Nyolc taxit váltott az isztambuli merénylő

A Somogyi Hírlap internetes kiadása, a Sonline.hu tudósítást közöl a törökországi szilveszteri merénylet ügyének fejleményeiről.

*

Nyolc taxit váltott az isztambuli merénylő

„Ki akartak bennünket zökkenteni az egyensúlyunkból, egymás ellen akartak fordítani” – mondta Recep Tayyip Erdoğan török államfő tegnapi beszédében, amelyet élőben közvetített a közszolgálati televízió. Ez volt az első megszólalása az újévi isztambuli terrortámadás óta.

Mint kiderült, a merénylő az Iszlám Állam terrorszervezetben a Horasani fedőnevet használja, és előre tudta, hogy a Reina klub előtt csak egy rendőr áll majd – az előírt négy helyett –, a szórakozóhely biztonsági őrei pedig fegyvertelenek lesznek. Tisztában volt azzal is, hogy a lövöldözés után a kijáratnál nem fog rendőrrel találkozni, pedig a legközelebbi rendőrőrs alig kétszáz méternyire van a támadás helyszínétől.

A merénylet éjszakáján összesen nyolc taxival utazott. Mobiltelefonját abban a kocsiban hagyta, amellyel a klubhoz érkezett. A készülék alapján azonosították őt, és erről került elő a videofelvétel is, amelyet önmagáról készített. A lövöldözés után magát sebesültnek tettetve menekült el.

A decemberi, 12 ember halálát okozó berlini terrortámadás elkövetőjénél, a Milánóban lelőtt Anis Amrinál talált fegyverrel ölték meg a lengyel kamionsofőrt – közölték tegnap olasz fegyverszakértők.

(Sonline, 2017. január 4.)

Érzelmi hullámvasúton

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját Érzelmi hullámvasúton címmel.

