„Ahogy a becézgetés eltorzítja a szavakat”

A Szabad Magyar Szó kivonatos ismertetőt közöl a Kortárs irodalmi folyóirat online kiadásában korábban megjelent, Szabó Palócz Attilával készült interjúból.

*

„Ahogy a becézgetés eltorzítja a szavakat”

A legkisebb punk a világon, avagy játékból született és játékosságra ösztönző mesék és versek gyerekeknek

„Én tulajdonképpen véletlenül kerültem a gyermekirodalomba, némi túlzással, mert persze az sohasem véletlen, hogy gyermeke születik az embernek. Viszont az egyáltalán nem volt tervezett, hogy én egyszer még majd gyerekeknek kezdek el írni, verseket, meséket” – mondta el a magyarországi Kortárs című folyóirat online kiadásának adott interjúban Szabó Palócz Attila, vajdasági magyar író, költő, újságíró, lapunk rendszeres munkatársa.

„Korábban tulajdonképpen csak egy mesejátékot írtam az Újvidéki Rádió hangjátékműsorainak, s azt is az intézmény akkori dramaturgjának személyes, baráti kérésére. Így visszagondolva, és a gyermekek szempontjából nézve, az a szöveg hemzsegett akkor a horrorisztikus elemektől. Kutyákról szólt a mese, akiket elfognak a sintérek – úgy finomítottuk a kifejezést, hogy kutyapecérek –, majd pedig reggel az iskolába tartó gyerekek szabadítják ki őket a sintértelepről. Ez még az egyetemi éveim legelején történt, rögtön, első éven. Színművészetire jártam, s nekem akkor hatalmas élmény volt, hogy ismert színházi személyiségek dolgoztak a darabomon, népszerű vajdasági magyar színészek játszották a szerepeket. Bennük pedig volt annyi kollegialitás, hogy ötleteket, tippeket, tanácsokat adtak. Bakota Árpád színművész például arról beszélt, hogy nem érti annak a szerepnek a funkcióját a darabban, akit ő játszott, s ebből én nagyon sokat tanultam azzal kapcsolatban, hogyan kell mozgatni az egyes alakokat egy hangjátékban. Kovács Frigyes azt dicsérte, hogy milyen jól tudok párbeszédben gondolkodni, s nem írok döcögős, szögletes, erőltetett dialógusokat… Azon a szövegen akkor persze már nem változtathattam, hiszen felvették, a rádió bemutatta, de a későbbiekben, az újabb műveimben nagy hasznát vettem ezeknek a hozzászólásoknak” – mesélte Szabó Palócz Attila. Az interjú abból az alkalomból készült, hogy a szerzőnek hamarosan egyszerre jelenik meg három gyermekkötete a FEM, vagyis a Free European Man kiadó gondozásában.

Ezek közül a könyvek közül kettőt már ismerhet a vajdasági magyar közönség, ugyanis 1996-ban jelent meg a Fityisz című gyermekverskötet, 2000-ben pedig A falevélke új ruhája című verses- és meséskönyv. Mára már mindkettő teljes példányszámában elfogyott, könyvesboltokban egyik sem elérhető, és a kiadók raktárában sem találni már belőlük példányokat, legfeljebb csak antikváriumokban lehet alkalomszerűen ráfutni ezekre a könyvekre. Ez indokolta újbóli kiadásukat is.

A harmadik, ugyanebben a sorozatban előkészületben lévő kötetet a Visegrád bércei címet kapta, és ebben a szerző A falevélke új ruhája megjelenése óta keletkezett újabb gyermekverseit, meséit, mesefeldolgozásait gyűjtötte össze. Szabó Palócz Attila így mesélt a korábbi gyermekköteteiről a magyarországi folyóirat munkatársának: „Néhány évvel később, 1994-ben megszületett a lányom, de én akkor még mindig nem gondoltam arra, hogy gyermekverseket írjak. Csak később, a közösen eltöltött időből, a lányommal való játszadozásból születtek az első gyermekverseim. Játszottunk, ökörködtünk, marhultunk, s közben szinte spontán módon, véletlenszerűen keletkeztek olyan szövegek, amelyeket utóbb érdekesnek, méltónak találtam arra, hogy lejegyezzem. Ezek lettek az első gyermekverseim, amelyek akkor egyébként nem várt sikerrel rögtön meg is jelentek. S ahogy folytattuk a játszadozást, egy idő után azt vettem észre, hogy csak úgy dőlnek ki a kezem alól a gyermekversek. Ezekből 1994-ben állt össze az első gyermekkötetem, amelyik Fityisz címmel jelent meg a Forum könyvkiadónál. Nekem pedig külön öröm volt, hogy a gyerekek, a szülők, az óvónők nagyon megszerették ezt a kötetet. Manapság is előfordul, hogy megismerkedek emberekkel, akik fejből mondják a Fityisz verseit, s amikor rájuk kérdezek, hogy honnan ismerik ezeket a szövegeket, nevetve válaszolják: »Háromgyerekes anyuka vagyok… Tudod te, hányszor fel kellett olvasnom nekik?«” – idézte fel élményeit a beszélgetésben a szerző.

Szabó Palócz Attila a kötet címének eredetét is felfedte az interjúban: „Tegyük hozzá, hogy ez a Fityisz nem azt jelenti, mint amilyen értelme ennek a kifejezésnek Magyarországon van. Én zentai vagyok, ott nőttem fel, Újvidéken jártam egyetemre, s amikor a lányom megszületett, mi még mindig Újvidéken éltünk. A fityisz kifejezést – az ujjal való, nemzetközileg is értelmezhető jelbeszéd megnevezéseként, »bemutatás« értelmében –, bevallom, én soha nem hallottam korábban. Mi ezt sem Zentán, sem Újvidéken nem használtuk. Lányomnak viszont egészen kicsi korában dús, erős haja volt, amit sehogyan sem tudtunk lefésülni, mindig felállt egy nagy kupacban a feje közepén, pont úgy, mint egy punk taraj. Talán zselézni kellett volna… Úgy is hívtuk őt abban az időszakban, hogy »a legkisebb punk a világon«. És ez a spontán módon folyamatosan újraképződő punk taraj amolyan fickós külsőt kölcsönzött a kisgyermeknek. Ezért kezdtünk hát úgy is hívni, fickó, fitykó, fityisz és így tovább, már ahogyan, ugye, a becézgetés eltorzítja a szavakat. A Fityisz szót tehát én a lányom megnevezéseként írtam fel címként a kéziratra, amikor leadtam a kiadóban. Nem is gondoltam a szónak erre a másik értelmére.”

(Szabad Magyar Szó, 2020. március 14.)

Szabó Palócz Attila

Az interjú teljes terjedelmében elérhető a Kortarsonline.hu oldalain:

Traumából gyermekirodalmat - interjú Szabó Palócz Attilával

Hamarosan megjelenik a vajdasági származású Szabó Palócz Attila új kötete, amely a sokoldalú alkotó két gyerekverskönyvének átdolgozott kiadása lesz. A színészként, színházi rendezőként és újságíróként is jelentős teljesítményeket magáénak tudó szerző a meseírás rejtelmeiről is mesélt, és arról, hogy mit jelentett számára az írás a háborúban.

Teljesen mindegy, hogy a világ mely szegletében magyar az ember

A Szabad Magyar Szó kivonatos tatalmi összefoglalóban ismerteti Bence Erikával készült, a Tiszatáj című folyóirat online kiadásában megjelent interjút.

*

Teljesen mindegy, hogy a világ mely szegletében magyar az ember

Bence Erika: A publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték – és akként kezelik még ma is

„Akárcsak a politikai határok, úgy a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet” – fogalmazott a Tiszatáj című folyóirat online kiadásának adott interjúban Bence Erika irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki nemrég rendezte sajtó alá az elmúlt időszakban különböző lapokban és folyóiratokban megjelent publicisztikai írásait. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára eddig tizenhárom kötettel jelentkezett, elsősorban tudományos munkákkal, de találhatunk művei közt regényt és novelláskötetet is. Pályáját újságíróként kezdte, ezért nem meglepő tőle, hogy töretlenül érdeklődik a sajtó világa iránt, és rendszeresen jelentkezik publicisztikai írásokkal is, mégis most először áll közönség elé ilyen műfajú kötettel. A Vajon mitől retteg? című könyv várhatóan az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a FEM, vagyis a Free European Man kiadó gondozásában.

Az interjúban Bence Erika elmondta: igaz ugyan, hogy „19. századi magyar irodalmat, illetve a korszakkal és a jelenséggel összefüggő tárgyakat tanítok, illetve ahogy a hivatalos meghatározás mondja: szűkebb kutatási területem a magyar irodalomtörténet – komparatisztikai és elméleti összefüggésekkel. És az is tény, hogy a 18. század végén, illetve a 19. század elején alakultak ki olyan műfajok és beszédmódok, amelyek a magyar nyelvű sajtó konstituálódásával nyertek teret a magyar kultúra és irodalom alakulástörténetében. Egyszerűen szólva: a 18. század végén alapították az első magyar nyelvű lapokat és folyóiratokat, mint a Magyar Hírmondót, a Magyar Museumot, az Orpheust, az Urániát és másokat. S ha innen tekintünk végig a rákövetkező alakulástörténeti folyamatokon – ami inkább szövevényes képet alkot, mintsem az írók egymásutánját jelenti –, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobbak, Kármántól Mikszáthig, Adytól, Kosztolányitól Esterházyig, Parti Nagyig, Darvasiig és Dragománig, mindannyian fontosnak tartották és tartják ma is a közírás formáit: a röpiratot, a pamfletet, az esszét, a tárcát, a karcolatot. De a kérdés az én szempontomból nem ilyen értelemben függ össze a hivatásommal, hanem inkább a műfaj, a beszédmód megítélése szempontjából.”

Újságírói kérdésre válaszolva az egyetemi tanár hozzátette még: „Arra gondolok, hogy egyetemi körökben, részben a tudományos követelményrendszer kényszerei miatt – mivel tudományos kutatói szempontból nem értékelhető, azaz nem hoz kompetenciapontokat –, a publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték és kezelik, még akkor is, ha az ember ezt a két területet jól disztingválja, s még véletlenül sem helyettesíti be egymással. Én nem »odafordultam«, hanem igazság szerint el sem fordultam a publicisztika különböző változataitól és műfajaitól, köztük a politikai diskurzustól sem. Arról van szó, hogy újságíróként kezdtem a pályafutásom, s miután tanári és kutatói pályára léptem, majd tudományos fokozatokat szereztem, és előléptem a lehetséges tanári ranglétrán, akkor sem fordítottam hátat a közírói szerepnek.”

