A nosztalgia hangja

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A nosztalgia hangja

A lap a szerb nyelvű Kekec magyar fordításban megjelenő mutációja volt – Volt egyszer egy Buksi (9. rész)

Az idén lenne hatvanéves az egykori Buksi című gyermeklap, amely azonban – felettébb sajnálatos módon – nem érte meg ezt a kort, nem egész öt év után kimúlt, megszűnt. Mint az újság egyik volt munkatársától, a kisebb szövegek fordítójától, Kovács József újságírótól, szerkesztőtől jóval később megtudhattuk (lásd sorozatunk korábbi részeiben…), a Borba társkiadó ekkor vásárolt egy színes nyomtatásra alkalmas nyomdagépet, ezért az addig a szerb nyelvű változatot, a Kekecet is előállító Forummal felbontotta szerződését. Ettől kezdve maga nyomtatta színes lapjait. A Buksi ezek szerint akkor maradhatott volna fenn, ha szerkesztői leköltöznek Belgrádba, s voltak is akkoriban ilyen kezdeményezések, de végül is nem tudtak megegyezni… Ez volt Kovács József szerint a népszerű gyermeklap végzete.

Mint a lap egykori szerkesztőjétől megtudhattuk, a Buksi munkatársainak, akik leköltöztek volna Belgrádba, a Borba kiadóház nem tudott lakást biztosítani a jugoszláv fővárosban, ezért a tárgyalások megrekedtek, zátonyra futottak. Be kell vallanom, az elbeszélésének ezt a részét én jókora fenntartásokkal fogadom… Ugyanis felmerül bennem a kérdés: Valóban egy albérleten múlott volna minden? Tényleg?! Már elnézést, de ez eléggé hihetetlennek tűnik nekem.

Mai szemmel nézve már sajtótörténeti adatként, tényszerűen kell tekintenünk arra, hogy a Buksi utolsó száma 1962. október 1-én jelent meg. Teljesen váratlanul, mindenféle hivatalos bejelentés, előrejelzés nélkül szűnt meg a lap. Nem is beszélve arról, ami minden képregényrajongót a legfájdalmasabban érint: a hétről hétre egyoldalas folytatásokban közölt történetek megszakadtak, a szálak elvarratlanul lógtak a levegőben… Vagy hevertek az ágy alatt a porban… Vagy belegabalyodtak a pókhálóba a szoba sarkában… Vagy a fene sem tudja ma már megmondani, hogy milyen sorscsapások érték őket tulajdonképpen… Menet közben! Amikor pedig úgy tűnt, hogy minden épp a legnagyobb rendben megy a maga kiszámítható, biztosnak és biztonságosnak vélt útján… A rajongók sem értették, hogy mi történt. A horgosi Nagygyörgy Zoltán, aki zsenge kisgyermekként volt a Buksi egyik elragadtatott, rajongással és nyitottsággal teli olvasója, kilenc évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című írásában így foglalta össze emlékeit: „Ötven évvel ezelőtt az itteni magyarság egy csodálatos hetilappal lett gazdagabb. Ez volt a mai nemzedékek által sajnos már feledésbe merült Buksi, a 7–77 éves fiatalok hetilapja. A ma is élő akkori fiatalok viszont még mindig meleg nosztalgiával emlékeznek erre a remek kiadványra. Abban az időben mindenki alig várta a csütörtököt, hogy az újságárusok kinyissanak, hogy olvashassák kedvenc képregényhőseik történeteit, melyek egyoldalas folytatásokban jelentek meg. Sok gyűjtő, mind hazánkban, mind Magyarországon, ma ezeket az összegyűjtött példányokat féltett kincsként őrzi” – írta a szerző. Hozzáteszem, valóban ez állt a Buksi fejléce alatt: „A 7-77 éves fiatalok lapja”. Én ezt azonban eddig még egyszer sem említettem sorozatunkban, szándékosan!, mert ezt egyfajta (felettébb elkoptatott, elcsépelt…) frázisnak tartom, ami mellesleg épp abból adódik (azért került ide…), hogy a Buksi a szerb nyelvű Kekec hasonmása, tükörlapja, magyar nyelvű fordításban megjelenő mutációja volt. Ilyen megközelítésben tehát tulajdonképpen önálló újságnak sem tekinthetjük, különösképp, hogy „autonóm tartalmat” szinte nem is közölt; főleg a kezdetek kezdetén nem. Délszláv nyelvterületen pedig – akárhány utódállamról beszéljünk is – ez máig is egy igencsak elterjedt, bevett, rendszeresen feltűnő és ismétlődő megjelölés, (ön)meghatározás. S így én nem is tulajdonítanék neki jelentőséget… Még az érdekesség szintjén sem! „Borbin zabavnik za mlade o 7 do 77 godina” – olvashatjuk a korabeli Kekecek címoldalán. A Politikin zabavnik pedig még erre is rátett egy „lapáttal”: „Za sve od 7 do 107!” Vagyis nekik már a hetvenhét esztendős emberek sem elég idősek ahhoz, hogy felnőttszámba vegyék őket, az ifjúság határait ők egészen százhét éves korig szélesítették… A magam negyvenhat esztendős fejével ezt ezúton is köszönöm nekik!