*

Érzelmi hullámvasúton

Az orosz-török viszony elmúlt évtizedei olyanok, mint egy (érzelmi...) hullámvasút. Vagy talán inkább egy érzelmi libikóka. Hiszen a két játék természete alapvetően más, csak az élmény hasonló egy nüansznyit, bár abban is vannak könnyen azonosítható pontok, vagyis inkább fázisok. Nagy kár azonban – és ez külön nyomot hagy ezeken a kapcsolatokon –, hogy épp a jelenleg hivatalban lévő török vezetés annyira kiszámítható, kiismerhető – mint amennyire valóban az. Így talán már a hétfői lövések eldördülése után, de még a szerencsétlen Andrej Gyennadijevics Karlov orosz nagykövet életében (hiszen nem azonnal halt meg) meg lehetett volna mondani, hogy Ankara ezért majd a kurdokat vagy az úgynevezett gülenistákat teszi felelőssé. És mi történt? Melih Gökcek, Ankara polgármestere odaült a számítógéphez (ha egyáltalán tudja kezelni...), vagy utasítást adott erre szakosodott táskahordozójának (bocsánat, személyi titkárának...), hogy twitteljen már oda – ahova kell – egyet. Egy jó nagyot és hatásosat! Szóval, a nagyra becsült polgármester Twitter-oldalán megjelent a bejegyzés, miszerint a gyilkos Fethullah Gülennel állhat kapcsolatban. A szerencsétlen Andrej Gyennadijevics Karlov halála óta talán még egy óra sem telt el...
Egy ilyen provokációra – vagyis, némi pontosítással, az ankarai polgármesternek a Recep Tayyip Erdoğan török elnök melletti, világba kiáltott, világgá twittelt hűségesküjére – már az Amerikában élő hitszónoknak is meg kellett nyilvánulnia: „A leghatározottabban elítélem ezt az aljas terrorcselekményt” - hangsúlyozta Fethullah Gülen az orosz diplomata halála után kiadott hétfő esti közleményében. „Egyetlen terrorcselekmény sem igazolható, bárki legyen is az elkövető és bármi legyen is az indítéka” - írta a hitszónok.
Nagy volt a zavartság, a zavarodás a lövések eldördülése után, ez látszik a tévéfelvételeken is, hiszen a gyilkos merényletet elejétől fogva rögzítették is. (Talán ilyen szempontból sem volt véletlen az időzítés!) Némely csatorna leadta a teljes felvételt, láthattuk beszéd közben elnémulni, fájdalomtól eltorzult arccal összerogyni és a földön elterülni Andrej Gyennadijevics Karlovot, mások kegyeleti okokból inkább tartózkodtak ettől, utóbbiak csak a kiáltozó gyilkost, a huszonkét esztendős, szolgálaton kívüli rendőrt, Mevlüt Mert Altintast adták műsorba. Még hallgattuk a hangját, mielőtt a szolgálatban lévő kollégái lelőtték volna. Szavait pedig a különféle hírügynökségek, más és más értesülésekre hivatkozva, több formában adták közre. „Ne felejtsétek Aleppót, ne felejtsétek Szíriát!” - kiáltotta törökül a támadó. A The New York Times amerikai lap viszont azt írta, hogy így üvöltözött: „Hátráljatok! Számomra csak a halál maradt!” Utóbbiból nyilvánvalónak tűnik, hogy a férfi azzal a nyilvánvaló tudattal ment be a kiállításmegnyitóra, hogy onnan nem fog élve távozni. A maga nemében tehát valamilyen szinten ez is öngyilkos merényletnek tekinthető, még ha nem is robbantotta fel, hanem lelövette magát. Minden tudósításban csak annyi a közös, hogy a gyilkos mindehhez arab nyelven hozzátette még a már nagyon jól ismert csatakiáltást: „Allahu Akbar!” Ma már nincs olyan talpalatnyi hely a földgolyón, ahol magyarázni kellene ennek jelentését... (Lesz még az arab világnyelv?) Amennyiben hihetünk a gyilkos itt idézett szavainak – ugye, a motivációját illetően –, akkor Aleppó tragédiája miatt állt bosszút. Ha valóban így érezte, és ezért cselekedett, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy az erőszak öngerjesztő láncolata ismét önmagába fordult. Önmagát hatványozta meg...
Igazságot tenni nem tudunk, a gyászunkat pedig beszennyezi a nagypolitika örökösen számító, minden tragédiából hasznot húzó ármánya. Amivel a hullámvasút és a libikóka is eléri a mélypontját. Az embernek csak a fájdalom marad, és az eltorzult arcok retinára égő látványa.

(Magyar Hírlap, 2016. december 21.)

Törökméz

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Törökméz címmel.

*

Törökméz

Európa elképedve nézi a hétvégi isztambuli robbantásos merényletekről készült felvételeket. S ezzel együtt ugyanez az Európa már huzamosabb ideje elképedve nézni, hogy mi történik Törökországban. Európa egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Láttunk már ilyet vagy húsz-huszonöt évvel ezelőtt, az egykori Jugoszlávia széteséséhez vezető véres délszláv polgárháborúk kezdetén. Európa azzal a helyezettel sem tudott mit kezdeni, nem volt felkészülve rá, nem voltak megoldásai, csak mélázott, töprengett, hümmögött, mismásolt, de legfőképp nézett, bámult, mint a legendás borjú a mesebeli új kapura. S láttuk azt is, mi lett akkor a vége.

Ha pedig azt láttuk akkor, bizony ma azt is látnunk kellene, hogy mivel fenyeget a török helyzet.

Európa elképedve nézi egyebek mellett Recep Tayyip Erdoğan török elnök átalakulását, átváltozását is, de már egyre kevésbé ismeri fel benne azt az embert, akiben partnert kellene látnia. Mert a partner az bizony egy olyan ember vagy embercsoport, amelyben, ha kell, hát fenntartások nélkül megbízhatunk. S Erdoğan nemrég még ilyen volt. De hát oly sok minden történt már azóta...