Előkészületben lévő kötetéről így vallott a szerző: „A kézirat, amelynek könyv alakban való megjelenését az idei Ünnepi Könyvhétre tervezzük a kiadómmal, irodalmi, közéleti és politikai publicisztikát: esszéket, tárcákat és vitacikkeket tartalmaz. Az óvatos megfogalmazás abból ered, hogy az eddigi könyvkiadási pályázatokon, amelyekre beadtuk a kéziratot, egyelőre nem nyert támogatást. Különböző bizottságok tagjaként azonban már magam is több alkalommal belülről láttam, hogyan zajlik mifelénk a pénzosztás ilyen téren. Fel is szólaltam miatta: kikérték maguknak a jelenlevő pártkáderek – tehát hatékony nem voltam, de legalább megtettem, amit az adott pillanatban tehettem! Egészen kicsinyes személyeskedés és tendenciózusság határozza meg, hogy ki kap és ki nem kap támogatást. Tapasztalatból tudom – tizenhárom önálló kötetem jelent meg eddig –, hogy minden kézirat, amelyet kiadásra érdemesnek tart a szakma, előbb-utóbb megjelenik valahol. Tíz kötetem esetében is hasonló volt a helyzet, vagyis első körben nem kapott támogatást! De a kuratóriumoktól függetlenül is akad majd olyan támogató, aki lát benne fantáziát, vagy fontosnak tartja, hogy ezek a tartalmak az olvasó kezébe kerüljenek.”

A BENCE ERIKÁVAL KÉSZÜLT INTERJÚ TELJES TERJEDELMÉBEN ELÉRHETŐ A TISZATÁJ HONLAPJÁN:

Kipillantani az üveglap mögül

BESZÉLGETÉS BENCE ERIKA IRODALOMTÖRTÉNÉSSZEL A mai fiatal nem dől be a képmutató közvélekedésnek, miszerint „jobb szegénynek lenni, mint gazdagnak!"; vagy, ahogy a sorkatonaság szükségességéről időnként felvillanó álvitában gyakran elhangzik: „kényszer nélküli élet helyett szükséges, hogy a sorkatonaság soraiban edződjön!" A mai fiatal nem hiszi el, hogy ezek a tartalmak igazak.

(Szabad Magyar Szó, 2020. március 7.)

Bence Erika

Kipillantani az üveglap mögül

A Tiszatáj című folyóirat online kiadása interjút közöl Bence Erikával.

*

Kipillantani az üveglap mögül

Beszélgetés Bence Erika irodalomtörténésszel

„Akárcsak a politikai határok, úgy a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet” – fogalmazott a vele készült interjúnkban Bence Erika irodalomtörténész, egyetemi tanár, aki nemrég rendezte sajtó alá az elmúlt időszakban különböző lapokban és folyóiratokban megjelent publicisztikai írásait. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára eddig tizenhárom kötettel jelentkezett, elsősorban tudományos munkákkal, de találhatunk művei közt regényt és novelláskötetet is. Pályáját újságíróként kezdte, ezért nem meglepő tőle, hogy töretlenül érdeklődik a sajtó világa iránt, és rendszeresen jelentkezik publicisztikai írásokkal is, mégis most először áll közönség elé ilyen műfajú kötettel. A Vajon mitől retteg? című könyv várhatóan az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. Addig azonban néhány akadályt még a szerzőnek és a kiadójának is le győznie…

Hatás és kölcsönhatás

– Az egyetemen a 18–19. század a szakterületed. Ennek a korszaknak a magyar szépirodalma sem mentes azoktól a konkrét hatásoktól, amelyek politikai állásfoglalásra késztettek egyes szerzőket… Sőt! Ez egy fokozottan ilyen időszak volt. Látsz-e abban összefüggést, hogy te ezzel az időszakkal foglalkozol és közben magad is a politikai publicisztika felé fordultál?

– Valóban igaz, hogy 19. századi magyar irodalmat, illetve a korszakkal és a jelenséggel összefüggő tárgyakat tanítok, illetve ahogy a hivatalos meghatározás mondja: szűkebb kutatási területem a magyar irodalomtörténet – komparatisztikai és elméleti összefüggésekkel. És az is tény, hogy a 18. század végén, illetve a 19. század elején alakultak ki olyan műfajok és beszédmódok, amelyek a magyar nyelvű sajtó konstituálódásával nyertek teret a magyar kultúra és irodalom alakulástörténetében. Egyszerűen szólva: a 18. század végén alapították az első magyar nyelvű lapokat és folyóiratokat, mint a Magyar Hírmondót, a Magyar Museumot, az Orpheust, az Urániát és másokat. S ha innen tekintünk végig a rákövetkező alakulástörténeti folyamatokon – ami inkább szövevényes képet alkot, mintsem az írók egymásutánját jelenti –, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobbak, Kármántól Mikszáthig, Adytól, Kosztolányitól Esterházyig, Parti Nagyig, Darvasiig és Dragománig, mindannyian fontosnak tartották és tartják ma is a közírás formáit: a röpiratot, a pamfletet, az esszét, a tárcát, a karcolatot. De a kérdés az én szempontomból nem ilyen értelemben függ össze a hivatásommal, hanem inkább a műfaj, a beszédmód megítélése szempontjából.

Kompetenciapontok hiányában

– Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Arra gondolok, hogy egyetemi körökben, részben a tudományos követelményrendszer kényszerei miatt – mivel tudományos kutatói szempontból nem értékelhető, azaz nem hoz kompetenciapontokat –, a publicisztikát alacsonyabb szintű, sőt lenézett tevékenységként kezelték és kezelik, még akkor is, ha az ember ezt a két területet jól disztingválja, s még véletlenül sem helyettesíti be egymással. Én nem „odafordultam”, hanem igazság szerint el sem fordultam a publicisztika különböző változataitól és műfajaitól, köztük a politikai diskurzustól sem. Arról van szó, hogy újságíróként kezdtem a pályafutásom, s miután tanári és kutatói pályára léptem, majd tudományos fokozatokat szereztem, és előléptem a lehetséges tanári ranglétrán, akkor sem fordítottam hátat a közírói szerepnek.

– Nem mondták erre, hogy nem elég tudományos?

– A „nem elég tudományos” vádját, amit ilyen esetekben rendre ráakasztanak az emberre, könnyű kivédeni, hiszen a kutatási eredményeinket úgynevezett referált folyóiratokban publikáljuk, s általában meg kell felelni a tudományos közlés szabványainak. Persze, mint mindenütt, térségünkben is vannak magukat tudományosnak prezentáló lapok, amelyek nem alkalmaznak valódi recenzenseket, ezért nemcsak középszerű publicisztikákat, hanem iskolás fogalmazásokat is közölnek „jóbaráti” alapon, vagy más esetekben meg a hatalmi grémium iránt mutatott lojalitás jutalmaként. Nagy, nemzetközi hírű folyóiratoknál is előfordult már olyasmi, hogy különböző kapcsolatok és módszerek révén egyeseknek sikerült érdemtelenül publikációhoz jutni, de egyrészt hamar kiderül, hogy melyek azok a lapok, ahol nem érdemes publikálni, másrészt pedig előbb-utóbb a mondvacsinált eredmények is lelepleződnek.

„Pihentetett” kéziratok

– A Vajon mitől retteg? című kéziratod írásait nagyrészt még akkor olvastam, amikor első közlésben megjelentek. Ezek egyértelmű politikai kiállásról tanúskodnak, nemcsak egy szűkebb, belső irodalmi-politikai és irodalompolitikai térben, mint amilyen Vajdaság vagy Magyarország, hanem egyfajta sokkal szélesebb, úgymond globális/humánus szellemi közegben. Még ha helyi viszonyokra vannak is leképezve, levezetve, a szemléletmód sokkal tágabb.

– A kézirat, amelynek könyv alakban való megjelenését az idei Ünnepi Könyvhétre tervezzük a kiadómmal, irodalmi, közéleti és politikai publicisztikát: esszéket, tárcákat és vitacikkeket tartalmaz. Az óvatos megfogalmazás abból ered, hogy az eddigi könyvkiadási pályázatokon, amelyekre beadtuk a kéziratot, egyelőre nem nyert támogatást. Különböző bizottságok tagjaként azonban már magam is több alkalommal belülről láttam, hogyan zajlik mifelénk a pénzosztás ilyen téren. Fel is szólaltam miatta: kikérték maguknak a jelenlevő pártkáderek – tehát hatékony nem voltam, de legalább megtettem, amit az adott pillanatban tehettem! Egészen kicsinyes személyeskedés és tendenciózusság határozza meg, hogy ki kap és ki nem támogatást. Tapasztalatból tudom – tizenhárom önálló kötetem jelent meg eddig –, hogy minden kézirat, amelyet kiadásra érdemesnek tart a szakma, előbb-utóbb megjelenik valahol. Tíz kötetem esetében is hasonló volt a helyzet, vagyis első körben nem kapott támogatást! De a kuratóriumoktól függetlenül is akad majd olyan támogató, aki lát benne fantáziát, vagy fontosnak tartja, hogy ezek a tartalmak az olvasó kezébe kerüljenek.

– Nem sikkadnak el ilyenkor ezek a „pihentetett” kéziratok?

– Nem, dehogyis, ma már semmit nem lehet elsikkasztani vagy eltüntetni! Ez azért is lenne hülyeség az én kéziratommal kapcsolatban, mert – mint mondtad is – az összes írás megjelent már a médiában: a Családi Kör című hetilapban, valamint a Szabad Magyar Szó, a Napló.org és a Litera felületein. Könyv formátumban, elrendezetten ugyanakkor új kontextust nyernek az egyes szövegek, együtt hatásosabbak és több üzenetet képesek közvetíteni az olvasó felé. Műfaji szempontból némely cikkek persze csak érintőlegesen sorolhatók az adott három diskurzusba – irodalmi, közéleti és politikai –, mert a három terület szükségszerűen egybecsúszik, s olykor más diskurzusokkal együtt jelenik meg. Egy példa a közelmúltból: a magyar kultúra napja alkalmából alkalmi cikket írtam a Kölcsey-opusról, s ebben – mint ahogy a szakma teszi – csak nagyon diszkréten érintettem a költői életmű kevésbé ismert, polemikus rétegét: személyes leveleit, mert a költő komplex személyiségével és nem a nemzeti himnusszá lett költemény jelentéseivel függ össze. A jelölt ünnepnapon – tudósított róla a média – volt orgánum, amely kiadta, s volt olyan közszereplő, aki összetépte vagy elégette a költő szivárványos háttérre nyomott portréját. Aki ilyen módon adta ki, demonstrált egy – a közvélekedéssel ellentétes – tartalmat, aki összetépte, kifejezte, hogy ilyen kontextusban nem képes elfogadni a portrét, elutasítja, sőt, megtiltaná a róla való beszédet. Pedig az életműről pontosan abban a kontextusban kell beszélni, ahova tartozik, amilyen önmagában. Ha nem így tesszük, máris a politikai önkény világába tévedtünk. Fordított a helyzet Peter Handke Nobel-díjának megítélésével kapcsolatban, amiről ugyancsak írtam vitacikket. Kölcsey ugyanis Hymnus című költeményét semmilyen direkt politikai diskurzusba nem állította – az újabb kutatások szerint inkább a népi szokáskultúra határozta meg létrejöttét: a farsangi jövendőmondás –, míg Milošević szolgálatába nem a magánember, hanem az ismert író állt Peter Handke személyében, és tematizálta is a diktátor melletti kiállását.

Támadások össztüzében

– Hogyan befolyásolja manapság az értelmiségieket a politikai szféra Vajdaságban?