Nagygyörgy Zoltán így folytatta visszaemlékezéseit: „Akkor párhuzamosan, magyarul Buksi, szerbül pedig Kekec néven megjelenő lap színes nyomtatásban látott napvilágot, és elsősorban képregények voltak benne, de tudománnyal, sporttal, filmmel is foglalkozott, érdekességeket és rejtvényeket is közölt. A belgrádi Borba lapkiadó vállalat és az újvidéki Forum lap- és könyvkiadó közös törekvéseként jelent meg. A magyar nyelvű kiadás főszerkesztője Bogdánfi Sándor (1912–1987) volt. Majdnem öt éven át – amíg nem szűnt meg – magyarul 249 szám jelent meg belőle.

A Buksi a vajdasági magyarság körében kedvelt lap volt, nagy olvasótáborra tett szert, amely egyre csak növekedett, és ez az akkori hatalomnak nem biztos, hogy megfelelt. Egy kisebbségi lap pénzelése talán »teherré vált az államkasszának« és az is elképzelhető, hogy a belgrádi Borba számára az újvidékiek által szerkesztett lap tartalma sem »megfelelő ideológiákat« prezentált az olvasók felé. A folytatásokban közölt nyugati képregényekben a belga rajzoló, Macherot Raymond figurái, Vakarcs és Pöttömke mindig az igazságért harcoltak, úgy, mint Clifton ezredes is. Az amerikai Harold Foster képregényhőse, Valiant herceg a demokráciáért küzdött. A szintén belga Fred Funcken figurája, a fehér lovas az elnyomás és a zsarnokság ellen harcolt stb. A tudományos munkák és a szórakoztató rovatok is lehet, hogy szerintük túlságosan olyan »nyugati« nézeteket közvetítettek az olvasóknak, amelyek a II. világháborút követően túlságosan megnyitották a világot a Jugoszláviában »összezárt« nemzetiségek előtt. Így a belgrádi Borba úgy határozott, hogy 1962. október 1-jétől megváltoztatja a lap tartalmát és külalakját” – írta hát Nagygyörgy Zoltán az Üveggolyóban. Mint már sorozatunk nyitóepizódjában is jeleztem, éppen ezek azok a vélemények, amelyekkel a lap arculatának megítélésében az utókorból nézve, vagyis mai szemléletünk szerint már nem mindenki ért egyet. A jövő héten majd ezt is igyekszünk még tisztába rakni…

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 21.)

Régi Buksik egy kupacban (Nagygyörgy Zoltán illusztrációja)

A Buksi kilencedik számában, 1958. február 20-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A fordító visszaemlékezései

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A fordító visszaemlékezései

A nyomdagépek nyomában, avagy: Volt egyszer egy Buksi (3. rész)

Ha meg akarjuk ismerni, fel akarjuk tárni egy-egy lap történetét, talán a legbiztosabb tájékozódási, igazodási pontjaink lehetnek az egykori munkatársak, aki részt vettek az újságkészítésben. Ezért is különösen fontos most számunkra az idén hatvanéves Buksi című gyermeklap históriájának feldolgozásában, hogy Kovács József újságíró-szerkesztő, a képregények és a rövidebb írások egykori fordítója néhány évvel ezelőtt, 2008-ban egy nagyobb cikkben idézte fel emlékeit.

