Ladik Katalin bejegyzést tesz közzé a Facebookon.
*
Katalin Ladik in München, 14. 07. 2023.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ladik_katalin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ladik_katalin. Összes bejegyzés megjelenítése
2023. július 14., péntek
2023. július 3., hétfő
BB 73
Talán Miklós egy képes összeállítást tesz közzé a Mersz Undorgrund Klub facebook-oldalán.
*
BB 73
2017. október 26., csütörtök
Permanens forradalomban (2.)
A
Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.
*
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Permanens forradalomban (2.)
Egy évvel ezelőtt indult a Szabad Magyar Szó
Permanens forradalomban (2.)
Egy évvel ezelőtt indult a Szabad Magyar Szó
Egy
évvel ezelőtt, 2016. október 23-án, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc
hatvanadik évfordulóján jelent meg a világhálón a Szabad Magyar Szó című független
vajdasági magyar közéleti portál. Való igaz, az elmúlt egy esztendőben sokan
úgy tekintettek erre, mint egyfajta „ellenforradalmi” csínyre, s igyekeztek
marginalizálni az internetes lapot, vagy éppenséggel tudomást sem vettek róla. Sőt,
olyanok is voltak, akik a létezését is megkérdőjelezték. Talán éppen ezért is
fontos, hogy lássuk, mit látnak benne mások, úgymond kívülről nézve.
Mindazok, akik korábban, még
a Szabad Magyar Szó indulása előtt (de természetesen azóta is…) hozzájárultak a
vajdasági magyar közéletben ahhoz, hogy kialakuljanak a jelenlegi állapotok –
vagyis, hogy eltűnjön a szólásszabadság, egyeduralkodóvá váljon az
egyszólamúság, felülről diktált tézisek közé biggyesszenek kérdéseket az újságírók,
s munkájuk a mikrofonállvány szerepkörében teljesedjék ki, ellentmondást nem
tűrő „vezérek” irányítsanak mindent –, nos igen, ők voltak a leghangosabbak a független
közéleti fórum elleni támadásokban az elmúlt egy esztendőben. Amikor kell,
természetesen vitatkozunk és érvelünk, de meggyőzésükre – akárcsak az olvasó
meggyőzésére is – elsősorban munkánk minőségét és magatartásunk
következetességét, egyszersmind a kettő összességéből adódó szakmai
elkötelezettségünket tudjuk felkínálni, azok szellemében is, akik emléke előtt kegyelettel
fejet hajtunk az októberi megemlékezéseken, s akiket gyakorlatilag már azzal is
példaképül választottunk (talán nem is
csak…) magunknak, hogy a Szabad Magyar Szó indulását épp az évfordulóra
időzítettük.
Ha pedig szemelvényeket keresünk arra vonatkozóan, hogy ki és hogyan reagált fórumunk indulására, vagyis, hogy milyen megnyilvánulások övezték a Szabad Magyar Szó megjelenését az első napokban, az első pillanatban, akkor úgy foglalhatjuk össze a tapasztalatokat, hogy: Kaptunk hideget, de meleget is egyaránt…
Elsők az egyenlők között
Október 23-a tavaly vasárnapra esett. A vajdasági magyar sajtóban elsőként – reggel fél kilenc után három perccel – a Vajdaság Ma hírportál reagált a Szabad Magyar Szó megjelenésére. Basity Gréta azt írta: „Vasárnap délelőtt nem kis meglepetés érte azokat, akik beütötték az egyetlen vajdasági magyar nyelvű nyomtatott napilap internetes címét. A www.magyarszo.com címen ugyanis egy Szabad Magyar Szó feliratú logó fogadta az olvasókat, amely a honlap fejléce értelmében független közéleti fórum.”
A cikk korrekt módon összegezte, mintegy kivonatoltan ismertette a portál nyitó napjának anyagait és azok tartalmát, felsorolta a szerzőket és közölte az alapítók elképzeléseit, indokait a cselekvésre. Külön említette Purger Tibor Miért – és miért nem című írását, Vígi Zoltán Valódi kérdésre őszinte választ című vezércikkét, valamint Kókai Péter és Pressburger Csaba közösen jegyzett, Ahol a hír szent és a vélemény szabad című szövegét. „Akik a Facebookon megosztott magyarszós szövegekre kattintanak, őket a következő üzenet fogadja: »A keresett tartalom ezen a címen sajnos már nem érhető el. Ismerje meg és kövesse a Szabad Magyar Szót itt, ezen a honlapon«” – írta a Vajdaság Ma.
A szerb nyelvű N1 televízió, amely az amerikai CNN-nek a volt Jugoszlávia térségében működtetett hálózatához tartozik, honlapján fél tizenkettő után négy perccel közölte a Beta hírügynökségnek a Szabad Magyar Szó indulásáról kiadott jelentését. Összeállításukban idézték Vígi Zoltán alapító főszerkesztő nyilatkozatát, miszerint az új lapot kezdetben nagyjából tíz újságíró készíti, akik közül néhányan egyelőre nem írják alá teljes névvel a cikkeiket, amíg jogilag nem rendeződik a helyzetük.
Egy hírügynökségi jelentés alakváltozásai
Az N1 televízió honlapjának cikkében emlékeztettek arra is, hogy tavaly nyáron a Magyar Szó akkori szerkesztőségének egy része tüntetésen tiltakozott az ellen, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) túl nagy befolyást szerzett a lapban. Az újságírók – akárcsak a szakmai nyilvánosság – már akkor figyelmeztettek arra, hogy a Magyar Szóra hatalmas politikai nyomás nehezedik, mert a legerősebb vajdasági magyar párt rátelepedett az újságra és kizárólagos cenzúrát gyakorol – írták a jelentésben.
A GradSubotica című, magánkézben lévő szabadkai helyi hírportál szinte ugyanezzel a szöveggel és azonos tartalommal tette közzé a Beta hírügynökség jelentését. Az egyetlen különbség csak annyi volt, hogy ők más illusztrációt használtak a cikkükhöz.
Az Autonomija című politikai hírportál pedig nemcsak ismertette a Beta hírügynökség jelentését, de arra építve alaposan fel is dolgozta a témát. Egyebek mellett idézte az igazgatóbizottság („upravni odbor”) közleményét, amely jogi lépéseket helyezett kilátásba a domain visszaszerzése érekében. A testület álláspontja szerint ugyanis a Szabad Magyar Szó alapítói „eltulajdonították” a Magyar Szó szellemi tulajdonát, és – mint fogalmaztak – már a cégnyilvántartásban is úgy regisztrálták, hogy a Magyarszo.com internetes cím a nyomtatott lap kiadójának tulajdona. A Magyar Szó Lapkiadó Kft. igazgatóbizottságának ezek az állításai nem felelnek meg a valóságnak.