Tegnap például egy országos terrorellenes rendőrségi razziában kétszázharmincöt embert vettek őrizetbe Törökországban. Ami, akárhogy nézzük is, mindenképp jogos egy olyan terrortámadás után, mint, amilyen szombaton este történt az isztambuli Besiktas focicsapatának stadionjánál. Másfelől azonban Európa politikai vezetői elképedve összenéznek, s felvont szemöldökkel fürkészik egymás tekintetét. S mindegyikük agyában ott motoszkál a kérdés: Erdoğan most folytatja a puccskísérlet után megkezdett tisztogatásokat? A török belügyi tárca beszámolója szerint ugyanis a hatóságok többségében a kurdbarát Népek Demokratikus Pártjának vezetőit vették őrizetbe. Ayhan Bilgen, a párt szóvivője pedig elmondta: Isztambulban a vízágyúkkal állják el a párt székházának kapuját, a bent lévők nem tudnak kijönni, a kint lévők nem tudnak bejutni. Mi köze ennek az isztambuli támadást elkövetők megtalálásához? – tette fel a kérdést Bilgen, és persze ezt kérdezi a felelősen gondolkodó, ámde elképedt Európa is. Hiszen azt már láthattuk, hogy akármiről legyen is szó – terrorizmusról, puccskísérletről, belső feszültségekről – Erdoğannak mindenről ugyanaz jut az eszébe: a Kurd Munkáspárt. Ebben a helyzetben pedig hülye lenne az a kurd, aki ilyen terrortámadással próbálná meg felhívni magára a figyelmet, hiszen előre tudhatja, hogy háromszor veri ezt rajta Erdoğan vissza! Egy terrorista persze senkit sem képvisel, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, de nem is csak rajta, hanem az egész népén – amelyet kvázi képviselni hivatottnak érzi magát – veri vissza.

Európának azonban szüksége van Törökországra, szüksége van Erdoğanra, és igen, Európának szüksége van mindkettő partnerségére. Ezernyi, vagy több milliónyi ok miatt, ha az összes, jelenleg török földön tartózkodó, de Európa felé ácsingózó migránst egy-egy oknak tekintjük. Törökország együttműködése nélkül ugyanis nehezen képzelhető el a menekültáradat feltartóztatása. S amennyiben Erdoğan beváltja a már többször megismételt fenyegetését, és a kontinensre, no meg persze elsősorban az unióra zúdítja a bevándorlókat, azzal olyan helyzetet idézhet elő, amelyet nemcsak a balkáni migránsútvonalon érintett államok sínylenek meg, hanem az egész közösség. Vagyis az integráció évtizedei után kész tényként köszönt ránk a dezintegráció, aminek már az elmúlt időszakban is láthattuk a jeleit.

Erdoğan viszont tudományos fantasztikumba illő feltételeket támaszt a partnerségéért cserébe, zsarol, követel, és a fenyegetőzéstől sem riad vissza, szóval minden olyan eszközt és módszert bevet, amit senki sem szeretne importálni az unióba. S mindezt tetézi persze az atatürki állam leépítése is, amelynek kirívó példája az elnöki rendszer felé haladó irányítás. Nos, ez a Törökország már rég nem azonos azzal az állammal, amellyel az unió sok évtizeddel ezelőtt megkezdte a társulási tárgyalásokat.

Annak az Európának van tehát szüksége Törökországra, illetve Erdoğan partnerségére, amelynek lakossága joggal tart, fél a török csatlakozástól. Ezt igazolják a Szlovéniában készült közvélemény-kutatás adatai is, amelyeket tegnap hozták nyilvánosságra: a szlovének több mint fele ellenzi Törökország csatlakozását, és támogatja a kormány intézkedéseit, amelyek a határok szigorúbb védelmére irányulnak. Nyolcvannégy százalékuk tart attól, hogy Erdoğan beváltja fenyegetését, és migránsok tömegeit indítja el Nyugatra, de ötvenhat százalékuk ettől függetlenül sem támogatja Törökország uniós közeledését. A szlovének tehát nem nyitnák meg az unió kapuját a törökök előtt. És persze nagyrészt így vannak ezzel az elképedt Európa más államaiban is.

