, világot is látott, neki aztán ne mondja senki, hogy mi merre hány méter, látott ő már karón varjút, meg hófehér homokot is, lebarnult, vidám, nevető lányokat, igaz, őt észre se vették, de ő látta könnyed mozdulatukat, színes ruhácskájukat… Jó, persze, szólni nem tudott hozzájuk, elvégre valami hülye nyelveken beszéltek, és ez, tényleg hátrány volt. Mert azért az tény, hogy valamikor ő volt a társaság közepe, a mókamester, aki nélkül nem buli a buli, ezt mindenki megmondhatja, hogy úgy volt, mindig megnevettetett mindenkit… Igaz, akkoriban is valahogy úgy alakult, hogy mindig egyedül ment haza, az otthoni csinos lányok is mindig csak a lelküket öntötték ki neki, haza persze mások vitték őket, de ezt nem is bánta, mert tudta, hogy előbb-utóbb, összetörve, meggyötörve úgyis nála kötnek ki, s miközben zsebkendőt nyújtott nekik, hallhatott egyet s mást arról a másik világról. Furcsa volt, idegen, vágyat keltő s időnként el is határozta, hogy belekóstol, de aztán végül sosem volt hozzá mersze.

Maradt ott, ahol volt.

S ahol, később már úgy gondolta, lennie kellett. Magafajtákkal találkozott, s ha eleinte talán meg is riasztotta, hogy esetleg úgy besavanyodik, gyorsan megtetszettek neki az esték, ahol többen is mondták, hogy a saját sikertelenségének nem ő az oka. Elvégre ő okos, művelt, sokoldalú, tájékozott, népszerű, tehetséges. S ezt tudta is magáról. Csak eddig azt hitte, ő tesz valamit rosszul, ami miatt soha semmi sem sikerül igazán, csak úgy félig, csak egy kicsit, keserű szájízt okozva. De kiderült, hogy nem, nem ő az örök elégedetlen, nem ő hajszolja az elérhetetlent, hiszen az elérhető – lenne, persze, ha ezek nem gáncsolnák el. Amazok persze beérték a kevésbé tökéletessel is, azt állították, a hibák megbocsáthatóak, elfogadásról hablatyoltak, meg empátiáról, lehetőségekről és reményekről, miközben nyilvánvalónak kellett lennie, hogy neki csak a tökéletes az elég jó.

Aztán egyre döbbentebben látta, hogy amazok, a középszerűek, akik csak naponta felkelnek, teszik a dolgukat, szeretik a társukat, örülnek a gyermekeinek, örömmel végzik a munkájukat, elégedettek, boldogak, sőt, sikeresek, miközben sejtelmük sincsen háttérhatalmakról, a világ ellen áskálódó mocskokról, a fenyegető veszélyekről. Mi több, amikor ilyesmiről hallanak, nevetve legyintenek, elnézően mosolyognak, vagy hevesen nekiállnak bizonygatni, hogy ilyesmi márpedig nem létezik. A marhák! Mikor napnál világosabb, hogy kilóra megvették a legnagyobb hatalmasságokat, ráadásnak az egyházat, meg persze a másikat is, sőt, a harmadik is ott van már, egyetlen céljuk van, a megsemmisítés. Persze, az neki se teljesen világos, hogy ha mindent meg akarnak semmisíteni, akkor mi felett fognak uralkodni, de hát nem is kell neki éppen mindent tisztán látnia. Elég, ha csak a lényeget látja, az altestet mint fegyvert, amellyel vége lesz mindennek, az eszméket, amelyekkel mételyezik a megtéveszthetőket.

De most mindennek vége. Itt van az ember, aki majd mindent rendbe hoz, aki tudja, mire való a férfi, s mire a nő, s aki érti, hogy a hatalmat gyakorolni kell. Most majd megtanulják, hogy nem lehet mindenből gúnyt űzni, hogy vannak értékek, meg eszmék, amelyeket nem lehet áruba bocsátani.

Egy pillanatra ugyan átfut az agyán, hogy egy üzletemberbe helyezi a bizalmát, tövig, üzletemberbe, aki a profitért éppen mindent megtenne, de elhessegeti a gondolatot, hiszen valakiben hinni kell. Valakinek el kell takarítania a mocskokat, akik miatt ott ragadt a porban, akik nem ismerik el alkotói nagyságát, tehetségét, akik pontosan látták, milyen nagyszerű dolgokra lett volna képes, s merő irigységből elgáncsolták, akik…

Néha, miközben a lassan hömpölygő folyót nézi, eszébe villannak a kételyek, a szürkés hullámok hordta uszadékfa között felsejlenek a nyugtalanító látomások, de aztán arra gondol, mi minden lehetett volna, ha a mocskok nem veszik el tőle, nagyot kortyol a maró löttyből és belekapaszkodik a reménybe.

Más már úgysem maradt.

(Szabad Magyar Szó, 2016. november 21.)