„A Magyar Szó 1956-ban költözött át régi szűkös helyiségéből a mai székházába, fölvette a Forum nevet és saját nyomdát is szervezett. Ennek munkatársai a zágrábi nemzetközi vásáron beszereztek” egy négyszínnyomásra alkalmas, vagyis színes gépet. „Ez volt az egykori Jugoszlávia egyik legkorszerűbb nyomdagépe” – írta Kovács József, az egykori Buksi című gyermeklap utolsó, akkor még élő munkatársa a Magyar Szó 2008. december 1-i számában, az Üveggolyó című mellékletben. Így folytatta: „Körülbelül ezzel egy időben, 1957-ben a szerbiai Gornji Milanovacon két tanító arra a közös nézőpontra jutott, hogy a gyerekeknek szánt korabeli sajtó érdektelen, unalmas. Kidolgoztak egy tervet, hogyan lehetne egy egészen újszerű, a gyermekeket valóban érdeklő színes hetilapot létrehozni, amit a kis olvasók várnak és szívesen olvasnak. Első lépésként megalapították a Dečje novine kiadót, majd tervükkel kutakodni kezdtek, hogyan is lehetne azt megvalósítani. A belgrádi Borba kiadónál találtak megértésre, ott vállalták a segítséget. Mindenekelőtt szerződést kötöttek egy nyugati szerzői jogvédő irodával, hogy tőlük rendszeresen kapjanak rajzregényeket, és megszervezték a sokoldalú szerkesztőségi támogatást. De tüstént figyelmeztették a szervezőket arra, hogy nekik nincs megfelelő nyomdagépük, és ilyet csak Újvidéken találnak. Ekkor a két agilis tanító elutazott Újvidékre. Itt is megértésre találtak, a Forum nyomda egy egész csoportot szervezett, hogy maradéktalanul kiismerjék a gépet és hogy eleget tehessenek a kívánalmaknak. […] A főbb adatok: 1957 nyarán indult meg, a kezdeti nehézségek leküzdése után, a Kekec cirill és latin betűs változata nagy sikerrel: hétről hétre ugrásszerűen nőtt a vásárlók száma” – írta hát Kovács József a 2008-ban kelt visszaemlékezéseiben.

Nem szívesen pontosítok, főleg nem így utólag, a partvonalról bekiabálva – én, aki akkor még nem is éltem, sőt a szüleim is kisgyermekek voltak, vagyis a Buksi célközönségének soraiba tartoztak – egy szemtanút, valakit, aki részt vett egy nagyszerű lap létrehozásában és működtetésében; de vagy őt csalta meg az emlékezete, vagy a rendelkezésemre álló adatok, példányok, bekötött évfolyamok, elérhető internetes források hiányosak. Kovács József szerintem valami próbanyomatokra, próbaszámokra emlékezhetett, amikor a fent idézett sorait lejegyezte, de itt van a kezemben a hatvan évvel ezelőtti Kekec cirill betűs kiadásának legelső száma, s a rajta és benne található adatok alapján ennek a lapnak az induló kiadása, vagyis az első évfolyam első száma ugyanakkor jelent meg, mint a Buksié: 1957. december 26-án.

„»КЕКЕЦ« жели да буде ваш пријатељ” – olvasom most itt, ahogy sorozatunk előző részében a Buksi beköszöntőjéből már idéztük is szinte szóról szóra ugyanezt: „A BUKSI az olvasó barátja akar lenni.” Tehát szó szerint ugyanaz a szöveg jelent meg a két újságokban, ahogyan a különböző nyelvű testvérlapokhoz ez illik is. A Kekec főszerkesztője pedig az itt fellelhető adatok szerint ugyanaz a Novica Đukić (Новица Ђукић), akinek nevét a Buksi impresszumában Novica Gyukics írásmódban találtuk meg. A két lap tehát a rendelkezésemre álló információk szerint ugyanazon a napon indult, ugyanakkor került a trafikokba, egyszerre jelent meg, és a további története is szorosan egybefonódott… Korabeli ára harminc dinár volt.