Az új kaput azonban Ankarában már faragják, díszítik, csinosítják, hogy minden korábbinál csodálatosabb és megejtőbb legyen, a kérdés csak az, hogy leszünk-e készséges borjak annak csodálására, vagy van már értékelhető megoldás is a tarsolyunkban, amellyel belátható időn belül meg tudjuk oldani a helyzetet.

(Magyar Hírlap, 2016. december 13.)

Etetés

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila jegyzetét Etetés címmel.

*

Etetés

„Sosem voltatok őszintén emberségesek, és sosem törődtetek méltányosan az emberekkel. Nem ti szedtétek össze a partra sodródott halott csecsemőket. Mi vagyunk azok, akik három és fél millió menekültet etetünk” – így dübörgött Recep Tayyip Erdogan török elnök hangja, szinte a föld is beleremegett, amikor azzal fenyegette meg az Európai Uniót, hogy megnyitja a határokat, és menekültáradatot zúdít a kevély Nyugatra. Etesse más is ezt a néhány milliónyi menedékkeresőt... Erdogantól persze ez ma már egyáltalán nem meglepő, szépen hozzászoktatott bennünket ehhez a hangnemhez, csak hát az ingerküszöbünk sajdul belé, amikor hétről hétre ismétlik magukat – nem, nem a történelmi! hanem egyelőre még csak – a napi politikai események.
Hogy lesznek-e menekülők (lesz-e mi elől menekülniük...), az elsősorban a háborús, konfliktusos övezetekben dől el, márpedig Erdogannak és Törökországnak erre is igen nagy hatása, befolyása van. Így például a múlt héten Ankara újabb hadműveletet indított szíriai területen. No, persze, igyekeztek hangsúlyozni, hogy nincsenek területi követeléseik a szomszédos állammal szemben, „a hadművelet célpontja nem egy ország vagy egy személy, hanem a terrorszervezetek” – fogalmazott a török elnök, bár azt sem tagadta különösebb vehemenciával, hogy szír hivatali kollégája, Bassár el-Aszad elmozdítását is kívánatos fejleménynek tartja.
„Törökország akkor is harcolna a terrorszervezetek ellen, ha ez ügyben egymagára maradna” – mondta Erdogan, ami azért veszélyes kijelentés, mert a hadba lépő felek mindig maguk döntik el, hogy kit tekintenek terroristának. Egy kis jól felépített propagandával felturbózva, megindokolva, az ellenkező szövetségesek száját is befogva. Erdogant pedig ebben akkor lehetne – legfeljebb – komolyan venni, ha leszokna végre a kurdokról. (Csak nehogy elvonási tünetei legyenek...) Amíg ugyanis a terrorszervezetnek nyilvánított Kurd Munkáspártot emlegeti, addig nyilvánvaló, hogy kamuzik, hiszen sem Törökországnak, sem a nagyvilágnak, a Nyugatnak vagy a nemzetközi közösségnek jelenleg nem a kurdok okoznak problémákat. Ellenben a terrorizmus elleni harcra hivatkozva láttunk már arra példákat, hogy a török haderő szépen megszórta bombákkal a kurd pesmergák állásait.
Azoknak a pesmergáknak az állásait, akik a valódi terroristák, az Iszlám Állam kontingensei ellen harcoltak. Erdogan most azt mondta: Törökország azért kezdett hadműveletet Szíriában, hogy véget vessen Bassár el-Aszad elnök kormányzásának. S habár többszörösen nyomatékkal is hangsúlyozta, hogy Törökország nem támaszt igényt szíriai területekre, annyit azért mégis odavetett: a török csapatok azért hatoltak be Szíriába, hogy ott érvényt szerezzenek az igazságosságnak, és „azok a területek a valódi tulajdonosaikhoz tartozzanak”. A hadsereg tehát, akármilyen céllal és indítékkal is, de megindult tehát, s visszakanyarodva nyitó felvetésünkhöz, könnyen lehet, hogy megjelenése újabb milliókat késztet majd a menekülésre.