A sajtószabadság megilleti a nemzeti kisebbségeket is
Az Autonomija terjedelmes cikke idézte az igazgatóbizottsági közleményt, amelyben azt állították, hogy a Szabad Magyar Szó alapítóinak célja az volt, hogy zavart keltsenek az olvasókban, annak érdekében, hogy a saját politikai és ideológiai meggyőződésüket terjesszék, propagálják, népszerűsítsék. Kitértek arra is, hogy a testület véleménye szerint az, ami történt, példátlan lépés, és az újságírókhoz, értelmiségiekhez, a szellem embereihez méltatlan viselkedés. Mint írták, a Szabad Magyar Szó alapítóinak inkább egy saját honlapot kellett volna létrehozniuk, és azt felépíteniük, ahelyett, hogy eltulajdonítsák mások szellemi termékeit.
Az Autonomija cikke kitért arra is, hogy a Magyarszo.com soha nem is volt a Magyar Szó tulajdona – a cégregiszter tehát ilyesmit soha nem is tartalmazhatott –, s idézte Vígi Zoltán szavait, amelyek szerint a Szabad Magyar Szó tulajdonképpen a nyomtatott napilap vezető újságíróinak korábbi menesztése, kirúgása miatt jött létre. A lapvezetés által gyakorolt brutális politikai cenzúra a nyomtatott újságból kigyomlált minden olyan véleményt, amely nem egyezik az uralkodó politikai struktúrák álláspontjával, bírálatnak a lap hasábjain helye nincs, semmiféle más meggyőződésnek egyáltalán nem ad sem teret, sem publicitást.
A cikk ugyancsak idézte Purger Tibor, a Szabad Magyar Szó alapítójának szavait, amelyek szerint a sajtószabadság alapvető emberi jog, ami megilleti a nemzeti kisebbségeket is. A társadalomban senkinek sincs joga arra, hogy elnémítsa, elhallgattassa a más véleményeket, illetve azok képviselőit. A kisebbségi sajtót is megilleti a pluralizmus, és nem csak a felülről irányított egyszólamúság – idézték Purgertől. Történt mindez egy évvel ezelőtt.
A történet pedig azóta is töretlenül folytatódik tovább…
A Szabadmagyarszo.com internetes címen bárki élő egyenesben követheti!
Ha pedig szemelvényeket keresünk arra vonatkozóan, hogy ki és hogyan reagált fórumunk indulására, vagyis, hogy milyen megnyilvánulások övezték a Szabad Magyar Szó megjelenését az első napokban, az első pillanatban, akkor úgy foglalhatjuk össze a tapasztalatokat, hogy: Kaptunk hideget, de meleget is egyaránt…
Elsők az egyenlők között
Október 23-a tavaly vasárnapra esett. A vajdasági magyar sajtóban elsőként – reggel fél kilenc után három perccel – a Vajdaság Ma hírportál reagált a Szabad Magyar Szó megjelenésére. Basity Gréta azt írta: „Vasárnap délelőtt nem kis meglepetés érte azokat, akik beütötték az egyetlen vajdasági magyar nyelvű nyomtatott napilap internetes címét. A www.magyarszo.com címen ugyanis egy Szabad Magyar Szó feliratú logó fogadta az olvasókat, amely a honlap fejléce értelmében független közéleti fórum.”
A cikk korrekt módon összegezte, mintegy kivonatoltan ismertette a portál nyitó napjának anyagait és azok tartalmát, felsorolta a szerzőket és közölte az alapítók elképzeléseit, indokait a cselekvésre. Külön említette Purger Tibor Miért – és miért nem című írását, Vígi Zoltán Valódi kérdésre őszinte választ című vezércikkét, valamint Kókai Péter és Pressburger Csaba közösen jegyzett, Ahol a hír szent és a vélemény szabad című szövegét. „Akik a Facebookon megosztott magyarszós szövegekre kattintanak, őket a következő üzenet fogadja: »A keresett tartalom ezen a címen sajnos már nem érhető el. Ismerje meg és kövesse a Szabad Magyar Szót itt, ezen a honlapon«” – írta a Vajdaság Ma.
A szerb nyelvű N1 televízió, amely az amerikai CNN-nek a volt Jugoszlávia térségében működtetett hálózatához tartozik, honlapján fél tizenkettő után négy perccel közölte a Beta hírügynökségnek a Szabad Magyar Szó indulásáról kiadott jelentését. Összeállításukban idézték Vígi Zoltán alapító főszerkesztő nyilatkozatát, miszerint az új lapot kezdetben nagyjából tíz újságíró készíti, akik közül néhányan egyelőre nem írják alá teljes névvel a cikkeiket, amíg jogilag nem rendeződik a helyzetük.
Egy hírügynökségi jelentés alakváltozásai
Az N1 televízió honlapjának cikkében emlékeztettek arra is, hogy tavaly nyáron a Magyar Szó akkori szerkesztőségének egy része tüntetésen tiltakozott az ellen, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) túl nagy befolyást szerzett a lapban. Az újságírók – akárcsak a szakmai nyilvánosság – már akkor figyelmeztettek arra, hogy a Magyar Szóra hatalmas politikai nyomás nehezedik, mert a legerősebb vajdasági magyar párt rátelepedett az újságra és kizárólagos cenzúrát gyakorol – írták a jelentésben.
A GradSubotica című, magánkézben lévő szabadkai helyi hírportál szinte ugyanezzel a szöveggel és azonos tartalommal tette közzé a Beta hírügynökség jelentését. Az egyetlen különbség csak annyi volt, hogy ők más illusztrációt használtak a cikkükhöz.
Az Autonomija című politikai hírportál pedig nemcsak ismertette a Beta hírügynökség jelentését, de arra építve alaposan fel is dolgozta a témát. Egyebek mellett idézte az igazgatóbizottság („upravni odbor”) közleményét, amely jogi lépéseket helyezett kilátásba a domain visszaszerzése érekében. A testület álláspontja szerint ugyanis a Szabad Magyar Szó alapítói „eltulajdonították” a Magyar Szó szellemi tulajdonát, és – mint fogalmaztak – már a cégnyilvántartásban is úgy regisztrálták, hogy a Magyarszo.com internetes cím a nyomtatott lap kiadójának tulajdona. A Magyar Szó Lapkiadó Kft. igazgatóbizottságának ezek az állításai nem felelnek meg a valóságnak.
A sajtószabadság megilleti a nemzeti kisebbségeket is
Az Autonomija terjedelmes cikke idézte az igazgatóbizottsági közleményt, amelyben azt állították, hogy a Szabad Magyar Szó alapítóinak célja az volt, hogy zavart keltsenek az olvasókban, annak érdekében, hogy a saját politikai és ideológiai meggyőződésüket terjesszék, propagálják, népszerűsítsék. Kitértek arra is, hogy a testület véleménye szerint az, ami történt, példátlan lépés, és az újságírókhoz, értelmiségiekhez, a szellem embereihez méltatlan viselkedés. Mint írták, a Szabad Magyar Szó alapítóinak inkább egy saját honlapot kellett volna létrehozniuk, és azt felépíteniük, ahelyett, hogy eltulajdonítsák mások szellemi termékeit.