Kovács József írásában a Kekec iránti nagy olvasói érdeklődéssel magyarázta, hogy felmerült az ötlet, hogy ezt magyar nyelvű változatban is ki kellene, ki lehetne adni: „Erről is megállapodtak, mégpedig olyan kedvező feltétellel, hogy a magyar változatért nem kellett külön jogdíjat fizetni, csak a képregények és a többi szöveg fordításához kell munkatárs. Bogdánfi [Sándor] előzőleg éveken át az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének megszervezésén dolgozott. Ott ismert meg kettőnket: Hornyik János lektort, aki emellett regényeket is fordított, és e sorok íróját” – fogalmazott visszaemlékezésében Kovács József, majd így folytatta: „Kettőnket kérdezett meg, vállalnánk-e egy ilyen lap fordítását, amelynek ő már nevet is adott – a Buksit. Ebben kezdetben volt folytatásos regény és több kisebb szöveg. János bácsi ezt vállalta, nekem jutottak a képregények és a rövidebb szövegek – főleg érdekességek. Rajzregényt ugyan még nem fordítottam (nem is nagyon olvastam), de ezt a feladatot kihívásnak tekintettem és igyekeztem ennek eleget tenni. Nem volt könnyű feladat – az apró, néha csak körömnyi körömnyi »buborékokba« – kihagyott fehér mezőkre – minél tömörebb szövegeket beírni úgy, hogy az folyamatos és érthető legyen.”

És talán most érkeztünk el a legfontosabb részhez Kovács József beszámolójában: „a Buksi első száma 1957 karácsonyán jelent meg és nagyon hamar elérte a tízezres példányszámot. Kezdetben 16 oldalon jelent meg, részben rotációs gépen készült fekete-fehér oldalakon, amelyeket külön kellett egyenként behelyezni. De hamarosan az egész újság színes lett, az első folytatásos regény, amit szerbből kellett fordítani, véget ért. Ekkor Hornyik János bejelentette, hogy visszalép és ettől kezdve Bogdánfi Sándorral ketten maradtunk. Ő a rejtvényoldalt, időnként a nyereménypályázatokat gondozta, továbbá az olvasókkal tartott kapcsolatot. A Buksi a 37. számtól kezdve lett 24 oldalas, még több rajzregénnyel egészen a 249. számig, amikor hirtelen megszűnt” – írta visszaemlékezésében Kovács József 2008-ban.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 10.)

Egy régi címlap, vagyis a Kekec cirill betűs kiadásának első száma, 1957. december 26.

A Buksi harmadik számában, 1958. január 9-én jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Volt egyszer egy Buksi

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attilának a Buksi című gyermeklap történetét feldolgozó sorozatának első részét.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Volt egyszer egy Buksi

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című legendás jugoszláviai magyar gyermeklap, amelynek régi, bekötött példányait ma már aranyáron adják-veszik a fanatikus gyűjtők, rajongók, az egykori olvasók, akik az ötvenes években voltak gyerekek. Jugoszláviainak kell mondanunk a Buksit, mert legalábbis társkiadóként egyik „gazdája” a belgrádi Borba volt, ezért nem tekinthetjük egyértelműen „csakcsupán” vajdaságinak. Egy nagyobb központból szórtak tehát el nekünk, vajdasági magyaroknak, némi alamizsnát…

Nagyszerű alamizsnát!

Olyat, amit ma is nagy élvezettel olvasunk, és nem sajnáljuk érte a pénzt, ha a régi, és főleg ha a gyűjteményünkből még hiányzó példányokhoz hozzájuthatunk. A Buksi története azonban jóval rövidebb volt ennél a hatvan évnél: 1957-től mindössze nagyjából négy éven át jelent meg. Hetente. Az én nemzedékemnek tehát – akik a múlt század hetvenes éveinek elején születtünk – a Buksi már valójában „csak” egy legendaként jelent meg a gondolkodásmódjában, a világképében – s tulajdonképpen ez vezetett a lap felmagasztalódásához, „apoteózisához” is –, hiszen mi csak elvétve beszerzett régi, szakadozott, agyonolvasott példányait forgathattuk olykor, véletlenszerűen, s a szüleink, az „öregek” elbeszéléséből szerezhettünk a lapról információkat. Úgy csipegettük fel a morzsákat a földről, mint madarak a szabadban terített nyári asztal mellől… Édesapám is, aki 1957-ben, a Buksi indulásának évében még csak tizennégy esztendős kisfiúcska volt, többször mesélt arról, hogy gyermekkorában járatták a lapot, izgulva várták, hogy csütörtökönként megérkezzen.

