[Ma este századszor. Kosztolányi Dezső Színház...]

Századszor kerül színre a Kosztolányi Dezső Színház Urbi et orbi című előadása. Ebből az alkalomból Molnár Edvárd osztja meg újra az eredetileg 2009. január 26-án létrehozott facebookos fényképalbumát.

*

Ma este századszor. Kosztolányi Dezső Színház

     

     

     

Wishről rendelt eltörléskultúra

A Magyar Szó közli Ternovácz Áron írását a Kosztlányi Dezső színház előadásáról.

*

TERASZ
Wishről rendelt eltörléskultúra

Keserű sors vár a bácskai színházkritika-íróra. Elsősorban akkor, ha a nemzeti értékeket, hagyományokat kigúnyoló színdarab miatt ragad tollat. A rendezőtől és annak holdudvarától gyorsan megtudhat bizonyos dolgokat. Például, hogy „bivalybasznádalsóról” (Kishegyesre célozhatott a bejegyzés írója) nem szólhat bele a városi élet dolgaiba. Azt is, hogy az ezeréves értékek melletti kiállás „trendi politikai széljárás”, a vajdasági néptáncos közösség egy része pedig „tincitánci maffia”. A kritikaíró különféle jelzőket kap, aki pedig kiáll mellette, az szövegértési gondoktól szenved. A reakciók láttán feltűnt: nincs szó érvek ütköztetéséről. Egész pályás letámadásról, karaktergyilkossági kísérletről annál inkább. A cél, hogy a szerzőnek többé eszébe se jusson, hogy kritikát fogalmaz meg a szent, sérthetetlen és vitán felül álló „szabad” színházi világ szűk körével vagy az általuk képviselt ideológiával szemben.
Így született a rendező tollából (az iromány szerzőjére utalva – aki egyébként tanárnő) kulturált megnyilvánulás helyett olyan reakció, hogy: „…és ez a hölgy gyermekeket tanít?” Mint egy nyugati mintára kigondolt, de Wishről (olcsó hamisítványokat is forgalmazó webáruház) rendelt cancel culture (eltörléskultúra). A kritika által kiváltott bejegyzés- és kommentcunami hatására nyolcéves önmagam jut eszembe. Gyermekkori pajtásom akkoriban azt mondta, hogy én vagyok a legbénább focista, akit ismer (volt valóságalapja), mire könnyes szemekkel, megsértődve azt válaszoltam: te meg csúnya vagy.
Apropó, politika és pedagógia. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tűnik fel a kritizált darab (abban szerepet is kapó) rendezője körül az anyaországi baloldali/ellenzéki előválasztás egyik kampányarca. Az a neves rendező, aki a Madách Imre-féle Az ember tragédiája saját énképére alakított verziójában elengedhetetlennek tartotta az orális szexuális aktus megjelenítését a színpadon. Egy újságírónő akkoriban ki is fejezte ellenérzését a rendező munkásságával kapcsolatban, és megkérdezte tőle, hogy ezt a jelenetet egy tizenkét éves gyermekkel megnézetné-e. „Meg bizony” – válaszolta a színész, aki azt is megjegyezte: „Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében.”
Nos, a szakemberek szerint a színház legfontosabb célja a kikapcsolódás mellett az, hogy segítse elsősorban a fiatalokat a gondolkodásban, a társadalmi szerepvállalásban, értékrendet alakít ki, illetve nagyban befolyásolja az önazonosság-tudatot. A színház tehát művel, szórakoztat és NEVEL. A történelem azt is bebizonyította számunkra, hogy ha kell, átnevel. Lehet érvelni a „ha nem tetszik, ne nézd” ütőkártyával, de „A trianoni csata” hívószóra a szülők többsége minden bizonnyal nem nemzeti identitásának mindennemű sárba tiprását, a vajdasági magyarság kigúnyolását várva viszi el gyermekét. Ahogy Az ember tragédiájára sem abban a tudatban váltunk jegyet, hogy orális szexszel fogunk szembesülni.
Az ezeréves értékeink melletti kiállás valóban „trendi politikai széljárás” lenne? Jogosan merül hát fel bennünk a kérdés: akkor mi a maradi? Csak az a megfelelő kulturális termék, amely a hagyományaink, gyökereink kifigurázását, mindenféle önazonosság-tudat sárba tiprását, (és/vagy) paráználkodást, (és/vagy) devianciák népszerűsítését, (és/vagy) az LMBTQ személyek kötelező megjelenítését, ideológiájuk propagálását tartalmazzák? Egy biztos, aki ennek kapcsán kifejezi nemtetszését, az vagy a „tincitánci maffia” tagja, pártkatona, értelmezési gondjai vannak, vagy csak falusi, s így nem szólhat bele a városiak dolgába. Pont. Kulturális keretek között (például kritika formájában) nincs már helye érvelésnek. Ez lenne hát a sokat hangoztatott szabadelvűség?

