A Magyar Szó közli Ternovácz Áron írását a Kosztlányi Dezső színház előadásáról.
*
TERASZ
Wishről rendelt eltörléskultúra
Keserű sors vár a bácskai színházkritika-íróra. Elsősorban akkor, ha a nemzeti értékeket, hagyományokat kigúnyoló színdarab miatt ragad tollat. A rendezőtől és annak holdudvarától gyorsan megtudhat bizonyos dolgokat. Például, hogy „bivalybasznádalsóról” (Kishegyesre célozhatott a bejegyzés írója) nem szólhat bele a városi élet dolgaiba. Azt is, hogy az ezeréves értékek melletti kiállás „trendi politikai széljárás”, a vajdasági néptáncos közösség egy része pedig „tincitánci maffia”. A kritikaíró különféle jelzőket kap, aki pedig kiáll mellette, az szövegértési gondoktól szenved. A reakciók láttán feltűnt: nincs szó érvek ütköztetéséről. Egész pályás letámadásról, karaktergyilkossági kísérletről annál inkább. A cél, hogy a szerzőnek többé eszébe se jusson, hogy kritikát fogalmaz meg a szent, sérthetetlen és vitán felül álló „szabad” színházi világ szűk körével vagy az általuk képviselt ideológiával szemben.
Így született a rendező tollából (az iromány szerzőjére utalva – aki egyébként tanárnő) kulturált megnyilvánulás helyett olyan reakció, hogy: „…és ez a hölgy gyermekeket tanít?” Mint egy nyugati mintára kigondolt, de Wishről (olcsó hamisítványokat is forgalmazó webáruház) rendelt cancel culture (eltörléskultúra). A kritika által kiváltott bejegyzés- és kommentcunami hatására nyolcéves önmagam jut eszembe. Gyermekkori pajtásom akkoriban azt mondta, hogy én vagyok a legbénább focista, akit ismer (volt valóságalapja), mire könnyes szemekkel, megsértődve azt válaszoltam: te meg csúnya vagy.
Apropó, politika és pedagógia. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tűnik fel a kritizált darab (abban szerepet is kapó) rendezője körül az anyaországi baloldali/ellenzéki előválasztás egyik kampányarca. Az a neves rendező, aki a Madách Imre-féle Az ember tragédiája saját énképére alakított verziójában elengedhetetlennek tartotta az orális szexuális aktus megjelenítését a színpadon. Egy újságírónő akkoriban ki is fejezte ellenérzését a rendező munkásságával kapcsolatban, és megkérdezte tőle, hogy ezt a jelenetet egy tizenkét éves gyermekkel megnézetné-e. „Meg bizony” – válaszolta a színész, aki azt is megjegyezte: „Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében.”
Nos, a szakemberek szerint a színház legfontosabb célja a kikapcsolódás mellett az, hogy segítse elsősorban a fiatalokat a gondolkodásban, a társadalmi szerepvállalásban, értékrendet alakít ki, illetve nagyban befolyásolja az önazonosság-tudatot. A színház tehát művel, szórakoztat és NEVEL. A történelem azt is bebizonyította számunkra, hogy ha kell, átnevel. Lehet érvelni a „ha nem tetszik, ne nézd” ütőkártyával, de „A trianoni csata” hívószóra a szülők többsége minden bizonnyal nem nemzeti identitásának mindennemű sárba tiprását, a vajdasági magyarság kigúnyolását várva viszi el gyermekét. Ahogy Az ember tragédiájára sem abban a tudatban váltunk jegyet, hogy orális szexszel fogunk szembesülni.
Az ezeréves értékeink melletti kiállás valóban „trendi politikai széljárás” lenne? Jogosan merül hát fel bennünk a kérdés: akkor mi a maradi? Csak az a megfelelő kulturális termék, amely a hagyományaink, gyökereink kifigurázását, mindenféle önazonosság-tudat sárba tiprását, (és/vagy) paráználkodást, (és/vagy) devianciák népszerűsítését, (és/vagy) az LMBTQ személyek kötelező megjelenítését, ideológiájuk propagálását tartalmazzák? Egy biztos, aki ennek kapcsán kifejezi nemtetszését, az vagy a „tincitánci maffia” tagja, pártkatona, értelmezési gondjai vannak, vagy csak falusi, s így nem szólhat bele a városiak dolgába. Pont. Kulturális keretek között (például kritika formájában) nincs már helye érvelésnek. Ez lenne hát a sokat hangoztatott szabadelvűség?
Szerda Balázs újabb kommentben reagál Gyulai Zsolt Facebook-bejegyzésére.