Tavaly novemberben így emlékezett a Buksira a Facebook internetes közösségi portálon publikált bejegyzésében Lennert Géza fotóművész, aki több évtizeden át volt a Jó Pajtás című gyermeklap munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője, igazgatója – mindenese; mindig épp abban a funkcióban, amiben kellett, amiben szükség volt rá, s amiben segíthetett: „Én is Buksi-olvasó voltam, meg is van bekötve az egész. A Buksi (vagyis az »anyalap«, a Kekec) pont azon bukott meg, hogy túlságosan is »vonalas« lett, rátelepedett a Harcos Szövetség. A képregények viszont valóban megelőzték a szocYU-kort, de ez nem zavarta az olvasót (mást sem). Azért »halt meg« fiatalon a Buksi, mert kezdett dögunalmas lenni a fárasztó partizándumákkal, és az olvasók elpártoltak tőle. Egyébként egy téves gyermeklap-készítési koncepció mintapéldája volt: leereszkedni az olvasó szintjére vagy még az alá, nem pedig oktatva nevelni. Ilyen magyar nyelven kiadott, de nem magyar, hanem fordításlap volt a bukaresti Jóbarát (Cutezatori) is, csak ott nem a szerb Kekecet fordították Buksivá, hanem a román Cutezatorit Jóbaráttá. De ez már egy hosszú mese: a Buksi (sajnos) nincs, élt kb. 4 évet, a Jó Pajtás pedig most készül megünnepelni a 70. születésnapját.” Tegyük hozzá gyorsan: Lennert Géza 1952-ben született, tehát édesapámnál kilenc esztendővel fiatalabb, így hát a Buksi indulásának évében alig ötéves volt.

Nagyon fontos azonban Lennert Gézának ez a fél kézzel – vagy inkább csak visszakézből – elejtett, „odakent” hozzászólása. Ugyanis a Buksi legfontosabb képregényeit – mint a szemközti oldalon látható Vakarcs és társait is – a mi nemzedékünk már a Jó Pajtásban olvashatta. Én már abból a lapból téptem ki a képregényoldalakat és rendeztem katonás sorba egy mappában. Amikor pedig végül összeállt egy-egy szériából a teljes gyűjtemény, akkor a nagyanyámtól – aki mielőtt rokkantnyugdíjassá vált volna, egy zentai nyomdában dolgozott ólomszedőként – tanult módszerrel könyvvé kötöttem. Én sem lehettem idősebb akkoriban, mint édesapám, amikor ő a Buksi olvasója volt.

Sajnos, ezek a régi, saját kötésű képregénygyűjtemények időközben elvesztek, elkótyavetyélődtek, kidobódtak, megsemmisültek. Pedig mit nem adnék, ha egyszer még a padlás porából előkerülnének…

Van a vajdasági magyar sajtónak egy olyan hagyománya, hogy ha új lap indításában gondolkodnak az emberek, akkor az első évfolyam első számát igyekeznek az év végére, karácsony környékére időzíteni. Így volt ez a Magyar Szóval, és így történt évtizedekkel később a Családi Kör esetében is. Ennek jegyében a Buksi első száma is 1957. december 26-án jelent meg. Mi a jelentősége ennek? Mindig úgy képzeltem, hogy van ebben némi turpisság, hiszen – főleg egy hetilap esetében – így már a második lapszámra is azt lehet (mellesleg teljes joggal…) kiírni, hogy második évfolyam…

Így történt ez a Buksival is 1958. január 2-án.

Impresszuma szerint az 1957-es évfolyam egyetlen lapszámának fő- és felelős szerkesztője Novica Gyukics volt. Már a név írásmódjának is van egyfajta érdekessége, hiszen ez még az az időszak volt, amikor a vajdasági magyar sajtóban muszáj volt Noviszádot írni Újvidék helyett, ellenben a délszláv – és elsősorban a szerb – neveket magyaros fonetikus átírásban használták. Így lett Novica Đukićból is Novica Gyukics. A magyar szövegért Bogdánfi Sándor felelt. „Kiadja a Borba lapkiadó vállalat és a Magyar Szó lapkiadó vállalat”. A szerkesztőség székhelyeként is két cím volt megadva: egy belgrádi („Beográd, Mosa Pijade 31.”) és egy újvidéki („Noviszád, Vojvode Misicsa 1.”). Egy érdekesség: „Nyomatott a Magyar Szó lapkiadó vállalat nyomdájában”. Valamint egy kötelező elem: „Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”.