(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)

Közünk

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila jegyzetét Közünk címmel.

*

Közünk

Hat híján ezernyolcszáz kilométer a Budapest és Ankara közötti táv. Kedvenc internetes útvonaltervezőm hozzáteszi még, hogy ebből ezerhatszázat autópályán tehetünk meg. Hét kilométer híján. S kevesebb, mint egynapi autózással oda is érhetünk. Persze, ha ekkora útra vállalkozunk, akkor már inkább a repülőgépet választjuk. Az igazi messziséget azonban nem ez jelenti köztünk és Törökország között. Az ezernyolcszáz kilométernek immár a többszörösére nőtt távolság neve ma már egyértelműen: Recep Tayyip Erdoğan.

Mert igen, persze, értem én, hogy a hétköznapokban, átszállására várakozva a metrón a Deák térnél, vagy az 1-es villamos vonalán, a Hungária körúton, rosszabb esetben meg dugóban szorongva a fővárosi Árpád-hídnál, a budai oldalon, esetleg a makói vagy a szegedi pályaudvaron, két szó között, ha mellékesen felmerül, vagy meghalljuk a hírekben, Törökország iszonyatosan távolinak tűnhet. S azt hihetnénk, hogy az ott zajló események bennünket legfeljebb csak annyiban érinthetnek, hogy jövő tavaszra, amikor a nyaralást tervezgetjük, az egyébként a magyar turisták körében is kedvelt török üdülőhelyekre majd másképp nézünk… Még csak különösebb lemondásnak sem nevezhető a legyintés, hogy „jó, akkor majd máshova megyünk”, de addig akár még rendeződhet is a helyzet.

Ennek az óhajtott rendeződésnek azonban ma még semmi jele. Sőt, Erdoğan török elnök egyre jobban belelovalja magát az Európa-ellenes retorikába, s azok után, hogy korábban zsarolással akarta kikényszeríteni az uniótól az ország polgárai számára a vízummentességet, most szombaton már arról beszélt hívei előtt – no jó, hiszen Erdoğannak Törökországban ma már csak hívei lehetnek –, hogy a júliusi, sikertelen puccskísérlet után bevezetett rendkívüli állapotot újabb három hónappal meghosszabbítják. S történt mindez röviddel azután, hogy az Európai Parlament Törökország uniós csatlakozási tárgyalásainak felfüggesztésére szólított fel az egyre inkább elharapódzó tisztogatások miatt.

Erdoğan a saját feltételei szerint szeretne csatlakozni az unióhoz. Majd ő diktál, ne tessenek már megmondani neki, hogy mit és hogyan csináljon… Még októberben beszélt arról, hogy az unió ötvenhárom éve előszobáztatja Törökországot, s most már elege van, döntést, egyenes beszédet akar. Megkapta. Azt nem tudhatom, hogy mire számított, nem vagyok a bizalmasa, tény azonban, hogy már a hangnem is, ahogyan erről nyilatkozott, kizárttá tette, hogy bármi is az elvárásai szerint alakuljon.

„Lehet, hogy újabb három hónappal meghosszabbítjuk a rendkívüli állapotot. Na és? Mi közötök hozzá?” – üzent a török elnök mindenkinek, aki azért aggódik, mert a puccskísérlet utáni megtorlásokban eddig hetvenötezer ember veszítette el az állását, harminchétezret pedig letartóztattak, s több száz sajtóorgánumot tiltottak be. Hát mindezek után mit akar még meghosszabbítani a rendkívüli állapoton?