*
Kedves Gyulai Zsolt!
Egy nyilvános Facebook-bejegyzés nem tekinthető magánszférának, pusztán az ott írtakra reagáltam, ezt teszem most is.
Nem a kritikával van baj. Ha valaki nyilvánosan foglal állást, lesznek, akik nem értenek vele egyet, ez egy ilyen ,,játék”. Én is kapok kritikákat, helyén kezelem őket, némelyekből építkezek, motivációt nyerek. Viszont ezek közül egyik sem a személyemet éri. Aki ismer (mint a színházi közegből oly sokan), az pontosan tudja, hogyan gondolkodom, milyen értékrend mentén élek, dolgozom, tehát vissza kell utasítanom, hogy a véleményem a ,,trendi politikai széljárás” felé való véleménykényszer határozza meg, alakítja. Visszatérve: ha születik provokatív mű, arra érkezhet kemény, kritika, arra provokatív reakció mindaddig, amíg nem az azt megfogalmazó személyt éri nemtelen támadás, már-már karaktergyilkossági kísérlet. Ezért tartottam fontosnak reagálni. Ergo irreleváns, hogy az adott személy mivel foglalkozik, néptáncos-e, melyik párt szimpatizánsa, esetleg tagja, magas, alacsony, kövér vagy sovány, stb. A te reakciód pedig hemzseg az ilyen jellegű előítéletektől.
A két tácháztalálkozó közti színházlátogatás felvetése, a (szerinted) ,,véemeszes” meglepő feltűnése a színházban, tincitánci maffia, Bivalybasznádalsó, a szerző, mint az agymosás ékes bizonyítéka – ezeknek egyiknek sincs köze a kritikában megjelentekhez, ezekkel próbálod megmagyarázni, miért írhatott a te olvasatodban ostobaságot a szerző.
Senki sehol nem írta, mondta, hogy csak az a magyar, aki ,,úgy gondolkodik, mint mi”. Előítéletből fakadó, tényszerű tévedés, hogy ,,mi” Trianont csak a múltba révedve, könnyezve látjuk. Történész vagyok, sokat foglalkoztam/foglalkozom a témával, nem csak a történelmi viszonylataival, a néplélektani hatásaival is. Igen, számos olvasatával találkoztam több nemzet szemszögéből. ,,Megérdemeltük, hiszen a rossz oldalon harcoltunk.” ,,Legyünk már kicsit megértőbbek, szegény szerbek, románok már mióta harcoltak azokért a területekért.” ,,Délvidék már akkor is többségében szerb lakosságú volt.” ,,Amúgy is a szlávok voltak itt előbb.” Ezek mind létező olvasatok, de engedtessék meg, hogy ne értsek egyet velük, mint ahogy a könnyes múltba révedéssel sem feltétlenül. Megvan a saját kialakult olvasatom, véleményem, aki másként vélekedik róla, azzal igenis vitám lesz, de nem az lesz az alap, hogy mondjuk ,,magyarmozgalmas”, ezért alapból hülyeséget beszél. Mindenki tudja, hogy Trianon máig érzékeny téma, foglalkozni kell vele, de úgy vélem, közösségi, véleményformálói felelősségünk teljes tudatában nyúlhatunk csak hozzá.
Tévedés, hogy a népi kultúra kizárólagos lenne. Ha szerveztél táncházakat, ismered a közeget. Bár elsősorban népzenével foglalkozom, én is klasszikus zenét, klasszikus éneket tanultam, játszottam több rockzenekarban, dalokat írok, zenét szerzek. Amennyit csak tehetem, színházba is járok. Feltölt, elgondolkodtat, megnevettet, nevel, alakít. (Én is a saját színházaimnak tartom őket.) A kultúra, a művészet egyik megnyilvánulási formáját sem tartom magasabb vagy alacsonyabb rendűnek. Állítom, hogy a kultúrának, a művészetnek, az ezzel foglalkozóknak komoly felelősség ,,terheli” a vállát. Édes tehernek szoktam hívni. Amellett, hogy szórakoztatunk, hatást gyakorlunk, alakítjuk a közízlést, a közvéleményt. Ezért nagyon nem mindegy, hogy mit viszünk a ,,színre”. Vannak is komoly vitáim zenészkollégákkal, színészekkel, táncosokkal, stb. Hogy igazam van-e, azt az utókor eldönti majd.