– A publicisztika politikai diskurzusában olyan világ köszöntött ránk, amelyben egy felelős értelmiségi előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen – mert szembe találja magát velük – a politikai kihívásokkal és provokációkkal, amelyek a szó szoros értelmében „begyalogolnak” az ember életébe, néha akár még egy kulturális rendezvény keretein belül is, ahogy az nemrég történt a térségünkben. Az említett esetnek is az a legszomorúbb tanulsága, hogy a jelenlevő értelmiségi elit még véletlenül sem volt felkészülve arra, hogy választ adjon az ilyen szintű politikai inkorrektségre. Mert általában – és ezúttal is – valamiféle üvegfal mögül, személyes kiállást nem vállalva, a politikai diskurzustól idegenkedve, szervezeti álarc mögül próbálnak meg reagálni még a közvetlenül érintettek és megnevezettek is. A saját arc vállalása óhatatlanul együtt jár egyfajta presztízstámadással: például valamelyik szennyportálon majd nemzetkarakterológiai értelemben értéktelennek minősítenek, vagy szakmailag rágalmaznak.

– Bántó tud lenni, ha megtalálja az alkotót, a tudóst, a kutatót egy ilyen támadás?

– Számomra ez érdektelen mozzanat, hiszen a mocskolódó cikkek szerzői álnevek mögött bujkáló, írástudatlan, megvett niemandok (ki vesz komolyan egy auert, zsebeket, picúrt vagy Cigi Füstöt?), vagy pedig a tehetségtelenségükbe és a jelentéktelenségükbe belebetegedett, frusztrált gyűlölködők. És, természetesen, a nyilvános megszólalással együtt jár a tévedés, a rossz döntés, a baklövés lehetősége is. De még mindig jobb bevállalni egy ilyen tévutat, s később korrigálni, vagy visszavonni, mint gyáván, alattomosan vagy hülyén hallgatni. Nagyon sokfajta kifogást hallottam már az elmúlt időszakban: „nehogy a gyerek igya meg a levét!”; egy magát értelmiséginek tartó ember mondta: „mit szól a falu!”, sőt, a házastárs, ha „szájukra veszik!” A némaságba menekülő értelmiségi a hallgatással beleegyezését adja a nemkívánatos, értékcsökkentő, dilettáns, inkorrekt, illiberális társadalmi folyamatokhoz.

– A beszűkülő vajdasági magyar közéleti térben van még olyan megszólítható publikum, amelyik fogékony erre a hangvételre?

– Csak a kirekesztő és retrográd irányban haladó társadalmakban és közösségekben gondolják úgy, hogy csak egyfajta közéleti diskurzus, egyfajta irodalom, a kultúra különböző területein mindig csak egyfajta jelentés és vélemény létezhet. Végre tudatosítani kellene bármilyen közbeszéd, így az irodalom vagy média befogadóival is, hogy egy adott kultúrán belül sem egyféle (köz)irodalom létezik, és nem szól minden írás mindenkihez. Igen, nekem is szokták mondani, hogy a Családi Körben, saját, Camera obscura című tárcarovatomban közölt írásaim nem szólnak mindenkihez, nem beszélek mindenki számára „érthető” nyelven. Az adott oldalon négyen váltjuk egymást tárcaírók, nyilván eltérő beszédmód jellemző ránk, miért nem elfogadható hát, hogy más-más publikumot szólítunk meg? Az egyébként átkozott – én ezt ugyancsak nagyon elítélem mint attitűdöt – közösségi tér, a Facebook révén nagyjából követhető, hogy melyik az a társadalmi csoport, melyik az a réteg, amely fogékony erre a hangvételre, és amely követi a megnyilatkozásaimat.

„Majd megtagadják elődeik világát”

– Olyan mértékű a leépülés a vajdasági magyar sajtóban, hogy sokszor az az érzése az embernek, hogy ha egyszer meg is szűnik a jelenlegi politikai nyomás, ebből talpra állni már akkor sem lehet, vagy szerinted mégis lehetséges?

– A történelem arra tanít bennünket, hogy egyszer minden repressziónak, így a kulturális leépülésnek is vége szakad, vagy eljut a folyamat addig a pontig, aminél lejjebb már nem lehet menni. Persze, hogy vége lesz egyszer a Magyar Szó portáján zajló leépüléseknek is, hiszen minden megválasztás, mandátum és szerepvállalás is véges. Már most látszik, hogy a mai huszonévesek – épp a mi gyerekeink, hála Istennek! – egyáltalán nem vevők arra az inkompetens beszédmódra, amit ezek a médiumok közvetítenek. Nem vesznek magukra avítt szerepeket, nem mennek bele hazug színjátékokba, csak mert valamiféle tekintély azt várja el tőlük, legyen az tanári, szülői vagy politikusi. Ezzel párhuzamosan felerősödnek a régi világ képviselőinek sértett támadásai a mai fiatalok ellen; még a viszonylag nyitott és független médiában (pl. Családi Kör) is olvashatunk célt tévesztett, múltsirató, s az elvesztett angazsáltság miatt ellenséges hangvételű megnyilatkozásokat, például a mai fiatalság életképtelenségéről, csökkent fizikai és szellemi képességeiről.

– Látsz ebben bármiféle megalapozottságot?

– Dehogyis! Ennek épp a fordítottja igaz. A mai fiatal sokkal tájékozottabb, radikálisabb felfogású, mint a korábbi korosztályok: nem fogja azt mondani, hogy „hű, de jó az iskolaudvar göcsörtös jegén csúszkálni”, ha a jégdiszkóban sokkal színvonalasabban hódolhat ugyanennek a szórakozásnak – ahogy egy konkrét cikkben olvastam. A mai fiatal nem dől be a képmutató közvélekedésnek, miszerint „jobb szegénynek lenni, mint gazdagnak!”; „kényszer nélküli élet helyett szükséges, hogy a sorkatonaság soraiban edződjön!” A mai fiatal nem hiszi el, hogy ezek a tartalmak igazak. Mert nem azok. De ez a konfliktus, azt hiszem, időleges, és az internetfüggőnek, elnőiesedettnek mondott fiatalság áll nyerésre, egyszerű élettani okok miatt. Mi előbb-utóbb meghalunk, ők meg majd – mint az idő előrehaladásában az lenni szokott –, majd megtagadják elődeik világát. Hála Istennek! És ebben a világban a maihoz hasonló médiára sem lesz szükség. Persze, hogy lesz még politikai propagandától mentes, független Magyar Szó is! És még az sem biztos, hogy a mai elvándorlás a Vajdaság területéről végérvényes és visszafordíthatatlan folyamat, így hát az sem, hogy nem lesz, aki magyar médiát olvasson, mert a fiatalok elmennek Nyugatra. Hiszen a politikai határok, a nyelvi és a kulturális korlátok is csak időlegesek és képlékenyek. Lehet, hogy eljön majd az az idő, amikor mindegy lesz, hogy hol, a világ melyik szegletében magyar az ember. Mert mindenhol lehet.

Szabó Palócz Attila

(Tiszatáj Online, 2020. március 6.)

Megalakult a FüVÉSZ

A Szabad Magyar Szó közzéteszi a FüVÉSZ megalakulásáról készült közleményt.

*

Megalakult a FüVÉSZ

Nem formális szervezetként szombaton, Topolyán megalakult a FüVÉSZ, a Független Vajdasági Értelmiségiek Szövetsége, amely céljai közt határozta meg, hogy az elmúlt időszakban mesterségesen kialakított politikai megosztottság helyett – és annak ellenében – egységes cselekvésre, közös fellépésre, együttműködésre biztassa és késztesse a vajdasági alkotókat.

A FüVÉSZ megalakulását megalapozta a felismerés, hogy a vajdasági magyar irodalomnak nincs egységes írószervezete, és ez a hiányosság már évtizedek óta megnehezíti, hátráltatja, esetenként pedig el is lehetetleníti a vajdasági magyar alkotók érdekérvényességét – sok esetben pedig az érvényesülését is. A szövetség ezért írószervezetként is kíván működni, és ezzel segíteni azoknak az alkotóknak a munkáját, akik hitelesen és kompromisszummentesen tudják képviselni kultúránkat itthon is, Magyarországon is, és a nagyvilágban.

A FüVÉSZ érdekelt egy olyan könyvkiadó létrehozásában, amely felkarolja és támogatja a független, mellőzött, a politikai kirekesztettség miatt háttérbe szoruló alkotókat, s nemcsak publikálási lehetőséget, hanem szereplést, különböző, rangos hazai és külföldi szakmai rendezvényeken való megjelenési lehetőséget is biztosít a számukra.

A FüVÉSZ nem érdekelt az ideológiai-politikai megosztottság további elmélyítésében, ezért nézeteiktől, meggyőződésüktől, elkötelezettségüktől és párthovatartozásuktól függetlenül várja soraiba azokat az alkotó egyéniségeket, akik fontosnak tartják, hogy megőrizzük – illetve helyreállítsuk – kultúránk sokféleségét, hogy ezzel is lehetőséget teremtsünk az építő jellegű, konstruktív párbeszédre, a közös értékeink megbecsülésére és megőrzésére.

A FüVÉSZ-nek nem célja tagságának tömegesítése, ellenben szívesen látja tagjai között mindazokat az érdeklődőket, akik egyetértenek célkitűzéseivel.

A topolyai alakuló összejövetelen a FüVÉSZ kezdeményezői Bence Erika irodalomtörténészt, egyetemi tanárt választották a szövetség elnökének.

A szombati megalakulást azért tekintik egyelőre – átmenetileg – nem formálisnak, mert egyetértettek abban is, hogy elindítják a szervezet bejegyzésének folyamatát, és a formális megalakulást a szövetség hivatalos bejegyzéséhez kötik majd.

A FüVÉSZ megalapításának kezdeményezői:

Bajtai Kornél

Basity Gréta

Bence Erika

Mihájlovits Klára

Szabó Palócz Attila

Tomek Viktor

Yugovich, Robert

Zámbó Illés

Traumából gyermekirodalmat – interjú Szabó Palócz Attilával

A Kortárs című folyóirat online kiadásában interjút közöl Szabó Palócz Attilával.

*

Traumából gyermekirodalmat – interjú Szabó Palócz Attilával

Hamarosan megjelenik a vajdasági származású Szabó Palócz Attila új kötete, amely a sokoldalú alkotó két gyerekverskönyvének átdolgozott kiadása lesz. A színészként, színházi rendezőként és újságíróként is jelentős teljesítményeket magáénak tudó szerző a meseírás rejtelmeiről is mesélt, és arról, hogy mit jelentett számára az írás a háborúban.

– Első versesköteted, az 1993-ban megjelent Résnyire nyitva lapjain az antik, időmértékes versformákra fogékony, a görög–római mondavilág iránt érdeklődő szerzőként mutatkoztál be. Hogyan váltottál ebből az attitűdből alig néhány évvel később a gyermekirodalomra, amely azóta is fontos eleme a pályaképednek?