Az Autonomija cikke kitért arra is, hogy a Magyarszo.com soha nem is volt a Magyar Szó tulajdona – a cégregiszter tehát ilyesmit soha nem is tartalmazhatott –, s idézte Vígi Zoltán szavait, amelyek szerint a Szabad Magyar Szó tulajdonképpen a nyomtatott napilap vezető újságíróinak korábbi menesztése, kirúgása miatt jött létre. A lapvezetés által gyakorolt brutális politikai cenzúra a nyomtatott újságból kigyomlált minden olyan véleményt, amely nem egyezik az uralkodó politikai struktúrák álláspontjával, bírálatnak a lap hasábjain helye nincs, semmiféle más meggyőződésnek egyáltalán nem ad sem teret, sem publicitást.
A cikk ugyancsak idézte Purger Tibor, a Szabad Magyar Szó alapítójának szavait, amelyek szerint a sajtószabadság alapvető emberi jog, ami megilleti a nemzeti kisebbségeket is. A társadalomban senkinek sincs joga arra, hogy elnémítsa, elhallgattassa a más véleményeket, illetve azok képviselőit. A kisebbségi sajtót is megilleti a pluralizmus, és nem csak a felülről irányított egyszólamúság – idézték Purgertől. Történt mindez egy évvel ezelőtt.
A történet pedig azóta is töretlenül folytatódik tovább…
A Szabadmagyarszo.com internetes címen bárki élő egyenesben követheti!
Az érdeklődés középpontjába kerültünk
„● Korábban otthon, Vajdaságban színésznőként az Újvidéki Színház társulatának tagja volt, majd Magyarországon költőként az Élet ÉS Irodalom versszerkesztőjeként dolgozott. A kilencvenes évek első felében úgy határozta meg a helyzetét egy interjúban, hogy „eddig a színésznő tartotta el a költőnőt, most a költőnő tartja el a színésznőt”. Hogyan alakult ezeknek a kettősségeknek a története a későbbiekben?
– Azóta nagyon nagyot változott a helyzet. A költőnő ma már nem tarthatja el azt a másik személyt, aki vagyok. Érdekes módon most a képzőművészet került a nemzetközi érdeklődés fókuszába, amire én korábban nem is gondoltam volna. Igaz, a performance mindig fókuszban volt, s nem azt mondom, hogy eltartott volna, de bizonyos mértékben mindig fedezte az utazásaim költségeit. Így mégiscsak láthattam valamennyit a világból, mert költőnőként, színésznőként azért nem bírtam volna utazgatni sehová. Hiszen a színésznői fizetésem csak a legalapvetőbb egzisztenciális költségeim fedezésére volt elég, vagy arra sem. De a különböző meghívások, a hangköltészeti, vizuális költészeti fellépések, a performance-fesztiválokon való szereplések révén egy kicsit mégis utazhattam. És ezeknek, az akkoriban még csak mellékesnek tekintett tevékenységeimnek köszönhetően az érdeklődés középpontjába kerültek a vizuális munkáim, a kollázsaim, hangköltészetem. De nemcsak az enyém, hanem a hatvanas-hetvenes években a közép-kelet-európai térségben alkotó művészek munkái is. A volt jugoszláv, a magyar, a csehszlovák, a lengyel alkotók a világ művészettörténészeinek az érdeklődése középpontjába kerültek. Vagyis kerültünk! Így felfedeztek engem is valamikor a 2000-es évek elején, és akkoriban érkeztek az első kurátorok múzeumokból, mert rájöttek, hogy itt is volt ám nagyon erős művészet. Underground, ugye. Olyan művészet, amely nem volt hivatalos. Márpedig a miénk egyáltalán nem volt hivatalos: megcsináltuk, s aztán jól van, nekünk az jó érzés volt, de sokszor ennyiben is maradt minden. Ha elküldtük a műveket kiállításokra, azok ott ragadtak, soha nem kaptuk vissza, de örültünk, hogy beírhattuk az életrajzunkba, hogy itt is volt külföldön kiállításunk, meg ott is volt… De volt elég sok olyan munkám is, amit még nem küldtem el sehova, s akkor egyszeriben elkezdtek vásárolni tőlem. Akkor már nem volt állandó állásom itt, Magyarországon, tényleg a létminimum alatt éltem az újvidéki kis nyugdíjamból. Tehát a legjobbkor jött, hogy elkezdtek vásárolgatni tőlem, s a mai napig ez tartja el a költőnőt. Nem a színésznő, hanem a képzőművésznő.”
(Szabó Palócz Attila: Elveszve egy macho társadalomban, Szabad Magyar Szó, 2016. november 9.; interjú Ladik Katalinnal)
Van mire szerénynek lennie
„● Tom Hanks milyen ember?
– Nagyon rendben van, teljesen normális figura. Nyilván teheti, van mire szerénynek lennie, de ugyanezzel az erővel lehetne egy óriási tulok is. Nagyon közvetlen, nagyon normális, semmiféle szempontból nem hozza a másikat rossz helyzetbe sem úgy, hogy megjátszaná a megközelíthetetlen monolitot, sem úgy, hogy indokolatlanul »bratyizzon« az emberrel, amivel ugyancsak nem igazán lehetne mit kezdeni. Profi munkakapcsolatban voltunk, mindketten tudtuk, hogy három napig együtt fogunk dolgozni, nem játszhattuk folyamatosan a köztünk lévő áthidalhatatlan különbségeket, hiszen nem ez volt a dolgunk. Különben is, a szerepem szerint vízbe kellett volna fojtanom, tehát nem igazán lehettem tekintettel az Oscar-díjakra… Ő is jó akar lenni a szerepében és tudja, hogy ahhoz az kell, hogy én is jó legyek. És mindent megtesz ezért.”
(Mihájlovits Klára: Tom Hanks fojtogatója, Szabad Magyar Szó, 2016. október 26.; interjú Nagypál Gáborral)
„● Korábban otthon, Vajdaságban színésznőként az Újvidéki Színház társulatának tagja volt, majd Magyarországon költőként az Élet ÉS Irodalom versszerkesztőjeként dolgozott. A kilencvenes évek első felében úgy határozta meg a helyzetét egy interjúban, hogy „eddig a színésznő tartotta el a költőnőt, most a költőnő tartja el a színésznőt”. Hogyan alakult ezeknek a kettősségeknek a története a későbbiekben?
