Buszállomás-sorsok

 A Magyar Nemzet című napilap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját.

*

Buszállomás-sorsok

A koronavírus-járvány is közrejátszott abban, hogy már hónapok óta nem járhattam szülővárosomban, Zentán, ami persze továbbra sem jelenti azt, hogy ne követném napi szinten az ott zajló eseményeket. Sőt, nemcsak követem – mintegy külső szemlélőként –, de a magam módján részben szervezem is a család otthoni ügyes-bajos dolgait. Tehát, ha a távolból is, de manapság is részt veszek Zenta hétköznapi életében. Még mindig ott él például hetvennyolc éves édesapám, aki a minap vette fel a második védőoltást, igen, a kínai vakcinából, és remekül érzi magát. Nagyon irigykedem rá, mint ahogy mindenkire, aki már átesett az oltáson. Mivel ő nem e-mailezik és nem használ mobiltelefont sem – fogjuk rá ezeket az életkorára, bár az internet világában meg valóban otthonosan mozog, így például napi szinten Facebookozik, és a Nemzeti Sport honlapjáról tájékozódik a meccsekről, mindent követ, amit labdával játszanak, csak a Forama-1-et és a küzdősportokat nem szereti –, az én e-mail címemet adtuk meg a szerbiai kormányzati portálon a vakcinára való regisztrálásnál, és a Zentán élő unokatestvérem mobilszámát írtuk be az sms-ben történő értesítésekhez. Mert ott még ezt az adatot is elkérték, és láss csodát, senkinek semmi baja nem lett belőle.
Arról tehát, hogy édesapám másnap már mehet is felvenni a védőoltást – az elsők között –, én kaptam meg az értesítést e-mailben. Budapestről kellett hát megszerveznem, hogy a csatolt QR-kódott otthon kinyomtassa valaki és be is adja neki az ablakon, hogy nála legyen, amikor a rendelőbe megy. Nem is ez a lényeg, vannak még jó emberek, akikre számítani lehet szükség esetén, mindent megoldottunk, megszerveztünk hát. És nagyon örülök annak, hogy hetvennyolc éves édesapám megkapta a védőoltást. A kínait. Endrének, Csillának, de még Flórának is nagyon köszönöm a segítséget!
Mondom, az ilyen hirtelen jött akcióktól (és attrakcióktól…) eltekintve is napi szinten követem, hogy mi történik szülővárosomban, hiszen az internet korában ennek már nincs semmi akadálya, akkor sem, ha nem is tud átjutni az ember a határon. Így hát a döbbenettel ért fel, amikor megláttam, hogy bontják Zenta buszállomását. Miért?! – merült fel bennem az első kérdés. Nem lehetett volna felújítani, rendbe szedni a kilencvenes évek milosevici jugoszláv gazdasági összeomlása óta valóban csak alig-alig kihasznált, s éppen ezért menet közben igencsak leromlott állapotúvá vált épületet? Miért kell mindig csak pusztítani, rombolni, dózerolni?
Gyerek voltam még, amikor ez a buszállomás 1977-ben felépült, a távolsági járatok addig a vasútállomás előtti parkolóból indultak. Később – elsősorban egyetemistaként – vált életem egyik kulcspontjává ez az épület, hiszen a heti, hétvégi hazautazások péntekenként rendszeresen, ciklikusan ismétlődő célállomása volt. A zentai buszállomás pedig pontosan olyan volt, mint akármelyik másik hasonló vidéki „műintézmény”. Voltam tehát késelés szemtanúja is a szemközti kocsmában, ahova általában beültem egy kávét elfogyasztani, amíg a járatomra vártam, meg persze láttam a váróterem padjain alvó részeg tinédzsereket is, akik ide húzódtak be az eső vagy télen a hideg elől. Hogy is mondjam hát? Nem volt ez itt, kérem tisztelettel, a vidéki elit gyülekezőhelye. A korabeli sajtóból látom azonban, hogy tulajdonképpen ez az épület kapcsolta be az egykori Jugoszlávia közlekedési vérkeringésébe a szülővárosomat, akárhova jegyet lehetett váltani, Ljubljanától Szkopjéig, vagy éppenséggel Szarajevóig.
Most meg majd épül a helyén egy nagy bevásárlóközpont, ahogy az egykori ország területén is ma már hét független állam kelt zavart a tájékozódásban.

(Magyar Nemzet, 2021. február 17.)