Továbbra is azt állítom, hogy egy mű, melyet úgy hirdetnek, hogy maga a rendező áll a plakát előtt felmutatott középső ujjakkal, kiválthat olyat, hogy valaki visszamutatja a középső ujját. És ez nem politikai támadás, nem központilag irányított, ,,trendi politikai széljárásba” illeszkedő, megfelelési kényszerből született dolog, hanem egy múlt-jelen-jövő síkon gondolkodó ember kemény véleménye, ami sokak gondolatát tükrözi. Lehet bagatellizálni, komolytalan színben feltüntetni, lehet provokatívan, lenézően, karaktergyilkossági kísérlettel reagálni, de ez mind-mind csak egy újabb elefántcsontdarab abba a bizonyos toronyba.
Gyulai Zsolt újabb bejegyzéssel jelentkezik Facebook-profilján a Kosztolányi Dezső Színház A trianoni csata című előadásával kapcsoaltban.
*
Kedves Szerda Balázs és mások! Így, ismeretlenül is köszönöm, hogy írtatok, megtisztelő. Régi álmom, hogy a VMSZ feltörekvő fiataljaival megoszthassuk egymással magvas gondolatainkat. Egyrészt örülök, hogy ekkora visszhangja lett egy félrecsúszott kritikára született reakciómnak, másrészt megrémít, hogy idegenek másznak bele a magánszférámba a véleményem folytán. Ez akár veszélyes is lehet. De én már kijártam ezt az iskolát, túl vagyunk már néhány „kakafónián” – hogy kedvenc politikusom szavaival éljek –, ezért nincs harag. Én speciel remekül viselem a kritikát, ha az objektív, más az, amikor valaki a trendi politikai széljárásnak megfelelően írja a véleményét, megfelelési kényszerből, adaptálódva egy bizonyos rigmushoz. Szerintem ez veszélyes. Ha jól értem, akkor a provokáció szülte provokációra a ti olvasatotok szerint nem szabad provokatívan reagálni?! Azaz a kritika nem szülhet újabb kritikát?! Egy cseppet kizárólagos, kb mint az aktuális politika. Márpedig a pluralizmus hiánya veszélyes. A kritika írójának igenis el kell viselnie, hogy lesznek rá kellemetlen reakciók, ha mondanivalója megalapozatlan és gonoszkodó. Ha politikával szeretnétek foglalkozni – azaz ti már most közszereplők vagytok, hiszen aktívan vállaltok feladatokat egy politikai pártban –, akkor sajnos érhet benneteket kritika, és igen, lesz, amelyik kellemetlenül érint majd. Végigolvasván a hozzászólásodat, kedves Balázs, picit úgy tűnik, hogy szövegértelmezési gondjaid vannak. Ez is lehet veszélyes. Érveket hiányolsz, miközben a kritika sem fogalmaz meg érveket. Fájdalmas csapongás, sértettség, néhol sekélyesen gonoszkodó hangnem. Picit veszélyes. Nem azt kérdőjeleztem meg, hogy milyen jogon írt a szerző, hanem hogy mit írt. Nem azt állítottam, hogy ostoba az, aki írta, hanem, hogy ostobaságokat írt. A kettő nem ugyanaz. Sajnálom, ha a lelkébe tiportam. Lehet, cinikus vagyok, de megbántani nem szeretnék senkit. Ez nem volt veszélyes. Gigantikus tévedés, hogy itt bárki lenézné a kultúránk tradícióinak ápolóit! Fontos a nemzetünk öröksége, ha az nem kizárólagos. Nem csak népzenéből és néptáncból áll egy nemzet kultúrája. Ha igen, akkor azt bőven hívhatjuk szektának. Én például nem állok le kritizálni, hogy a Fokos zenekar hogyan játszik, vagy ki hogy járja a néptáncot. Ez veszélyes lenne. Ha figyelmesen elolvastad volna, amit írtam, láthattad volna, hogy még szerveztem is ilyen programokat. Ugyan én saját zsebből fizettem, hogy legyen táncház Szabadkán, nem húztam le az anyaországi adófizetőket, hogy legyen új kisbuszom, vagy hogy új házat építsek. Hogy giccsnek vélem, azt gondolom, az az én magán szoc. problémám. Én zongorázni tanultam, és inkább klasszikus zenét vagy jazzt hallgatok. De nem húzom le a nemzetünk tradícióit és annak művelőit, és nem vagyok kizárólagos. Ha azt gondoljátok, hogy csak az lehet igaz magyar, aki úgy gondolkodik, ahogyan ti, és úgy éli meg magyarságát, mint ti, az már régen rossz. Ez tényleg veszélyes. Vagyunk még, akik hasonlóan gondolkodunk, és szeretjük az avantgárdot, a kortárs zenét és táncot, és igenis jogunk van hozzá, hogy másképp éljük meg a trianoni tragédiát. Jogunk van megmosolyogni a témát övező sopánkodást, az állandó múltba révedést. Szeretnénk újat tanulni, látni, érezni. Végre fejlődni!