Igazi, műfaji szempontból is elfogadható, értékelhető vezércikkről nem beszélhetünk, az első évfolyam első számában csak Kicsodák ezek? címmel egy kis jegyzet jelent meg a harmadik oldalon, aláírás, illetve szerző megjelölése nélkül, amely beharangozta, hogy milyen elvek és célkitűzések mentén szerkesztődik majd a továbbiakban a lap: „EZEK ITT LAPUNK HŐSEI: Csapa, az indián fiúcska, és kísérője Gru-gru. Érdekes, furcsa alak mindkettő. Kalandjaikat éber figyelemmel kísérjük lapunkban.

Azután jobb- és baloldalon, lapunk színes oldalain:

egy leleményes vitéz, a csetlő-botló Till Ulenspiegel;

egy valódi hős, Davy Crockett, aki két indiántörzs háborújának központi alakja;

egy szép mese a csodahegedűről, hazai rajzfilm alapján;

még egy izgalmas, fantasztikus sztrip a Vénusz bolygóról;

és még sok érdekes olvasmány jobb- és balodalon, lent és fent, az olvasó kíváncsiságának, képzelőerejének kielégítésére, szórakoztatására, pihenésére, mivel csakugyan azt szeretnénk, hogy az olvasó jól szórakozzon és pihenjen a BUKSI-t olvasva.”

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. július 27.)

A Buksi első számnak címoldala

A Buksi első számának képregénye

50 éves volna a Buksi

A Hét Nap közli Nagygyörgy Zoltán írását, amelyben a régi vajdasági magyar gyermeklapra, a Buksira emlékezik.

*

50 éves volna a Buksi

Tavaly decemberben volt 50 éve, hogy egy csodálatos hetilapot kapott kezébe a délvidéki magyar olvasóközönség. Ötven évvel ezelőtt mindenki alig várta a csütörtök reggelt, hogy kinyissanak az újságárusok, és végre megvehessék kedvenc lapjukat, a Buksit (Újvidék, 1957. december 26. - Belgrád, 1962. október 1.), a 7-77 éves fiatalok hetilapját. Azt a kitűnő lapot, amelyet az újabban felnövő generációk sajnos nem ismerhetnek, de amelyre az akkori fiatalok még élő tagjai mindmáig meleg nosztalgiával emlékeznek.

A Buksi magyar nyelven, a vele párhuzamosan megjelenő Kekec című hetilap pedig szerb nyelven, színes nyomtatásban látott napvilágot. Ez a hetilap elsősorban korabeli képregényeket közölt folytatásokban. De minden második oldalon helyet kapott benne a tudomány, a sport, a film, az útirajz, a művészetek, azonkívül különféle rejtvények is. Ez a páratlan kiadvány az újvidéki Fórum és a belgrádi Borba lapkiadó vállalat összefogásával született.

Bogdánfi Sándor (1912-1987) volt a magyar nyelvű kiadás főszerkesztője. Aztán a mintegy öt év alatt, a megszűnéséig, 249 szám jelent meg belőle. Sok gyűjtő mind hazánkban, mind Magyarországon a bekötött példányait féltett kincsként őrzi.

Mai rohanó világunk nemzedékének is tudnia kell, hogy az akkori idők ifjainak a Buksi hetilap mit jelentett. Minden túlzás nélkül mondható, hogy a világot jelentette - fogalmazta meg egy „öreg ifjú” -, pontosabban a kilincsét annak az ajtónak, amelyen keresztül beláthattak a nagyvilágba. „Több volt ez nekünk akkor, mint ma a tévé vagy az internet...” Ehhez még az is hozzátartozik, hogy az első szám megjelenésekor a legtöbb családban már szólt a rádió... A családok élete azonban a Buksival még színesebbé vált, és mondhatni, az akkori gyerkőcök rajta nevelkedtek.