– Egyáltalán nem volt tervezett, hogy én egyszer gyerekeknek kezdek el írni verseket, meséket. Korábban tulajdonképpen csak egy mesejátékot írtam az Újvidéki Rádió hangjátékműsorainak, s azt is az intézmény akkori dramaturgjának személyes, baráti kérésére. Így visszagondolva és a gyermekek szempontjából nézve, az a szöveg hemzsegett a horrorisztikus elemektől. Kutyákról szólt a mese, akiket elfognak a sintérek, majd reggel az iskolába tartó gyerekek szabadítják ki őket a sintértelepről. Ezt még az egyetemi éveim legelején írtam. Színművészetire jártam, s nekem akkor hatalmas élmény volt, hogy ismert színházi személyiségek dolgoztak a darabomon, népszerű vajdasági magyar színészek játszották a szerepeket. Bennük pedig volt annyi kollegialitás, hogy ötleteket, tippeket, tanácsokat adtak. Bakota Árpád színművész például arról beszélt, hogy nem érti annak a szerepnek a funkcióját a darabban, amit ő játszott, s ebből én nagyon sokat tanultam azzal kapcsolatban, hogyan kell mozgatni az alakokat egy hangjátékban. Kovács Frigyes azt dicsérte, hogy milyen jól tudok párbeszédben gondolkodni, s nem írok döcögős, szögletes, erőltetett dialógusokat. Azon a szövegen akkor persze már nem változtathattam, hiszen felvették, a rádió bemutatta, de a későbbiekben az újabb műveimben nagy hasznát vettem ezeknek a hozzászólásoknak.

– De ezzel még nem érkeztél el a gyermekversekig…

– Néhány évvel később, 1994-ben megszületett a lányom, de én akkor még mindig nem gondoltam arra, hogy gyermekverseket írjak. Csak később, a közösen eltöltött időből, a lányommal való játszadozásból születtek az első ilyen művek. Játszottunk, ökörködtünk, marhultunk, s közben szinte spontán módon, véletlenszerűen keletkeztek olyan szövegek, amelyeket utóbb érdekesnek, méltónak találtam arra, hogy lejegyezzem. Ezek lettek az első gyermekverseim, amik rögtön meg is jelentek. S ahogy folytattuk a játszadozást, egy idő után azt vettem észre, hogy csak úgy dőlnek a kezem alól a gyermekversek. Ezekből 1996-ban állt össze egy kötet, Fityisz címmel jelent meg a Forum Könyvkiadónál. Nekem pedig külön öröm volt, hogy a gyerekek, a szülők, az óvónők nagyon megszerették ezt a kiadványt. Manapság is előfordul, hogy megismerkedek emberekkel, akik fejből mondják a Fityisz verseit, s amikor rájuk kérdezek, hogy honnan ismerik ezeket a szövegeket, nevetve válaszolják: „Nekem három gyerekem van… Tudod te, hányszor kellett felolvasnom nekik?”

Tegyük hozzá, hogy ez a Fityisz nem azt jelenti, amit Magyarországon. Én zentai vagyok, Újvidéken jártam egyetemre, s amikor a lányom megszületett, mi még mindig Újvidéken éltünk.

A „fityisz” kifejezést – az ujjal való, nemzetközileg is értelmezhető jelbeszéd megnevezéseként, „bemutatás” értelmében –, bevallom, én soha nem hallottam korábban.

Mi ezt sem Zentán, sem Újvidéken nem használtuk. A lányomnak viszont egészen kicsi korában dús, erős haja volt, amit sehogyan nem tudtunk lefésülni, mindig felállt egy nagy kupacban a feje közepén, pont úgy, mint egy punktaraj. Úgy is hívtuk őt abban az időszakban, hogy „a legkisebb punk a világon”. A taraj amolyan fickós külsőt kölcsönzött neki. Ezért kezdtünk hát úgy hívni, fickó, fitykó, fityisz és így tovább. E szót tehát én a lányom megnevezéseként írtam fel címként a kéziratra, amikor leadtam a kiadóban. Nem is gondoltam a szónak erre a másik értelmére.

– Hogyan váltottál a prózai szövegekre, vagyis a mesékre?

– Meséink is voltak már a kezdet kezdetén, ugyanis a lányom sokkal jobban szerette, ha olyan meséket mondtunk neki elalvás előtt, amiket mi találtunk ki. Csak az volt néha kicsit kínos, amikor azt kérte, mondjuk el ugyanazt, mint tegnap, mert annyira tetszett neki. Hát igen, csak addigra már nem emlékeztünk az előző napi rögtönzésünkre… Így keletkezett például A juhász című mese, amelynek időközben számtalan változata, variánsa lett, mire végül egyszer leírtam. A mesék azonban néhány évvel később kerültek igazán „funkcióba”, ugyanis valódi stresszként éltük meg, hogy az addigra már több háborút viselt országban engem 1997 őszén elvittek kötelező katonai szolgálatra. Megjegyzem, az akkori, miloševići törvények szerint is teljesen jogtalanul. Ugyanis minden törvényes előírás szerint meg kellett volna kapnom a további halasztást harminckét éves koromig. De ez a legkevésbé sem érdekelte a zentai katonai ügyosztály akkori munkatársát: ő akkor a fejébe vette, hogy engem bezzeg elküld katonának, és hiába hordtam be neki a legkülönfélébb papírokat, igazolásokat, mindent kapásból, olvasás nélkül lesöpört az asztalról.

Lányom három és fél éves volt, amikor erőszakkal szétszakították a családunkat, én pedig ott találtam magam Koszovóban, mert persze nem is küldhettek volna máshova, mint az akkor még megmaradt ország, a Kis-Jugoszlávia legtávolabbi csücskére, az albán határra – határőrnek. Oda, ahol békeidőben is teljesen megszokottak voltak a lövöldözések.

Ekkor kerültek előtérbe a mesék, a katonaságnál ugyanis gyerekeknek, vagyis a lányomnak szóló prózai szövegeket kezdtem írni – levélként –, amelyekben azt magyaráztam el neki ezeken a történeteken keresztül, hogy miért nem lehetünk együtt. Ő is lelki traumaként élte meg ezt a szituációt, az apja eltűnését. Nem képletesen mondom, hanem szó szerint belebetegedett. Mindenféle betegségek jöttek ki rajta egyik napról a másikra, a feleségem rohangált vele az orvosokhoz, akik nem találták az okát. Az egyik doktor aztán a sokadik látogatás alkalmával már nem bírta tovább, és rákérdezett a feleségemre: „Nem érte ezt a gyereket mostanában valami megrázkódtatás?” Ja, hogy ez a baja… De igen, nagyon is érte!

– Hogyan lehet mesében megfogalmazni ilyen traumatikus dolgokat?

– Igazából magam sem tudom, és nem tudtam akkor sem a módját. Csak mesélni akartam a lányomnak az érzéseimről. Azt akartam elérni, hogy a maga gyermeteg értelmével felfogja, mi történik. Az apja nem azért hagyta el, mert már nem szereti… Az apja nem jószántából nincs vele… És mi egyszer csak azt vettük észre, hogy a dolog működik: a lányom értette és élvezte ezeket a meséket, én pedig a távolból, több száz kilométerről csak így tudtam, csak ezen az egyetlenegy módon voltam képes törődni, foglalkozni vele. És nem is csak ő élvezte ezeket a meséket: feleségem ugyanis legépelt néhányat a történetek közül, ezek bekerültek a Mézeskalács című gyermeklapba, sőt az egyiket még egy olvasókönyvbe is beszerkesztették az újvidéki Tankönyvkiadónál. Remek visszajelzéseket kaptam később ezekre is szülőktől, óvónőktől. A katonaságból, később már a frontról hazaküldözgetett mesékből pedig hamarosan egyfajta családi biznisz alakult ki: lányom elmondta feleségemnek, hogy miről szeretne mesét hallani, kik legyenek a szereplői, majd feleségem ezt afféle rendelésként megírta nekem levélben, és a megkapott paraméterek alapján írtam az újabb meséket. Rendelésre. Ez nem volt egy lírai korszak, ebben az időben szinte alig írtam verseket, így gyermekverseket sem.

– Mennyire ideális élethelyzet a frontszolgálat a meseírásra?

– Távolról sem az. Amikor 1997-ben elvittek katonának, akkor épp nyugalom volt az országban, a horvátországi és a boszniai háborúk már véget értek, a koszovói pedig még nem kezdődött el. Csak hát egy év volt a katonai szolgálat, és 1998 tavaszán feltűnt az albán Koszovói Felszabadítási Hadsereg, s ott is elkezdődött – engem tehát helyben ért – a háború. Helyben és egyenruhában. De én a civilségemet egy pillanatra sem adtam fel, máig állítom, hogy engem csak egyenruhába bújtattak, elvittek, elszakítottak a családomtól, de én soha senkinek a katonája nem voltam.

Az esküt is úgy tettem le – mert az kötelező volt –, hogy amikor a nevemet kellett volna mondanom a szövegben, akkor magyarul szidalmaztam a tisztjeim felmenőit, válogatott trágár szavakkal.

Abban a tömegben magyarul úgysem értette senki sem, hogy mit mondok, de legalább megvolt az az elégtételem, hogy én ugyan nem tettem le az esküt az elvárt módon. Abban a kaszárnyában én egy civil rab voltam, akit egyenruhába öltöztettek. Egyetemet végzett ember, huszonhét éves, a sok-sok tizennyolc-húsz éves srác között, és ennek is megvoltak a maga előnyei. Az egység legképzettebb tagjaként természetesen én lettem az írnok, így a feladataim közé tartozott az ügyeleti beosztás elkészítése is. Természetesen mindig éjszakai ügyeletre osztottam be magam. Ezt mások egyébként sem szerették, mert ha alváson kapták őket, komoly büntetésre számíthattak. Én viszont nem is akartam aludni az éjszakai ügyeletben: bár én sem figyeltem oda arra, hogy épp jön-e fegyvercsörtetve az ellenség – az albánok, ha akartak volna, úgyis megölhettek volna bennünket, tehát semmi jelentősége nem volt annak, hogy mi mennyire vagyunk résen –, de olyankor mindig írtam.

Egy ilyen éjszakai ügyeletben írtam meg például a Zöldleveli Kótyonfitty, a kalandor béka legnagyobb szerelme című mesejátékomat az Újvidéki Színház diákszínpada számára Ábrahám Irén színművésznő felkérésére valahol a koszovói hegyekben, egy erdő szélén, a frontvonalban. Ezt a szöveget aztán még egy pontban elkísérte a háború: leszerelésem után, amikor már ismét Újvidéken voltam, ugyancsak Ábrahám Irén javasolta azt is, hogy rendezzem meg én a darabot a diákszínpad tagjaival. El is kezdtük a próbákat: kislányként, az azóta már ismert színésznő, Béres Márta játszotta az egyik főszerepet. A próbafolyamat akkor szakadt meg, amikor 1999-ben elkezdődtek a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásai. Újvidéket naponta lőtték, nem folytathattuk a munkát.

– Civil, azaz nem író pályád sem áll távol a meseírástól: újságíróként keresed a kenyered. Én látok ebben azért egy kis fordítottságot: általában az emberek a deszkákra vágynak, te meg kiléptél a rivaldafényből. Miért történt? Van-e köze az íróvá válásodhoz?