– Azóta nagyon nagyot változott a helyzet. A költőnő ma már nem tarthatja el azt a másik személyt, aki vagyok. Érdekes módon most a képzőművészet került a nemzetközi érdeklődés fókuszába, amire én korábban nem is gondoltam volna. Igaz, a performance mindig fókuszban volt, s nem azt mondom, hogy eltartott volna, de bizonyos mértékben mindig fedezte az utazásaim költségeit. Így mégiscsak láthattam valamennyit a világból, mert költőnőként, színésznőként azért nem bírtam volna utazgatni sehová. Hiszen a színésznői fizetésem csak a legalapvetőbb egzisztenciális költségeim fedezésére volt elég, vagy arra sem. De a különböző meghívások, a hangköltészeti, vizuális költészeti fellépések, a performance-fesztiválokon való szereplések révén egy kicsit mégis utazhattam. És ezeknek, az akkoriban még csak mellékesnek tekintett tevékenységeimnek köszönhetően az érdeklődés középpontjába kerültek a vizuális munkáim, a kollázsaim, hangköltészetem. De nemcsak az enyém, hanem a hatvanas-hetvenes években a közép-kelet-európai térségben alkotó művészek munkái is. A volt jugoszláv, a magyar, a csehszlovák, a lengyel alkotók a világ művészettörténészeinek az érdeklődése középpontjába kerültek. Vagyis kerültünk! Így felfedeztek engem is valamikor a 2000-es évek elején, és akkoriban érkeztek az első kurátorok múzeumokból, mert rájöttek, hogy itt is volt ám nagyon erős művészet. Underground, ugye. Olyan művészet, amely nem volt hivatalos. Márpedig a miénk egyáltalán nem volt hivatalos: megcsináltuk, s aztán jól van, nekünk az jó érzés volt, de sokszor ennyiben is maradt minden. Ha elküldtük a műveket kiállításokra, azok ott ragadtak, soha nem kaptuk vissza, de örültünk, hogy beírhattuk az életrajzunkba, hogy itt is volt külföldön kiállításunk, meg ott is volt… De volt elég sok olyan munkám is, amit még nem küldtem el sehova, s akkor egyszeriben elkezdtek vásárolni tőlem. Akkor már nem volt állandó állásom itt, Magyarországon, tényleg a létminimum alatt éltem az újvidéki kis nyugdíjamból. Tehát a legjobbkor jött, hogy elkezdtek vásárolgatni tőlem, s a mai napig ez tartja el a költőnőt. Nem a színésznő, hanem a képzőművésznő.”
(Szabó Palócz Attila: Elveszve egy macho társadalomban, Szabad Magyar Szó, 2016. november 9.; interjú Ladik Katalinnal)
Van mire szerénynek lennie
„● Tom Hanks milyen ember?
– Nagyon rendben van, teljesen normális figura. Nyilván teheti, van mire szerénynek lennie, de ugyanezzel az erővel lehetne egy óriási tulok is. Nagyon közvetlen, nagyon normális, semmiféle szempontból nem hozza a másikat rossz helyzetbe sem úgy, hogy megjátszaná a megközelíthetetlen monolitot, sem úgy, hogy indokolatlanul »bratyizzon« az emberrel, amivel ugyancsak nem igazán lehetne mit kezdeni. Profi munkakapcsolatban voltunk, mindketten tudtuk, hogy három napig együtt fogunk dolgozni, nem játszhattuk folyamatosan a köztünk lévő áthidalhatatlan különbségeket, hiszen nem ez volt a dolgunk. Különben is, a szerepem szerint vízbe kellett volna fojtanom, tehát nem igazán lehettem tekintettel az Oscar-díjakra… Ő is jó akar lenni a szerepében és tudja, hogy ahhoz az kell, hogy én is jó legyek. És mindent megtesz ezért.”
(Mihájlovits Klára: Tom Hanks fojtogatója, Szabad Magyar Szó, 2016. október 26.; interjú Nagypál Gáborral)
(Családi Kör, 2017. október
26.)
Első az elsők között: A Vajdaság Ma hírportál tudósítása a Szabad Magyar Szó indulásáról
(2016. október 23., 8:33)
Print Screen: Az N1 televízió honlapjának híradása a Szabad Magyar Szó
indulásáról (2016. október 23., 11:34)
2016. november 25., péntek
Frissek a zEtnán
A zEtna webmagazin hivatalos Facebook-oldalán ajánlót tesz
közzé a friss anyagaiból.
*
Frissek a zEtnán. Benne Csorba Béla, Celler Tamás Kiss, Szabolcs Döme, István Kalász, Szabó Palócz Attila, Szarka Mándity Krisztina,
Tobias Krisztian, Vasagyi Mária, Wilhelm
József szövegei, valamint Zoltán Virág beszélgetése Ladik Katalinnal.
„Vért vettek / sűrű mondta az orvos este lefeküdtem
kételyeket / rakosgattam hajnalban nyúzott jelen jött-ment az előszobában” (Kalász István)
„és a koromfekete tintát / issza be úgy az ebédlőasztal /
mint formiae tengerpartjának homokja / cicero vérét.” (Tóbiás Krisztián)
„Újratanuljuk az olvasást ezekkel az alkotásokkal, megértve
azt, hogy a betűket nem csak mint tartalmi egységet lehetséges elolvasni, hanem
érdemes azok vizuális értékét is megfigyelni, és így az írott képeken nem
keressük többé görcsösen a betűkből összeállítható értelmes szavakat, helyette
bátran elmerülünk az új oldaláról megismert, régi kedves ismerősünk, a betű, és
az általa megformált kép formai szépségeiben.” (Szarka Mándity Krisztina)
„ötven dinár a gyanta / mormogta apám / drága ez a művészkedés
/ de még lehet belőled / a csillagban zenész / a szabósegédeknek mozart / nem
imponált” (Csorba Béla)
„Régóta szerettem volna eljátszani Beckettnek az Ó, azok a
szép napok! című drámáját, ami szinte monodráma. A férfi partner ott ül a
háttérben, és nem szólal meg, de mégis ott van, hogy a nőnek legyen kihez
beszélni. Ott arról van szó, hogy a nő szeretne elénekelni egy dalt. Egész idő
alatt szeretné elénekelni a dalát, de nem tudja, hogy mi az. Na, ez volt az én
hangköltészetem. Hogy a hangköltészetben én is el szerettem volna mondani azt,
amit nem lehet leírni, vagy idegen nyelvre fordítani. Beckettnél nyakig be van
ásva a földbe nő. Én ezt el szerettem volna játszani.” (Ladik Katalin)
„egy test meleget ad le egy másik testnek, / mérföldkövek
nőnek ki a földből, / sorsokat cserélnek életekre, ilyesmi.” (Celler Kiss Tamás)
„... ennek a semmibéli vágytúltengésnek tünete, hogy
eligyekszik mellőled minden mutus csácsogás, nincs kérdés, nincs válasz, nincs
emlékezés, csupán sejtés van, s úgy érzed, ezt is elenyészti a némaságok
némasága. De nem! Mert ahogyan OTT a Mindenség rendbe rakja rakoncátlan
hullámait, előbb-utóbb itt is folytatódik a hangtalan csevej, süket duma,
önmutogatás, és az őszinte szövegelés csakúgy, mint a pompakóros, pöffeteg
proccok zagyválása a régi mederben ömleng.” (Vasagyi
Mária)
„földmérőnek kéne lenni tán / álmatag / kicentizni minden
lépést / akár visszafelé is / eljutni valahogy / bármi áron / a rettegésen
túlra” (Szabó Palócz Attila)
„Porcelán pingvin. Egy törött, poros, porcelán pingvin állt
a hűtőszekrény tetején. Nem volt csőre. Kicsit úgy nézett ki a csőr helyén
barnálló folttal, mintha festőmaszkot viselne. Marcel Conran az előszobában, a
fali tükör előtt állt. A saját arcát nézegette, jobbra-balra forgatta a fejét,
grimaszokat vágott.” (Döme Szabolcs)
„Hátratekintgető figyelemmel / fújtat a bennem élő
szétszóródás, / horzsolások csúfítják öngúnyom, / de gondolatmélységeiből
meggyőző / döbbenetek araszolnak elő...” (Wilhelm
József)
(zEtna, 2016. november 25.)