A cinikusságom ne vegyétek sértésnek. Nekünk, akik kisebbségben maradtunk a kisebbségen belül, fontosak a színházaink. Nekünk csak ez maradt. Érthe
tő, ha ugrunk mindenféle nemtelen támadásra – én mindenképp, mert sajnos nem felejtek. Nem felejtem el az eddigi támadásokat a vajdasági színházakkal szemben, legyen az egy új igazgató, művészeti vezető kinevezése, betiltás, megjegyzések, telefonok, ajtócsapkodás.
Mindenki élje meg a percet. Szuper, amit csináltok, muzsikáljatok, táncoljatok! Legyen mindenki szájíze szerinti Trianonos előadás. Hogy ki veszítette el a külvilággal a kapcsolatot, azt majd megmondja az utókor. Egészséges nemzeti öntudattal maradok tisztelettel :-)
Szerda Balázs kommentben reflektál Gyulai Zsolt korábbi Facebook-bejegyzésére.
*
Az a baj, hogy a kritikát viselni kell. És nem, nem az a kritika, amiről ti azt mondjátok. Amennyiben az alkotás szabad, a vélemény is az. Bár nem feltétlen lep meg a reakció, nem helyes. Ha provokatív dolgot viszünk színpadra, ne fájjon már, ha valaki ,,visszaprovokál”. Vitázni lehet, de ahhoz érvek kellenek, a szerző személyének bármily nemű támadása etikátlan. Ugyanis ő sem azt írja, hogy bármelyik alkotó ilyen vagy olyan ember, az alkotással kapcsolatban vannak fenntartásai, azzal szemben fejezi ki (adott esetben) a nemtetszését, és miért ne tehetné meg?
,,Bivalybasznádalsóról ne szóljon bele a városiak dolgába”? Elmondod, hogy mit mondanál, ha sznob lennél, de hál' Istennek nem vagy? Mekkora lélekszámú településen élő embernek van joga hozzá? Vagy miben mérik? Mit mondana egy ,,akkora” sznob?
Mindig érdekelt, hogy honnan az a fölényesség, az a felsőbbrendűség-érzet, amivel a népművészettel foglalkozókra tekintenek néhányan, akik a ,,magas” kultúra valamilyen nemű, szintű művelői. Miért zárja ki a ti koordinátarendszeretekben, hogy aki táncháztalálkozóra, táncházba jár, az színházba nem, vagy keveset? Mi zárja ki, hogy még értsen is a színházhoz? ,,Tincitánci maffia”? Miért éri meg nektek minden áron dehonesztizálni, komolytalan színben feltűntetni a népművészetet, a népi kultúrát, az azzal foglalkozókat? Mivel kellene foglalkoznia annak, aki szerintetek releváns véleményt, kritikát írhat?
Vagy melyik párt szimpatizánsának kell lennie? Azt honnan veszed, hogy ő ,,véemeszes”? Ezt komoly érvnek szánod a kritika kritikájában, hogy szerinted a ,,véemeszesek” nem járnak színházba? Te így döntöttél,és akkor így is van? Vagy van valami titkos felmérésed is?
Azt meg remélem, te sem hiszed el, hogy bárki azért ment oda,mert azt gondolta, hogy ez egy könnyezős darab lesz. Te tényleg ennyire hülyének gondolsz mindenkit? Azért ez már kicsit vicces. Nem, mindenki pontosan tudja, mire számítson.
,,Ha valami nem tetszik, tovább kell lépni.” Akkor miért foglalkozol ezzel az írással? Ha te írhatsz véleményt, más miért nem?
Szóval jött egy falusi, amúgy is néptáncos, (szerinted) ,,véemeszes” lány, aki életében először betévedt a színházba, és írt valamit, de mivel falusinéptáncosvéemeszes, így nyilvánvalóan maradi és agymosott is, ezért nem lehet komolyan venni. Szerintetek.
,,El a kezekkel a színházainktól!” Mégis kinek a kezei, kinek a színházai? A kritika kezei és a magasan művelt, városi ,,nem sznobok” színházai? Jaaaaj, ne, most ne próbálj meg úgy tenni, mintha ez valami központi, irányított támadás lenne. Mert nem.