Hát éppen ez a közünk, elnök úr, nem az ezernyolcszáz kilométer miatt fő a fejünk, dehogyis! De nehéz közösséget vállalni egy olyan állammal, amelyben még százegy évvel az örmény népirtás után is büntetik azt, aki beszélni merészel róla. Vagy amelynek légiereje a terrorizmus elleni harc jegyében épp azokat a kurdokat bombázta, akik egyedüliként szálltak szembe eredményesen az Iszlám Állam szélsőségeseivel. Mert, ha egy ilyen ország elnyerné a tagságot vagy a vízummentességet, akkor kilométerekben mért távolság ide vagy oda, mindez gyakorlatilag már itt lenne. Itt lenne nálunk is, a Deák térnél és a Hungária körúton, az Árpád-hídnál és a makói meg a szegedi pályaudvaron…

(Magyar Hírlap, 2016. november 28.)

Divathóbort

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila jegyzetét Divathóbort címmel.

*

Divathóbort

Növekszik a valószínűsége annak, hogy felbontják az Európai Unió és Törökország közötti migrációs megállapodást – erről beszélt az M1 műsorán Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója. Mint mondta, bár a balkáni útvonalat lezárták, azon mégis jelentős aktivitás tapasztalható, így, ha az egyezség érvényét veszti, akkor az érintett országoknak újabb bevándorlási hullámot kell megállítaniuk. Olyan megoldást kell találni a migránsválságra, amely „a magyar nemzeti érdekeket is szolgálja, de az európai egységes fellépés lehetőségét is nyitva tartja”. Ez így egyértelmű és korrekt álláspont. A kijelentés fontosságát igazolja, hogy egyre több jel utal arra, hogy az uniós-török megállapodás az utolsókat rúgja, vagyis, hogy a végóráit éli. Recep Tayyip Erdogan török elnök már többször is nyomatékosította, hogy elege van a várakoztatásból és a bizonytalanságból, ő – úgy tűnik – nemcsak otthon, a sikertelen puccs utáni leszámolásokban, de nemzetközi szinten is egyszer, s mindenkorra le akarja „rendezni végre közös dolgainkat”. „Az unió ötvenhárom éve előszobáztatja a törököket” – dühöngött nemrég, s egyértelműen megfenyegette a brüsszeli döntéshozókat, hogy ha néhány héten-hónapon belül nem adják meg a vízummentességet a török állampolgároknak, akkor a migrációs megoldást semmisnek tekinti. Vagyis: ismét rázúdítja a menekülteket Európára. Úgy érzi tehát, hogy van olyan zsarolási pozícióban, hogy indulatos retorikájával célt érjen.

Mintha róla vett volna példát, a kijevi parlament múlt szerdán határozatban szólította fel az Európai Unió tagállamait, hogy még az év végéig adják meg a vízummentes beutazás lehetőségét az ukrán állampolgároknak.

Mi van itt – kapkodja fejét az egyszerű halandó –, most már mindenki csak követelődzik meg zsarolásra vetemedik, ha az uniós kapcsolatokról van szó? Valóságos divathóbortot csinálnak már ebből… S habár mindkét ország helyzete zavaros, más és más okok miatt az, a kettő közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Így hát magyar szempontból a különbségek is egyértelműek: Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter októberben beszélt arról, hogy „Magyarország elfogadhatatlannak tartja, hogy az Európai Unió még mindig nem adott vízummentességet az ukrán állampolgároknak”. Ugyanez azonban Törökországra nem érvényes. Talán éppen azért sem, mert fel kell készülnünk arra – ahogy Bakondi György is mondta a tévében –, hogy az uniós-török migrációs megállapodás pillanatokon belül semmivé foszlik. Azt szokták mondani, hogy a hála nem politikai kategória, no de a zsarolás sem az.

(Magyar Hírlap, 2016. november 21.)

Hitetlenekkel, ha találkoztok

A Magyar Hírlap közli Tamáska Péter publicisztikáját Hitetlenekkel, ha találkoztok címmel.