2016. november 12., szombat
Heti Hírmondó 1.
Megjelenik a Szabad Magyar Szó heti hírlevelének első száma.
*
Heti top 5
Szerző: Szabad Magyar
Szó
Kategóriák: alaptörvény, Magyarország, Magyarság
Nagy várakozás előzte meg november 8-át: ekkor szavazott
ugyanis a Magyar Országgyűlés az alaptörvény újabb módosításáról. Az indítványt
Orbán Viktor miniszterelnök javasolta, célja pedig az lett volna, hogy a
legmagasabb rangú dokumentum megtiltsa idegen népesség Magyarországra
telepítését. Orbán Viktor miniszterelnök az alaptörvény hetedik módosításáról
szóló végszavazáson az Országgyűlés plenáris ülésén (MTI Fotók: Kovács Tamás) A
módosításhoz a kormányzó többségnek 133…
Szerző: Szabad Magyar
Szó
Kategóriák: fotó, Gergely József, Kultúra, Média, Szekeres
Levente
A szabadkai Szekeres Levente megvédte tavalyi elsőségét Az
Év Természetfotósa pályázaton: Szekeres ismét megkapta Az Év Ifjú
Természetfotósa címet. A díjkiosztó érdekessége, hogy a felnőttek és az
ifjúságiak versenyében is két-két első helyet osztott ki a zsűri,
kihangsúlyozva, hogy nem megosztott első helyekről van szó. A felnőttek
versenyében Daróczi Csaba és Selmeczi Dániel végzett az élen, a fiatalok között
pedig…
Szerző: Szabó Palócz
Attila
Kategóriák: Irodalom, Kultúra, Ladik Katalin, Yoko Ono
A legnehezebb talán azt meghatározni, hogy kicsoda-micsoda
is tulajdonképpen Ladik Katalin, ezért a legegyszerűbb, ha azt mondjuk:
művésznő. Sokan vagyunk, akik még az Újvidéki Színház színpadáról emlékszünk rá
színésznőként, de a költészete meghatározó hatással volt nemzedékemre,
írói-költői világának kialakulására, hangjátékait és hangköltészetét az
Újvidéki Rádióban hallgattuk, foglalkozott mail arttal, vagyis
küldeményművészettel, performance-ai pedig egy különleges, egyedi látásmódot és
szemléletet jelenítettek…
Szerző: Ga.ga
Kategóriák: étel, Közélet, rovarölő, Szerbia
Kivontak a forgalomból hét különböző fajta Juvitana
bébiételt, miután a szokásos egészségügyi ellenőrzések során felmerült a gyanú,
hogy azok rovarölő szer maradványait tartalmazzák. A gyártó, a Swisslion Takovo
még november 3-án megkezdte a problémás pépek visszahívását az üzletekből,
azonban előfordulhat, hogy azokból még maradt az üzletek polcain. A
gyermekorvosok azt mondják, ezek a bébiételek egyelőre nem okoztak panaszt senkinél,
mégis…
Szerző: Purger Tibor
Kategóriák: Külpolitika, Nagyvilág, Trump, trumpizmus, USA
Nem tudhatjuk, mit hoz Amerikára és a világra a 2017. január
20-án kezdődő Trump-elnökség, de a másfél éves, soha nem látott módon alpári
kampány utáni pár óra következményei tektonikus változásokat sejtetnek. Mindezt
nem lehet egyszerre feldolgozni, ezért ez a jegyzet egy olyan sorozat
bevezetőjeként jelenik meg, amely az új politikai korszakot az elmúlt másfél év
diadalmas trumpizmusából eredeztetve próbálja megvilágítani.
Programot ajánlunk!
Szerző: Szabad Magyar
Szó
Kategóriák: Hol-Mi
Szerző: Bajtai Kornél
Kategóriák: Electe, Görög Noémi, Kultúra, Zene, zongora
Szerző: Szabad Magyar
Szó
Kategóriák: Hol-Mi
(Szabad Magyar Szó – Heti Hírmondó, 2016. november 12.)
2016. november 9., szerda
Elveszve egy macho társadalomban
A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attilának a Ladik Katalinnal készített interjúját.
*
Elveszve egy macho társadalomban
A legnehezebb talán azt
meghatározni, hogy kicsoda-micsoda is tulajdonképpen Ladik Katalin, ezért a legegyszerűbb,
ha azt mondjuk: művésznő. Sokan vagyunk, akik még az Újvidéki Színház
színpadáról emlékszünk rá színésznőként, de a költészete meghatározó hatással
volt nemzedékemre, írói-költői világának kialakulására, hangjátékait és hangköltészetét
az Újvidéki Rádióban hallgattuk, foglalkozott mail arttal, vagyis küldeményművészettel,
performance-ai pedig egy különleges, egyedi látásmódot és szemléletet
jelenítettek meg, kiállításai nemzetközi visszhangot váltottak ki, és akkor a filmszerepeiről
még nem is szóltunk… Ladik Katalin ma Budapesten él és alkot, s Izland
fővárosában, Reykjavíkban nemrég átvette a Yoko Ono által, az 1980-ban meggyilkolt
John Lennon emlékére alapított LennonOno Grant for Peace elismerést, vagyis a
LennonOno-békedíjat, az ezzel járó huszonötezer dolláros összeget pedig a
családon belüli erőszak áldozatit, a bántalmazott nőket, anyákat segítő
menedékházaknak ajánlotta fel. Művészeti tevékenysége mellett Ladik Katalin
tehát, a maga mindig szerény módján, békeaktivista, női- és polgárjogi aktivista
is egyben. A művésznő ezekben a napokban újabb utazásra készül: két évvel
ezelőtti indiai színházi rendezése akkora sikert aratott, hogy most
visszahívták egy újabb előadás elkészítésére, a próbák november második felében
kezdődnek. A vajdasági közönség legközelebb november 11-én találkozhat
szövegeivel, amikor az Újvidéki Színház Szabadkán vendégszerepel a Kosztolányi
Dezső Színházban az OFF – Határátlépés című produkciójával, amely Ladik Katalin
és a színészek szövegei alapján készült, az előadást Puskás Zoltán rendezte.
● Milyen érzés volt megismerkedni Yoko Onóval, ráadásul ilyen
körülmények között, hogy díjat vehetett át tőle, tehát ő tisztelgett Ön előtt?