– Újságíróként – a manapság a szakmára jellemző tendenciák ellenére – nem szeretnék meséket, fikciós történeteket írni. Ha megfigyeljük a nagy általánosságban ható tendenciákat, amelyek immár Vajdaságot is elérték, azt kell látnunk, hogy egyre kevesebb újságíró dolgozik a sajtóban. A lapokat sokszor úgy töltik meg tartalmakkal, hogy abban az újságírói hivatás egyáltalán nincs jelen. Színházi szempontból azonban mindenképp egyfajta pályaelhagyó vagyok, ezt felesleges is volna tagadnom, én mégsem így élem meg. Az én fejemben a kettő, az irodalom és a színház tulajdonképpen a kezdetektől összetartozott. Még középiskolás srácokként, amikor az első drámai műveinket megírtuk, azokat mi játszottuk el, és mi rendeztük meg az előadásokat. Mi hordtuk össze a kellékeket, a díszletelemeket, a kosztümöket, sőt egyszer még hangjegyeket is rajzolgattam a kottafüzetbe – tehát még a zenét is én írtam meg hozzá, amit aztán egy harmonikás lány játszott el. De persze soha nem képzeltem magam zeneszerzőnek, ahogy képzőművésznek sem, pedig foglalkoztam mail arttal is, és az elmúlt három évtizedben összegyűlt egy kötetre való képversem, vizuális költeményem. Akkor sem hagytam fel az írással és publikálással, amikor színészként dolgoztam, akkor is jelentek meg könyveim, sőt egy időszakban még rovatvezető is voltam az egyik lapnál a színházi főállásom mellett. És megfordítva: akkor is készítettünk előadásokat, akkor is felléptem színházakban, amikor újságíróként dolgoztam. Soha nem tudtam, nem is akartam szétválasztani a kettőt. A mi nemzedékünk pályakezdésekor Vajdaságban ennek már szép hagyományai voltak, gondoljunk csak Ladik Katalinra. Tanárom volt az egyetemen Pataki László, az ismert színművész és rendező, aki ugyancsak rendszeresen publikált verseket, és neki is könyvei jelentek meg. Ő határozta meg az egyik óránkon ennek az élethelyzetnek a kettősségét: „A színészek szerint jó író, az írók szerint jó színész.”

Annak, hogy én egyszerre több pályán is mozogtam, a hétköznapi életemben azt a hasznát vettem, hogy sokkal könnyebben tudtam meghozni fontos döntéseket, mint a kollégáim, pályatársaim.

Amikor például politikai okok miatt elhagytam a szabadkai Népszínházat, aznap délután már újságíróként kezdtem dolgozni az Újvidéki Rádióban, ahol akkor Gion Nándor volt a főszerkesztő. Amikor pedig a Magyar Szó, a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának munkatársaiként a feleségemmel olyan nyomorultul kevés volt a fizetésünk a NATO-bombázások idején, hogy a kettőnk bére együtt sem volt elég a havi lakbérünkre, akkor is egyből tudtam váltani, és hamarosan már a szabadkai Gyermekszínház társulatának tagja voltam.

Bence Erika

(Kortárs Online, 2020. január 28.)

„Vékony léc” a határ? – Beszélgetés Robert Yugovichcsal

A Litera.hu irodalmi portál közli Bence Erikának a Robert Yugovichtyal készült interjúját.

*

„Vékony léc” a határ? – Beszélgetés Robert Yugovichcsal

Egyesek szemében az egykori vajdasági Keresztapa, aki szervezett bűnözésért kilenc évet töltött fegyházban, regényeit százezrek olvassák. Elismertségről, kánonról, olvasókról, példányszámról; családról, gyerekkorról, bűnözésről; függőségekről és prevencióról, valamint börtönről és új életről Robert Yugovichcsal Bence Erika beszélgetett.

Három éve tűnt fel. Úgy szólt bele (főleg, de nem kizárólagosan) a vajdasági magyar irodalmi és kulturális közéletbe, hogy volt már négy-öt-hat könyve: regények, novellák, naplószerű feljegyzések, esszék, tárcák. Írói nevén: Robert Yugovich. Roncsgyár című regényében elmondja nevének keletkezéstörténetét: könyveit börtönben írta, egy időszakban tanúvédelmi programban szerepelt, nem engedték meg, hogy művei az eredeti neve alatt lássanak napvilágot. Származását jelölő becenevét – úgy tudni – különböző underground csoportokban viselte.

Sok legenda övezi alakját. Egyesek szemében ő a (volt) vajdasági magyar Keresztapa. Ezzel nem ért egyet. Azt viszont sehol sem tagadja, hogy szervezett bűnözésért állt bíróság előtt, ítélték el, és töltött kilenc évet fegyházban. Nemrégiben saját bárjában, a Jailben, Narkománia címmel vitaműsort szervezett. A függőségről és a drogokról szóló beszélgetés egy tervezett rendezvénysorozat első eseménye volt. Amikor azt kérdezi, mit szeretnék kihozni a vele készülő interjúból, mi lesz a „kimenete”, egy (talán!) Mészöly-szöveg jut eszembe, a címére már nem emlékszem, csak az írás folyamatát megjelenítő metaforára. Azt mondom, épp azt szeretném bemutatni, mennyire „vékony léc”-et jelent az a határ – ha van –, amely a kanonizált és a triviális, bestseller vagy underground irodalom között húzódik.

„Persona non grata” százezer eladott példánnyal

– Úgy tudni, egy alkalommal személyesen is találkoztál Esterházy Péter, ismert magyar íróval, aki valami olyasmit mondott neked: „Öregem, kurva rossz író vagy, de nem lehet letenni a könyveidet!” Ha igaz, te milyen konzekvenciákat vontál le ebből a véleményből?

– Esterházy Péterrel sajnos nem volt módom személyesen találkozni. Viszont a történet annyiban igaz, hogy írt egy rövid levelet, miután egyik barátjától megkapta, és kérésére elolvasta az Olját. Minden porcikája tiltakozott ellene, de a végén valahogy mégis elolvasta. A levélben, amely sajnos elveszett a börtönben, valahogy így fogalmazott: „[…] azt nem mondanám, hogy tud írni, sőt…, de a könyve letehetetlen. Gratulálok!” Őszintén megvallva előbb hallott ő rólam, mint én róla, amit azóta is szégyellek, de ezt követően több könyvét is elolvastam, és a gondolataival, ahogy képviselte a szabadelvűséget, maximálisan azonosultam. Talán, elmondhatom, hogy Hollandia és a börtön után ő hatott rám a legerősebben, és formálta belőlem azt az embert, aki ma vagyok. Sajnálom, hogy elment, és személyesen soha nem találkozhattunk.

– Az olvasóközönség elkapkodja a könyveidet. Sok idő után te hoztad vissza a szó szoros értelmében vett bestseller fogalmát és jelenségét a (vajdasági) magyar irodalomba. A szakma, illetve a hivatásos kritika véleménye azonban lesújtó. Kevés kivétellel szóba sem állnak veled. Mi erről a véleményed?

– Nagyképűen hangzana, ha azt mondanám, nem érdekel túlságosan a szakma véleménye, de tényleg majdnem így van. Soha nem érdekeltek a díjak. Számomra sokkal többet jelent az, hogy 9 év után megjelent az első könyvem, a Narkománia reprintje: még mindig évente körülbelül ezer példány fogy belőle, ahogyan a többi öt megjelent kötetemből is. Felénk a szakma különben is eléggé magának való, és sokan valami kiemelkedő titulusnak tekintik, hogy írók. Rosszul érinti őket, hogy jött egy „tanulatlan”, börtönviselt alak, és több könyvet ad el, mint a szakmailag is elismert írók többsége együttvéve. Megértem őket teljesen.

– Rendszeresen hivatkozol a könyveid népszerűségére, az elfogyott példányszámokra, illetve olvasóid rajongására. Nem gondolod, ha megjelentetnél egy képes albumot, ahol boxeralsóban, domborodó idomokkal lennél látható, ötször több példány fogyna? Nem gúnyolódni szeretnék, ne értsd félre, csak a befogadói értékítéletek labilis mivoltára mutatnék rá!

– Ahogyan az imént említetted, a szakma „persona non grata”-ja vagyok. Sokan támadnak, és sokan próbálják elvitatni azt az érdemet, hogy a mai átlagíróknál lényegesen több olvasóm van, és ezzel nem csupán engem minősítenek, hanem az olvasóimat is. Egy-egy bírálat sokszor az olvasókat jobban bántja, mint engem. Azt az érzést keltik bennük, hogy amit olvasnak, az rossz, minősíthetetlen, megalázó. Amikor az eladott példányszámokkal „dicsekszem”, valójában ezeket a cikkeket cáfolom, valamint az olvasóimat védem, hiszen ennyien nem lehetnek rossz ízléssel megáldva. Érdekes módon arról a kritikusok soha nem beszélnek, hogy akik Robert Yugovichot olvasnak, mit olvasnak még. Félnek, hogy olyan írók könyvei is felbukkannának, amelyekről nem volna ildomos, legalábbis szakmailag, rosszat írni. A periférián mindig nehezebb az embernek megvédenie magát, mint a centrumban. Sokszor olyan eszközökhöz kell nyúlnia, amelyekhez, ha nem rekesztenék ki, soha nem folyamodna. Aki ismer, tudja rólam, hogy nem vagyok hivalkodó. De ez nem jelenti azt, hogy nincs mire büszkének lennem!

– Gondolom, tudod, hogy sok ilyen író volt már ideig-óráig színen a magyar irodalmi közéletben, majd a zajos siker után eltűntek a süllyesztőben. Nem Rejtő Jenőre gondolok, mert – az idő igazolta – ő már a megszólalása pillanatában klasszikus, zseniális volt. Számodra mi a fontos, melyik példa a követendő?

– Már az is csoda, hogy egyáltalán ott lehetek azok között, akiket úgy tartanak számon, mint írókat! Nem tudom, meddig leszek köztük, de az biztos, csak azért nem fogok más valamit, másképpen írni, hogy ki ne hulljak közülük. Számomra nem fontos a hírnév, ezért nem is vállalok sok tévés felkérést különféle bulvárműsorokban. Holott biztos jól jönne az ismertségem kiterjesztéséhez, de nem szoktam, úgymond, szembe köpni magamat. Az idő eldönti, maradandó-e, amit alkottam, vagy csak adott egy kicsike ízelítőt abból, milyen ismertnek lenni.

– Ismerem, elolvastam, minősítettem is a könyveidet. Van közöttük (pl. a Narkománia), amelyet azonnali hatállyal bezúzatnék, és újraíratnék veled. Ha ilyen jó élményanyagod van, megélt, hiteles történeteid, miért nem veszed igénybe kéziratgondozók, szerkesztők, lektorok segítségét? Alapvető szerkesztési és nyelvi hibákat küszöbölnének ki.

– Nem te vagy az egyetlen, aki észreveszi ezeket a hiányosságokat. Erre valahol a válasz az előző kérdésekben már ott volt. A szakma nem igazán akar velem szóba állni, még ma sem, amikor már túl vagyok több mint százezer eladott példányon. Hát képzeld el, mi volt, amikor még „nobody” voltam! Mikor meghallották, börtönben ül a szerző, minden szakmai kapu bezárult előttem. Mint maximalista, elhiheted, hogy a maximumot hoztam ki minden könyvemből. Ma már kicsit más a helyzet, kiadók keresnek meg, hogy írjak nekik, szerződjünk le pár könyvre, lektorok segítenének szívesen, de a könyvek nem ma íródtak. Ettől függetlenül, lehet, szakmai szemmel nagyon „kritikusan” néznek ki a könyveim, de az olvasókat, úgy látszik, ez egyáltalán nem zavarja.

– Miért szeretik ennyire az olvasók a könyveidet?

– Nagyon sokan azt írjak, mert minden szavát értik, nincsenek tele „pihentető”, unalmas oldalakkal. Azt is sokan mondják, hogy kevesen írnak ennyire „naturálisan”, tabuk figyelembevétele nélkül. A titkot viszont én sem tudom, de néha én is rácsodálkozom, hogy még mindig mennyien vásárolják a könyveimet.

