A kettősségek csapdájában

 A Magyar Nemzet közli Szabó Palócz Attila tárcáját.

*

A kettősségek csapdájában

Jól van, mit bánom én, nyissanak ki a kocsmák, színházak, stadionok, de ne már a munkahelyek is – méltatlankodott mellettem a metrón hétfőn reggel egy nagyjából ötvenes férfi (bár nem szeretném ezúton sem öregíteni…), aki szemmel láthatóan munkába igyekezett. Bár ez az igyekezett azért a szavai nyomán némileg mégiscsak kétségbe vonható, és akár túlzásnak is tűnhet…
A joviális úriember nyilván kényelemesen érezte magát a hómofiszban, jól hozzászokott az otthoni munkavégzéshez – mint ahogy oly sokan mások is a járványidőszakban –, de hétfőn reggel vélhetően már a védettségi igazolványa is ott lapult a farzsebében, mindkét védőoltását megkapta, főnökei pedig éheztek már a személyes találkozásra.
A véletlenül kihallgatott idegen férfi szavai azért is keltették fel a figyelmemet, mert a maguk módján szimptomatikusak, és szépen jellemzik azt a helyzetet – azt a kettősséget –, amibe a járványidőszak alatt valahogy mindannyian belekényelmesedtünk: nagyon vártuk már a védőoltást, s igen sokan voltunk, akik már az elsők között regisztráltunk, amint lehetőség nyílt erre; nagyon vártuk már a tavaszt, és azzal együtt a kiülős vendéglői teraszok megnyitását; nagyon szerettünk volna már beülni egy étterembe, egy cukrászdába, egy halászcsárdába, hogy kényelmesen elfogyasszunk a barátainkkal, rokonainkkal, szeretteinkkel egy finom ebédet-vacsorát. Igen, hiányoztak ezek a dolgok az elmúlt hónapokban az életünkből.
Most, hogy a beoltott honfitársaink száma Magyarországon már nemcsak elérte, de meg is haladta a négymilliót, lassan kezdjük visszakapni korábbi életünk apró-cseprőnek tűnő, mégis jelentős kis darabkáit, elemeit, szilánkjait, csak hát időközben megtanultunk élni azokkal az előnyökkel is, amelyeket a kényszerű korlátozások tettek lehetővé a számunkra. Most, a fokozatos nyitás egymást követő lépéseivel, az enyhítésekkel egyidejűleg tehát meg kell majd tanulnunk össze is egyeztetni ezt a kettőt: a régi és az új életünket.
A nagyvállalati beruházási támogatási program keretében a napokban három, összesen 3,5 milliárd forint értékű fejlesztés valósult meg hazánkban, amiből az állami támogatás mértéke 1,2 milliárd forintot tett ki – olvastam aztán már a mozgólépcsőn a hírekben Varga Mihály pénzügyminiszter szavait. S nem mellékes persze az sem, hogy ezeknek a beruházásoknak köszönhetően több mint ezer munkahely megtartása vált biztossá. Arra persze nem tért ki a hírügynökségi jelentés, hogy a metrón méltatlankodó úriember munkahelyét is beleszámította-e a miniszter ezekbe az adatokba, azt azonban remélem, hogy az irodájába érkezve ez a számomra idegen férfi is örömét lelte abban, hogy találkozhatott a rég nem látott munkatársaival, kollégáival, akikkel az elmúlt időszakban csak a virtuális térben tarthatta a kapcsolatot. Mert, ha igen, s ha csak egy kellemes perce is volt a munkahelyén, akkor nem is mondhatunk mást: Egészségére!

(Magyar Nemzet, 20121. május 3.)