A Buksi olvasottsága a magyarok körében kezdettől fogva nőttön-nőtt. Az akkori államhatalom erre gyorsan felfigyelt, és több szempontból is összeférhetetlennek találta a nézeteivel. Elemezve: az Újvidéken szerkesztett lap tartalma a korabeli „vörös ideológiá”-nak alapjaiban véve nem felelt meg. A közzétett képregényekben az amerikai Harold Foster (1892-1982) figurája, Valiant herceg (Prince Valiant) kezdettől fogva a demokráciáért harcolt. Aztán a belga Fred Funcken (1921-) hőse, a Fehér lovas (Chevalier Blanc) sajátosan küzdött a zsarnokság és az elnyomás ellen. A szintén belga rajzolónak, Macherot Raymondnak (1924- ) - akinek tehetsége csaknem felülmúlja Walt Dineyét - a mesefigurái: Vakarcs és Pöttömke (Chlorophyllle et Minimum), vagy épp Clifton ezredes (Colonel Clifton), minduntalan az igazságért harcoltak. És sorolhatnánk tovább. A Borba szerkesztői „mint felügyelők” egyhangúan azt kifogásolták, hogy a kiadványból hiányzik a „partizános”, a szerb nemzetet tömjénező, egyúttal pedig látószögszűkítő és agymosó tartalom. Ez a hetilap az akkori politikai szemlélet szerint túlságosan „nyugati” nézeteket terjesztett. A II. világháború után ez a Jugoszláviában „összezárt” nemzetiségek számára, köztük főleg a magyarokéra túlságosan nagy kilátást engedett a világra. Ilyenformán teher lett egy kisebbségi magyar lap további pénzelése. Ezen gondolatoktól vezérelve a domináló belgrádi Borba kiadó úgy határozott, hogy felülkerekedve az újvidéki Fórum kiadóvállalaton, 1962. október 1-jétől „megváltoztatja a lap tartalmát és külalakját”.

A Buksi fennmaradásáért a Fórum a Borbával tárgyalásokat indítványozott. De a „vöröstarajos” belgrádi lapkiadó sajátos érdekei megakadályozták, hogy a magyarok körében egyre népszerűbbé váló hetilap továbbra is megjelenjen. A gyors intézkedés minden előrejelzés nélkül, annyira ripsz-ropsz történt, hogy a folytatásos történetek is befejezetlenül értek véget!

Ekkor a csatát vesztett Buksitól szomorúan távozó főszerkesztőt az olvasók levelekkel halmozták el. A mai távlatból nézve az akkori demokrácianélküliség felelős mindezért, vagy ha úgy tetszik, a magyar pártok hiánya (sajnos, akkor egypártrendszer uralkodott), melyek csatasorba állhattak volna az ügy érdekében.

A korabeli ifjúságot a szocializmus eszméire nevelő államvezetés a Buksi helyett inkább a hazafias ideológiákat képviselő Jó Pajtás és a Képes Ifjúság kiadását pártfogolta. És persze, a legkisebbeket megcélozó Mézeskalácsot, amely már a gügyögés korától a „jóra nevel”. Ez utóbbiak mindmáig létező kiadványok, melyek irányelveit és olvasottságának mibenlétét hadd ítélje meg a tisztelt olvasó.

Nos, miután a Buksi megszűnt, Kekec néven csak szerb nyelven jelenhetett meg - de a csak szerb nyelven olvasók tábora is jócskán megcsappant a „megváltoztatott tartalom és külalak” miatt. Persze, a szerb nyelven gondolkodó ifjúság is megérezte, hogy a gondolkodásra való demokratikus szabadságjogot megvonták tőlük. Ezért aztán a Kekec is megszűnt. De próbálkoztak újra és újra a kiadásával, a vörös színezetű szerkesztés és egynyelvűség azonban gátolta a népszerűségét. Mára már homályba vész a Kekec hetilapnak még az emléke is. Azóta az illusztrátorai közül is sokan elköltöztek már az élők sorából.

A jubileum alkalmából az ismerősöket kereső két internetes rendszernek, az IWIW-nek és a Pozn@nicinek az oldalára felraktam a Buksi hetilapunkat, és külön a benne közölt Vakarcs és Clifton képregények rajzolójának, a ma 84 éves Macherot Raymond mesternek az adatait. Kétségtelen, hogy a Buksiban napvilágot látott képregényei a mostani ifjúságnak is ugyanolyan lenyűgöző és kivételes szórakozást nyújtanának, mint az ötven évvel ezelőttieknek.

Az egykori olvasóktól megdöbbentően sok szívfájdító levél özönlik a levelesládába. Ebből arra lehet következtetni, hogy nyilván mégsem kizárólag az egykori ifjak tollából érkeznek - sőt, az is bizonyos, hogy ha ezt a hetilapot megfelelő „magyar érdekű” kezek gondjaira bízva lehetővé válna az újraindítása, népszerűsége túlszárnyalná valamennyi délvidéki ifjúsági kiadványét. A leveleket olvasgatva az a meggyőződésem, hogy egyszer biztosan lesz majd valaki, aki ismét életre hívja ezt a páratlan újságot. Kardoskodhatna mellette a Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Koalíció is.