– Azért ellenségeid vannak a „köz” körében is. Néhányan (pl. B. Mihály, Sz. Ferenc) minden Facebook-bejegyzésed alá odaírják, hogy közönséges bűnöző vagy, el kellene hallgattatni, szeparálni téged a közélettől! Mi a bajuk veled?

– Minél sikeresebb egy ember, annál több az ellensége is. Különösen, ha van saját véleménye a politikáról, mint ahogyan nekem is. Egy ismert embert az egyik oldalon kedvelnek, a másikon kimondottan utálnak. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, aki konkrétan véleményt formál politikai vagy társadalmi témákban. Nyugaton létezik kifinomult, kulturált politikai/társadalmi vita. Felénk a „kurvaanyád”-dal kezdődnek és fejeződnek be ezek. Ha nincsenek érveik, elkezdenek személyeskedni. Esetemben mindenkinek kapóra jön bűnözői múltam. De amikor ezzel jönnek, már tudom, alul maradtak a vitában.

Családtól a „család”-ig

– Megírtad a könyveidben, több interjút adtál, amelyben elmeséled rovott, bűnözői előéleted, letartóztatásod, pered, elítélésed, börtönéveid, íróvá válásod és új neved történetét. Ha jól értelmezem, a jugoszláv sorkatonaság soraiból dezertáltál, kerültél magyarországi menekülttáborba, amit megaláztatásként éltél meg, hiszen nemzettársaid, az anyaországod nem akart egyenrangúként befogadni. Ezért és innen vezetett az utad a holland drogmaffia köreibe?

– Röviden és sarkítva így is összefoglalhatnánk, de ettől azért sokkal többről van szó. Például hazudnék, ha azt mondanám, csak ez volt az oka, hogy bűnözővé váltam. Mindig is volt bennem egy előrehaladási, fejlődési kényszer. Több és más akarok és akartam mindig is lenni, mint az átlag. Talán, ha anno egy jó kőművescsapatba kerülök, és nem drogkereskedők közé, ma kiváló építész lennék, sok-sok saját tervezésű épülettel. Van bennem valami, amitől mindegy, mibe kezdek, a maximumot akarom, és ezért képes vagyok rengeteget dolgozni. Ha csak megnézzük a Jailt, 3 év alatt hova jutott! Vagy itt vannak a könyveim. A bűnszervezetben is a csúcsig mentem. Vagy nagyon csinálok valamit, vagy semennyire. Ott, akkor, egy olyan helyzet volt, hogy a törvényen kívüliség tűnt a legjobb választásnak. Nem volt türelmem arra várni, hogy majd egyszer az anyaország befogad. Se nekem, se a szüleimnek, testvéreimnek nem volt biztos megélhetése. Milošević idején nem lehetett kivárásra játszani, hiszen naponta változtak a dolgok, a hiperinflációról nem is beszélve. Mivel dezertőr voltam, nem állt előttem az a lehetőség sem, mint egyeseknek, hogy minden veszély ellenére esetleg a fronton kötnek ki, mégis hazamennek, hiszen még az is jobb lett volna, mint itt, az anyaországban kivert kutyaként élni. A sors keményen bánt velem, én pedig nem adtam olcsón a bőröm.

– Van egy „informátor”-om, aki jól ismer téged. Azt mondja, a történeteidnek (például a Hontalan hazafi című regényedben leírtaknak) öt százaléka sem igaz. Épp a Rejtő-példára hivatkozva mondtam neki: ő sem volt soha idegenlégiós katona, mégsem tartjuk légiós regényeit hiteltelennek. Te mit tartasz a hitelesség szempontjából saját írói opusodban a legfontosabbnak?

– Ó, hát ilyen emberekkel néha én is találkozom. Egyszer egy bukott rendőrből lett író, majd szakértő azt nyilatkozta az egyik tévében, hogy a könyveim mindegyike egy nagy hazugság, úgy, ahogy van. Majd hónapokkal később ugyanez a riporter egy másik műsorban beszélt az akkori országos főügyésszel egy teljesen más ügyben, de szóba hozott engem is, és azt mondta: Robert Yugovich nemhogy nem hazudott a könyvében, hanem a teljes igazság egy nagyon apró részét mesélte csak el. Természetesen minden könyvben van olyan rész, amely nem azonos a valósággal. Esetemben ez legtöbbször akkor fordul elő, amikor az igazság túl durva, valakit óvni akarok tőle, illetve jogi szempontból kerülni szeretném a vitát. De ettől a történet még igaz. Vannak olyanok, akik meg vannak győződve, hogy nem is én írtam a könyveimet, hanem írattam valakikkel. Egy kis időnek el kellett múlni, mire megtanultam, hogy ezek a dolgok ne legyenek lesújtóak számomra, hanem a siker velejáróinak fogjam fel.

– A drogproblémákkal kapcsolatban hangsúlyoztad nemrég az általad szervezett Narkománia című beszélgetős program keretében Topolyán, hogy mindennél fontosabbnak tartod a család, a szülők felelősségét a fiatalok mentális problémái, többek között a függőségek (például a drogozás) kialakulásában. Nem szeretném persze a családod belső ügyeit firtatni, de az említett „informátor” szerint te magad is problematikus gyerek voltál, annak ellenére, hogy szerető családi környezetben nevelkedtél. Mi volt a baj?

– Eléggé hiányosak az információi. Anyám 16 évesen szült, miután egy crnogorac [montenegrói származású férfi – B. E.] megerőszakolta. Sokáig el sem merte mondani otthon, hiszen nagyapám egy igen szigorú, régi vágású magyar parasztember volt. Aztán amikor már a testi jelei is láthatóvá váltak, már nem volt mit tenni. Anyám alig hét hónapra szült meg. Öregapám volt az, aki szinte végig ott volt az inkubátor mellett, és imádkozott értem, hogy mint koraszülött életben maradjak. Aztán anyámnak volt egy-két zűrös kapcsolata, majd egymásra találtak a nevelőapámmal. Egy szobában laktunk öregapámnál, négyen. Anyám nem igazán foglalkozott velem, gondolom, ha rám nézett, rossz emlékek elevenedtek fel benne, így még beszélni sem tudtam, amikor már nagyapámmal hajnalban, a lovas kocsi bakján ülve jártam a határt egész nap, amíg nem kezdett sötétedni. Az általános iskola alsó osztályaiban kitűnő tanuló voltam. Ötödik osztályban viszont valami történt. Nem érdekelt többé a suli, jöttek a rossz jegyek, és rengeteget verekedtem. Viszont eszem volt, így nem buktam meg, pedig minden tanár utált. A nyolcadik osztály befejezése után szakács szerettem volna lenni. El is mentünk anyámmal Szabadkára, mert ott volt legközelebb ilyen iskola, beadni a felvételi jelentkezésemet, ami soha nem jött meg, mert anyám visszament és visszakérte. Azt mondta, máshova fogok jelentkezni. Persze erről semmilyen tudomásom nem volt. Csak annyi, hogy nem hívtak felvételizni. Topolyán elkezdtem valami öntödei szakot, de már az első héten tudtam, ez nem fog érdekelni soha. Hamarosan ott is hagytam, és elkezdtem dolgozni. Aztán pár évre rá jött a háború. Soha nem éltem szerető családban. Inkább úgy, mint ahogyan egy vajdasági magyar élt anno az anyaországban. Megtűrtként.

– Akár „üss fejbe” érte, de megkérdezem: mi vezet oda, hogy egy szociális értelemben rendezett körülmények között élő gyerek tárgyakat tulajdonít el az áruházból?

– Mivel az „informátorod” nem hiteles információkkal lát el, ezért a kérdéseid is pontatlanok. Nem igaz, hogy rendezett családban éltem gyerekként. Főképp nem, miután meghalt öregapám. 11 éves voltam, nem éreztem, hogy valaki is törődne velem. A legfontosabbak persze megvoltak: kaja, meleg szoba, évente 1–2 pár cipő. De ha például osztálykirándulásra mentünk, zsebpénzem már nem volt. És sok ilyen apróság. Úgyhogy amikor anyám elküldött a boltba kávét venni, megtörtént, hogy azt loptam, a pénzt pedig elköltöttem édességre. Később, amikor elkezdtem dolgozni, láttam, hogy szinte mindenki lop. Hollandiába kiérve az első, amit megtanultam a már kint élő jugóktól, hogy mindent el lehet lopni. Később, amikor lett elegendő pénzem, nagy megkönnyebbülés volt, hogy meg tudom nyugodtan vásárolni mindazt, amire vágyom.

– Annak, hogy már kiskorúként rendőrkézre kerültél, esetleg problematikusnak, deviánsnak minősítettek – annak minősítettek? –, volt köze későbbi sorsod alakulásához?

– A rendőrökkel fiatalként két dolog miatt volt problémám. Az egyik a verekedések, a másik pedig az akkori „punk” magatartásom. Már 16 évesen koncerteket szerveztem, polgárpukkasztó plakátokat ragasztgattam ki, és be nem jelentett külföldi együttesek, ami akkoriban nemzetellenes cselekvésnek számított, léptek fel az általam szervezett összejöveteleken.

– Azt mondtad, hogy először magad is fogyasztó voltál, később kerültél át a másik oldalra, a drogterjesztők hálózatába, majd egy bizonyos idő után azonnali hatállyal lemondtál minden függőségi szer használatáról: a kávétól a cigarettán át a fűig mindentől maradéktalanul megszabadultál. Nem lehet, hogy nem is voltál igazi függő? Már ha ez ilyen könnyen ment.

– Véleményem szerint mindenki annyira lehet függő, amennyire gyenge. Mivel mindenkinél más a fájdalomküszöb, a pszichikai tolerancia, így a függőség is másképpen jelenik meg mindenkinél. Van, aki soha nem tud szabadulni többet a függőségtől, és van, akinél pedig csak elhatározás kérdése – mint nálam is.

A börtön után – új élet

– Mennyire befolyásolta „megtérésed”, szemléletváltásod (a drogterjesztői hálózatból a drogprevenció hirdetőinek sorába álltál!), hogy sok, több mint kilenc évre rács mögé kerültél?

– A börtön sok mindenben hatással volt rám és formált, de a drogok terén semmi ilyesmiben nem volt szerepe. Egyszerűen annyi történt, hogy azt gondolom, senki sem tudja olyan hitelesen képviselni a fiatalok érdekeit, mint egy olyan szülő, aki maga is nyakig benne volt. Látom, mik azok az igazi veszélyek, amelyek a fiatalokra leselkednek, és az állam vagy tehetetlen vagy érdektelen. Nem kényszerítem magamat senkire, és nem is próbálok ebben a szerepben tündökölni, de ha kíváncsiak a véleményemre, szívesen elmondom, és ha tudok. próbálok a legmegfelelőbb tanácsot adni.

– Ezekről az élményeidről írtál az Őszinteség jutalma és a Roncsgyár című regényeidben. Mind a magatartásodban, mind a hangvételedben van egyfajta „Keresztapa-manír”, noha a műveidben írsz arról, hogy a Keresztapa-filmek és a valóság nagyban eltér egymástól. Szinte egyetlen pillanatban sem határozod meg önmagadat bűnözőként a történeteidben. Pontosabban a regényeid elbeszélőjének nincs bűnöző-tudata, -énképe. Hol van az igazság?