– Mindenféle érzések kavarogtak bennem, s nem is csak a
találkozás miatt. Az ő szerény megjelenése teljesen ellentmond annak a hírhedt
képnek, ami a köztudatban kialakult róla. Nagyon szerény, nagyon kedves,
mondhatnám úgy is – Jancsót idézve –, hogy van mire szerénynek lennie. Igaz
ugyan, hogy korábban soha nem találkoztunk személyesen, de ez nem jelenti azt,
hogy ne lettek volna találkozási pontok az életünkben. Már a hetvenes években, amikor
jelen voltam különféle nemzetközi rendezvényeken hangköltészettel, vizuális költészettel,
nemzetközi kiállításokon vettem részt, többször előfordult, hogy mindketten felléptünk
ugyanott. Láttam egyes műsorfüzetekben, hogy ő is jelen volt ugyanazokon a fesztiválokon,
amelyeken én is. De az ilyen meghívások mindig csak egy-egy napra szólnak, a fellépése
után az ember csomagol és hazautazik, a fesztivál pedig még napokig folytatódik.
Tehát így elkerültük egymást, még ha ugyanannak a programnak is voltunk a
részei. De előfordult olyan is, hogy csak a munkáimat küldtem el egyik-másik
kiállításra, ahol az ő alkotásait is bemutatták, tehát együtt állítottunk ki
különböző helyeken. Nem is reméltem, és nem tudtam, hogy lesz-e valaha is
alkalmam személyesen találkozni vele.
● Az ilyen nagy rendezvényekre egyébként is jellemző, hogy épp a
művészek azok, akik mindig elkerülik egymást…
– Így van, mert a meghívás csak a fellépésre szól, az ember
pedig a saját pénzéből nem nagyon marad ott. Csak akkor tudtam eljutni
külföldre, amikor fizették az útiköltséget.
● Kiderült időközben, hogyan került Yoko Ono látókörébe?
– Én magam is ezt kérdeztem. Mivel kíváncsi voltam, ugyan nem
személyesen nála, de rákérdeztem a mellette dolgozó munkatársára, aki elmondta,
hogy ők figyelemmel kísérték a tevékenységemet. Yoko Onónak az volt a
koncepciója, hogy konfliktusövezetben élő művészeket díjazzanak. Ezért az idén Ólafur
Elíasson dán-izlandi képzőművész, Anish Kapoor brit-indiai szobrász, Aj Vej-vej
kínai művész és én kaptam az elismerést. New Yorkban működik a MoMA, vagyis a Museum
of Modern Art. A modern művészetek múzeuma, amelynek remek gyűjteménye is van. Ennek
az egyik szaktanácsadója, kurátora volt itt Pesten és járt a lakásomon. Hetedmagával.
A Soroksári úti lakásomban faggattak ők heten mindenféle dolgokról,
irodalomról, képzőművészetről, általában a tevékenységemről. Én meg mutogattam
nekik ezt-azt, amazt, tehát tájékoztattam őket. És tudtam róla, hogy ez az úriember
itt járt Yoko Onóval is, de az csak később derült ki, hogy nagyon befolyásos és
figyelemre méltó tanácsadója is neki.
● Amikor a lakásán jártak, nem fedték fel, hogy milyen „hátsó
szándékkal” érkeztek?
– Nem. Akkor ők érdeklődni, tájékozódni jöttek, s nem is csak
irántam, Szentjóby Tamáshoz is elmentek, Maurer Dóránál is jártak. Tehát nagyon
felkészültek voltak, pontosan tudták, hogy kikre kíváncsiak.
● Nemcsak vaktában bolyongtak itt a városban?
– Nem, egyáltalán nem véletlenszerű látogatások voltak ezek.
Valójában én akkor már a figyelmük fókuszában lehettem, amikor eljöttek hozzám
New Yorkból. De hát máshonnan is jöttek már vendégeim, nem tulajdonítottam
akkor ennek még különösebb jelentőséget. De úgy gondolom, hogy ez aktualizálhatta
azt, hogy most meghívjanak. S valószínűleg a göteborgi fellépésem is
hozzájárulhatott ehhez, az ottani performance-om ugyanis nagy nemzetközi
visszhangot váltott ki. Nemcsak a migrációval, hanem egy kicsit általánosabban,
a határzónák témájával foglalkoztam Tranzit Zoon címmel. Ebben a ZOO szó – mint
állatkert: vagyis az emberállat, aki vándorúton van, és állandóan dróthálók,
drótkerítések állják az útját. Ez is nemrég volt, könnyen lehet hát, hogy
mindezek összejátszásának köszönhető, hogy a figyelmük fókuszába kerültem.
● A gyakorlatban mit jelent ez az elismerés?
– Ez elsősorban erkölcsi díj. Azt azonban közben mindvégig
éreztették velem, hogy ennek lesz még folytatása, vagy jó értelemben vett
következménye. Jelezték kicsit viccesen, hogy „akkor viszontlátásra New Yorkban”. Úgyhogy én most nem szeretnék
semmit sem elkiabálni, de úgy érzem, hogy lesz még folytatása…
● Viszont jelentős anyagi vonzata is van a díjnak…
– Ezt a díjat hagyományosan kétévente osztják ki valamiféle
kamatból, ami százezer dollárt jelent. Korábban mindig kétfelé osztották, két
személynek vagy szervezetnek adták, tehát ötvenezer dollár jutott nekik. Most
négyen kaptuk, tehát mindannyian rendelkeztünk huszonötezer dollárral, olyan
értelemben, hogy adomány céljából továbbadjuk. Valójában tehát mi csak
megneveztük azt a szervezetet, amelynek aztán folyósítják ezt az összeget. Ez egy
nagy megtiszteltetés, és nagy felelősséggel jár, hogy eldöntsük, kit jelölünk
erre. Szívem szerint nagyon sok szervezetet tudtam volna javasolni Szerbiából
és Magyarországról is, de hát dönteni kellett és csak egyet lehetett választani.
De nagyon fájt a szívem, hogy nem tudtam Szerbiában is ugyannak a szervezetnek
adni a pénzdíjból, amelyiket Magyarországról megjelöltem. Végül is az
Ökumenikus Segélyszervezet menedékházának ajánlottam fel ezt az összeget, mert
itt fogadják be a családon belüli erőszak áldozatait, nőket, anyákat, akiket
bántalmaz a férjük, élettársuk. Szerbiában úgy hívják ugyanezt, hogy Sigurne kuće.
Az az igazság, hogy ebben a macho társadalomban, amelyben élünk – nemcsak
Magyarországon, hanem Szerbiában és a világban is – a nővel a családon belül
bármit elkövethet a férfi, és nincs hová menekülni. Ma már azonban léteznek
menedékházak Magyarországon és Szerbiában is. Az Ökumenikus Segélyszervezet
működtet Magyarországon ilyen menedékházakat, ezért hát bízom benne, hogy jó
helyre, jó kezekbe kerül ez a pénz.
● Macho társadalomban élünk?