Az a baj, hogy tényleg veszélyes. Veszélyes ilyen szinten elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal. Az elefántcsonttorony pedig csak ideiglenes védelmet nyújt. Egyszer bizony összetörik.
Gyulai Zsolt a Kosztolányi Dezső Színház új előadása elleni támadásra reflektál a Facebook-profilján.
*
Nem voltam rest ebben a szélben elvánszorogni egy trafikig, hogy három év után vegyek egy Magyar Szót. Ünnepi szám, jó vastag. Itt a grill szezon, jól jön majd gyújtósnak. De egy oldalt kitéptem, mielőtt behajítottam a kamrába. Előretolt Helyőrség melléklete, 14. oldal. Igazi csemege. Színházkritikának nem nevezném, bár annak készült. Többször is elolvastam, mert nem hittem a szememnek, hogy mennyi baromságot ír a szerzője. Így kezdi: „Érzek-e dühöt? Nem. Szomorúságot érzek.” Ahogy az Elnökúr is mondja, mi harcedzettek vagyunk, így én se szomorúságot, se dühöt nem éreztem az írás elolvasása után, viszont percenként hangosan felröhögtem, annyira zseniális, ahogyan ezt a sok ostobaságot összehányta a művésznő. Mondhatnám, hogy bivalybasznádalsóról ne szóljon már bele a városi élet dolgaiba, de nem teszem, csak nem vagyok már ekkora sznob. Szíve joga két táncháztalálkozó között beugrani színházba is, talán ha többször tenné, rádöbbenne, hogy a világ már régen elmasírozott mellette.
No, de mi is történt?! A bemutatón jómagam is ott voltam, már a színházba érkezésünkkor feltűnt, hogy több tucatnyi véemeszes tolong az előtérben. Fura, mert ritkán látom őket színházba járni. Először arra gondoltam, kampány van, hát megmutatják az arcukat, hogy ők is fogyasztanak kultúrát. Amikor jobban körülnéztem, az is feltűnt, hogy a pártunk népzenei frakciójának prominensei vannak létszámfőlényben. A tincitánci maffia felvonult. A 2021-es Tanyaszínház-balhé óta félelem lesz úrrá rajtam, ha egy színház közelében ennyi pártcsicska zsizseg, mert sejtettem, hogy nem azt fogják kapni, amiért jöttek. Mert a hívószó a darab címe lehetett: A trianoni csata. Ez az ő vesszőparipájuk, jöttek, hogy megkönnyezzék. Akartak egy jót ríni. Már az előadás közben is többször kivert a víz, hogy ebből baj lesz, itt ajtócsapkodás várható. A szünetben már lehetett érezni a feszültséget a levegőben, majd a darab végén jól kivehető volt a látványosan nem tapsolók arcán a keserűség, itt nem az egymás nyakába borulós zokogás a katarzis. És eltelik egy hónap, kicsit megkésve, de kiböffent a fájdalmas élmény. Patyerek Réka megírta a tutit. Van itt minden mint karácsonykor, egy keményvonalas demagóg írja, hogy milyen demagóg a rendező. Hogy milyen szégyenteljes a piros csizma, meg nem is görbe az a tükör. A Tóth Gabi meg nem is ciki. Értekezik a cintányéros majom hiányáról, földbe döngölt nemzeti identitásról, a heteroszexuálisok érvényesülésének a harcáról, a néptáncot trendivé tevő egyesületekről (ahová évek óta dől az elképesztő mennyiségű lóvé). Végül felvillan a veszélyt jelző lámpa: veszélyes, veszélyes, veszélyes. Majd záró gondolatként: bajban vagyunk.
Hát, kedves tanárnő, valóban bajban vagyunk. Az agymosás lassan eléri eredményét, a szóban forgó kritika szerzője ennek a tökéletes példája. Ha valami nem tetszik, akkor tovább kell lépni, és azt fogyasztani, ami jól esik. Mindennek megvan a maga helye. Valaki táncházba jár, valaki színházba. Valaki elektronikus zenét szeret, de van, aki a jazzt, vagy épp a folklórt. Az a jó, ha mindenki megtalálja a magának tetszőt. Én színházba járok, mert, sajnos, annyira nem rezgek együtt a népzenével. Ennek ellenére, négy év alatt, tucatnyi táncházat szerveztem Szabadka belvárosában, mert fontosnak tartottam, nem csak jazzt vagy kortárs kultúrát szolgáltatni. Pedig kb annyira tartom giccsnek, mint szerzőnk a KDSZ darabját. Élni és élni hagyni. Nőjetek fel a 21. századhoz, mindenkinek jobb lesz. El a kezekkel a színházainktól!