A várakozás reményében nem felejtik el kedvenc olvasmányukat az egykori Buksi-rajongók, az egykor cserbenhagyott „öreg ifjak”, akik közül majd mindegyiknek a levele végén ez áll: ,,Macherot mester, köszönjük, hogy színessé tette gyermekéveinket!” - Kedves Buksi, emléked örökké szívűnkben él!

(Hét Nap, 2008. június 11.)

Kedvenc lapunk címoldala

A Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjének programja

 A Képes Ifjúság közli a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjének programját.

*

Március 30-án és 31-én:

Középiskolások Színművészeti Vetélkedője Szabadkán

Úgy látszik, hogy diákszínjátszásunk fellendülőben van, hiszen 13 középiskolásokból álló csoport vesz majd részt azon a vetélkedőn, melyet március 30-án és 31-én bonyolítunk le Szabadkán, a Népkör színháztermében.

Tizenhárom előadást kellett a rendelkezésünkre álló két napba bezsúfolnunk. Ebből is sejthetitek, hogy a verseny reggeltől estig tart, tehát maratoni jellegű lesz.

A bírálóbizottság ezúttal is ígéretet tett arra, hogy mindegyik előadás után értékelni fogja a középiskolásaink színpadi teljesítményét. A zsűri elnöke Virág Mihály lesz, az újvidéki Művészeti Akadémia tanára.

Arra kérjük a résztvevő csoportokat, hogy a bemutatásra kerülő színművek pontos címét és szereposztását minél előbb juttassák el a Népkör szervező titkárához.

A középiskolások színművészeti vetélkedőjének műsora:
március 30-án (csütörtökön)

9 órai kezdettel a szabadkai Lazar Nešić Középiskola diákjai lépnek fel (Bogdánfi Sándor: Nők utópiában);

10.30 órai kezdettel a kishegyesi Ifjúsági Tribün alternatív csoportja lép fel (John Whyting: Nincs miért), a rendezők: ifj. Virág Gábor és Horváth György;

12.00 órai kezdettel Ifjúsági Kamaraszín mutatkozik be, a rendező Szabó Palócz Attila (Gyurkó László: Faustus doktor boldogságos pokoljárása);

14.00 órai kezdettel a szabadkai Svetozar Marković Középiskola PÓ csoportja lép színpadra (Kereszténység magától kan-csók);

15.30 órai kezdettel: a Svetozar Marković középiskola diákja, Árok Attila Jónás című drámáját mutatja be, a szerző rendezésében;

17.00 órai kezdettel ismét a zentai Ifjúsági Kamaraszín mutatkozik be (Péter Ferenc: Akiért Szapphó vezekel...).

Március 31-én (pénteken)

8.00 órai kezdettel a becsei Vladimir Provči Középiskola Sinkó Ervin Önképzőkörének Trend Art színtársulata mutatkozik be (Faragó Attila: Lyuk, a rendező Terék Zoltán);

9.30 órai kezdettel az újvidéki középiskolások mozgásdrámáját láthatják Topolcsányi Laura rendezésében;

11.00 órai kezdettel az újvidéki Pedagógiai Akadémia negyedikes diákjai Wilhelm József rendezésében Győrfi [Győrffy] – Ferenci – Wilhelm: a Fekete lyuk című színművét mutatják be;

12.30 órai kezdettel a szabadkai Svetozar Marković Középiskola diákjaié a színpad, akik Korhecz Zsuzsanna James Joyce nyomán irt drámáját mutatják be;

14.30 órai kezdettel a Lazar Nešić Középiskola színjátszó csoportja Úri Attila: Kutyák című színművét mutatja be a szerző rendezésében;

16.00 órai kezdettel az újvidéki Pedagógiai Akadémia diákjai lépnek színpadra Klemm Éva: Kötelező oktatás című színművével, a szerző rendezésében;

17.30 órai kezdettel Molnár V. Zoltán – Urbán András: Harmat, rendező: Urbán András – AIOWA.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

 

(Képes Ifjúság, 1989. március 29.)