*

Hitetlenekkel, ha találkoztok

Keszthely, szigetstrand. Nyújtózkodás az álmos balatoni párában, jólesően hiábavaló beszélgetések. Saint-Étienne-du-Rouvray és az ott történt gyilkosság olyan távolinak tűnik, mintha a tatárjárás idején történt volna. A kövérkés francia elnök, Francois Hollande és főminisztere, Manuel Valls, sőt Ferenc pápa megrendülése is oly súlytalan, mintha egy szokványos hivatali gyászjelentésből olvasnánk. Jegyzeteimet kiterítem a büféasztalon, nézve az elém tett aranyló sört és a furcsa kárókatonát, amely tavasztól őszig mindennap ott ül az egyik jégtörő betonkolonc körüli védőkorláton. Ki a gyilkos? Mi történt?

Két terrorista közül az egyik elvágta egy idős francia pap nyakát, és a támadók védpajzsul apácákat rántottak maguk elé. Mindkettejüket lelőtték. Mintha az ilyen típusú akcióknál mostanában nem ejtenének foglyot. A sajtó jelentéktelen, deviáns figurákról beszél, némi bűnözői vagy éppen migrációs háttérrel, az Európában megszaporodott támadások közt pedig nemigen tud összefüggést felfedezni. Pedig lehet, hiszen az elkövetők az iszlám katonáinak nevezik magukat, és ezt az Iszlám Állam hírportálja, az Aamák is megerősíti: háború folyik.

Nézzük az ügyet némi egészséges előítélettel. A gyilkosság helyszíne egy katolikus templom, az áldozat a helyi mohamedánokkal is kapcsolatban álló idős, nyolcvannégy esztendős pap. A huszonhét-huszonnyolc ezres, Rouan mellett fekvő kisvárost az iszlám egyik helyi fészkeként tartják nyilván. A gyilkosok tudatosan a keresztény egyház képviselőjére emeltek kezet, és meggyaláztak egy templomot. Az, hogy ez misén történt, minden eddiginél kegyetlenebb üzenet. A kivégzés módja ősi - az állat kivéreztetésének rítusa -, ezt elevenítette fel az Iszlám Állam, vagy mint a Korán negyvenhetedik, Muhammad szúrájának negyedik versében olvashatjuk: „Ha hitetlenekkel találkoztok (a harc során), vágjátok el a nyakukat!”

A Korán magyar fordításában lábjegyzetben az áll itt, hogy ezt a dzsihád vagy a gazwa (katonai rajtaütés) során tegyék a harcosok, akiknek cselekedete „Allah Útján történik”. A világhálón pedig megy a vita, hogy a harcosok éles vagy tompa kést használjanak: az éles kés csak kegyesebbé teszi a halált. Nem tudjuk, hogy Jacques Hamel atya halála pillanatában tudta-e, mi történik vele, de a kereszténység szempontjából nézve mártírhalált halt.

A pápa végzi az egyház lassú, ráérő, örök mozdulatait, békéről és türelemről beszél, Essen püspöke a német katolikus egyházfői testület élén pedig arról, hogy a németeknek éppúgy idomulniuk kell a betelepülőkhöz, mint azoknak új hazájukhoz. Recep Tayyip Erdogan az idén is megünnepelte Európa egykori legnagyobb városának, Konstantinápolynak az elestét, amikor a Hagia Szophia belsejében a vérengzések után a kupoláig ért a hullahegy. S tiltakozott, hogy a Bundestag másfél millió örmény kiirtását népirtásként bélyegezte meg. Pedig a muzulmánok vallási okokból indított tömegmészárlásainak listája szinte végtelen: szír és libanoni keresztények, pontusi görögök, algériai franciák, egyiptomi koptok, Nigéria és Fekete-Afrika többi keresztényei. Európa pedig felégeti előretolt őrhelyeit, kiüríti külső várövét és nagy buzgalommal tolja a trójai falovat a belső várba. Régi történet, hogy a második világháború végének ünneplése faji zavargásba torkollott, és az algériaiak megöltek százhárom franciát. A feldühödött franciák lebombáztak negyvennégy falut, a hadsereg és a civilek rohamosztagai válogatás nélkül öltek. Kezdődik minden elölről?

Nézem a ráérő, szinte az öröklétbe meredt kormoránt: az aranyló sörön át is fémesen fekete a tollazata.

(Magyar Hírlap, 2016. július 30.)