Ternovácz Áron

(Magyar Szó, 2022. április 24.)

[Nem voltam rest ebben a szélben elvánszorogni egy trafikig, hogy három év után vegyek egy Magyar Szót...]

Gyulai Zsolt a Kosztolányi Dezső Színház új előadása elleni támadásra reflektál a Facebook-profilján.

*

Nem voltam rest ebben a szélben elvánszorogni egy trafikig, hogy három év után vegyek egy Magyar Szót. Ünnepi szám, jó vastag. Itt a grill szezon, jól jön majd gyújtósnak. De egy oldalt kitéptem, mielőtt behajítottam a kamrába. Előretolt Helyőrség melléklete, 14. oldal. Igazi csemege. Színházkritikának nem nevezném, bár annak készült. Többször is elolvastam, mert nem hittem a szememnek, hogy mennyi baromságot ír a szerzője. Így kezdi: „Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek.” Ahogy az Elnökúr is mondja, mi harcedzettek vagyunk, így én se szomorúságot, se dühöt nem éreztem az írás elolvasása után, viszont percenként hangosan felröhögtem, annyira zseniális, ahogyan ezt a sok ostobaságot összehányta a művésznő. Mondhatnám, hogy bivalybasznádalsóról ne szóljon már bele a városi élet dolgaiba, de nem teszem, csak nem vagyok már ekkora sznob. Szíve joga két táncháztalálkozó között beugrani színházba is, talán ha többször tenné, rádöbbenne, hogy a világ már régen elmasírozott mellette.
No, de mi is történt?! A bemutatón jómagam is ott voltam, már a színházba érkezésünkkor feltűnt, hogy több tucatnyi véemeszes tolong az előtérben. Fura, mert ritkán látom őket színházba járni. Először arra gondoltam, kampány van, hát megmutatják az arcukat, hogy ők is fogyasztanak kultúrát. Amikor jobban körülnéztem, az is feltűnt, hogy a pártunk népzenei frakciójának prominensei vannak létszámfőlényben. A tincitánci maffia felvonult. A 2021-es Tanyaszínház-balhé óta félelem lesz úrrá rajtam, ha egy színház közelében ennyi pártcsicska zsizseg, mert sejtettem, hogy nem azt fogják kapni, amiért jöttek. Mert a hívószó a darab címe lehetett: A trianoni csata. Ez az ő vesszőparipájuk, jöttek, hogy megkönnyezzék. Akartak egy jót ríni. Már az előadás közben is többször kivert a víz, hogy ebből baj lesz, itt ajtócsapkodás várható. A szünetben már lehetett érezni a feszültséget a levegőben, majd a darab végén jól kivehető volt a látványosan nem tapsolók arcán a keserűség, itt nem az egymás nyakába borulós zokogás a katarzis. És eltelik egy hónap, kicsit megkésve, de kiböffent a fájdalmas élmény. Patyerek Réka megírta a tutit. Van itt minden mint karácsonykor, egy keményvonalas demagóg írja, hogy milyen demagóg a rendező. Hogy milyen szégyenteljes a piros csizma, meg nem is görbe az a tükör. A Tóth Gabi meg nem is ciki. Értekezik a cintányéros majom hiányáról, földbe döngölt nemzeti identitásról, a heteroszexuálisok érvényesülésének a harcáról, a néptáncot trendivé tevő egyesületekről (ahová évek óta dől az elképesztő mennyiségű lóvé). Végül felvillan a veszélyt jelző lámpa: veszélyes, veszélyes, veszélyes. Majd záró gondolatként: bajban vagyunk.
Hát, kedves tanárnő, valóban bajban vagyunk. Az agymosás lassan eléri eredményét, a szóban forgó kritika szerzője ennek a tökéletes példája. Ha valami nem tetszik, akkor tovább kell lépni, és azt fogyasztani, ami jól esik. Mindennek megvan a maga helye. Valaki táncházba jár, valaki színházba. Valaki elektronikus zenét szeret, de van, aki a jazzt, vagy épp a folklórt. Az a jó, ha mindenki megtalálja a magának tetszőt. Én színházba járok, mert, sajnos, annyira nem rezgek együtt a népzenével. Ennek ellenére, négy év alatt, tucatnyi táncházat szerveztem Szabadka belvárosában, mert fontosnak tartottam, nem csak jazzt vagy kortárs kultúrát szolgáltatni. Pedig kb annyira tartom giccsnek, mint szerzőnk a KDSZ darabját. Élni és élni hagyni. Nőjetek fel a 21. századhoz, mindenkinek jobb lesz. El a kezekkel a színházainktól!