– Azt hiszem, hogy ma már sokkal jobb a helyzet, mint amilyen
az én fiatalkoromban volt. Legalábbis Európában irodalmi téren mindenképp
javult a helyzet. De Amerikában is. A nők iskolába járhattak, s azóta már egy
nagyon komoly írógeneráció nőtt fel. Nagyon jelentős az írónők száma Európában,
ezt ma már a férfiak is elismerik, de a díjakat általában még nem ők kapják. Egyébként
is jellemző volt, hogy a nők azok, akik olvasnak, s habár írtak korábban is, nem
mindig publikálhattak. Ma már írnak is a nők, és publikálhatnak is, és bizony
meg is írnak mindent, sokkal keményebben, sokkal szabadabban, mint az én
fiatalkoromban. Mert ilyen értelemben például nekem nagyon nagy hátrányom volt,
hogy nő voltam, s adott esetben például az erotikáról nem úgy írtam, ahogy egy
álszent társadalomban illett volna egy nőnek. No de ma már a nők mindent
kimondanak, sőt dacosan is, meg sokkal provokatívabban, mint ahogy én írtam.
Ilyen értelemben az írótársadalomban a nők helyzete javult. Más téren azonban
nem nagyon látok változást: a hétköznapok szintjén, a családban, a munkahelyen.
Úgy érzem, hogy még mindig a patriarchális társadalmi törvények működnek a
gyakorlatban.
● Hogyan készült fel a reykjavíki díjátadásra?
– Készítettem Yoko Onónak egy egyedi ajándékot. John Lennon
szerzeménye a Lucy in the Sky with Diamonds című szám, s mivel tudtam róla,
hogy Yoko Onónak vannak magyar családi kötődései, meg elég sokat járt is
Magyarországon, ezért ebben az ajándékban egy magyar sirató révén, egy sajátos
módon összehoztam John Lennont és Yoko Onót. De ha én adok egy ajándékot, abban
lennie kell valaminek az én gyökereimből is, tehát a magyar és szláv hatások
keveredésének. S a sirató akkor is sirató, ha magyar, ha szláv. Egy magyar
balladát dolgoztam át a saját hangommal, és beleszőttem ebbe Lennon néhány
motívumát, amelyben ő szólót énekel a dal elején. Így hát ez egy zenei darab
lett, és azt a címet adtam neki, hogy Lost Over the Broken Rainbow. Elveszve a
széttört szivárvány felett. Egy cédén adtam át ezt a felvételt Reykjavíkban Yoko
Onónak, amelynek az unokám, Király Anna Kinga készítette el a borítóját, és ő
is elkísért a díjátadásra. De ott volt John Lennon és Yoko Ono fia, Sean Lennon
is, aki például néhány szót szólt hozzám magyarul is. Yoko Ono egyébként John
Lennon emlékére alapította ezt a díjat, és mindig a születésnapján, október
9-én adják át, és akkor kapcsolják fel a gyönyörű fényoszlopot, amely december
8-ig, halálnak napjáig világít.
● Korábban otthon, Vajdaságban színésznőként az Újvidéki Színház
társulatának tagja volt, majd Magyarországon költőként az Élet ÉS Irodalom versszerkesztőjeként
dolgozott. A kilencvenes évek első felében úgy határozta meg a helyzetét egy
interjúban, hogy „eddig a színésznő tartotta el a költőnőt, most a költőnő
tartja el a színésznőt”. Hogyan alakult ezeknek a kettősségeknek a története a
későbbiekben?
– Azóta nagyon nagyot változott a helyzet. A költőnő ma már
nem tarthatja el azt a másik személyt, aki vagyok. Érdekes módon most a
képzőművészet került a nemzetközi érdeklődés fókuszába, amire én korábban nem
is gondoltam volna. Igaz, a performance mindig fókuszban volt, s nem azt
mondom, hogy eltartott volna, de bizonyos mértékben mindig fedezte az utazásaim
költségeit. Így mégiscsak láthattam valamennyit a világból, mert költőnőként, színésznőként
azért nem bírtam volna utazgatni sehová. Hiszen a színésznői fizetésem csak a legalapvetőbb
egzisztenciális költségeim fedezésére volt elég, vagy arra sem. De a különböző meghívások,
a hangköltészeti, vizuális költészeti fellépések, a performance-fesztiválokon
való szereplések révén egy kicsit mégis utazhattam. És ezeknek, az akkoriban
még csak mellékesnek tekintett tevékenységeimnek köszönhetően az érdeklődés
középpontjába kerültek a vizuális munkáim, a kollázsaim, hangköltészetem. De
nemcsak az enyém, hanem a hatvanas-hetvenes években a közép-kelet-európai
térségben alkotó művészek munkái. A volt jugoszláv, a magyar, a csehszlovák, a
lengyel alkotók a világ művészettörténészeinek az érdeklődése középpontjába
kerültek. Vagyis kerültünk! Így felfedeztek engem is valamikor a 2000-es évek
elején, és akkoriban érkeztek az első kurátorok múzeumokból, mert rájöttek,
hogy itt is volt ám nagyon erős művészet. Underground, ugye. Olyan művészet,
amely nem volt hivatalos. Márpedig a miénk egyáltalán nem volt hivatalos:
megcsináltuk, s aztán jól van, nekünk az jó érzés volt, de sokszor ennyiben is
maradt minden. Ha elküldtük a műveket kiállításokra, azok ott ragadtak, soha nem
kaptuk vissza, de örültünk, hogy beírhattuk az életrajzunkba, hogy itt is volt
külföldön kiállításunk, meg ott is volt… De volt elég sok olyan munkám is, amit
még nem küldtem el sehova, s akkor egyszeriben elkezdtek vásárolni tőlem. Akkor
már nem volt állandó állásom itt, Magyarországon, tényleg a létminimum alatt
éltem az újvidéki kis nyugdíjamból. Tehát a legjobbkor jött, hogy elkezdtek
vásárolgatni tőlem, s a mai napig ez tartja el a költőnőt. Nem a színésznő,
hanem a képzőművésznő.
● És akkor hogy jön mindehhez a színházi rendezés a távoli Indiában?
– Két évvel ezelőtt, 2014-ben egyszer már meghívtak Indiába
rendezni. Most ugyanaz a kedves színésznő, művésznő, költőnő, akivel akkor
együtt dolgoztam, ismét meghívott, hogy rendezzek odakint egy darabot, s ennek
magyar vonatkozásai is vannak. November közepén utazom.
● Honnan ered az indiai kapcsolat?