– Szerintem rosszul látja az, aki szerint valamiféle Keresztapa-manírom lenne. Sőt, a média volt az, és az ügyészség, akik megpróbáltak belőlem olyasvalakit formálni, aki dicsekszik a múltjával. Nekem a bűnözés a hivatásom volt évekig. Úgy éltem meg, mint más. aki például bemegy a bankba, a parlamentbe, az iskolába, a gyárba dolgozni. Életvitelszerűen bűnöztem. Se nem dicsekszem vele, se nem titkolom. Ahhoz, hogy abban a világban életben maradj, ki kell alakulnia az emberben egy bizonyos határozottságnak, karizmatikusságnak. Lehet, egyesek ezért gondolják azt rólam, hogy van ilyen keresztapa-manírom. Különben is, a valóság sokkal izgalmasabb és veszélyesebb, mint bármelyik film. Itt, aki „szerepkedik”, annak gyorsan befejeződik a szerepe.

– Az említett Narkománia-esten elhangzott többek szájából, hogy a különböző stimuláló szerek vonzereje abban rejlik, hogy „jók”. El tudja-e valaki, mondjuk, te is, mondani, érzékeltetni, hogy mitől és miért annyira jó a szer használata? És ha tényleg az, akkor mégis, hogy lehet meggyőzni az embereket, hogy ne forduljanak hozzá?

– Ez reklám lenne, én viszont nem szeretném reklámozni a szereket!

– Narkománia című könyveddel szerintem az a baj, hogy nem egyéni, csak a meglévő tudások, ismeretek összegzése: lehet, hogy van személyes megéltséged, de nem a saját kutatásaid képezik az alapját. Szerintem ezt az ismeretterjesztő könyvet úgy lehetett volna sajáttá tenni, hogy esettanulmányokkal, kóresetekkel, példákkal, személyes tapasztalatokkal tetted volna élményszerűvé. Miért van az, hogy a színpadon gátlás nélkül beszélsz ezekről, de a könyvedben (legalábbis a Narkomániában) nem?

– A Narkománia eleve sem könyvnek készült. Az egyik pesti egyetemről kértek meg, hogy írjak nekik a drogokról, a drogok és a fiatalok kapcsolatáról, a szerek használatáról. Mivel sokat olvastam abban az időben, igen sok információm volt más szakemberektől, akikkel egyetértettem, így született a tanulmány, amelyben részben saját, részben mások véleményét, tapasztalatait olvasztottam egybe. Nincs olyan vastag könyv, amelyben mindent úgy le lehetne írni ebben a témában, hogy az olyan érdekes legyen, hogy akár a fiatalok, akár a szülők végigolvassák. Ezért sokkal jobbnak tartom a közvetlen beszélgetést, mint a könyvet.

– Azt mondtad, egy vitaműsor-sorozatot tervezel saját bárodban, a Jailben. A regényírásod jövőjéről is van elképzelésed?

– Az írás nagyon fontos része az életemnek. Főleg, hogy neki köszönhetek nagyon sok mindent az új életemben. Sokak esetében látom, hogy van 20–30, vagy ennél is több könyvük. Többségük a hírnevével él vissza. Én nem szeretném az olvasóimat oly módon becsapni, hogy csak azért, mert eddig írtam pár sikeres könyvet, írok még, hogy azt is megvegyék. Van egy regényem készülőben, de nem tudom, mikor készül el, vagy egyáltalán el fog-e készülni.

Bence Erika

(Litera.hu, 2020. január 23.)

     

Bence Erika nyílt levele a Magyar Mozgalom társelnökeihez

A Naplo.org közéli Bence Erika írását, amelyben nyilvánosságra hozza, hogy kilép a Magyar Mozgalomból.

*

Napi ajánló
Bence Erika nyílt levele a Magyar Mozgalom társelnökeihez

Hogy bárki értse: a VMSZ és elnökének politikáját továbbra is elutasítom! A Magyar Nemzeti Tanács által folytatott kisebbségi érdekvédelmi politikát szintúgy! A fentiekben leírt és más elvi okok miatt kilépek a Magyar Mozgalom tagjai sorából és a választási listája révén szerzett bizottsági tagságomról is lemondok.

Nem tudom, kik működtetik a Mozgalmas Mindennapok címen jegyzett – feltételezésem szerint magyarkanizsai – Facebook-profilt, mindenesetre a címében szerepel a Magyar Mozgalom neve. Az oldal rasszista, rendőrállamért kiáltó és migránsgyűlöletre felszólító tartalmakat közöl, kihasználva a kisember gerjesztett félelmeit, önzőségét és szűk látókörűségét. Teszi ezt otromba, magyartalan, gyalázatos szellemi színvonalról árulkodó nyelven.
Akár köthető a csoport működése a Magyar Mozgalomhoz, akár csak visszaél a civil szervezet nevével – amelynek magam is alapító tagja vagyok, egy ideig Ügyvivő Testülete munkájában is részt vállaltam; véleményét és állásfoglalásait különböző szervezetekben és bizottságokban (így: MNT Kulturális Bizottsága) képviselem – elvárom a testülettől, hogy határolódjon el ezektől a szélsőséges megnyilatkozásoktól, s a valóban létező menekültproblémáról értelmes, színvonalas, szakmai és humánus diskurzust nyisson, illetve folytasson!
A térségünkben tapasztalható menekültproblémát ismerem. Meggyőződésem viszont, hogy annak militáns, agressziót tartalmazó és rasszista megoldása társadalmi katasztrófákhoz, ezeknek elhallgatása és elnézése – képletesen – az Auschwitz–Birkenau-sínpárhoz vezethet csak.
A civil szervezet hitvallása és irányelvei létrehozásában, kijelölésében, megfogalmazásában magam is részt vettem, tudom, hogy nem szerepel benne olyan kitétel, mely eltérő megítélésre ad lehetőséget a saját, illetve a más szervezetek soraiban tapasztalható rasszizmus és intolerancia tekintetében. Elvárom, hogy a Magyar Mozgalom és vezetősége határozottan és bátran szálljon szembe minden ilyen jelenséggel és hangadással!
Nem tartom elfogadható magyarázatnak, miszerint a Magyar Mozgalom társelnökei, illetve Ügyvivő Testülete nem tud az inkriminált profil működéséről, illetve tőle függetlenül ténykedik, hiszen egy szervezet hatékonysága, egységessége, fegyelmezettsége, és főleg a méltósága függ a kiterjedt figyelem, a széles látókör, illetve az együttműködés, a vitakészség és a megbeszélés következetességétől. Ellenkezője a jelölt szerveződés gyengeségeire mutat.
Az sem releváns hozzáállás, miszerint a szervezet és társelnökei nem befolyásolhatják tagjai, illetve mások ideológiai meggyőződését, hiszen nevének felhasználása, illetve törekvései, hitvallása és programpontjai eltorzítása közösségi és nem magánügy.
A félreértések elkerülése céljából kijelentem, hogy nem változott meg az általam korábban bírált és elutasított vajdasági magyar pártok és érdekvédelmi szervezetek munkájáról alkotott véleményem. Hogy bárki értse: a VMSZ és elnökének politikáját továbbra is elutasítom! A Magyar Nemzeti Tanács által folytatott kisebbségi érdekvédelmi politikát szintúgy!
A fentiekben leírt és más elvi okok miatt kilépek a Magyar Mozgalom tagjai sorából és a választási listája révén szerzett bizottsági tagságomról is lemondok.

Dr. Bence Erika

egyetemi rendes tanár

(Naplo.org, 2019. november 28.)

Az egyik szakmai együttműködés ablakot nyit a másikra

A Perspektívák közli Szabó Palócz Attilának a Bence Erikával készült interjúját.

*

Az egyik szakmai együttműködés ablakot nyit a másikra
Tudományos folyóiratok a kisebbségi magyar közösségben

Őrségváltás történt tavaly az év végén a délvidéki Létünk című tudományos folyóirat élén, ami már csak azért is figyelemre méltó dolog, mert ez a vajdasági magyarság egyetlen ilyen jellegű kiadványa, ezért hát kiemelten fontos és érzékeny téma. Bence Erika egyetemi tanár két mandátumon át, kilenc esztendeig vezette a lap munkáját, így hát ha valaki, akkor ő igazán tudja, tudhatja, milyen helyzetben, milyen körülmények között működhet egy ilyen periodika kisebbségi léthelyzetben. A kisebbségek nyelvén megjelenő tudományos igényű lap, akármilyen minőségi legyen is, nem számíthat arra, hogy az adott ország minisztériumi besorolásában megkapja a vezető tudományos folyóirat minősítést, de a szakembereknek még így is hozhat úgynevezett kompetenciapontokat – mondta lapunknak Bence Erika. A vele készült interjúnkban áttekintettük a Létünk elmúlt időszakát, aminek elkerülhetetlen része az is, hogyan változott a lap körül a hangulat, illetve a hivatalos szervek viszonyulása. Mint kiderült, a folyóirat vezetőjének sokszor a legközvetlenebb szakmai kapcsolatait is be kell építenie a folyóirat működésébe.