Gyulai Zsolt

(Facebook, 2022. április 17.)

A paradicsomtól a tojásig

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A paradicsomtól a tojásig címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A paradicsomtól a tojásig

Több kosárnyi paradicsomot osztanak szét a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásának végén a közönség között. Béres Márta fiatal színésznő megáll a színpad elején, és arra kéri a nézőket, hogy dobálják meg őket, a színészeket a kiosztott „felszereléssel”. Mert, mint mondja, az előadás szereplőit ekkorra már annyira megalázták, hogy ezt már csak úgy lehet tovább fokozni, ha a nézők így fejezik ki véleményüket. Gyors átállás, a színpadon nejlont feszítenek ki, megszólal valami vidám zene, és máris kezdődhet a nagy paradicsomcsata.

A srebrenicai mészárlás évfordulóján most nagyon is aktuális kérdéseket feszeget, hogy az előadásban – meztelenre vetkőzött – nők mesélnek arról, hogyan erőszakolták meg őket a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi során a mindig és mindenhová „felszabadítóként” érkező katonák; férfiak alázzák meg egymást kegyetlen, embertelen, állati módon – olyan dolgoknak lehet szemtanúja a közönség, amelyekről nem szívesen beszélnek a túlélők, s amelyek így utólag a sajtóban, a dokumentumkötetekben, de még a hágai nemzetközi törvényszék eljárásaiban is elsősorban statisztikaként jelennek meg. Sztálin igazsága szerint ugyanis – tudjuk jól – „egy ember halála tragédia, millióké statisztika”.

A színház a fikció világa, így az itt elhangzó történetek is rendre mind fiktív esetek. És mégis... A háborúk óta már több, mint tíz esztendő eltelt, az egykori Jugoszlávia utódállamai között ma már többségükben egész jó az együttműködés, a határok átjárhatóak. Több kötetben dolgozták fel szakértők az elkövetett kegyetlenkedéseket is, több kiadvány jelent meg a háborúkban megerőszakolt nők visszaemlékezéseivel, amelyek közül néhányat magam is olvastam. Gyomorforgató olvasmányok ezek, elképesztő tud lenni, mi mindent képes elkövetni a másik ellen az elállatiasult emberi ösztön. Urbán András rendező azonban nem ezek a visszaemlékezések alapján dolgozott, a szövegek, amelyeket később szereplői szájába adott, hosszú és alapos műhelymunka során alakultak ki, és nyerték el azt a gyomorforgató formájukat, amelyikben a színpadon elhangzanak.

Jogosan merül fel a nézőben a kérdés: kell ezt még tovább fokozni azzal, hogy paradicsommal dobáljuk meg a színészeket? Mindenkinek a saját belátására lehet bízni az ilyesmit, döntse el, késztetést érez-e arra, hogy ilyen formán bekapcsolódjon a játékba. Nem könnyed kis szórakoztató színház Urbán Andrásé, nem afféle mikrokabaré, nem a felhőtlen szórakozás terepe, hanem nagyon is szembesítő. Szüksége van hát nézőjének a végén arra a feloldozásra, amit a felszabadult hangulat adhat meg neki, még ha paradicsomdobálással is van egybekötve. Mert ne feledjük, a színház csak játék, de a valóságban a hitehagyott szónokok már a tojásoktól is megriadnak...

(Magyar Hírlap, 2009. július 13.)