– Navjot Randhawa, vagy művésznevén Nivvy Randhawa még gyermekkorában,
kislányként látott rólam egy fényképet, amelyen kopasz voltam. Persze, nem
voltam igazából kopasz, ez csak paróka volt, de ez a képen nem látszik, s ez is
a lényege. Ő kopasznak látott engem. Az történt ugyanis, hogy 1982-ben a
szegedi tévé Radó Gyula rendezésében készített rólam egy portréfilmet –
amelynek ő volt a forgatókönyvírója is –, s ennek egy részét a szegedi
stúdióban vettük a fel, a másik részét pedig Újvidéken. Ebben két korábbi
szövegkönyvemet, az Ufo party és Az Ibrisz csillagvizsgáló mester ellen
elkövetett merényletről címűt ötvöztük egységes forgatókönyvvé. S én az Ufo
partyban, a szereplők felsorolásánál pontosan megadtam, hogy milyen karakterekre
van szükségem. Tartozik hozzá ugyanis egy kis bevezető arról, hogy
tulajdonképpen milyen party ez, kik vannak jelen, milyen öltözékben. A rendező
pedig következetesen előteremtette, kiállította ezeket a statisztákat, pontosan
úgy, ahogyan én megadtam. S volt közöttük egy szikh turbános férfi is. Egy
fiatal indiai cserediák tanult a természettudományi egyetemen, s mivel
történetesen szikh volt, így kéznél volt neki a turbánja, a megfelelő öltözéke,
mindene, amire a forgatáshoz szükségünk lehetett. A felvétel szünetében kicsit
összebarátkoztunk, címet cseréltünk. Mindennek pedig csak annyi a lényege, hogy
néhány privát, emberi szót is váltottunk. Vele is, másokkal is, ahogy ez már a
forgatásokon lenni szokott. Ennek a tudós fiatalembernek pedig ez fantasztikus
élmény lehetett, mint utóbb kiderült. A helyi fotóstól kaptunk közben néhány
munkafelvételt, úgynevezett werkfotót, ő is, én is, mindenki. Ő elvégezte az
egyetemet, hazament, megnősült, családot alapított. S egyszer csak előkerültek
ezek a képek. Ott állunk rajta egymás mellett, ő és én kopaszon. Amikor a
kislánya – aki akkor még igencsak picike volt – ezt meglátta, hát elájult, hogy
„ilyesmit?!”, meg, hogy „ez micsoda dolog?!”, hiszen az ő
szokásaik mellett ez szinte elképzelhetetlen. Ő gyermekfejjel valamiféle
csodaként élte meg akkor azt, hogy egy nő lehet akár kopasz is. Nem tudta elfelejteni,
és eltökélte, hogy ő egyszer még majd találkozni akar velem, színésznő
szeretett volna lenni. Mint kiderült, ennek az akkori fiatalembernek, Gursharn
Singh Randhawának volt Szegeden egy nagy szerelme is, aki azonban „összetörte a
szívét”, ahogy ő meséli. És ezzel a nagy szerelmi csalódással ment vissza
Indiába. A leányka, aki hallotta ezeket a történeteket, a fantáziájában úgy
kötötte össze a dolgokat, hogy én lehettem az a nő – egy ilyen wamp, egy démon,
egy kopasz –, aki egykor összetörte az édesapja szívét. Ezután pedig úgy
gondolt rám, hogy micsoda nő lehet az, aki ilyen szerelmi csalódást okozott az
apjának… Egyszer aztán Gursharn felfedezett engem a Facebookon, és írt egy
levelet arról, hogy van egy lánya, aki szeretne hozzám jönni tanulni. Elküldte
a képet is, amelyen egymás mellett állunk, s épp felírom neki a címemet.
Ugyanaz a kép megvan nekem is, és azonosította magát, hogy ő az a szikh
fiatalember a felvételről. Írta, hogy éppen Párizsban van a lánya egy workshopon,
és kérdezte, hogy utána eljöhetne-e hozzám tanulni. Randhawa így összekötött
bennünket. Neki Szegeden egyébként Sanyi volt a beceneve, mert a Gursharn
eredeti becézett formájának a kiejtése – Sännyi – a magyar fület emlékezteti
erre. Az évfolyamtársai pedig kapva kaptak az alkalmon, és elkezdték Sanyinak
szólítani.
● Amikor a legutóbb kint járt két évvel ezelőtt, akkor találkoztak is?
– Igen, persze, eljött a bemutatóra a feleségével és a két
lányával. Úgyhogy még egyszer találkoztam ott Sanyival.
● Milyen magyar vonatkozásai vannak az új előadásnak?
– Amrita Sérgil, egy magyar származású, itthon azonban alig
ismert festőnő, akit Indiában a 20. század egyik legnagyobb modern alkotójának tartanak.
Odakint ma már védettek a festményei és nemzeti kincsnek tartják. Magyarországon
egyedül Keserű Katalin méltatta, és írt róla egy csodálatos könyvet. Budapesten,
az I. kerületben, a Szilágyi Dezső tér 4-es számú épületén egy emléktábla
jelöli a szülőházát, meg is mutattam ezt Nivvy Randhawának, amikor itt járt. Amrita
Sérgil életének egy epizódját, a franciaországi éveit dolgozzuk fel. A darabot
egyébként, amely alapján dolgozunk, már bemutatták Franciaországban, igen ám,
de most Indiában kellene színre vinni, s egyúttal átdolgozni az ottani ízlésnek
megfelelően. Ott ugyanis mások az elvárások, más az indiai közönség kultúrája,
ízlése, meg minden. Mivel én két ével ezelőtt egy történelmi dokumentum alapján
összeállított, zenés–énekes–táncos darabot készítettem, ahogy az indiaiak
szeretik, és nagyon nagy sikere volt, most ismét engem kértek fel erre a
munkára. Nagyon hirtelen jött ez a meghívás, mert Nivvy Randhawa egy kicsit
pánikba esett, ugyanis rájött arra, hogy a francia ízlésnek az a rengeteg szöveg,
ami a darabban elhangzik, meg a polgári színjátszás talán megfelel, de ugyanez
nem működhet Indiában.
● Nem akarnak sok szöveget?
– Az a színjátszás nem erről szól. Nem akarnak sok szöveget,
sokkal inkább látványt akarnak, zenét és mozgást. Én mozgásszínházat csináltam
két évvel ezelőtt is, de persze valamennyi szöveg ehhez is kell, természetesen.
De én performance-színházat csináltam akkor is belőle, s most is erre készülök,
úgy, hogy nagyon hirtelen kellett kitalálnom a koncepciót. December 13-án lesz
a bemutató, s aztán néhány előadást még végigkísérek és segítek, 18-án jövök vissza.
(Szabad Magyar Szó, 2016. november 9.)
Ladik Katalin, a kopasz wamp démon és Gursharn Singh
Randhawa az Ez már nem én vagyok című portréfilm 1982-es forgatás szünetében (Hernádi
Oszkár felvétele)
Tranzit Zoon – Jelenet Ladik Katalin göteborgi
performance-ából
Két párhuzamosan futó pályafutás találkozási pontja: Ladik
Katalin és Yoko Ono a reykjavíki díjátadáson
Ladik Katalin LennonOko-békedíja
1992. március 1., vasárnap
Önarckép – beszélgetés Ladik Katalinnal az újvidéki Ifjúsági Tribünön
Az újvidéki Ifjúsági Tribün vendége volt 1992 tavaszán – ötvenedik születésnapja alkalmából – Ladik Katalin költő, színésznő. (Az est pontos dátuma egyelőre ismeretlen.)
A rendezvény házigazdája Mihájlovits Klára volt.
A beszélgetést vezette: Szabó Palócz Attila.
A rendezvény házigazdája Mihájlovits Klára volt.
A beszélgetést vezette: Szabó Palócz Attila.
1987. december 30., szerda
Mondd, öregem, bennünket is leszerelnek?
A Képes Ifjúság közli Ladik Katalin képregényét Mondd, öregem, bennünket is leszerelnek? címmel.
(Képes Ifjúság, 1987. december 30.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)