● A nagyon gazdag magyar folyóiratkultúrában hol helyezné el a Létünk című lapot, hol van a helye ennek a kiadványnak?
– A Létünk helyét, azt gondolom, egymástól nem függetlenül, de eltérő módon kell meghatározni a vajdasági magyar tudományos közéletben, illetve a magyarországi folyóiratkiadás és kultúra körében. Egyszerűen azért, mert más és más szerepet tölt be, és másmilyen a fogadtatása is a különböző kulturális régiókban. Vajdaságban a Létünk az egyetlen olyan magyar nyelvű tudományos – tehát nem szépirodalmi és nem elsősorban irodalomtudományi – folyóirat, amelynek van tudományos kompetenciája, azaz szerepel a vonatkozó minisztérium tudományos listáján, igaz, nem úgynevezett vezető tudományos folyóiratként – ez egy kisebbségi nyelven megjelenő folyóirat esetében elég nehezen is lenne elképzelhető –, de az M52-es kategóriába sorolták, tehát két kompetenciapontot hoz a benne publikáló kutatók és tudósok számára.
● Ha azt mondtuk, hogy nem szépirodalmi és nem elsősorban irodalomtudományi, akkor határozzuk meg, hogy milyen tudományok felé nyitott a lap...
– Természetesen tudományterülettől függően is mást és mást jelent. Amíg a humán tudományok terén egy, a pályája elején, vagy „közepén” haladó kutató számára publikációi gerincét tehetik ki az ilyen típusú közlemények, addig a reál tudományokban ténykedő egyetemi tanárnak gyakorlatilag „nem érdemes” publikálnia a Létünkben. Épp ezért tartom rendkívül fontos dolognak, hogy – az említettek ellenére – a Létünk szerkesztő bizottságának két tagja is a reál tudományok elismert szakembere, hogy a folyóiratnak állandó munkatársai kerültek ki fizikusok, orvostudósok, biológusok, matematikusok köréből, s hogy 2014-ben a segítségükkel A természettudományok időszerű kérdései címmel interdiszciplináris tudományos tanácskozást szerveztünk.
● Milyen körből válogatták össze a konferencia meghívott vendégeit?
– Nagy eredménynek könyvelhető el, hogy elismert anyaországi – szegedi, budapesti, pécsi – és külföldi, például mostari orvosgenetikusok, fizikusok, kémikusok jöttek el Újvidékre és tartottak előadást, s nem mondták azt, hogy ők „irodalmárokkal”, mint amilyen a lap főszerkesztője, illetve munkatársainak egy bizonyos köre, nem állnak szóba. Ez nagy elismerés volt a Létünk számára, egyrészt, mert végre, ha nem is nagyot, de mindenképpen rést ütöttünk abba a szerencsétlenül felállított sztereotípia-falba, amelyet maradi szemléletek húztak humán és reál tudományos diskurzusok közé, másrészt pedig bebizonyítottuk, hogy igenis értékes tudományos munkát tudunk végezni együtt, egymásra reflektálva, és hogy a világ sokkal összetettebb szövevény, mintsem, hogy nagy elhatárolódásokat lehetne fenntartani benne. Például egy szép virág, teszem azt, a rózsa, vagy egy csiga, éppúgy leírható matematikai képlettel, mint az esztétika nyelvén. Folyamatosan matematikai feladványokat oldunk meg a hétköznapi életünkben, miközben azt hisszük magunkról, hogy halvány lila fogalmunk nincs a matematikáról.
● Ez részben már az oktatással, képzéssel is összefügg?
– Igen, ez már nagyon súlyos oktatásstratégiai probléma. Életidegenség hatja át az oktatási rendszerünket. Ilyen elgondolásokból kifolyólag a Létünk két oktatási-tudományos konferenciát is tartott: 2013-ban hagyományos tanácskozás, míg 2015-ben internetes formában.
● Az anyaországi folyóiratok között hol jelölné ki a Létünk helyét?
– Ha a magyarországi folyóiratok között kellene elhelyezni, akkor jellegéből kifolyólag a folyiratot talán a Valóság és a Magyar Tudomány mellé helyezném, noha a Létünk mögött nem áll közvetlenül az a tekintélyes akadémiai bázis, mint az utóbbi esetében. Tulajdonképpen a Létünknek az is az egyik nagy gondja, hogy a Forum Könyvkiadó Intézetnek nincs tudományos akkreditációja, ezért az ilyen jellegű támogatásokra a lap nem pályázhat. Több-kevesebb sikerrel próbálkoztunk társintézményt bevonni, de elég nehezen sikerült nyélbe ütni a dolgot, különösen az anyagi természetű elszámolásokat, egyrészt, mert túl bonyolult rendszerről van szó, nagyon rugalmatlan kitételekkel, meg – sajnos – olykor személyes érdekeken és sértettségeken is múlik a dolog. Visszatérve a kérdés eredeti nyomvonalához, a magyarországi tudósok és kutatók számára, ahol az előrehaladási és kompetenciarendszer sokkal méltányosabb és rugalmasabb, mint Szerbiában, a Létünk  külföldi, idegen nyelvű publikációt jelent, mivel a folyóirat – egyébként minisztériumi követelmény – idegen nyelven íródott tanulmányokat is közöl.
● Most járt le a második főszerkesztői megbízatási időszaka, tehát csaknem tíz évig szerkesztette a lapot. Milyen együttműködéseket épített ki a Létünk, illetve milyen elutasításokat élt meg az elmúlt évtizedben?
– A Létünknek – a tudományos követelményrendszernek megfelelően – nemzetközi jellegű szerkesztő bizottsággal és munkatársi körrel kell rendelkeznie. Ehhez természetesen oda kellett fordulnia, meg kellett szólítania ezeket az embereket. Nem véletlen, hogy egy ilyen jellegű tudományos folyóirat szerkesztője és szerkesztőbizottsági tagjai iránt követelmény, hogy tudományos fokozattal rendelkezzenek, illetve a tudományos és kulturális közélet tevékeny tagjai legyenek – ezeket az együttműködéseket ugyanis többnyire csak ilyen személyes kapcsolati háló révén lehet kiépíteni. Tehát én, mint főszerkesztő, a legközvetlenebb szakmai kapcsolataimat építettem be a folyóirat működésébe.
● Ez hosszú távon milyen eredményeket hozhat?
– Nagyon jó például, hogy ez a folyamat szinte magát viszi tovább, mivel az egyik szakmai együttműködés ablakot nyit a másikra, az egyik publikáció felkelti a másik szakember érdeklődését is a lap iránt. A legszorosabb együttműködést talán a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Filozófia, valamint Irodalomtudományi Doktori Iskolájának tanáraival, kutatóival és doktoranduszaival, illetve a pécsi ETHOSZ Tudományos Egyesület tagságával sikerült kialakítanunk. Utóbbiak nemcsak pécsi illetőségűek, hanem egész Magyarország, de Vajdaság területéről is vannak tudós tagjaik. Azért nagyon fontos ez, mert ezáltal a Létünk köré egy nagyon erős filozófusi, filozófiatörténészi kapcsolatrendszer, filozófiai–szociolgóiai–irodalomelméleti tudásbázis épült. Az utóbbi években folyamatosan, szinte minden számunkban jelent meg magyar és idegen nyelvű tudományos publikáció ezekről a területekről, s ennek eredményeképp az egyik tavalyi számunk tematikus szám lett. A filozófia határai címet viseli, Bene Adrián pécsi tudós szerkesztette, de szegedi és budapesti „filozófusi körök” is beleszóltak a diskurzusba. A Létünk számairól szóló kritikák is rendre kiemelték pozitívumként azt, hogy reagálni tudott a Magyarországon most aktuális filozófiatörténeti diskurzusokra.

(Perspektívák, 2017. február 13.)

Bence Erika

The Korhecz Saga

A Naplo.org közli Bence Erika írását Korhecz Tamás alkotmánybírói kinevezéséről.

*

Napi ajánló

The Korhecz Saga

Az MM tagjai és szimpatizánsai közül az utolsó évben nagyon sokan veszítették el, mondtak le „életük álmáról és lehetőségéről” ahhoz a Hitvalláshoz való hűség jegyében, amelynek szellemi atyja épp dr. Korhecz Tamás volt. Ők meghozták az áldozatot. Korhecz Tamás ezt elfogadta. De maga már nem volt rá hajlandó. Itt bukott meg erkölcsileg. Bence Erika:

Itt a történet vége. Конец.

Már ami dr. Korhecz Tamás alkotmányjogásznak a VMSZ által történő alkotmánybírói jelölését és az illetékes szerv által való megválasztását illeti. Ünnepelje győzelmét, akinek van oka rá, vonja le a konzekvenciákat az, aki vereségként könyveli el magában ezt a történetet. Ha nem félnék a közhelyszerűségtől, azt mondanám: „az idő majd megmutatja”. Elméletibb hozzáállással: „a történelem nem volt, hanem lesz.” (Hayden White mondta a múlt század második felében.) Meg fog ítéltetni „nagy idők folyamait vezérelvén...” „Századok Istene.” (Ez meg Berzsenyi Dániel verse. Hivatalos körökben is szokás idézni.)

Mielőtt azonban így vagy úgy, de napirendre térnénk a dolgok felett, mégis el kellene varrni két, fölöslegesen és elvarratlanul fityegő, ezért hamis vonalvezetést indukáló szálat ebben a gobelinben. Mert hazugságként, hamis, legalábbis nem releváns gondolatként „lóg” az éterben.

Az egyik a VMSZ kommunikációjában fordul elő, miszerint nagy, „nagyon nagy” eredménynek könyvelhető el, hogy a párt kezdeményezése, dr. Korhecz Tamás alkotmánybírói jelölése pozitív visszhangra talált és elfogadtatott illetékes fórumokon és szervek által. Mert nem eredmény. És főleg nem nagy és nem egyedülálló. Magyar alkotmánybírája ugyanis eddig is volt a testületnek. A VMSZ tehát csak élt a törvény adta lehetőségekkel.

A jelölésnek több kimenete, vagyis igazsága is lehetséges. Értelmezés kérdése. Felfogható a párt szegénységi bizonyítványaként; azon negatív tendenciák következményeként, amelyeknek során eltávolította saját köréből és közvetlen holdudvarából az alkalmas jelölteket, mindenkit, aki képzettségénél és tehetségénél fogva veszélyeztethette legfőbb funkcionáriusainak hatalmát vagy helyét. Ám ezáltal szakmai potenciálja is sérült – vagyis saját soraiban nincsenek magasabb funkciókra és szerepekre alkalmas jelöltek. A másik értelmezés szerint viszont zseniális politikai húzásról van szó. Kihasználta a minden embert, így természetszerűleg Korhecz személyiségét is formáló „egót” – s úgy távolította (a párt szóhasználata szerint: „takarította”) el az útból, hogy az gesztusként hasson.

Van azonban ennek az eljárásnak egy elrettentő üzenete. Az, hogy az igazán „nagyhalakat” nem lehet ordináré módon elintézni, mert az negatív képet mutatna a hatalomról (és az még neki sem jó), viszont neked, „kisember”, neked „kuss!”. Téged még az Isten sem véd meg – ha nem vagy simulékony és szófogadó. Gyanítom, még akkor sem. Konkrétabb példával a történelemből, mondjuk, lehet, hogy Borisz Paszternákot, noha „kivonták” a közéletből, mégsem takaríthatták el egy Gulágra éhen-, fagyhalált, vagy élő robbanóanyagként (testre kötözött dinamittal útépítéseknél – tessék beleolvasni a Gulág-történetekbe!) szörnyethalni – viszont a barátait, a sofőrjét vagy a borbélyát igen. Molotovnak még a feleségét is. Neki nem esett bántódása.

A másik dolog. Inkább az MM szimpatizánsai körében tapasztalt értetlenséget, illetve Korhecz Tamás erkölcsi felmenthetőségét illeti. Hogy inkább gratulálni kellene neki, mert több évtizedes munkája ezzel a jelöléssel ért be, pályája csúcsára érkezett – senki sem kívánhatja tőle, hogy elszalassza a lehetőséget. Emberileg semmiképp. Csakhogy ez önáltatás. És – akik ezt mondják – saját magukat becsülik le. Ember és ember között ugyanis – legalábbis születési és társadalmi rangját illetően – nincs értékesebb és értéktelenebb. Az asztalosmester, az újságíró vagy az alkotmányjogász között nincs értékbeli különbség. Az újságíró vagy a pedagógus szakmai karrierjén belül pl. egy főszerkesztői vagy igazgatói poszt épp annyira a „pálya csúcsa”, mint egy alkotmányjogász esetében az adott bírósági tagság. Az MM tagjai és szimpatizánsai közül az utolsó évben nagyon sokan veszítették el, mondtak le „életük álmáról és lehetőségéről” ahhoz a Hitvalláshoz való hűség jegyében, amelynek szellemi atyja épp dr. Korhecz Tamás volt. Ők meghozták az áldozatot. Korhecz Tamás ezt elfogadta. De maga már nem volt rá hajlandó. Itt bukott meg erkölcsileg. Emberileg pedig akkor, amikor nem számolt azzal, hogy a maguk pályáján áldozatot hozó emberek saját és családjuk egzisztenciáját is kockára tették. Meg sem fordult a fejében. Hogy maga ilyent tegyen.

De ezzel legyen vége! Menjen mindenki a dolgára!

The End.

(Naplo.org, 2016. december 18.)